Népújság, 1969. szeptember (20. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-28 / 225. szám

AIegyénit az irodalomban ALEXOVICS VAZUL A mikor Vitkovics Mi­hály, az Egerből el­származott költő és lelkes irodalombarát. Kazinczy hí­res „pesti triászának” egyik tagja, 1818-ban a Tudomá­nyos Gyűjteményben, számba vette „az ó-hitű magyar író­kat” — azaz a pravoszláv, szerb származású, de magya­rul is író írástudókat —, Alexovics Vazulról ennyit tartott szükségesnek megje­gyezni: „Az ó-hitűek közül tudtommal Alexovics Basili­us egri fi. azután paulinus, volt a legelső, aki magyar nyelven sok jeles munkákat napfényre bocsátott. Ezek közönségesen ösmérttek. és a papi rendtül kedvesen el­fogadtak ..Nem részletezi tovább Alexovics munkássá­gának történetét, mégpedig feltehetően két okból: egy­részt, mert Alexovics eléggé korán elhagyta ősei pravosz­láv hitét és vele nemzetisé­gét is, másrészt pedig bizo­nyára azért, mert nemigen becsülte sokra közismert fel- világosodásellenessége, fana­tizmusa miatt. Alexovics tehát Egerből indult, éspedig a város éle­tében egykor oly jelentős szerepet játszó szerb polgár­ság soraiból. 1742. január 4-én született, s huszonkét eszten­dős volt (1764), amikor belé­pett a pálos rendbe, ahol je­lentős karriert futott be: a matematika és a hittudo­mány tanára lett. Noha Vitkovics azt írja róla: művei „a papi rendtül kedvesen elfogadtak”, neve mégis elsősorban a világi Irodalom kapcsán került be az irodalomtörténetbe. ’ smeretes, hogy II. Jó­zsef. trónralépését kö­vetően, elrendelte a biroda­lom területén levő számos szerzetesrend feloszlatását, egyebek között a pálosok rendjét is, melynek Alexovics is tagja volt. Az is tudott: milyen jelentős teret bizto­sított a kalapos király felvi­lágosult abszolutizmusa a felvilágosodás eszméinek; Voltaire, Rousseau, Montes­quieu és mások műveit olvas­ták még az egyházi intézmé­nyek falain belül is az új, a szellemi világosság iránt fogékony papok is. A pálos rend tagjai között is volt ilyen, mégpedig a magyar irodalom olyan jeles költő­képviselője, mint Verseghy Ferenc. A korabeli magyar katolicizmus konzervatív képviselői kétségbeesetten nézték a megvilágosodásnak ezt az addig példátlan terje­dését, s mindent elkövettek ennek ellensúlyozása érde­kében. Ebben a felvilágoso- dáselleries tevékenységben igen nagy szerepe volt Alexovics Vazulnak is. Rendje feloszlatása után mint hitszónok lépett a szín­térre, a pesti dominikánus templomban 1785-ben fel­váltva prédikált volt rend­társával. Verseghy Ferenccel. Nem kétséges: kettejük esz­mei versengésében Verseghy győzött» a felvilágosodás gondolatait népszerűsítő be­szédeit százak és százak hall­gatták, míg Alexovicsnak meg kellett elégednie egy jó­I val szűkebb körű, konzerva­tív hallgatósággal. Vereségé­be nem is tudott belenyugod­ni, s keres_te az alkalmat, hogy ellenfelét valami mó­don lehetetlenné tegye. 