Népújság, 1969. július (20. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-20 / 166. szám
V. SfSTEY ANDRÄS: III Irodalom Éjszakai ügyelet Az asztalon régi újság he•rt... A nappali ügyeletes i.agyta itt. Felvette és az utolsó oldalra lapozott. „Letartóztatták a kémkedő klinikai főorvost”. — Már olvasott az esetről, de most újra átfutotta. Ajtónyitás riasztotta fel:” Széles vállú, kövér törzsőrmester állt a küszöbön. Kezével a sapkája felé bökött, inkább csak jelezte a tisztelgést. — Jelentem, egy gyereket hoztam. _i«*. t — Miért? í A törzsőrmester köhintett. f — Azt mondta, hozzam be. Egy pillanatig mind a ketten hallgattak. A törzsőrmester bizonytalanul r.ézett rá, zavartan hunyorgott. Lassú beszédű, komótos ember volt, az a típus, amelyik nehezen ért meg valamit, de ha megértette, egész életére az agyába vésődik. — Miért hozatta be magát a gyerek? — Nem tudom.’ Azt mondta, betöri a kirakatot, ha nem hozom be. — Hol van most? — A folyosón. Egy pádon ült és bóbiskolt. Amikor megálltak mellette, felriadt... A gyenge világítás összemosta az arcvonásait, közel kellett hajolni hozzá. Tizenhat—tizenh'' évesnek látszott. — Hogy hívják? — Kiss Árpád. — Hány éves? — Tizennyolc. — Foglalkozása? — Most érettségiztem. — Miért jött ide? Megvonta a vállát»: I — Ivott? — Nem. Nyugodtan, türelmesen ült a pádon. Az alhadnagynak fel sem tűnt, hogy r.em állt fel, amikor beszélni kezdtek . 1: X törzsőrmester az ajtófélfának dőlt és mosolygott. Elégtételt érzett, amikor látta az alhadnagy tanácstalanságát. — Hol lakik? — Nagykátán. — Minek jött ide? — Dolgozni. — Hol dolgozik? — Nincs munka. — Hogyhogy nincs? — Nékem tincs. — Miért? A fiú felállt, lépett néhányat. Erősen sántított, minden lépésnél nehézkesen oldalra dőlt. Néhányszor megtett vagy öt métert odarvisz- sza, azután szótlanul megállt. — Itt, a városban hói lakik? — A Csokonai téren. A nagybátyáméknál. — Ügy gondolta, hogy mi szerzünk munkát magának? — Nem tudom. — Mit akar? Beszélgetni jött ide? — Nem akartam hazamenni. Akkor láttam meg... A törzsőrmester felé mutatott. — Miért nem akart hazamenni? — Ma sem találtam munkát. — Fél a nagybátyjától? — Nem. — Itt nem maradhat. A törzsőrmester felé fordult. — Megnézte a személyi igazolványát? — Igen. Rendben. A fiú köszönt, és döcögve elindult az ajtó felé. — Jó éjszakát. Visszament a szobába, de nem ült le az asztalhoz. A törzsőrmester lekísérte a fiút a kapuhoz és most a pihenőbe akart menni. Nyitva volt az ajtó, az alhadnagy hangja megállította az előszobában. — Törzsőrmester elvtárs! Megállt az ajtóban. — Tessék. — Mit gondol, miért kísértette be magát a fiú? — Biztos bolond. Nem szívesen beszélt, látszott, hogy feszélyezi a közöttük levő korkülönhség. Magában nem fogadta el felettesének az alhadnagyot, aki a fia lehetett volna. Minden mozdulatával hangsúlyozta, hogy csupán a szolgálati fegyelem miatt tartja tiszteletben ezt a viszonyt... — Mégis ... miről beszéltek, amíg jöttek befelé? — Nem beszéltünk. — Nagyon magányos lehetett .. ; A törzsőrmester nem válaszolt s az alhadnagy hirtelen úgy érezte, hogy valami ostobaságot mondott. Meg akarta magyarázni, de belezavarodott és elvörösödött. — Beszélni akart valakivel ... azt gondolta, hogy ki fogják hallgatni... A törzsőrmester egy darabig várt még, de az alhadnagy nem mondott mást, hát összeütötte a sarkát — Kérek engedélyt a távozásra. Egy romániai magyar Magyari Lajos versei A már ötvenéves önálló fejlődési útra visszatekintő erdélyi magyar irodalom eredményeit aligha ismerjük rangjához illően. Az irodalomban tájékozott magyarországi olvasó tudja ugyan, hogy az első világháború végétől kisebbségi viszonyok között fejlődő magyar nyelvű költészet és próza olyan kiválóságokkal büszkélkedhet mint Áprily Lajos, Benedek Elek, Bözödi György, Karácsony Benő, Kós Károly, Kuncz