Népújság, 1969. szeptember (20. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-07 / 207. szám
ZELK ZOLTÁN Nyárvégi vers Az alkonyt nap köszörűkövén szikrázik még a Badacsony, de már közel a perc, melynek vezényszavára a környék fecskéi seregbe gyűlnek s elkezdődik a gyönyörű gyakorlat. Nem lepkét, legyeti szúnyogot kutatnak a lég repedéseiben: az ősi huzalt keresiki mit két őriás csőr tart kifeszítve hegyek, tengerek s a csillagok porában matató emberi értelem fölött. S elindulnak. Miként százezer éve. Miként tavaly. A boldogtalanok, kiknek hazát és eleséget a nyár ad csupán, kik csuszamló szelekben. déli tűzvészben és záporok szögesdrótjai között menekülnek a véreres szemű évszak elől. Nem így a táj. A tó s a fák radarja ha jelzi is már a messzi telet, most vetkezik, öltözik Igazán csak kert és hegyoldal, most próbálja föl a színeket, miket lábukhoz hordott kétszáz s nehány hajnal és alkonyat — s egy ág se int a távozók után. S hogy ők visszanéznek csak egyszer is? Ki tudja azt. Hevesi Sándor emlékezete H evesi Sándor legendás nevének emlékét ma is játszott színdarabok rendezőpéldányai, fordításai, nagy hatású dramatizálások sikerei, és könyveinek — antikváriumok mélyén található — ritka példányai őrzik. Halála óta, harminc esztendeje — s már életében is — eszményképe a magyar színházkultúra legjobb képviselőinek. Gyakran emlegetik, ám igényes művészete a színházak világán belül is csak viszonylag szűk körre hathatott. A fiatalok, s az elmúlt tizenkét-tizenöt esztendő alatt kialakult új közönség fogékony legjobbjai is alig ismerik. Pedig a magyar színpad sokat köszönhet Hevesi Sándornak: egész élete munkásságával a haladó művészi irányzat úttörő képviselője és fölényt bizonyító mestere volt. Mai, szocialista célkitűzéseket vállaló színházművészetünk is részben az ő útján halad tovább. Ma is igaz, amit több mint húsz éve írtak róla: „Aki ma Magyarországon színház iránt érdeklődik, az neki majdnem kivétel nélkül tanítványa akkor is, ha véletlenül nem tud róla”. Hevesi Sándor nevéhez fűződik az európai színvonalú, realista igényű magyar színjátszás megteremtése. Hevesi nélkül Magyarországon visszhang helyett kongó némaság fogadja Brahm és Antoine, Gordon Craig és Szta- nyiszlavszkij újító törekvéseit, a színpad igazságának programját. A XIX. századi magyar színjátszás nagy korszakainak fénye megkopott, s az új század első éveiben unalmas akadémizmus bénította a Nemzeti Színházat. A megnyíló magánszínházak vezetőit is jobban érdekelte a kasszasiker, mint a művészi eredmény. Kulisszahasogató szavalás és lélektelen szemforgatás a Nemzeti ben, igénytelen malackodás és lapos naturalizmus a magántőke színházaiban: ez a magyar színház helyzete, amikor Hevesi Sándoir leteszi a kritikusi tollat és 1901 karácsonyán a Nemzeti Színházhoz szerződik. Rendezője, főrendezője, majd 1922 és 1932 között igazgatója a színháznak. Évekig dolgozik az Operában, a régi Népszínházban és a Magyar Színházban. Ifjúságának nagy élménye a Thália Társaság merész kezdeményezése, az első magyar kísérleti színház stílusának kialakítása. Negyven éven át dolgozott a színpadon. Ezalatt új stílust és játékrendet teremtett. Színészeit mesterségük titkaival, közönségét a világirodalom remekeivel szembesítette. Az előadás minden részletét és hatáseszközát egységbe foglaló együtteseket szervezett. Üj életre támasztotta a magyar és külföldi klasszikusokat. Bemutatta Moliere-t és Vörösmartyt, Ibsent és Kisfaludy Károlyt, Arisztophapészt és a Magyar Elektrát. Űj színpadi változatban csillogtatta a Bánk bán, s az Ember tragédiája értékeit és olyan