Népújság, 1969. szeptember (20. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-21 / 219. szám
/ ELŐ IRODALOM Eltűnt negyvenháromban Sáfáry László kötetének margójára Ä modern magyar költészet barátai számára örömteli esemény Sáfáry László Korforduló c. verskötetének megjelenése. Akik hallották már nevét, vagy valaha ismerték életében megjelent két kötetét, a Lendületet és a Verhovinát, most az újra- olvasás lázával lapozhatnak bele a fiatalon elhunyt Sáfáry mostani gyűjteményes kötetébe, akik meg most találkoznak lírájával első ízben, a felfedezés örömével- élményével ízlelhetik verseinek különösen csendülő so- rait-muzsikáját, s nem utolsósorban a verseket körüllengő sajátos hangulatot. A Sáfáryt maguknak még csak most felfedezők bizonyára megindultan olvassák majd a Munkács környéki táj egykori szegény világáról írt verssorokat is, melyek az „erdőszéli kalyibák” „furcsa, szörnyű éjszakájáról” vallanak, ahová „puliszkás álmot küldenek a hegyek”; ahol „a tanyán árverés volt”, s „adóba vittek bútort, búzát, igás- 1 ovat”; ahol „a völgyre az éjszaka” mindig „súlyosan borult” „és a vén pásztor’’ „elfáradt életét” mesélte el, s „keserű szavától nyögtek a fák”. A két háború közötti évek kisebbségi magyar irodalmának volt ígéretes költőegyénisége Sáfáry László. Szűkebb pátriájának, Munkácsnak és környékének élményeivel indult az életbe* ahová szüléd még a monarchia idejében költöztek (apja kataszteri mérnök volt Munkácson), s ahol volt alkalma megismerni a Verho- vina tájainak természeti szépségeit is, de az ott élő hegyi szegényemberek gondokkal teli életét is. Jórészt ebből az élmény- és életanyagból táplálkozik majd erőteljesen avantgárd ihletésű költészete, mely már a harmincas évek során Ily- lyés Gyula, Féja Géza, Győ- ry Dezső, Barta Lajos és mások érdeklődését is felkeltette. Győry Dezső írta róla már 1935-ben: „A te verseid olvasásakor újult meg bennem az a hitem, hogy a kisebbségi magyar fiatalság értelmiségi részének nemcsak a szociális éLetlátás kell hogy fő jellemzője legyen, hanem az is, hogy száraz lábbal megy át az élet tengerén* Nem vár különféle színű csodákat, hanem mint a fűzva, beleereszti gyökerét a hazai rögbe... a valóság anteuszi talajába”. Ha valaki, úgy Sáfáry László ezt tette. Az általa feltárt valóságkép — lírai fogalmazásától függetlenül — épp ezért is tartozhatik bele a két háború közötti magyar valóságról rajzolt ama tablóba, melyet a korabeli magyar szociográfia rajzóit fel, a Felvidék esetében épp a Sarló, mely Sáfáryt is tagjainak sorában tudhatta. A sarlósokkal — Balogh Edgár, Jócsik Lajos, Vass László és mások társaságában — Szlovákia és Kárpát- ukrajna tájain tett nyári vándorlások során nyílott újabb és újabb lehetősége a teljesebb szociológiai tájékozódásra, élménygyűjtésre, s bízvást leírhatjuk: a Sarló baloldali szellemisége határozta meg e tájékozódás és élménygyűjtés költői lecsapódását is. Azt, hogy a Ver- hovina világának: szegényemberére figyelt; azt, hogy — Fábry Zoltán szép szavait idézve — költészetében „a tájélményt szociális élmény- nyé fokozza”; de azt az optimista jövőbe nézést is, mely a társadalmi bajok radikális és biztosan elkövetkező megoldását sugalljáksejtetik. Ahogy Hé, hegyoldalak című szép versében írja; Kis pásztorfiúk ülnek tarisznyám körül. Hé, hegyoldalak! Én talán még harcban égek el, de az ő gyermekeik boldog és szabad világra születnek. A nap piros, meleg virág, nyugodt vagyok, feléje fordítom arcomat. Sáfáry László — lírájának sj torzó volta ellenére is —} érzékelhetően modem költő, f Szabadverseinek biztos rit-} musa, képeinek meglepő gaz- £ dagsága és újszerűsége egy- í formán ennek a modernség-^ nek mutatója, s főként a tö-J mörség iránti páratlan érzé- J ke, melyre Illyés Gyula már ^ a harmincas évek elején — \ az induló Sáfáryt méltatva \ — felfigyelt. De modem köl- \ tővé avatja őt verseinek te- \ matikája is: az előzőekben már felvillantott erőteljes; szociális képsor, a társadal-; mi haladás gondolatánakj többszöri megfogalmazása, a \ tájat megelevenítő versek, s \ nem utolsósorban szerelmi 5 lírája, mely kétségtelenül az \ életmű egyik legszínesebb / eleme. Méltán írja beveze- j tőjében a kötetet gondozó j egykori barát, Sándor Lász-í lő, hogy „Sáfáry töredékes \ életművében aránylag nagy } helyet foglal el szerelmi lí-; rája. Ezek a versei — hason-; lóan többi zsánerű verseihez} —, sem a hagyományos for-; mában írt szerelmes ver- sek... Rendkívül természe-; tesek, tiszták és üdék...,} nem érzik rajtuk idegen ha-! tás, a költő ősénjéből fakad \ \ valamennyi.” Csak egyet idézünk ízelítőül, de a legszebbek közül: Kis fák árnyéka csüng a nagy fán, lombos szívén harkály kopog. Emléked jár néha-néha erre, s árnyékom a domboldalra hull ★ Sáfáry rövid, megpróbáltatásokkal teli élete 1943 januárjában lezárult. „A szűkszavú hivatalos értesítés csak annyit közölt” róla, hogy „valószínűleg fogságba esett”. Volt társa, aki állította: nem bírta a visszavonulás kegyetlen iramát, s ott lelte halálát a dermesztő januári fagyban. Azóta költészete az irodalomtörténet részéről méltó elbírálásban részesült, de versei nem kerültek az olvasók elé. Ezt a hiányt pótolja a Korforduló, ez a tragikumában és torzójában is döbbenetesen szép kötet, a mindmáig legteljesebb Sáfáry-versgyűjtemény, mely az egykori barát, Sándor László, s a Szépirodalmi Kiadó együttes érdeme Mintegy beteljesült végső óhaja: Mundérba bújtatott kedves pajtásom, a regula és a gyűlölet ostoba szavai közt ne felejtsd el hegyeinket, és jussanak eszedbe a hegyek emberei... Lőkös István BIHARI SÁNDOR: Monológ, esőken Mióta esik? A mondabeli negyvenedik nap mikor jön el, nem tudom, nem kérdezem, a bárka itthagy. melyet a Bibliából a grafikusok egy lapra írtak, zsúfoltan, amilyen én vagyok. Azom s didergek. Elmegy majd a víz, a szél s más folytatja ezt az ismert zuhogást. Reng a kávéház a sarkon, melyben legendás író emléke méláz, s biztos közegben úszik őmaga. Behúzódva, ha csak lélegzetre — az ideiglenes csend, a múlás szünete, milyen felismerésbe rettent, melyben mentett testem is, és az a kedvenc hely. világ leendő szemete? A tollat kisodorja kezemből, kifeszítet rögeszmém hálóiban lökdös!, gyilkolja egymást a hideg tény, s a még hidegebb — s a tehetetlen végeredmény: lukakká tépett képzetem. Lecsupálva eleven szavak. Bőrükön elsrfvárog az idő vére, partra sodródott hal-csontvázak, verkli-zúgású kagylók sejtetik majd a csúfságot, ami talán megmarad. Itt az újság, a mai. Agyam a vastagbetűs-próféciához szokott már, mit az eső holnapra cafattá mos, jótékonyan, de most odaránt, hol világot kihámoz az űrből a semmibe tudatom. Szinte végig nem látható látomásban. Felesleges lesz, nem kell ragaszkodnom az agyamhoz, kezemhez, e szavakhoz... — De a nagyapám-rámhagyta reflex leinti, amit még mondanék. Érvnek kiúsztat elém egy balatoni vitorlást, harmatos lábú gondolatot jártat, mely határt bekőszált reggelre; s tudja, öt ujjamra tapad most is az ország, akkor is, ha én nem tudom. 8 e mai nap fedélzetén vár egy asszony, várja szemem, szám, amit szeme, szája hoz. Könyökölve e lakkos deszkán, érzem, arcom, csontom idekött még minden egy-szál oda s vissza pillanat. De nem tart meg, belőle süllyedek, míg nem fogalmaz eszközének ez a nap, a mlndenség, s hogy mit akarhat, nem tudom, míg az elmúlással csurog az ablak, e testben ringani-rengeni. S ha semmit nem akar? De közönye a halottat Is fullasztani készül? — Félek; s félelem még válászolha: önmagunknak: megmérni az embert s hogy mi a dolga, a magány fajsúlya szerint. VIHAR BÉLA: L Búzaszem Mit tudja azt a bú%aszem, amikor lefele, a föld mélyébe veti le a gazda két keze, hogy most vezet éppen az út a kéklő egekig, s amint mélyebbre hull alá, akként emelkedik. Csak azt tudja, zuhan, zuhan, és elnyeli a mély, egyre távolibb a nap, egyre közéig az éj, a rögbe záró éjszaka, amely körülveszi, és a gödör vak börtöne, a sírja lesz neki; holott innen vezeti majd magasba- fel & fény, ‘ ahogy regék kedvesét o hősi vőlegény. ('ÍS