1786-ban az a hír kapott szárnyra, hogy Verseghy a pesti legelőkelőbb hitszónoki állások egyikét kapja meg. Alexovics, néhány társával, nyomban hajszát indít ellene, kifejezetten azzal a szándék­kal, hogy Verseghyt Pestről elüldözze. Akciója nem ma­radt eredménytelen, Ver­seghy elhagyta egy időre a várost, a prímási hivatal pe­dig ezalatt a tanári és egy­házi teendők ellátására al­kalmatlan személynek minő­sítette. A továbbiakban kettejük küzdelme már inkább az iro­dalmi élet frontjain zajlik. Verseghy lefordította Miliőt abbé híres Világtörténelmét, mely az európai felvilágoso­dás szellemében íródott, s ez nyújtott újabb alkalmat Ale­xovicsnak a Verseghy elleni újabb támadásra. Egész könyvet írt (A könyvek sza­bados olvasásáról), mint . mondja azért, hogy benne „a Religiót... pártul fogja: az emberi szabadságot megza­bolázza, s illendő korlátok közé ... zárja.” Gyakorlatá­ban rpindez a Bayle, Voltaire, Rousseau, magyar viszony­latban pedig Verseghy elleni szellemi hadjáratot jelentet­te. A könyvben nem írja le ugyan Verseghy nevét, de vá­daskodásainak dokumentá­ciójában minduntalan Ver­seghy műveire hivatkozik, il­letve a korábbi, Verseghy személyét ’ ért vádaskodáso­kat gyűjti egybe, ezzel mint­egy felhíva az „illetékesek” figyelmét a szerinte igen ve­szedelmes eszméket hirdető költőre. Az eredmény: Ver­seghyt három havi „papi áristomra” ítélték, amit Nagyszombatban kellett le­töltenie, emberi méltóságát megalázó körülmények kö­zött. M ár A könyvek szabados olvasásáról írott köny­ve alapján is megfogalmaz­ható, hogy Alexovics a felvi- lágosodásellenesség gondo­latának egyik legfanatiku­sabb és leginkább királyhű képviselője volt Magyarorszá­gon. Méginkább erre vall az a két Eszterházy Károly eg­ri püspökhöz írott levele is, melyekben a Martinovics- per, illetve a jakobinus moz­galom vádlottjainak kivég­zéséről tájékoztatja Eszter- házyt. Az első levél 1795. má­jus 4-én íródottt, s benne a Királyi Tábla ítéletéről ad tá­jékoztatót. A fővádlottak mel­lett részletesen szól Ver- seghyről, Szolártsik Sándor­ról, Makk Domonkos volt pá­los szerzetesről, aki — mint írja — „bemocskolta a rend becsületét”, s akit tudomása szerint „Verseghy ámított el... ő diktálta neki a kate­kizmust”. Levelének befejező passzusában azt közli a püs­pökkel, hogy hamarosan új könyvet ír Az Egyenlőségről és a Szabadságról, hogy ez­zel egyfelől a királyi trón megerősítését szolgálja, más­felől pedig „megakadályoz­BORGÄCS KAROLY: Se vele, se nélk’ü© Néha a zaj konok satu: szorít, Ujjaim hegyén rőten vér serked ki. Nem kell ilyenkor közcl-távol senki, Idegen minden tőlem-magamig. Őserdő mélyére Szeretnék menni. Zöld levegőben keskeny út folyik Szikla-lyuk előtt egy vedlett bokorig, S a világot vékony sugár jelenti. De hess!-t kiáltok balga vágyaimnak. Egy éj magánya ide visszaűzne, Mert ez kell: ezt teremtettem magamnak; Művemmel vagyok egy gerincre fűzve. Teher, de kell: verejtékem gyöngy-gömbje fi Itt. Vele és érte kín visz a gyönyörbe zon” „minden zavargást és forradalmat a birodalom­ban.” Másik, 1795. május 21-én, tehát a Martinovicsék kivég­zését követő napon kelt le­velében a kivégzés esemé­nyeinek részletes leírását ad­ja. Előbb Martinovics degra- dálásáról szól, megjegyezve, hogy az május 18-án, hétfői napon történt a volt ferenc- rendi zárda templomában, s a szertartást Kondé püspök vezette, az összesereglett nép előtt. Ezután részletezően le­írja a kivégzés eseményeit. Előbb a foglyok „elővezetésé­ről”, a kivégzés színhelyéről szól, majd külön-külön rátér a kivégzés sorrendjére, az el­ítéltek magatartására. Leírja, hogy Zsigrait — akit elsőnek fejeztek le — „csaknem fél- holtan” vitték a hóhérpallos alá, majd Martinovicsról szól, akinek az ítélet szerint vé­gig kellett néznie társai halá­lát, s ez annyira megtörte, hogy lábán nem tudott meg­állni. Elmeséli azt is, hogy Laczkovics semmiképp sem volt hajlandó megbocsájtani Martinovicsnak, aki őt a vér­padra juttatta — bár az több ízben kérte bocsánatát. 