Népújság, 1969. augusztus (20. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-17 / 190. szám

Jótékonykodás helyett társadalmi összefogást! rokon perselyező szép íyok; bankettek, ahol .•lir.es és nerces höl- snájdig és gáláns urak agyarban leitták magu- sárga teáig; hadi ár- k meleg ruhákat és stcsomagokat osztoga- mányzóné nagyasszony; >ert bácsi... Mennyi- ■galázó, mennyire szé- tes volt ez a jóté- adás. Pár morzsát az ól lesöpörtek, konykodás! Rossz ízű i.■ 1 -»két és érzéseket éb- r i szó. Ebből soha többé n t m érünk. i ni társadalmunk egy- .3 mindenkorra lemon- i jótékonykodásról, mert ja után mindenki let. Mindez cáíolhatat- igaz. Általánosságban. , nap mint nap szü- tragédiák — baleset, természeti csapás — s rak, egész családok ak, sodródnak a társa­iét peremére. nőst csak a nagycsalá- helyzetét tekintsük, lelyzetét, akik az élet . szintjénél is jóval lej- illanak, akik szegény­es nélkülözésben él- íert az egy főre jutó : havi jövedelmük nem a félezer forintot, s ké­szükből a legszüksé- : ekre se nagyon futja, dőljük meg: lehet-e yolc, tíz gyereket úgy élni, hogy semmiben és szükséget ne érezze- Ez külön állami, tár- : vil íi segítség nélkül, kép- '.r1 en.'ég. skgyerekes családokat ttan védi, segíti az ál- Cülönböző juttatások- saládi pótlék, segélyek gyekszik enyhíteni a nnapos gondokat, hogy i őket hozzásegítse, gyer­meke k testi és szellemi fej­hez megfelelő körülmé- t teremtsenek. Ahol ■ges, a gyermekeket i gondozásba veszik, így is mennyi gond és s megoldatlanul marad, anyagi segítség sokat (jelent, de gyakran kevésnek bizonyai. A nagycsaládosok támogatására társadalmi ösz- szefogásra lenne szükség. Ar­ra volna szükség, hogy akik tudunk, mindnyájan segít­sünk. Ne csalt szavakban, de ’ ' vően és ténylegesen' se- k. S itt nem valamifé- ,felújított” jótékonyko- gondolunk, de a köz segítségére, olyan ösz- .ott és szervezett segít- újtásra, amely a hiva- állami segítséghez tár­éi nemcsak enyhítheti, de szüntetheti a meglévő í< kát. bmásal kell fennünk, vannak rászorultak és van­nak, akik segítséget nyújt­hatnak a rászorultaknak! Természetesen sok még a hamis reflex, az előítélet és megcsontosodott felfogás a sokgyerekes családok megíté­lésében1. Vannak, akik úgy tekintik a sok gyereket, mint az elért átlagos társa­dalmi életszínvonal elleni tá­madást, akik ellen erőtelje­sen védekezni kell. Mások a társadalom lejáratásának tartják azt, ha valahol szá- molatlan sok a gyerek, s a család nehezen, küszködve, szegényen él. Hát hogyan merészelnek egyesek a szo­cializmusban is nehezen és szegénységben élni?! Legjobb az ilyesmiről hallgatni, tu­domást sem venni létezésük­ről, hiszen csak szégyenkez­nünk lehet miattuk. Végső soron mindenki ön­maga dönti el, hány gyere­ket akar. De tragikus és két­ségbeejtő az a termékenység, amely az anyagi körülmé­nyekkel, lehetőségével nem számol. Kétségbeejtő és tra­gikus, ha a kis jövevények anélkül érkeznek világra, hogy szüleik biztosíthatnák nekik a kellő jólétet és meg­adhatnák a kívánt nevelése. Az egészségügyi kultúra és felvilágosítás, sajnos, éppen oda nem ér el ma még, ahol erre a legnagyobb szükség volna. És születnek a gyerekek, egymás után... 5, 6, 7, 8, 9, 10... És nőnek, növeked­nek családi sivárságban, túl­zsúfoltságban, mindig szük­séget érezve, a sorssal való békétlenség sistergő villámai között. Felnőnek úgy, hogy nincs új ruhájuk, csak a test­vértől levetett, hogy nincs cipő, hogy r.-em tudják, mi­lyen ízű a téliszalámi és az ananász, a párizsi szűzérmék és az Űjházi-tyúkleves; elte­lik gyermekkoruk cukrász- sütemények nélkül; s nem ér­tik, miért nem élhetnek ők is úgy, mint mások.' A gyerekek felnevelési költségeinek jelentős részét magára vállalja államunk. 