MoDoS Peter* zeniben velem a házak fölött mély ónszínű az ég. A szél időnként megrázza az'ablakot. Három éve lakom ebben a szobában, s a legkisebb szél is rázza az ablakot A külső üvegtábla törött, egy fél szív alakú darabka hiányzik belőle. A tulajdonos nem csináltatja meg. Én sem. Vasárnap van. A szomszéd villa kertjében, törékeny ágaikkal hadonásznak a fák. Nagyon aprói; szegények, a szomszéd akarja így, törpe gyümölcsöst szeretne, most is felkötözött kövek csüngnek az ágakról, hogy ne fölfelé, hanem oldalt növekedjen a fa. Múlt vasárnap sem éreztem magam jobban. Kimentem a fényre, éjszakánként sokat dolgoztam; na, mondtam, itt az alkalom, felfrissülni a kinti, szép világban; A tarkómon, hátul, éreztem egy kis nyomást. Szép volt az utca. A színek lefokozódtak. A harsány- ságnak. a tobzódásnak vége, megállapodott, bízó és nyugodt szomorúsággal telt meg a város. A fák sötétszürkésen barnák voltak, s a házak — mint ősszel mindig — nagyobbak és érdekesebbel;. Az ég — nem tudni, alacsonyan vagy magasan lóg-e — időtlenséget áraszt. Megyek. Telj meg fejem a világgal, biztatom magam. A képem sápadt. Borostás is. A hajain rángatja a mü, _L __ M ilyen gyorsan iszkolnak az évek. Sosem gondoltam volna. Sokat dolgozom, s egyelőre kevés a látszat. Itt megbeszélés, ott az, amaz. Kilenctől kettőig dolgozom. Ezért pénzt kapok. Nem sokat, de pénz. Aztán négytől, hattól megint hajtom magam egyig, kettőig, ezért nem mindig kapok pénzt. Majd, egyszer. Kata bízik bennem. Én is. A szobámba még mindig csak úgy tud feljönni, ha az egész ház éberségét kijátsszak. Az előszobától csak egy ajtó, s körülbelül két méter választ el. Nem törik be az ajtót, lehet, azt sem tudják, hogy ott vagyunk, mégis. .. Kaki hetente legalább egyszer azt álmodja, hogy lelepleztek. Bent járok a városban. Vasárnapiak az emberek. Jól öltözöttek, nyugodtak, békések. Vöröses a szakállam, talán nem látszik annyira. Megigazítom a sálam is. Utálom a rendetlenséget. Egy mozi kirakott képei. A jövő heti. műsor. jövő hónapban lejár a szerződésem határideje. Tovább fent kell maradni, igyekezni kell. Gyilkolom kicsit magam, de csak csendesen, békésen. Vasárnap van. A villamosok is nyűgödtabbak. Szembejön egy lány, megnéz. Jó nő, és jót jelent, hogy megnézett, ősz van. Eszembe jut, hogy a Sió ilyenkor mindig nagy. Leengedik a Balatont, és a Sió nagy lesz és tiszta. Ha nem volt nagyon hideg, füfödtem is, egyedül, nehogy hülyének tartsának. Állok a hídon. Lent lassan megy a víz. Sok és tiszta víz. Jobbra cigánytelepülés. Balra lakott Mari, Mennyit csatangoltam vele. Tavaszonként horgásztam. Csapatonként mentünk. Ne várj! magyaráztak, egyből rántod. Bólintottam. A bokrok fülkékre osztották a partot. Egészen a víz szélén álltunk, a föld nedves volt, s váltogatni kellett a lábunkat, nehogy besüppedjünk. Rengeteg volt a béka. Szemben is bokrok nőttek. Sok volt a fűzfa is. A szemközti négy, talán öt méterre lehetett, de két méterrel is magasabban; mint ahol mi álltunk. Két lány sétált ott. — Gyertek — szóltak át. Mintha mozivásznon mennének. Mögöttük egynemű szürke vászon volt az ég, s ettől nagynak látszottak, emlékszem, egészen lágy. langyos eső esett, apró körökkel a tetején1 haladt lábunknál a víz. ég és láthatár összemosódott az esőben, a békák lelkendezve kuruttyoltak, a lányok pedig a másik parton, fölöttünk, tényleg, mintha mozivásznon mennének. — Gyertek — hívtak minket. Köztünk volt a víz. — Gyc-ru-k — mondták. — Minek ? — kérdeztük kelletlenül. — Gyertek csak nem bánjátok meg .." Az eső huüott, bepfvrwl-rte a bőrünket, nedves volt a ruhánk, a lányoké ereszen a testükre tapadt. — Á. csak ketten vagytok... — Elég lesz, higgyétek e‘ \ — Te, étv átúszom, de akkor..; — fohászkodott tel valaki. — Gyertek csak — nevetlek a lányok; és lassan távolodtak. Odébb, talán egy kilométerre volt a kendergyár. Elhagyott vidék. Ott szoktuk lebonyolítani az ilyen ügyeket A vízre néztem. A dugó sehol. Rántottam. Húszdekás, karcsú, szép hal. .Vörös szárnyú keszeg} .1 /