75 z irodalomtörténet-írás ** még annyit jegyzett fel Alexovicsról, hogy a le­vélben említett művet Az Egyenlőségről és szabadság­ról a Frantziák és Frantziá- zók ellen a mostani üdőkre címmel megírta, de közbejött halála miatt már nyomtatás­ban közreadni nem volt mód­ja. 1796-ban halt meg Pesten. Lökös István Palotai Boris: Anyám Csáth Géza: meghalt, ami­kor én szület­tem. Orvos­ságbűzzel volt tele a szoba, és sok helyen friss vér gőzölgőit. Lábujjhegyen járkáltak és suttogtak. Még a hajnal messze volt. Naigyon mesz- sze volt. És anyácskám hiába várta a hajnalt vágyón, kínban lehelő imával. Mire én az elsőt lélegzettem, ő meghalt. Nehezet, nagyot sóhajtott, mert szerette az apámat, és húsz éves volt csak. És én elfeledtem őt. Nem kérdezősköd­tem róla soha. Nem éreztem, hogy kellett lenni anyámnak, s hogy ő, aki miattam, fia­talon a sírba feküdt le, s ott porlad — én vagyok. Sok idő elmúlott így. Azóta találkoztam a lányokkal. Illatos hajukkal végigtürölték sápadt, égő arcomat. Puha, lusta rózsakar jukkái átölelték sovány és csontos derekamat Elkényszeredett, gú­nyos ajkaimat lecsókolták pompás, halálos izgalmú csókokkal. És én még akkor sem gondoltam anyámra, aki egyszer egy orvos­ságbűzös, véres szobában nehéz, nagy sóhaj­tással meghalt. De múlt éjjel a fejembe jött — Honnan? Most már tudom, hogy találkoznom kellett vele. Egy lassizonytól jöttem haza késő éjjel. Kábult, mámoros fáradtsággal aludtam el. Kis idő múlva már láttam őt messziről. Szembejött. Üde volt, fiatal, mintha a gyer- mekágyból kelt volna ki. Bújtam előle. De meglátott, és belém mélyeszítette sötétkék szemeit. A vidám melankólia, mely sápadt, finom kis arcából felém áradt, arra késztetett, hogy odasiessek hozzá, és megöleljem és megcsó­koljam. Oly szép volt és fiatal. A kezét (ezen csodálkozom) nem engedte megcsókolni. Régi divatú, nagy szalmakalap és tiszta kartonruha volt rajta. Ezt a ruhát láttam a nagymama szekrényében; kopottan és pecsé­tesen. A pecsétek a nagymama könnyeitől vannak, melyeket anyám ócska ruhájába kora, szeles, őszi estéken belesír. Megfogtuk egymás kezeit. Éreztük a kap­csot, mely közöttünk egyszer megszakadt azon a véres, orvosságszagú hajnalon — és Találkoztam anyámmal lassan előreán- dultunk. Május volt körülöttünk. Hárfaszó és fu­volaének cssen- gett messzire a mezők fölött. Gyöngyvirágok daloltak ne­künk ifjú illatokat. Egyszerre megálltunk a zöld mező és kék ég boldogságában. És amint egymásra néz­tünk, a szemeinkből sűrűn patakzottak le a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyog­tak. Ó, milyen szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mező összes gyöngy­virágait, és rászórtam. Elborítottam vele if­jú, lányos emlőit, melyekkel engemet soha­sem szoptatott. Ö pedig néma nevetéssel né­zett engem, míg csak el nem fogytak a gyöngyvirágok. Azután folytattuk az utunkat a mezőben a kék erdő felé. Lassan, kézenfogva men­tünk. És a levegőbe merengve, boldogan éreztük egymást. Jaj, egyszerre a kék erdőnél voltunk. A hegedű- és a hárfaszó már csak mesz- sziről, elhalóan csengett. És mind a ketten elszomorodtunk. Egymást átölelve révedez­tünk a néma, harmatos mezőn, és néztük az alkonyóra ködeit, melyek a lábunk körül imbolyoglak. Az erdő szélén válnunk kellett. Búcsú­zóul meg akartam ölelni utoljára szép, halott anyácskámat. Rám nézett, mintha megbán­tottam volna, azután megsimogatta az arco­mat, hogy megbocsát. Azután gyenge, könnyű léptekkel sietett az erdőbe. Az esti szél durván le akarta tép­ni a kalapját, de ő kecsesen megfogta. Majd megállt, és búcsút intett felém. Sokáig moz­dulatlanul nézett vissza, s végre, mint egy fehér árnyék, egyszerre elsietett. Soikáig álltam ott a kék erdő szélén, és néztem utána csendes, imádó bánattal. Azóta naponként gondolok rá. És elhagy­tam miatta a fekete hajú asszonyokat és az édes hangú lányokat, hogy vele álmodjak — anyácskámmal, fiatal, húszéves anyámmal, aki meghalt egy sötét hajnalon. Meghalt nagy, nehéz sóhajtással. — Az elbeszélést Csáth Géza halá­lának ötvenedik évfordulója alkal­mÁhnl brirnliíiJf * Keserűinandula Már csaknem az egész napokat lent töltötték az óvó­helyen, amikor Kálóczy Zoltán fejébe nyomta a kalapját, nyakára tekerte a salját és azt mondta: — Kinézek egy félórára. Valamit el kell intéznem. Odakint egészen alacsonyan keringtek a repülők. Át­ható zúgásuk a háztetőt, a vastag falakat ostromolta. — Ne menjen el, apa! — Dorottya éles kislányhangja átbukfeneezetí a zúgáson. — Muszáj, Dorka... Te vigyázol addig édesanyára. — Kálóczy hátrahajtotta Dorottya fejét. — Nagyon vigyázz rá. Érted? — S becsapta maga után a vasajtót. Lujzi mama rózsafüzért morzsolgatva ült az ágya szé­lén, s szája hangtalanul mozgott. Egy-egy pillanatra abba­hagyta az imádkozást s a férjéhez fordult. — Az ékszer­kazetta nálad van? Le kell hozni a zsírosbödönöket... — Majd haragosan felcsattant: — Ne engedjetek be annyi idegent! Elszívják a levegőt! — S tovább pergette a rózsa­füzért. Egyszerre robaj rázta meg a házat. A villanykörték eszeveszetten hintázni kezdtek, kosarak, batyuk odébb­zökkentek, s odafent az ablak elsötétült, mintha betemet­ték volna. Dorka piros labdája kigurult az ágy alól. — Hol van apa! — Dorka ijedten cikázott az ágyak között. — Mindjárt itt lesz — mondta Erzsébet, s gépiesen a labda után nyúlt, amely elpattant a keze alól. — Behúzó­dott egy bunkerbe, ott várja meg, amíg... — Lecsapott a labdára, görcsösen megmarkolta, tekintetét egyre a csu­kott vasajtóra függesztve. — Megnézem, mi van odakint — mondta Gyuri, de a2 anyja olyan erővel rántotta vissza, hogy megtántorodott. — Maradj! Nem bírok el több izgalmat! Nem érted? Kívülről megdöngették az ajtót. Mindnyájan odasza­ladtak, szinte egyszerre nyúlva a vaspánt után, egymást akadályozva a sietségben. — Ez apa! — tört fel Erzsébetből, holott még csak döngést, kongást hallott, de már minden idegszálával érez­te, hogy csak ő lehet, s vékony orra, rajzos cimpái, kes­keny szájaszéle, még ráncosodó nyaka is megkönnyebbül­ten elernyedt. Csakugyan a férje állt az ajtónyílásban, kézen fogva egy gyereket, aki a derekához préselte magát, úgy. hogy csak sötét szemeit lehetett látni, s a hajából is egy sötét fürtöt, melyet a hátracsúszott sapka még jobban összekó­colt. — Nem történt baja? Soha többé nem engedem el! Ilyenkor, ilyen istenítéletben ... magával kellett volna mennem! Dorka, szegény... — karjával magához húzta Dorottyát. Akkor vette észre az Idegen kisfiút.. — Ki ez a