Népújság, 1969. szeptember (20. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-14 / 213. szám
Á budapesti nemzetközi ) múvészettö rténész-kongresz- j bzus alkataiéból mindegyik í_ múzeumunk ki akar tenni j magáért, mindenből a leg- | Bzebbet igyekszik bemutat- i ni. AJ3zépműv.észeti Múzeum i kiállítása kincseket rejt A í tanulmányi gyűjteményben I sok nagy értékű: kép vár még I restaurálásra, és akad olyan [ mű is, amelyről nem sikerült ' még megállapítani, ki és mi- ! kor festette. Ezekből válogatták össze a rejtett kincse- ! két bemutató kiállítás 120 festményét A képek a Régi Képtár anyagához kapcsolódnak: a kora reneszánsz itáliai mestereitől a németalföldi csendéleteken és zsánerjelenete- ken keresztül a francia rokokóig és akadémizmusig mutatják be az európai festészet nagy állomásait és olyan mesterek művei akadnak^ köztük, mint Tintoretto, Ru-’ bens vagy Lucas Cranach. Rubens kis olajvázlatáról például csak a legújabb kutatás állapította meg, hogy saját kezű alkotás — így maradnak rejtve a kincsek, míg a pontos felderítés meg nem történik. Az if jaibb Pieter Brueghel falusi búcsút ábrázoló festménye egyes részleteiben nem marad el apja művészete mögött; a holland csendéletek és tengeri hajókat ábrázoló festmények pontos visszaadásra törekvő szellemükkel a XX. századi nézőt is lenyűgözik. Bizonyára nem akad olyan látogató, akit ne kapna meg a XV. században élt sienai Liberate da Verona arany hátterű Madonnájának bája. Érdekes, egyedülálló alkotás a francia származású Monsu (nevét a „Monsieúr”- ból torzították el az olaszok) templombelsőt ábrázoló képe, és Stefano Ghirardini Gyógyszerészapácája, ez a rokokó festmény, amely sorsába csak többé-kevésbé beletörődő, meglehetősén kacér mo- solyú apácát láthatunk — Diderot századának apácáját. Az olasz, német és németalföldi mesterek — .Se- bastiáno Rtcci, ‘ Giíído Keni, ~ Lucas Cranach, J. F. Schönfeld, vagy David Teniers — kiállított munkái minden valószínűség szerint nagyon jelentősek lesznek a tudományos kongresszus részvevői számára is. A nagy rejtett kincs a graIsmeretlen olasz festő a XVI. századból; Orslna de’ Grass! képmása. fikái teremben került a közönség elé; a Szépművészeti Múzeum legszebb raj zait állították ki, amelyek nemcsak helyhiány miatt nem láthatók mindig, hanem azért sem, mert árt nekik a fény. 200 lap 500 év alkotásaiból, a kora reneszánsz ismeretlen nevű bolognai mesterétől Picassóig. A nagy nevek mögött itt valóban nagy művek állnak: Leonardo da Vinci tanulmányrajzai. Raffaello, Tintoretto és Rembrandt munkái, Pieter Brueghel imádkozó parasztja és Dürer vázlatai. A múzeum grafikai gyűjteményében már nagyobb teret kapott a modern művészet, legalábbis kialakulását nyomon követhetjük. Az impresszionizmus korai jelentkezését figyelhetjük meg az angol Bonnington tengeri táján. Manet, az első nagy impresszionista munkái közül egy igen szép és fontos akvarellt őriz a múzeum, láthatjuk Renior és Degas könnyed, kecses vonalú vázlatait és Paul Signac élénk színű festékpontokból összeálló „pointilista” vízfestményét. A szobrász Rodin grafikusként is kiválót alkotott lendületes kontúrokkal körülfogott, takarékos színezésű női aktjaival. Toulouse- Lautrec művészetét kedvenc témája képviseli: egy mulatóbeli asszonytársaságot bemutató, színes rajz. A romantikus Delacroix egyik legromantikusabb képe, a villámtól megrettent, felágaskodó lovat ábrázoló akvarell nemcsak a festő, hanem a stílusirányzat egyik legjellegzetesebb alkotása. Picasso kék korszakából egy Anya és gyermeke van a múzeum tulajdonában. és ha valamit kincsnek lehet nevezni, akkor ez a kép valóban az. A művészettörténet egészét még évek múlva sem nyújthatja a Szépművészeti Múzeum — de a reneszánsz, a barokk és a múlt századi realizmus örökségét