Népújság, 1969. augusztus (20. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-31 / 201. szám
Megyénk az irodalomban SZAICZ LEO Á magyar felvilágosodás irodalmának felrajzolásakor az irodalomtörténetírás következetesen szól a konzervatív nézetek jelentkezéseiről és azok képviselőiről. Így kerül említésre legújabb, marxista szemléletű irodalomtörténeti kézikönyveinkben is egy sor, a nagyközönség számára ismeretlen név, illetve személy, kik ilyen vagy olyan mértékben és formában szerepet játszottak XVIII. századvégi irodalmunk életében. (Szaicz Leo, Alexovits Vazul, Hoffmann Lipót Alajos stb.). Közöttük az egyik legismertebb, városunk múltjában is szerepet játszó író és publicista volt Száicz Leo — álnevén Má- riafi István. Irodalmunk fejlődése! szempontjából működése részben az irodalmi magyarnyelvűség szorgalmazása, részben pedig fanatikus fel- világasodásellenessége miatt érdekes. Mint a magyar felvilágosodás egyik legszélsőségesebb és konzervatívabb nézetű írója elsősorban a Habsburg-ellenes nemesi nemzeti mozgalom pártolója és szószólója kívánt lenni. Szembeszállt az oszti : gazdasági politikával s a magyar nyelv ápolása céljából közreadta Kis magyar frázeológyia c. munkáját (Pozsony, 1738.), mely persze inkább csak kompiláció semmint eredeti mű: valójában Pázmány Péter műveiből válogatott kifejezésgyűjtemény. Mindez a korabeli nemzeti függetlenségi törekvésekkel harmonizáló munka volt, ám Szaicz mégsem válhatott a magyar nemesi ellenállás mozgalmának jelentős egyéniségévé.' Mint fantasztikusan protes- tánsellenes, a vallásüldözést jogosnak tekintő és szorgalmazó pap még a nemesi jobbszámy körében sem volt egészen népszerű, a felvilágosodás legjobb magyar képviselőinek szemében pedig a legféktelenebb ortodoxia megtestesítője volt. A magyar felvilágosult publicisztika legjelesebbike, a pozsonyi Magyar Hírmondó (1780 —1786) és a bécsi Magyar Kurír (1786—1793) munkatársa és szerkesztője Szacs- vai Sándor éppúgy benne látta a felvilágosodás egyik legveszélyesebb magyar ellenfelét, mint Kazinczy Ferenc, akik ellen nem egyszer támadást is indított. Felvilágosult íróink közötti népszerűtlenségét jól mutatják Dayka Gábor alábbi, erősen szatirikus hangvételű sorai: Te, kit az én pennám tisztel, Te kiért olvasót visel , Máriafi István híved, S gyakran Eger városában Esze nélkül jár magában, S egy papíros szeletet S tintás pennát hord kezében, S megáll egy ház szegletében, S menti becsületed. Oh, ha kedves volt előtted, Amit eddig tett éretted Csekély értekem és toliam, Halld meg, kérlek, kérésemet: Ihlesd szívemet s nyelvemet, Hogy Trenket kifizethessem, És Kazinczyt Szacsvaival És Spielenberget Koppival A csávába ejthessem. Szaicz felvilágosodásellenes nézeteit 1785—90 között megjelent, Igaz magyar c. művében foglalta össze, mely egyrészt fanatikus és meglehetősen durva hangvétele, másrészt konzervatívizmusa miatt lett a kor röpiratiro- dalmának érdekes dokumentuma. Szaicz Leo 1773-tól 1792. július 30-án bekövetkezett haláláig az egri szervita rendház lakója volt. Itt írta meg műveit, halála után itt temették el, és ide