1965-ber.1 például — megszü­letéstől az általános iskola befejezéséig — a gyermekekre fordított kiadásoknak még átlag egyharmadát fedezte ez állam. Azóta növelték a csa­ládi pótlékot több ízben is,- s bevezették a gyermekgondo­zási segélyt. Egy 1967-es ház­tartási statisztika szerint ná­lunk az átlaggyerek nevel­tetési költsége havi 750 fo­rintot tett Id. Ennek az ösz- szegnek már 47 százalékát ie- dezte az állam. A nagycsaládosok’ számára sokat jelent az állam anyagi támogatása, de legtöbbször ez a támogatás is kevés. Ezért PÄPASZEMGYÜJTEMENY sürgetjük a szervezett, tár­sadalmi összefogást. Talál­kozhatunk helyes kezdemé­nyezésekkel máris, de még nagyon kevés helyen. Az üzemekben, vállalatoknál, szövetkezetekben általában szívesen segítik azokat nagycsaládos dolgozókat, akik példamutatóan helytáll­nak a munkában. De nem mondható el ugyanez azokra a családokra, ahol a szülők­ből hiányzik a szorgalom. Szükséges felvetni a kérdést: a segítség megtagadásával kit büntetünk jobban, a jele lőtten, gondatlan szülőt, vagy a gyerekeket, az egész csalá­dot? Tudok szülői munkaközös­ségekről, nőtanácsokrol és más társadalmi szervekről amelyek számon tartják mű­ködési területükön a ve­szélyeztetett sorsú gyermeke­ket, a segítségre szoruló nagycsaládokat. Rendszeresen értékes és szükséges aján­dékokkal kedveskednek; s abban1 is segítenek, hogy megértetik a szülőkkel, ne döntsenek könnyelműen, fe­lelőtlenül újabb és újabb gyerekek megszületéséről. Tudunk olyan vállalatok­ról is, amelyek öröklakáso­kat vásárolnak a becsülete­sen helytálló, rászoruló sok­gyerekes dolgozóiknak. Gon­doskodnak a gyerekek in­gyenes üdültetéséről, rend­be hozzák az egészségtelen lakásokat, vállalati kocsi szállítja haza a téli tüzelőt, felszántják, megművelik a háztáji területet. Sokan csak szégyenkeznek azon, hogy vannak közöttünk olyan családok, akik szegé­nyek és nehezen élnek. Nem szégyenkezni kell, hanem se­gíteni. Azért kell szégyen­kezni, ha tudunk segíteni, de megtagadjuk a segítséget a rászorulóktól; ha megfeled­kezünk az emberiesség pa­rancsát teljesíteni. A nagycsaládosok problé­mája fontos társadalmi kér­dés. A jótékonykodás csak kisipari módszer lehet, e kérdések megoldására csak a társadalmi összefogás, a kö­zös támogatás képes. Nem tehetjük, hogy szótla­nul elmenjünk a nagycsalá­dosok gondjai mellett, hogy elnézzünk a fejük felett, tu­domást sem véve létezésük­ről. Á napfény elöl hiába huny­ja be a szemét bárki, attól még nem borul sötétségbe a világ. Pataky Dezső Indítóok — a bizalom Tallózás a képviselő dossziéjában Választók, panaszosok nemcsak fogadónapokon ke­resik fel Molnár József or­szággyűlési képviselőt, a VI- LATI főmérnökét, hanem kopogtatnak munkahelyén, segítséget kémek levélben is. Fordulnak hozzá kollektiven, s keresik egyéni problémák­kal is. Amikor munkahelyén fel­kerestem, dossziéjában tal­lózva rekonstruáltunk révbe jutott sorsokat, megnyugtató­an rendezett gondokat... A múlt kísért? Ügy érzem, megállt az idő, amikor N. L.-né panaszos le­velét olvasom. Valaha föld- birtokos asszony volt. Aztán jött a földosztás. Akkor, an­nak idején érthető, indokolt volt a régi zsellérek bizal­matlansága. Emberileg talán jobban járt volna, ha ott­hagyja faluját. Ám ő ma­radt, munkát keresett. Vál­lalt bármilyen alkalmi meg­bízatást. Közben lepergett az új rend közel huszonöt ered­ményes éve. Az asszony nyugdíjas állást szeretett volna vállani, csakhogy a környezet, az új vezetők ri­degségében a múlt kisértett, s ezért változatlan makacs­sággal csomagolták a nyers „diagnózist”: deklasszált elem! — Végül engem keresett meg. Azt mondta: nem válo­gat, elvállal bármilyen mun­kát. Jogosnak éreztem kéré­sét, hiszen munkalehetőséget minden állampolgárnak biz­tosítani kell. Beszéltem a he­lyi vezetőkkel. Ők csak jót mondtak az asszonyról. Az a „de” anakronisztikusun még­is ott bujkált mondataik­ban. Végül közös nevezőre jutottunk, s N. L.