tökéletesen tanulmányozhatják majd tudósok és érdeklődő nézők egyaránt. Sőt: a grafikai gyűjteményben akár a modem művészetet is. — é — a. 0 ésőre járt, s mondogattam magamban, hogy haza kellene már indulnom a zajos, komor kávéházból. Mégis, inkább még jobban befészkeltem magam a sarokba, ahol egyedül ültem egy asztalnál, figyeltem a körülöttem fecsegő csoportokat. Csakúgy, mint a jelenlevők többsége, én is itt töltöttem időm nagy részét. Tudtam, hogy várnak rám a gyermekeim, s a feleségem. Napok óta nem tudtam nekik élelmet vinni, napok óta egyetlen sout sem kerestem. így aztán/ csak üldögéltem türelmesen, abban a titkos reményben, hogy a fáradtság majd elnyomja a gyerekeimet, lezárja szemüket, amelyek oly iszonyú, némán kérdő pillantást vetnek rám, amikor hazaérek. Vártam, hogy a feleségem is elunja a virrasztást. Keserű gondolataim közepette az ajtóra tévedt a pillantásom, s láttam, hogy valaki gyengén meglökte, s aztán nehézkesen támaszkodva jött a kávéház belsejébe, mintha jártányi ereje sem volna. Az ördögbe is, pedig jó kiállású, kemény fickónak látszott az ismeretlen! Szórakozott pillantással mérte végig a termet, az embereket, a falakat, azután mintha a kávéház túlfűtött levegője megolvasztotta volna tagjai merevségét, lazított a tartásán, s arcára kiült az elégedettség. Negyvenévesnek látszott, ám ki tudja miéit, a szakálla teljesen ősz volt Hunyorgott, ahogy jött beljebb, talán csípte szemét a füst vagy a bura nélküli, csupasz villanykörték fénye. Különösen a tekintetében volt valami szokatlan. Azt sugallta, hogy ez az ember messziről jött, nem ismeri a nyelvet, sem az itt élők szokásait, s annak reménye nélkül veszi szemügyre az őt környező világot, hogy valakivel is megértethetné magát „Bizonyára szerencsétlen koldus — gondoltam, csak még nincs hozzászokva ehhez a mesterséghez, s alig meri kinyújtani a tenyerét. Az is lehet, hogy csak egy kicsit melegedni jött be a kávéházba, mielőtt visszatérne az éjszaka kegyetlen hűvösébe.” Mialatt így töprengtem, meg kellett állapítanom, hogy az ismeretlennek nincs koldus-külseje. Sötétbarna öltönye korántsem volt új, de még mindig jó állapotban volt, legalábbis jobban feskétméteres, száztíz kilós fiú három helyett is tudott dolgozni. Alig ment a meló. Verebes nem merte Ferkét beereszteni a csőbe hegeszteni. Szerda reggel volt, nem is esett, ömlött az eső. Mire a körvezetékhez kiértünk, eláztunk. Sanyo kint várt, nem állt a lábán. Kiderült, hogy valamikor még az éjszaka kijött, s csak akkor mászott elő a pincéből, amikor kiürült a pálinkás üveg. Verebes amikor meglátta, nekirontott és rázta, pofozta, összeszaladt a lármára a jónép. Ilyesmit is ritkán látni. Olyan volt a kistermetű Verebes, mint egy nekidühödött tacskó kutya, amelyik rázza, rángatja a támadást békén tűrő elefántot. — Csak a fejét szakikéin! Hátha helyrebillen! — Nem látja, hogy csontrészeg?! — Slagot neki, kívül-belül! — Takarodj! — ordította Verebes. — Takarodj, ne lássalak ilyen disznómódra, eredj, aludd ki a mocskosságodat! Ferkó aki ennél kisebb sérelmekért is csonttöréssel fizetett alkalmasint, állt egy darabig, körben jártaivá zavaros pillantását, aztán sarkon fordult: — János bátyám, meg ne bánjad! Meg ne sajnáld, hogy így belémrúgtál! — Nem kéne elkísérni? — Itt maradtok! Te meg, kotródj! Majd este beszélünk! — Verebes szétzavarta az ingyencirkusz közönségét. Sajnáltuk ezt a marha Sanyót, aki olyan külsőre, mint egy henteslegény és mégis, olyan kisasszony. De igazat kellett adnunk János bátyánknak, itt tiszta fejre, biztos kézre van szükség. Soha még ilyen vad hajtásban nem dolgozott a brigád. Műszak végén fáradtságtól zsibbadtan poroszfcáltunk haza. Sanyo? Sehol. A takarítónők látták felöltözve. Később, amikor szétszéledtünk megkeresni, egyik sorompóőr