kötődik a vakbuzgóságából és fanatizmusából fakadó egyik — nevét és személyét hírhedtté tévő — felvilágosodásellenes akciója is: a Dayka Gábor ellen indított hajszája. Dayka — akiről sorozatiunk előző írásában szóltunk — kispapként érkezett 1790- ben Egerbe a II. József halála után feloszlatott pesti központi papnevelő intézetből. Ekkor már ismert nyelvművelő és költő, köztudottan Kazinczy barátja, ami eleve gyanússá tehette személyét Szaicz előtt. Már csak azért is, mert azok közül a „megvilágosodott kispapák” közül való volt, akiket Szaicz szeretett volna „jókor útnak bocsátani, hogy a többieket meg ne vesztegessék, s valaha a népet meg ne botránkoztas- sák, el ne ámítsák.” A felvilágosult eszméket és irodalmat egyaránt ellenszenvvel fogadó és elutasító Szaiczot feltehetően bősz szántotta az is, hogy Dayka költői ambícióit Egerben sem titkolta, sőt újabb versekkel jelentkezett, s hogy a „veI FARKAS ANDRÁS: Felejthetetlen egyszeregy A vég előtt, majd hat hónapon át Ha olyant tesz, mit sohase tanult, Tüzérként használt még a hadsereg Az ember reszket, mást mit is tehet. Engem, a mindig anti-katonát — Az órák bőgtek, féltein szótlanul: Egy-kettő, há..., egy-kettő — Egyre megy. Egy-kettő há..., egy-kettő — egyre megy. Negyvennégy szörnyű ősze pislogott, A sár, a fájdalom bokáig ért, A nagy bajtól nem láttunk célt-okot. Egy-kettő, há..., egy-kettő, semmiért. Én, cseppnyi írnok, kongó csajka csak, Aki reszketve és fiatalon Ügy imádkoztam, ha a bomba csap, Eszem helyett a karomat hagyom, Ha valaminek veszni kellene. Mondtam magamban, ám a hadsereg Nem tudta ezt, ezért nem szólt bele: Egy-kettő há..., egy-kettő, egyre megy, És állt az alku minden napon át, És minden éjjel fáztam eleget: Ha elalusznak majd a katonák? Egy-kettő, há..!, egy-kettő egyre megy, Véletlenül majd fel se keltenek. A sok-sok bomba majd mind rámszakad, 3 nem szólhatok soha és senkinek: Vigyék el innen a halottakat! Hallottam néha én, civil, bagázs, Hogy ordítanak az őrmesterek, Megy egy zászlós is hosszan magyaráz: Egy-kettő, há...4 egy-kettő, egyre megy! Vártam, hogy majd olyant is mondanak, Ami bennem örömmel megremeg. De csak üresen kongtak a szavak: Egy-kettő, há..., egy-kettő — egyre megy. És negyvenöt derengő tavaszán Egy óriási, süppedt csatatér Képét mutatta széteső hazám, Ahol öldöstek minden kacatért.' A makacs óra csak vert lázasan. A mutatója szúrta szememet, S hittem, hogy az időnek célja van, Egy-kettő, há..., egy-kettő — Egyre megy? Hittem, hogy nékem is lehet okom, Célom lehet és minden más egyéb, Egyenlet ez, tized-, ezred-fokon. Csak hagyjátok meg a testem életét! Lehettem apró tisztek írnoka És vártam is, hogy tisztességemet Kettéharapja az önzés maga — Egy-kettő — Mért? — Egy-kettő egyre megy? Csak kettő kar volt, kettő volt a láb A számlálatlan szükséges helyett, Hogy a tegnapba toljam át a mát, Egy-kettő — Hány? — Egy-kettő —* egyre megy? Mindig arcok közt bukdácsolt szemem: Horatius, Catullus, Pindaros, Villon, Petrarca — És Petőfi nem? Ritmust kerestem, hátha visszahoz! Fogadom, hogy a szörnyű számokat Kiszámítom, az ismeretlenek Lelkét is, hogyha sorsom szót fogad — Egy-kettő — ó — egy-kettő — egyre megy? Fényes húsvét jött és feltámadott, Párává szállt el az emlékezet, Nem látott mást, csak nevető napot — Egy-kettő-három — Már nem egyre megy! Sár és piszok maradt a zubbonyon« Belül melegség s régi kényszerem: Egy-kettő-három-négy — Ó, hány bolond Tanult remélni ilyen hangszeren?! CELESTE ICBAN-DADAP: CHANSON Nem találom az utat ' az űrben ahol szemed mindenfelől rám mered furcsán mint az esőt csiholó ég lefosztva engem csupaszságomig nem tudok megállni lezárva pórust pórus után be vagyok falazva önmagamba odavetve csapkodó szikkasztó szemrebbenéseknek vágyak tülekedése hogy felfaljanak hogy legyen hely elég « elég aszony-nemességemnek, Bán Ervin fordítása S869. augusztus 31., vasárnap resszakállú barátot” — vele szemben1 tanúsított ellenszenve, magatartása miatt — bosszantsa, megírta Esdek- lés és Fohász című szatíráit (az előbbiből idéztünk két strófát fentebb), melyekben elsősorban Szaicz vakbuzgóságát, fanatizmusát gúnyolta ki. Amikor aztán 1791. július 2-án — épp az egri szerviták templomában — Dayka a vallási türelmességről merészelt prédikálni német nyelven — ami a magyar felvilágosodás történetének olyannyira fontos momentuma — nyomban lecsapott rá, eretnekséggel vádolta be Eszterházy püspöknél, melynek eredményeképpen Day- kát el is távolították Egerből. Az eseményt Szaicz mindössze egy évvel élte túl s noha pillanatnyi felülkerekedé- se — amihez a politikai reakció akkori erősödése is hozzájárult — győzelmet — bár eléggé dicstelent — jelentett számára, az idő múlásával elveinek, egyéniségének anakronisztikus volta mindinkább kidomborodott. Daykát ma a magyar szentimentális líra reprezentánsaként ismeri irodalmunk, Szaicz életműve pedig mindössze irodalomtörténeti adaléknak számít.:! Lőkös István vs/ss/sssss/ssssss/s/ss/s//j/sss/sss/sssssssssmssssssssssssssjssssssssssssssssrsssssss/s//ssssssssssssssssss/ss/sssss/ssssssssyssssssssssss//ssss/sssssssjssss/s/sssssssssssss7 — Nem;:: — A felesége? — Nem éppen . 1: — Na látod. Értem én a szitut. Egy kis téli kiruccanás a nyaralóba, nem rossz. Különben is: láttam az autó- nyomot a hóban... — Odaült a lány mellé a heverőre és áfogta a derekát. — Mit akarsz? — Ki fogod találni! Biztosan van annyi fantáziád. —- Azt sem tudom, ki vagy. És te sem... — Nem baj. Nálam gyorsan megy az ismerkedés. — Minden pillanatban megjöhet a pasasom, csak a faluba ugrott be a tanácshoz. — Gondolod, hogy föl fog bennünket jelenteni ma. gánlaksértésért?!... OOOO '... Odakinn szállingózni kezdett a hó. A víkendházak között kis parcellákon szőlőkarók sorakoztak. Lejjebb a befagyott Balaton halvány szegélye, mint a tenger vagy a világvége: a túlpart már sehol sem volt a ködben. — Fázom, rakj a tűzre, — mondta a lány, s fektében rágyújtott egy cigarettára. A tűz vörös fénye megvilágította a fiú arcát, ahogy kinyitotta a kályhaajtót. — Mióta bejöttél, azon tűnődöm, honnan ismerlek. Olyan ismerős az arcod, csak nem tudok rájönni. Mondd, hol láthattalak. — Nem tudom. — Nem szoktál a Pipacsba járni? Engem a Pipacsban minden