-né ma már dolgozik a háziipari szövet­kezetben. Olvasom az asszony vá­laszlevelét: „Köszönöm közreműködé­sét; az elnökasszon34 nagyon kedvesen fogadott, és min­kapjak. Sajnos egyenlőre horgolás nincs, így hát var­rók. Ez nekem sokkal nehe­zebb, de örülök, hogy van munkám...” Eredményes „újrafelvételek" A panaszos ügyek jelenté­keny hányada tsz-nyugdíjak- kal kapcsolatos. Egy konkrét eset felvillantása is szemlél­teti a közös jegyeket. Termelőszövetkezeti tag kereste fel Pélyről a képvi­selőt: — Hatvanéves vagyok. Szívbetegségem miatt nem tudom teljesíteni az előírt munkaegységnormát. Kértem a munkaképtelenség megál­lapítását, de az illetékes bi­zottság úgy látta, hogy csak tudok dolgozni. Én viszont érzem: nem bírom ... — Nem vagyok orvos, de láttam azon az emberen, hogy valóban munkaképte­len, s nem „üzletelni” akar. Kértem az ügy újrafelvéte- lét. Egyébként most van fo­lyamatban, s remélhetőleg a panaszos javára rendeződik. Ügy érzem, nem érdektelen ezeket a panaszokat ismét vizsgálni, mert a legjóakara- túbb ügyintézés esetén is elő­fordul minimális hibaszáza­lék. Ezért hell a panaszt meghallgatni, mert nem az ember van az ügyintézésért, hanem fordítva. Segítségkérő falvak A kollektív kérések általá­ban akkor érkeznek a kép­viselőhöz, ha előbb már eredménytelenül ostromol­tak minden fórumot. Ilyen volt az erdőtelki kérés is. Ma már minden falu egészséges igénye, hogy haladjon a kor­ral. így akarták Erdőtelken is, ezért terveztek főutcájuk­ra higanygőz-világítást. Ám a terv csak terv maradt, mert hiába kértek költségki­egészítést. Jártak, kértek al­fától — ómegáig, ám az ügy elveszett a hivatalos ügyin­tézés paragrafusai között. Ezután jöttek hozzám, én új­ra jártam a már taposott utat, s az erdőtelkiek szerencsére megkapták a kért támogatást. Ilyen közérdekű kérés szá­mos adódik. Legtöbb a pa­nasz az akadozó kenyérellá­tásra, a falusi üzlethálózat hiánycikkeire. Ilyen jelzések érkeztek Erdőtelekről. Heves- vezekényTŐl és Atányról, nem is egyszer. Ilyenkor a SZŐ VOSZ támogatását kér­ve tudtam hatékonyan segí­teni. Ezekben az ügyekben nem keveset kell „agitálni”, ám ha a közbenjárás ered­ményes. akkor a panaszosok elégedettsége kárpótol min­den fáradságért. A falvak kérései közt tal­lózunk. Az emlékezeteseb­beknél hosszabban időzünk: — Az elmúlt években a Tisza-menti községek szén­ellátása erősen hiányos volt. Ez esetben nem segített ki­zárólag egyéni „akció”. Így hát interpelláltam a belügy­miniszterhez, s megoldódott a probléma. Azt hittem, be­fejeződött ezzel az ügy. Ám nem így történt, mert ma is­mét gond körzetem néhány községében a tüzelőellátás. Érdekes a kisköreiek SOS-e is: — A TÜZÉP-et és a MO- KÉP-et „ostromolták”, hogy biztosítsák a mozihelyiség szénellátását és berendezé­sét. Az eredménytelen kísér­letek után jött hozzám a se­gélykérő levél. Hamarosan pozitív ígéretekről tájékoztat­tam a kiskörei kultúráiét „patriótáit”. Molnár József már hét éve képviselő. Ennyi idő alatt sok hozzá címzett panasszal fog­lalkozott. Általános tapaszta­latait így összegezi: — Általában onnan fut be több kérés, ahol az ügy­intézés formális, lassú, ahol kevéssé keresik a sorok mö­götti embert. o o o o Megoldott embe mákról „vallattuk” selő dossziéját. Panaszos ak­ták mellett jó néhány köszö­nőlevélre is bukkantunk. — Igaz, öröm a méltatás, ám nekem ennél is többet je­lent az, hogy választóim fel­keresnek, s hétköznapjaikról tájékoztatnak.;. • (pécsi) dent megtett, hogy munkát tSSSSSSSSSS/ySSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSS/JSSSSJSSSSS/S/SSSSS/SSS/SSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/YSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/S/SSSSSSSSSSSSSS. VIYCZE GYÖRGY« ÚT A POKOLBÓL Jane Walton fiatal