Shakespeare-kultuszt teremtett, hogy a Nemzeti Színház előadásait az angol színházi szakemberek is csodálták és tisztelték. A modernizmus tobzódása idején, a formalista szenzációhajhászás éveiben Hevesi újítása: a klasszikusok korhű, hiteles előadása. A kortárs magyar szerzőkért is sokat tett, és mennyit az operáért, a kamaraműfajért, valamint a rádió művészetéért! d. Aznap délután legalább háromszor összevesztek. Azzal kezdődött, hogy Ali késve érkezett. Öli már rég ott ült a presszó ablakában, feltette a napszemüvegét, mert erősen odatűzött a nap és unottan szopogatta a coca- colát. Hamarosan feltűnt Ali. Nem ment az ajtóhoz, hanem átemelte hosszú lábát a vályú alakú virágtartón. Lehajolt a feltolt kirakatablak alatt és lezöttyent Öli mellé a székre. — Na, végre! — mondta Öli. — Egyezik a véleményünk — nevetett Ali. — Mért van olyan jó kedved? — Még az se legyen, amikor egy ilyen frankó nővel találkázom? — Naponta részed _ van benne legyintett Öli előkelő könnyedséggel. — De legalább ne késnél folyton! — Kilencvenhatodszor _ is megmagyarázom: később végzem, mint te. Mondtam, hogy sétálj előbb, csak aztán ülj be. — Tudod, hányán leszólítják az embert séta közben? — Mutasd meg, ki volt, s én elkapom az ürgét! — játszotta meg a zord lovagot Ali. — Nem egyvalaki, mindig más...! De hisz tudod te azt _ Tudom. S kellően fel vagyok háborodva. — Ali a lányra mosolygott és megró nd cite a saját coca-coláját Tenyerét rátette Öli kezére és szenvedélyes hangra váltott: — Ügy mennék már, de úgy...! j — Bolond vagy? Ilyen korán?! , — Elismerem, hogy igazad van. De azért talán mondhatom, hogy én már rohannék? — Mondhatod — vonta I paeg a vállát Öli. — Nincs tán ellene kifogásod ?! — Semmi az égvilágon. Legfeljebb megjegyzem, hogy túl önzőnek talállak. — önzőnek! Engem! — hahotázott Ali színésziesen. A többi asztaltól is iríind feléjük néztek. — Nem zavar, hogy mindenki idenéz? — suttogta Öli. — Na és?! — Hirtelen abbahagyta Ali, mert hozták az italt. Némán megvárta, hogy a felszolgálónő kitöltse a felét a pohárba, megköszönte, s csak aztán fordult ismét Olihoz: — Jól le tudod hűteni az embert. — Téged minden öt percben le kell hűteni. — Erre büszke vagyok — bólintott Ali. — Különben ma porszívót és fotelokat szeretnék nézni. — Tudom, már mondtad. Ali sértetten és méltatlankodva csóválta a fejét. Nem is szólt többet, hanem fizetett. Pár perc múlva már egy kirakat előtt ácsorogtak. És itt vesztek össze másodszor. — Látod, ez az — mutatott Ali egy porszívóra. — Ühüm — hagyta rá Öli és egy nő után nézett, aki sárga pizsamanadrágban közlekedett. Ali lelkesen folytatta: — Ez felszívja a vasgolyót is. Elhiszed nekem? — Megrántotta Öli kezét, aki még mindig az idegen nőt figyelte. — Te ide se figyelsz? — Tudhatod, hogy egy porszívó nem hoz ki a sodromból. — El se képzeled, mennyi mindenre jó egy ilyen porszívó. Először is: lehet vele festéket fújni, mint egy szórópisztollyal. Másodszor... — Én azt hittem, hogy először is porszívásra való. Ali rendíthetetlenül folytatta: — Másodszori Csinálok hozzá egy áttételes tengelyt és ezzel fogunk kávét darálni, turmixot keverni, verhetsz vele habot... — Minek verjek habot? Hogy megborotválkozz vele? — Te habot fogsz verni és habcsókot sütői nekem. Borzasztóan szeretem. — Megvesszük a cukrászdában. — Szóval, te nem fogsz habot verni? — Nem. — Nem sütsz habcsókot? — Nem. — így is jő...! De annyit mondhatok, én meg nem fogom lefújni a falakat — Akkor nem fogod.il — Nem is veszünk porszívót?! — Felőlem...! Ali már olyan dühős volt hogy Öli attól félt, belecsap öklével a kirakatba. Sietve magával