törzstag ismer. — Nem. — Azért a nevedet megmondhatnád. Én Évá vagyok. — Nem mindegy? — Hány éves vagy? — Tizennyolc múltam. — Az öcsém lehetnél, öcsi... Ha nem mondod meg a nevedet, Öcsinek foglak hívni... Egyébként, amikor jöttél, azt hittem, nagymenő vagy. — Miből gondoltad? — Hát... Hogy minden majré nélkül csak úgy beállítasz egy idegen helyre. Ismerek egy-két ilyen tagot. Megtörtént, hogy együtt mentünk. Ha otthon voltak a háziak, akkor: „Jó napot kívánok, elnézést a zavarásért, nem tetszik tudni, merre laknak a Kovácsék.” Kovácsék persze minden házban vagy minden utcában laknak. Ha arra éppen nem lakott Kovács, akkor: „Ügy tudjuk, nemrég költöztek erre, de lehet, hogy tévedünk, majd megkeressük, elnézést a zavarásért...” Jó, mi? — Jó. — Jó fejnek látszottál és nagy dumád volt, azt hittem, nagymenő vagy... öcsi — nevetett kis, bújkáló gúnnyal. _ v — És csalódtál? — Nem sok nővel volt dolgod, igaz... Elfordult, nem válaszolt mindjárt. — Most már nem félsz, hogy itt talál a ... pasasod? — Megvárhatjuk. És együtt távozunk, elegánsan. „Bocsánat, uram, hogy egy kis időre igénybe vettük a nyaralóját”, halálos, mi? Elképzelem, hogy megnyúlik majd az ábrázata. — Nem akarsz itt maradni? — Ha már így alakult! — De nekem nincs Opelom. — Honnan tudod, hogy neki Opelja van? — Nem tudom... csak úgy mondtam. Eltaláltam? — El, hatvankettes. De aztán - e.,/ebe sincs. Még egy magnója vagy egy táskarádiója se. Folyton csak beszélgetni akar, hogy dumáljak az életemről. Unom a banánt. Pesten presszóban nem mutatkozhatunk, telefonon nei#*' Kopogtatás nélkül nyomta le a kilincset; az előszobában otthonosan verte le síbakancsáról a havat. A zajra kinyílt a szobaajtó; szűk résében egy fiatal nő tűnt fel: lasztexnadrág, svédmintás pulóver, bomba alak, óriás- tupír, reklámarc. Elképedve olvasták le egymás arcáról: mást vártak mind a ketten. — Jó napot... — mondta bizonytalanul a lány, s idegesség fogta el ettől a sráctól, mintha már látta volna valahol. — Kit keres? Most nincs itthon senki... Tessék visszajönni egy óra múlva. — Inkább várok... — húzódott hideg farkasmosolyra a fiú szája, s benyomult a lány után a szobába. A lány a heverőig hátrált s ijedten leült; a fiú pedig megállt a duruzsoló vaskályha mellett: csuklyás, szivacsbéléses orkánját a szögre akasztotta, lehúzta fejéről a kötött jambó- sapkát, egy mozdulattal hátrasimította szőke haját és kezét dörzsölte a tűz fölött. — Jól meleg van itt — mondta. — Maga ... ismerőse Zempléniéknek? — kérdezte aggodalommal a lány. Megint elmosolyodott, ugyanazzal a derű nélküli farkasmosollyal: Zempléni? Tehát Zempléninek hívják a tulajt. .. Az aggodalmat most másfajta zavarhullám űzte el a lány arcáról: — Maga nem a faluból jött? — Pestről. — Most? — Most. A gyorssal. — És? — Leszálltam a vonatról, erre kószáltam, hideg volt, láttam, itt füstöl a kémény, bejöttem, itt vagyok. — Most már értem... Nem vagy éppen majrés fickó. .. — csapott át a tegezésbe. — Hanem most aztán tűnés. mert... — Mert? — Segítségért kiabálok! A fiú nevetett: — Mondd csak; te a lánya vagy annak a Zempléni; nek? . ....... ’