kisfiú? Kálóczy körbejártatta a szemét a családján, amely úgy kerítette körül, mint egy gyűrű; — Nálunk marad egy ideig — mondta, és előretaszi- gálta a gyereket. —; Na, eredj, vesd le a kabátodat. Dorka, vidd játszani. * Részlet az iró sajtó alatt levő regényéből. De a kisfiú nem mozdult. Még erősebben fúrta ma­gát Kálóczy oldalába. Dorka mögéje lépett, levette a sap­kát a fejéről. — Nem akar jönni — húzta fel a vállát. — Ez a gyerek az üldözöttek közül való — mondta Kálóczy visszafogott hangon, hogy a pádon ülő idegenek meg ne hallják. — Egyszóval, zsidógyerek — mondta Lujzi mama. — Az — bólintott Kálóczy, s tenyerével vízszintes vo­nalat húzott a levegőbe, ami azt jelentette: befejeztük! —< Ügy szerepel ezután, mint aki mihozzánk tartozik. Na, fiam ... mit mondtam... — Lehajolt a gyerekhez, muta­tóujjával felemelte az állát. — Nem félsz semmitől! En­nék a néninek azt mondod: anya... Érted? Erzsébet rábeszélően ismételte: — Anya... Na, mond­jad szépen. Hogy hívják a kisfiút? Kálóczy nem felelt mindjárt. A szája széle elszíntele- nedett. — Mondd meg, hogy hívnak. Hangosan! A gyerek egyik cipőjével a másikat rugdosta. — Baum Zoltán. — Zoltán — mondta Erzsébet. — Hát gyere ide, Zoltán. Milyen szép neved van. — S kérdezve, elnyújtva: — Zoltán? A gyerekre siklott a szeme. Aztán a férjére, aztán megint a gyerekre. Ügy nézte, mintha a tekintetének súlya lenne. A kisfiú egy véznább és sötétebb tónusú Kálóczy Zoltán volt, ugyanazzal az. erélyes szemöldökkel, melyet az olajosán barna szem ijedtsége sem tudott feloldani, ugyanazzal a jellegzetesen kettéosztott állal, mely úgy ha­tott, mint egy robbanás. Az egymásra szorított ajkak nem­csuk Zoltán szájának vonalát őrizték, de a szokását is, ahogyan várakozón és fürkészve egymásra préselte őket. Zoltánnak hívják... — mondta, és nem értette, hogy került kezébe a piros labda, melyet a melled*-/, szo­rít. Gyuri az anyjához ugrott, átfogta a vállát. — Mit akarsz? ... mit akarsz, fiam? — Üljön le, anya. — Minek? — mondta Erzsébet, s a labdát leeresztette! a kezéből. Dorka utánakapott. — Még dolgom van. — Egy lépést tett, a szokottnál jóval hosszabb, keményebb lépést, mint aki próbálja, el t,ud-e indulni, elbírja-e a lába a dermedt test súlyát. —* Vacsorát kell főzni — mondta, s a hangja hasonlított a lé­péséhez, az is aránytalanul hangos és koppanó volt. Újra elindult, s Gyuri érezte, hogy az apja tekintete befogja, hátulról fékezi, a nyakszirten, kontyon át beléje hatol. Da az anyja nem fordult vissza, csak rakta a lábát, egyiket a másik elé, s ezzel a merev járással ért el a tűzhelyig. — Erzsébet! — Az apja mellette termett. — Mindent! elmondok ... Akkor is elmondtam volna, ha ... esküszöm: — Mit akar enni? — szakította félbe anya. — Var> még húskonzervünk ... Lilla sírni kezd. Keserves sírással, mintha a hasából szakadna fel a sírás. — Mire való ez? Tégy fel vizet a kék lábasba. Apa kezébe veszi a kék lábast, vizet mer bele a vö-*, dörből. A víz a cipőjére loccsan. — Erzsébet... drágám., esküszöm... én még soha ki nem ejtettem a számon..!, de most esküszöm mindenre, ami szent. .. — Vegyen fel más cipőt... meghűl ebben a vizes cH pőben. Ott van a barna cipője a kofferben. — Esküszöm, el akartam mondani magának... s csaK; az tartott vissza ... — Van még gyújtásunk? Gyuri, hozzál be gyújtóst.

Next

/
Oldalképek
Tartalom