rángatta hát: — Gyere gyorsan! Zöld a lámpa. Néhány perc múlva sikerült -harmadjára is összeveszniük. összekapaszkodva járkáltak a hatalmas bútoráruház termeiben, nézegették az árcédulákat, s jobb híján a mások megjegyzéseit hallgatták. Templomi áhítatukban még suttogni sem mertek, míg egyszer Olit teljesen fel nem kavarta a látvány. — Nézd azt a sárga heve- rőt! — ragadta meg Ali karját. — Nem rossz — biccentett Ali. — Csak keskeny. — Kettő kell belőle. — Nekem az a kétszemélyes tetszik. Öli megbotránkozva nézett Alira: — Csak nem képzeled, hogy egy ekkora mozdonyt berakunk a lakásba?! Ragaszkodom az egyszemélyeshez. Sarokra fogjuk tenni. Ha nem tudnád, én modemül akarom berendezni a lakást. — Én viszont — fortyant fel Ali — göcseji parasztszobára vágyom! Meg tudnád indokolni, miért idegenkedsz a kétszemélyes heverőtői? — Mert nem modem. — Mondd meg, hogy nem akarsz velem egy heverőn aludni! Öli kis meggondolás után azt felelte: — Ma már nem alszanak együtt az emberek. — Ne őrjíts meg! Majd én mindig átgyalogolok a másik sarokba... Öli nevetett: — Mondom, hogy önző vagy! Egyébként az az igazán modem, ha nem is a másik sarokban, hanem a másik szobában alszik az ember házastársa. Az alvás magánügy. Ali már csak tátogni tudott. Ilyenkor dadogott is: — M ... mondd, téged az asztal k... körül kergettek... ?_ — Ne félj, semmit nem fogok megtagadni tőled — simogatta meg lefegyverzőn Ali arcát Öli. — Csak éppen a másik szobából fogok bekérezkedni... Megáll az ész! Öli derűsen folytatta: — Azt sem szeretem, ha mellettem horkolnak. — De hát én nem horkolok! — indignálódott Ali. — Majd fogsz. Eleinte senki sem horkol. Bezzeg azután! Hallanád csak aput! — Én nem vagyok vén trotty! — Ne mondj ilyet az apámra! — Te közölted velem, hogy horkol. — Vedd tudomásul, ragaszkodom az elveimhez. Ne is vitatkozz tovább! Ali sziszegve ráncigálta maga után Olit: — Ha nem nézne minket az egész áruház, elintézném én a te elveidet...! S a következő öt perc végén egy sötét kapuzugban eszméltek. Kibontakoztak egymás karjaiból. — Ugye, mi sose fogunk veszekedni? — kérdezte Öli. — Soha — fújt nagyot Ali és megint átölelte a lányt. Arra rebbentek szét. hogy egy testes nő rikácsol mellettük: — Ide jönnek ölelkezni! Mindjárt szólok a rendőrnek. Nevetve futottak ki a kapualjból, s felkapaszkodtak az első villamosra. Hosszan utaztak. Amikor beértek azerdő sorfala közé, leszálltak, s egy kis csapáson megindultak a fák sűrűjébe. Ide már csak néhány sugár vetődött * be az út melletti lámpák távoli fényéből. Az ismerős kéttörzsű fánál kézen fogva csörtettek a bokrok között. Elérték a parányi tisztást, Ali levetette a zakóját: — Megint kevés az időnk. Öli lecsúsztatta a fa mellé a retiküljét és egy bokorra dobta kosztümkabátját. A lány suttogva kérdezte: — Remélem, nem felejtetted elhozni a plédet? — Csak nem nézel bolondnak?! — kérdezte Ali dühösen, de mindjárt csökkentett a hangerőn, mert. most aztán igazán nem akart veszekedést. — Ott van a lábad előtt... Az ágon már nyitott torokkal himbálódzott az aktatáska. DEVECSERI GABOR: Kél ötéves koromban Csont István illusztrációja A hernyók másztak föl és le a fán. Nem voltak szépek. Halványak, pettyesek, puhák, sokan voltak. A cseresznyefa törzse fényes, amelyik fa fényes, az cseresznyefa és ez már mindörökre így marad. Alattuk karszékben ült a tüdőbajos ember, a világ egyetlen tüdőbajos embere, templom kettő volt utca sok, tüdőbajos ember egy. A világ azóta megnőtt• a számok érvényüket veszítették, azaz helyet cseréltek egymással, de ezt az új rendjüket is itt hagyjuk végülis. 1969. szeptember 7., vasámalT