mondta, hogy még dél körül elment. Motorral. Imre szerencsétlensége óta nem ült motorra, pedig itt volt a Pannóniája. Vonattal utazott, mint a többiek. Jancsi hozta a hírt, ő hallgatta az esti krónikát... Sanyo Ferenc 27 éves tiszasülyi lakos... nem adta meg az elsőbbséget... a helyszínen meghalt... Ennek már két hete. Micsoda két hét! Senki nem olyan, mint régebben és nem is hiszem, hogy leszünk valaha olyan vidám, lehetetlent nem ismerő fickók, amilyen a hírünk volt. Máskor, a hét végi hazautazások előtt már korán reggel kezdődött a borsos férfi-hecoelődés: — Aztán, nehogy nagyon elverckaz asszonyt, ha akkor ugrik ki tőle a jószomszéd, amikor te kopogtatsz! — Szakikám, a lányok nem szeretik az ügy efogyott ürgéket. Azt mondom, ráhajtani a kicsikére, hogy levegőt se kapjon! — Hát persze, nehogy nekünk zsákbamacskát vegyél, mire megyünk azzal?! Péntek délig ólomlábon cammog az idő, de ha lehetne még jobban lassítanánk. Valahogy nehéz útra kelni, akárhogy is várnak otthon és akármilyen jó megmártózni az otthoniak örömében. De másként beszélünk most mielőtt szétszéledünk! — Aztán... vigyázz ám, öreg. A hétfő reggelek is megváltoztak, bevárjuk egymást és ha késik valamelyik... Nincs ez így jól... Vagy éppen így a jó? — No szaktársak, igyunk még egy pohárral? Verebes nézi az óráját. Mindjárt kilenc. — Azt mondom, tegyük inkább el magunkat holnapra. Senki sem ellenkezik. Felkászálódunk és visszük magunkkal azt a hiányt, amitől nem tudunk szabadulni, amitől olyan nehéz elaludni. Pedig talán a legjobb a világon, mert reggelig az emberben elrendeződik valahogy ez is, az is, és észre tudja venni, hogy süt a nap. tett, mint az enyém, s hasonlóképpen a cipője is. A férfi ekkor ismét körülnézett, azután óvatos, de határozott léptekkel egyenesen az én asztalomhoz tartott, majd lassan leereszkedett az asztal melletti kispadra. — Isten segítsége kísérjen utadon — szólt üdvözlésképpen. A hangja közönséges volt,-Mohammed VJb: de valamiképpen fátyolos.' Két könyökét az asztalra fektette, úgy, hogy kikerülje a feketés tócsákat. A köny- nyű puhafa asztal megremegett a súlya alatt Visszahúzta a könyökét, kezeit a két térde közé eresztette, átható pillantását azonban nem vette le az arcomról. Már-már visszasüllyedtem a korábbi komor gondolataimba, amikor megszólalt az ismeretlen. — Testvér, én most jöttem ki a börtönből. Megvilágosodott az elmém; Az egész lénye erről beszélt, óvatos járása, fátyolos hangja, átható, majd ellágyuló tekintete. Nyugtalanító gondolat lett úrrá rajtam. Ez az ember bizonyára segítséget akar kérni tőlem, márpedig az én zsebemben legfeljebb annyi pénz lapul, amivel a teámat tudom kifizetni. Már a nyelvemen volt, hogy megkérdéz- zem, miért került börtönbe, de inkább hallgattam. Hirtelen, váratlanul egy emlék tört rám. Párizsban, ahová évekkel ezelőtt elindultam, hogy honfitársaimhoz hasonlóan majd én is munkát találok — ott történt az eset. Épp akkor érkeztem, s nálam volt a megtakarított pénzem; szép kerek kis summa, gondtalanul élhettem belőle az ismeretlen nagyvárosban egy-két hónapig. Egy kis utcában jártam éppen, s elém toppant egy kövérkés, rövid lábú, tojásfejű francia, akinek vörös haját mintha vassal bodoií- tották volna. Két elsárgult metrójegyet nyújtott felém. A tekintete olyan volt minta mostani ismerősömé. Azt mondta akkor a kis vörös hajú: — Uram, lenne olyan szíyes megvenni tőlem ezeket a metrójegyeket. Most jöttem ki a börtönből, és nincs egy soum sem. Szó nélkül a kabátzsebembe nyúltam, ahol a napi apróbb kiadásokra szánt pénzt tartottam, s a kezébe nyomtam egy marókkal. Aztán bambán elfogadtam a metrójegyeket, de mire észbekaptam és visszafordultam, hogy a szerencsétlen jegyeit visz- /zaadjam, már eltűnt Azóta sok-sok év telt el, immár megint Algériában vagyok, és megint munka nélkül... Elgondolkodtam, vajon milyen rejtélyes jel hívta fel rám a hasonló sorsú emberek figyelmét. Megkérdeztem a mellettem ülőtől: — Mennyi ideig voltál bör-j tönben? — öt évig — felelte nyugodt hangon. Bevallom, hóbortos ötlet villant át agyamon. „íme, én három éve folyton csak munkát keresek, ez pedig öt évig nyugodtan ült, nem volt semmi gondja.” Ám az ellenérzés egyre inkább olvadt ben; nem, hogy helyt adjon a kíváncsiságnak. Végül megszólaltam, inkább csak azért, hogy kiűzzem magamból a szomorúságot, s a neheztelést, s csak mondtam, ami épp eszembe jutott. — Bocsáss meg, szeretné; lek meghívni egy pohár teára, de nincsen pénzem. Csupán ez van, hogy a megivott teámat kifizessem. — És a tenyeremen eléje tartottam a zsebem mélyéről előhalá-, szott néhány pénzdarabot; amely kenyérmorzsák és do; hánypor közé keveredett. — Hogyan? — meglepetés sében egészen magasra vonta fel a szemöldökét. — Szó sincs róla! En fizetek. Ne ha-, ragudj, hogy eddig nem szóltam: eszembe sem jutott, hogy talán Innál valamit... Felelni akartam, de addigra már odahívta a pincért, s egy egész kancsó teát kért. — Ugyan — mondta a szomszédom — az esemény igazán méltó rá, hogy megünnepeljük. Az ember nem mindennap szabadul a bőr. tönből, nem igaz? Elhallgatott, mert ebben a pillanatban már visszatért a pincér, s asztalunkra tette a nagy teáskancsót. — Odabent sokat kerestem — folytatta —, mert dolgoztattak bennünket És távozáskor egyszerre adták ide az összeget — A teáskancsóért nyúlt töltött nekem is. — Ugye megengeded? Én nem is-. t merek itt senkit f Mondatai rövidek és néha kissé homályosak voltak. Hirtelen olyasmit mondtam neki, amit még soha Idegen embernek. — Jó az arcod ... Nem hasonlítasz gyilkosra. — Azt hiszed, hogy öltem és durva vadállat vagyok? Nem, nem vagyok olyan, amilyennek gondolsz. És ekkor beszélni kezdett ezúttal hosszasan, szemét lecsukva, határozott hangon. Nem akart ölni, csak lopni, azt is először életiében. Tettét az éhség, a munkanélküliség diktálta. Egy este, amikor céltalanul ődöngőtt az utcákon, felfigyelt a pályaudvar felől a belvárosba tartó szekérre, amely nagy kartondobozokat szállított. A jármű mögé lopódzva az egyik dobozt felhasította a zsebkésével. Az ember, aki elöl a kantáránál fogva vezette a lovat, mindebből semmit sem vett észre. A dobozban keksz volt, a város előkelőségei számára, de az én emberem úgy érezte, egyszer neki is juthat a finomságból. Két kézzel markolt bele, teletömte a zsebeit, még az inge alá is csúsztatott. Ekkor vette észre őt az elöl haladó férfi, s rávetette magát. Védekezésül halántékon vágta, s a másik hanyatt esett. — Elnyúlt a lábamnál — folytatta elbeszélését a szomszédom —, a szeme kidülledt, s a szája tátva maradt. Amikor lehajoltam, hogy megmozdítsam a fejét, nehéz volt, mint a vas, s a kezemen végigcsurgott a vére. Kiegyenesedtem és üvölteni kezdtem, mint az őrült: „Hé, emberek, megöltem valakit!’’ — A börtönben aztán volt Időm gondolkodni. Csak eny- nyi az élet, hogy tegnap volt, ma nincs? Az ügyvédem fiatal ember volt. Jól védett engem, hiszen csak öt évet kaptam. De aztán mi lesz? Ezzel nem törődik senki? Amikor ezt elmondta, újdonsült ismerősöm visszahullott a némaságba. Nem tudtam, mit mondjak neki, s végül megint csak ő szólalt meg: — Kutya élet, mi?.;; — tette hozzá újra, aztán hirtelen lendülettel odaintette a pincért, s újabb kancsó teát kért. Tiltakozó mozdulatomat látva a zsebére csapott: — Ugyan, van elég pénzem, amit a börtönben kerestem. Neked sem sietős a dolgod, maradjunk hát még egy darabig. Ezen az estén a szokottnál is később indultam haza a kávéházból. Odakint az utcán súlyosan, komoran és kitartóan kopogott az eső. Fordította: Zilahi Judit 1969. szeptember 11., yaaáraa#’ Keltett kincsek bemutatója