londoni lány a „Látás és szem" ű kiállítás megnyitása előtt a XVII., XV1I1. és XIX. adban használt szemüvegeket tanulmányozza. Kezé- IX. Pius pápa (1846—1878) lornyonja — ez Válóban üzem. .................. .............. i i- iwiin-'ij"----­6 . Egész testét rázta a zoko­gás. Közben agyában az a tíz év kevergett, amelyet együtt töltöttek. Az első emlékek és a későbbiek is, amelyekre mindig féltett szeretettel gon­dolt. amelyek mindig a leg­kritikusabb napokon is újjá­szülték erejét. Most .mindez összetépett rongyként hever. Hiába is próbálta ismét ere­deti szépségükben felidézni az emlékeket, nem sikerült. Álomnak tűnt, fárasztó álom­nak. amely kínlódássá teszi az ébredést. Korompai ideges volt. Fe­jében az erek tonnás kala­pácsként ütlegelték. Délig bírta csak a feszültséget. Ebédidő alatt kiment a közeli italboltba és gyors egymás­utánjában felhajtott három féldeci konyakot. Ez kissé ki­egyenesítette kedéiyállapotát és már nem tűnt olyan tragi­kusnak a reggeli családi üt­közet. Ellenkezőleg: úgy vél­te, helyesen cselekedett, hi­szen mégsem taknyos gyerek, akit büntetlenül és korlátok nélkül lehet egreciroztatni. Meg is nyugodott, de elhatá­rozta, hogy ma időben otthon lesz és tisztázza feleségével a történteket. Aztán későbű mégis arra gondolt, hogy szó­vá sem teszi a dolgot, inkább az időre bízza az egész histó­riát. Hiszen az idő a legjobb orvos, majd begyógyítja, el­tűnteti a sebet nyomtalanul. Aztán,az jutott eszébe,, hogfc ha h^zamenne, akkor esetleg újabb szóváltásból újabb öszr szeütközés támadna, ami még inkább elmérgesítené a hely­zetet. Addig morfondírozott, amíg elhitette önmagával, hogy most ki kell tartani reggeli véleménye mellett, mert ha visszavonul, ha feladja állá­sait, akkor elveszti tekintélyét otthon, egyszer s mindenkor­ra. A Pvézfácán a mindennapi képet mutatta: a söntésben Korompai se ment be a nagyterembe, hanem itt kint telepedett le, a kártyások melletti asztalhoz. Sört rend- delt. Egyedül ivott, és megle­hetősen unta magát. A kár­tyásokat figyelte. Még soha­sem huszonegyezett életében, de annyit tudott, hogy az nyer, az üti meg a bankot, aki huszonegyig a legmaga­sabb számösszeget éri el. „Hátha sikerül” — gondolta, és a következő osztásnál oda­fordult a társasághoz. jó néhányan ittak talpon áll­va. A kisteremben vágni le­hetett a füstöt. Az egyik sa­rokban kártyáztak. Huszon- egyeztek, s ha nyílott az ajtó, mindig elrejtették a lapot, nehogy valamiféle hivatalos ‘Személy, rajtuk üssótu,........ — Ide is — mondta. Az osztó, borostás arcú fér­fi Korompainak is adott kár­tyát. Az megnézte a lapot és szólt. — Még. Űjabb lapot kapott. I ~ Most elég = mondta. Végigment az osztás a tár­saság tagjain, aztán kiterí­tette. — Nem mertem a tizen­nyolcra venni — mondta Ko­rompai —, attól tartottam, hogy besokkalok. Űjabb osztás. Az első két lapot símán vette fel. Egy nyolcas jött és egy felső, ösz- szesen tizenegy. Gondolkozott és megkér­dezte: — Mennyi van a bankban? — Száznegyvenkettő — mondta a bankos. — Akkor a bankért adjon lapot, — felelte Korompai. A jelenetet feszült figyelem kísérte. Megkapott még egy lapot. — Elég — mondta. A bankos is kidobta saját lapjait. — Tizennyolc! — Ez eggyel hosszabb — nevetett Korompai — és be­söpörte a bankban levő ösz- szes pénzt, aztán közelebb húzódott a társasághoz. Osztás osztást követett. Közben a pincér ingajárat­ban hordta a sört. — Fél rummal — mondta Korompai. — Már kifoszt bennünket — jegyezte meg az egyik kár­tyás. Eiztos szarba lépett — fordult Korompaihoz. És jött a lap, mindig bejött a tizenkilenc, húsz, huszon­egy. Csaknem egy ezrest ösz- szeszedett kilenc óráig. Folyt a szesz az asztalon. A rumos sör után konyak következett. (Folytatjuk) 1969. augusztus 17% tiUgüma#

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom