Népújság, 1969. október (20. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-26 / 249. szám

P^VWi Csűr*.a löiván: Pesti vasárnap Vasárnap délután, amikor.a kasszagépek monoton zörgéssel elkezdik ontani a tikette­ket (tétjegyeket) hat-nyolc ezer ember nyü­zsög a budapesti galopp-pályán. Szívet-lelket gyönyörködtető látvány ez a hatalmas pálya. A zöld gyep, az egyenletesen, szépen nyírt zöld sövények, a tér üde tágassága és a nagytribün ódon fensége jókedvet, derűt és optimizmust lop még annak az embernek a szivébe is, akinek a verseny nem izgalom. Egy-egy ünnepi alkalomra igen előkelő tár­saság gyűlik össze a lelátón. A Magyar Der- bynék például állandó vendége a mindenko­ri angol követ Igaz, hogy sokat vesztett az idők folyamán társadalmi jelentőségéből a galopp, de hívei joggal bízhatnak benne, hogy ezt az elvesztett tekintélyt a már apó­mén! szolgálatot teljesítő Imperial névén, és az lm periáléhoz hasonló képességű lovak te­nyésztése révén (még nincsenek ilyen lova­ink, csak a lehetőségünk van meg, hogy ilye­neket tenyésszünk) előbb-utóbb visszaszerez­ze. Azért a galopp már most is esemény. Egy-egy vasárnap délután tíz futamot tartanak. A fogadók, a játékosok részéről minden futamot, illetve minden fogadást gondos tanulmányozás előz meg. A fogadó, kezében a már otthon is gondosan áttanul­mányozott és kellően kipreparált program­mal ülve vagy állva mélyen gondolkodik, alaposan szemügyre veszi a lovat, nézi kon­dícióját, megnézi, hogy nem izzad-e, (ha iz­zad, az rossz jel, altkor a ló ideges, gyenge, nemigen nyer, persze, ez sem törvény) és mindenekelőtt fülel: mit mondanak a benn­fentesek, a jól értesültek, az „okosok”. Me­lyik lóban bíznak az istállói körök. Sok fo­gadónál ez döntő szempont, de a gyakorlati jelentősége elég csekély: a versenyzés és a fo­gadás legdöntőbb tényezője mindmáig a sze­rencse és ez így van rendjén, ez teszi széppé, nyílttá és érdekessé a küzdelmet. A ló és lo­vas küzdelmét az elsőségért éppen úgy, mint a fogadó elszánt küzdelmét a nyereségért, a fogadói dicsőségért. Mert ilyen is van. Egy- egy befutó eltalálása nemcsak anyagi fellen­dülés, hanem erkölcsi siker is a fogadónak. S amíg a fogadók így tépedődnek, a ver­senyzés dolgozói, az idomárok és a zsokék a 1 jártatóban készülnek a versenyre. Az ido­már, a mester pontos lovaglás! utasítást ad a zsokénak, megbeszéli vele a követendő taktikát A lovak körbejárnak a jártatóban, az idomár még egyszer megigazítja a szere­lést és aztán a lovak kigalappoznak a start­hoz. Ezután a dolog mechanikus része követ­kezik: a fogadó a kasszánoz sétál, zsebébe nyúl, van aki jó mélyen belenyúl és meg­játssza elképzeléseit. A legkisebb címletű ti­kett kétforintos, a legnagyobb otvenforintos és mindegyikből annyit vesz a fogadó és annyifélét, amennyit akar. Persze, az érté­kek relatívak. A kispénzű embernek a kettő - öt-tíz forintos tét éppen olyan fontos, drá­mai, esetleg létkérdés, mint a másiknak a nehéz százasok, és a szerencse, amint ez köz­tudomású, vak. Eltelik egy negyedóra, aztán az indító megadja a jelt a lovasoknak a felállásra, megszólal a gong és a fogadásokat be keli fejezni, mert elkezdődött a verseny. A hatalmas pályán a futás első szakaszát csak távcsővel lehet látni és a fogadónál aki ad is magára valamit, van is távcső, ö ele­jétől végig.látja a drámát. Mert ekkor való­ban dráma kezdődik ei. Az izgalomnak fokozatai vannak. Ami­kor a lovak befordulnak a célegyenesbe, ak­kor a legnagyobb az izgalom. A célegyenes a pesti pályán nyolcszáz méter hosszú, s ezt a lovak, versenyben általában negyvenhat­negyvennyolc másodperc alatt teszik meg. Ez a majdnem percnyi idő, drámai fordula­tokkal teljes. Van, akit igazol ez a perc, és van. akit porig aláz. Egy ló mindig győz, és a fogadók egy ré­sze mindig nyer. „Hát, ezt behúztam” mond­ja a boldog nyertes szaknyelven, és a győz­tes zsokénak és idomárnak pedig a kollégák gratulálnak. Aztán kezdődik élőiről, s tart egészen alkonyaiig. Amikor az utolsó futa­mot is lefutották, az utolsó nyereményeket is kifizették, kiürül a pálya, s a földön csak az eldobott tikettek ezrei hevernek. Ezernyi vágy, remény és ezernyi csalódás. A fogadó- sereget k ü lön villamosok és autóbuszok vár­ják odakint a kapu előtt, és a fogadókat el­nyeli a város. A fogadó visszavedlik egyszerű honpol­gárrá, hétfőn reggel m un Icába áll, hogy meg­keresse a „rávalót”. Mert nagyon szép pesti sport ez, remek szórakozás, de megélni nem lehet belőle. mmu Barcsay: Mozaikterv i í 11.11 Európai kerámia W>. HOSSZÜ IDŐ ÓTA először nyílik állandó kiállítás az Iparművészeti Múzeumban. A 70 000 tárgyat tartalmazó gyűjteményből az európai kerémia fejlődését bemuta­tó kiállítást hoztak létre. Az utóbbi évek egyik legszebb kiállítását A kerámia, vagyis az agyagművesség a legrégibb technikák egyike a mázatlan cserép már az őskorban megjelenik. Európában a gö­rögök kerámiáiból ismerjük az akkori festészetet, de ezek a festett edények technikai­lag messze elmaradtak a közel-keleti — egyiptomi, elő-ázsiai — mázas kerámia mögött; Az igazi kerámiát ugyanis fémből — ónból, ólomból és más vegyietek­ből nyert mázzal vonják be. A máz összetétele gyakran megfejthetetlen titok, más­kor ismerik alkotórészeit, de ezek ma már egyszerűen be­szerezhetetlenek. Ninos az a vssssssssssssfmxmrrs/rxrmtnulrwssssssrssssssssmsssf*ssssMrsssssssrrsssrfs.-srs/sf/rsrsrs/tffSSfm/sssssrrwsss*/sssssssssssssssssssssssssssssswssfJW/ffrtsfs/fsrss> bezárta az üzlet ajtaját, s hátrasietett. Nem sokat teketó­riázott, hanem kibontotta a pólyát. Akkor látta, hogy fiú; nem éppen fejlett, sőt a mellkasa kissé horpadt is. Ahogy' megszabadította a lucsoktól, mindjárt elhallgatott, sőt rá- mosolygott, s a kis kezét nyújtogatta feléje. Barátné csak nézte, s valami csodálatos érzés költözött a szívébe, ami­lyenről eddig nem tudott. Ráhajolt a csöppségre, s bele­csókolt a sápadt kis képébe. Aztán visszament az üzletbe és várt. Másnap is, harmadnap is. A vásárosoknál érdek­lődött, nem ismemek-e egy ilyen és ilyen asszonyt, aki azon a napon bent járt a városban. Senki sem tudott ró­la. Telt az idő. Egyik hét a másik után, egyik hónap a má­sik uán. Az anya nem jött többé. Barátné elkínlódott a gyerekkel. Előbb be akarta adni a lelencbe. De addig ha­logatta, aráig elmúlt a legnehezebb idő. Közben nagyon megszerette, mert kedves, barátságos kis gyerek volt, be­aranyozta a napjait. De most meg új rémület dermesztetté szivét, s megkeserítette a. nappalokat és éjszakákat. Es hátha mégis eljön érte az anyja? Ügy érezte, nem bírná túlélni a csapást. Gyanakodva fürkészte az arcát minden betévedő falusi asszonynak. Sokszor megremegett, mert úgy rémlett neki, hogy ismerős a menyecske arca. Barátné már nem is számított rá. A fiúcska betöltötte a negyedik évét, eléggé nyúlánk, kissé sápadt* szőke kis­fiú. Megint kora reggel volt, éppen úgy, mint négy évvel ezelőtt. A gyereket most már otthon hagyhatta, hadd alud­jon, a szomszédasszony vigyázott rá. Egy falusi asszony lépett be az üzletbe. Piros paprikát és lámpabelet kért, közben kutatva nézet körül a helyiségben, s többször is rajta felejtette firtató tekintetét Barátné arcán. Hirtelen így szólt: — Mondja, asszonyság, nem hagytak itt magá­nál egy kisgyereket? ... Valamikor régen, négy éve már. ' arátné kezéből kiesett a bádog merőkanál, amivel a paprikát töltögette a zacskóba. Lehajolt étté, s amikor felemelkedett, a feje lila volt, s piszka­vasat szorongatott a kezében. — Kicsoda maga és | \ mit akar itt? — támadt az asszonyra elsötétült “ « szemmel. A hangja fátyolozottan gurgulázott, mint­ha összeszorított torokból jönne. Az asszony meg­ijedt tőle. — Na, mit izéi itt? — Engem csak a Galambosné küldött, hogy kérdezzem meg..: — dadog­ta hátrálva. Barátné kezében magasra emelkedett a pisz­kavas. — Ki innen! — nyögte tompán. — És mondja meg annak a Galambosnénak, hogy az urával együtt jöjjön ide, érti? Akkor majd beszélhetünk !... — Tudja miért mondtam ezt? Értettem én, hogy mi a dörgés. Az asszonyka azóta férjhez ment, s talán épp az a négy év előtti gaztett segítette hozzá. Most csak a kíván­csiság hozta vissza. De én elvettem a kedvét tőle. Másnap mentem a gyámhatósághoz. A'' nevemre szeretném venni a Ferkét, mondtam. Jött a herce-hurca, iratokat akartak Wg mi fene, hisz tudja, hogy volt, de aztán sikerült; kö­télnek álltak. Hisz elvégre én neveltem fel, az én fiam volt! Most megnyugodott. Egy szer-egyszer kérő is jelentke­zett a2 özvegyasszonynál, rendbe jöhetett volna az élete. De aztán mindig csak a gyerek győzött: nem lenne jó neki egy „mostoha”. erkó az iskolában nem tanult jól, elcsavargott ha­zulról, s ami még rosszabb volt, kamaszkorában betegeskedni kezdett a tüdejével. Barátné ekkor már a Brikettgyárban dolgozott, SZTK-tag volt ő is. Vitték is a gyereket egyik szanatóriumból a má­sikba. De igazán meggyógyítani nem tudták. A szakmát azért kitanulta, de többet volt táppénzen, mint a lakátosműhelyben. Árnyék ereszkedett az asszony életére. Dolgozott két ember helyett, s kellett is, mert a Ferkó szeretett ám szépen öltözködni, mivel sokat lődörgött a lányok körül. Aztán az egyiknél hamarosan el is akadt. — így van ez !... Hiába mondták neki a dok­torok, hogy a házasság nem neki való. De hát lehet is ezekkel a fiatalokkal beszélni! Barátné megint töltött, ivott, s a kezével meglökte Gru­ber könyökét. — Hé, ne aludjon öreg. Gruber felriadt. — Tessék? Csak egy kicsit elgondol­koztam... Mondja tovább. Mi^volt aztán? — Hogy mi... Semmi különös. Tegnapelőtt este meg­vert a Ferkó. — Micsoda? Magát? — Összevesztünk a konyhabútoron. El akarta vinni azt, is, én meg nem adtam oda. Fojtogatni kezdett, én segít­ségért kiáltottam, s bejött Molnár bácsi, a szomszéd ... Csend. Üjból Barátné: — Hát így volt. Csak eszembe ju­tott, meri hogy emlegette a Pistikét... No. ne ijedjen meg. Gruber hüledezett. — Nem úgy van azért az. Inkább arról beszéljen: mi lett a Ferkóval? — Ma reggel elutazott Budakeszire. A szanatóriumba. Annyira felizgatta magát a bútor miatt, hogy tüdővérzést kapott. Bár adtam volna oda neki. Elhallgatott. A táncolok még egyre rúgták a cementet. Gruber furcsa kavarodást érzett az agyában. Sokat ivott, s Barátné története se tett jót neki. Nemigen tudta, mit szóljon az egészhez. Jobb híján felállt, engdelmet kéri, s kilépett az országúira. Kint már hajnalodott. Az erőmű felől borissza énekszó hallatszott. — Azok legalább vígan vannak. Jobban tettem volna, ha náluk töltöm az estét. Ahelyett hogy ennek a szerencsétlen Vilmának a keserves históriáját hallgassam. Egyébként rendes úgy, de mit tud ő az én Pistimről, a saját édes gyermekemről? Mert a Ferkójóval így járt? Akárhogy vesszük, szemét alak. Egy huligán. — Bebotorkált, vissza a helyére. Barátné közben szendvicseket szerzett, s újra töltötte a poharakat. z utolsó pohárnál Barátné akadozó nyelvvel meg­szólalt : — Hát akkor. j. én megyek — motyog­ta. — Jön maga is? Gruber is felállt, de nem válaszolt a kérdésre kerámikus a világon, aki pontosan tudná utánozni a 4—500 éves mázakat... A kiállítás általában kerü­li régészeti leletek bemuta­tását. Azzal a korral kezdő­dik, amikor az európai mes­terek elsajátították a fém­máz keleti művészetét. Két úton került ez a tudomány Európába: az egyik út ke­letről vezetett, perzsa közve­títéssel, a másik — a hispá- niai arab hódítás következ­tében — nyugatról, Spanyol- ország felől. A korai, közép­kori kerámia példái a per- zsiai, és a hiszpano-mór edé­nyek és falburkolat-töredé­kek — a magas művészeti szintű arab kerámia termé­kei. Az ólommáz a középkor jellegzetes anyaga volt és szinte változatlatiul élt to­vább a népművészetben. Egy vitrin a középkori hagyomá­nyokat őrző ólommázas kerámiát mutatja be. Ezek éppúgy készülhettek a XIX. században, mint a XVI-ban. Formáik, tech­nikájuk között nincs lé­nyeges különbség. A „ma­gas művészet” értelmében vett kerámia az ónmázat használta, mint például az olasz reneszánsz majolikája és fajauoja (ez utóbbi kife­jezés Faenza olasz város ne­véből származik — itt volt az egyik legfontosabb köz­pont). Itália kerámiája volt a Mátyás kori Magyarország mestereinek példaképe: olasz hatásra honosodott még a majolika Budán, megelőz­ve más európai országokat, ahol még az úgynevezett só­mázas köcserepet használták. A PORCELÁNT ÁZSIÁ­BAN már évezredek óta is­merik. Európában épp olyan értékes volt, iránt az arany, nem csoda, hogy már a XVI. században kísérleteztek por­celán gyártásúval. Csak a XVII. század végén sikerült úgynevezett lágy (fritt) por­celánt létrehozni Franciaor­szágban és 1707-ben fedezte fel a német Böttger a ke­mény porcelán előállítását. (Mellesleg — eredetileg ara­nyat akart készíteni.) Az Iparművészeit Múzeum kiál­lításán láthatunk néhányat a meisseni porcelángyár első, Böttger-féle termékeiből. Ezek a barna színű, vésett diszű edények mai szemmel nézve kezdetlegesnek tűn­nek, de történeti — és pénz­beli — értékük szinte felbe­csülhetetlen. Az Iparművészeti Múzc gazdag ”"0i ' • mennyi :„iú.. • . stílusát reprezentálni lehe­tett: a meisseni, a bécsi, a sévres-i, a pétervúri' gyárak műveit. Gyönyöré alkotások mellett szinte mulatságos látni, hogyan jelentkezett már 200 évvel ezelőtt a giccs a porcelán mű vészét ében; Ilyen távlatból természetesen a giccs is érték, hiszen jel­lemzi korának ízlését. A modern kerámiaművé­szet a XIX. század végén, az úgynevezett historizmus­sal, vagyis a múltbafordulás- sal született meg. Míg ugyan­is a régi mázak titkát igye­keztek megfejteni, új eljá­rásokra bukkantak és ezek segítségével sikerült létre­hozni a századforduló sze­cessziós kerámiájának rafi­nált színhatásait. A magyar kerámia a török hódoltságig az európaival párhuzamosan fejlődött, Má­tyás idején az élvonalban ha­ladt, később elmaradt és egé­szen a Zsolnay-gyár műkö­déséig csak halvány utánza­tokat tudott létrehozni. Zsol- nay Vilmos a múlt század végén — ha eltekintünk sok kevésbé ízléses tömegcikktől — ismét az elsők közé emel­te a magyar iparmümészetet. Néhány kiemelkedő szépségű Zsolnay-edényt látunk, és ebben a környezetben — mi­kor kortársaival is összemér­hetjük — kitűnik, milyen kiváló művészek voltak a pécsi gyár tervezői és techni­kusai. A magyar kerámia fejlődésében csupán egyetlen korszak mérhető a Zsolnay- gyár működéséhez: a Német­alföldről származó habánok egyéni ízű majolikaművésze- te amely a XVIII. század­ban virágzott. A MODERN KKRAMIA- MCVÉSZET törekvéseit Gá­dor István és Kovács Margit munkái képviselik. Műveik egyenes folytatói a nemes hagyományoknak. Jó lenne azonban, ha az állandó kiál­lításhoz olyan időszakos be­mutatók kapcsolódnának, amelyek nemcsak a hagyo­mányok folytatását, hímem az újító szellemet is repre­zentálják — hiszen a múze­um a modern iparművészet termékeit is rendszeresen gyűjti. s. £. Á. 1ÍÍÖ9. október 26., vas; nap /

Next

/
Oldalképek
Tartalom