Aladár, Tamási Áron, Tompa László, Asztalos István, Nagy István és mások, tudja, hogy a nagy műveltségű iró-szer- kesztők és elméleti írók — például a Brassói Lapokat szerkesztő Kacsóh Sándor, a Konunk-at szerkesztő Gaál Gábor, a felvidéki Sarlósmozgalomban is tekintélyes szerepet játszó Balogh Edgár és még többen — milyen fontos tevékenységet folytattak és folytatnak a magyar nyelvű kultúra demokratikus, marxista szemléletű fejlesztésében. A hazai olvasó azonban bizonyára kevésbé tájékozott az erdélyi magyar irodalom fiatal nemzedékének törekvéseiről, amelyek kijelölik e nagymúltú költészet vagy próza mai fejlődésének útjait és lehetőségeit. Pedig újabb tehetségek nőnek fel akik figyelemre érdemesek: a költők közül Kányád i Sándor, Lászlóffy Aladár, Király László Magyart Lajos, Farkas Árpád, Szilágyi Domokos, Páll Lajos, a prózaírók közül Sütő András, Vári Attila, vagy a drámaíró Kocsis István nevét csak az ismeri, aki néha forgatni MAGYARI LAJOS: szokta a romániai magyar nyelvű folyóiratokat (Korunk, Igaz Szó, Utunk). Közülük ez alkalommal Magyart Lajost mutatjuk be olvasóinknak. A költő — mint a hozzám eljutott kötetének, a Hétarcú ballada címűnek (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969) „fülszövegében” maga Is elmondja — 1942. október 26-án született Székelyudvarhelyen. Apja, a Felső-Nyikó menti székely vándormunkás „végigdolgozta az országot, de a földhöz is húzott.” Igazságait fiára bízta, aki érettségiig szülővárosában tanult, majd Kolozsváron magyar irodalom szakos tanári diplomát szerzett. 1967-ben a Segesvár melletti Héj jasfalván tanított, 1968-tól pedig a sepsiszentgyörgyi hetilapnál, a Tükörnél dolgozik. M agyart Lajos kötete tudatosan szerkesztett. Ciklusai — Kapuállító, A mandarin tánca, Recitativo, Az első szobrász — a népi sors elkötelezettségét, a szerelem szépségét és megtartó erejét, a költői szó tisztaságát és becsületét, az egyetemes emberi kultúra humánumát szólaltatják meg egyénien hangszerelt, önálló költői világot ígérő versekben. Talán legszembetűnőbb ezekben a versekben a mítoszvilágból sarjadó realizmus, amely a költészetbe emeli a szülőföld népének múltját, jelenét és formálódó jövőjét, de gazdag, színes mondavilágát isi. A „balladák földjének” nevezi ezt a tájat, ahol „álmok és gyümölcsök érnék”, s ahol jó szál legények fejszesuhintó tánca őriz szépségeket. Szerelem Égnek a fák lobogó szirommal — nyugtalan máglyák — nyugtalan nyarak kora reggelén. Tömpe mordulással hegyek menetelnek, ringó csordákkal, kövekkel, füvekkel szelek tetején. Karomból halkan kibomlik, sikongva szalad fűzfák ághegyén — karcsú drága játék — kék szemű, kék tüzű lány — Most minden bennem van, amit szeretnék. Akarsz-e vigyázni rám? \ alább nem kell mindig azt a hosszú, fárasztó utazást vállalnia Pestre meg vissza, ha látni akarja a családját. Érted, ugye? — Idáig értem, csak azt nem tudom, mi ebben a különös. — Várj, most jön a java, az elhihetetlen és mégis igaz — rejtélyeskedett Kele. — Szóval Rózsa hiába prüszkölt, tiltakozott, hivatkozott az érdemeire s minden el- képzelhetőre, nem használt semmit, megkapta a felmondást, nyugdíjba küldték. Már az is furcsa volt. hogy annyira tiltakozott. Még inkább meglepett bennünket, hogy egyáltalában nem sietett haza, ott rostokolt a nagy- nénémnél, aki mesélgette, hogy Rózsa éjszakánként keservesen nyög, szitkozódik s az albérletét sem mondta fel, sőt kifizette előre az egész hónapot. Egy nap, takarításkor pedig egy szállodaszámlát talált a Rózsa asztala mögé hullva azt elhozta nekünk a gyárba. Ebből kiderült, hogy Rózsa a Continental Szállodában szállt meg, amikor legutóbb Pesten járt. Hát ehhez mit szólsz? — Na és? Mi van ebben? — Hát nem érted? Rózsának Pesten háza s családja van, s ő szállodában száll meg, ha Pesten tartózkodik. Tehát tényleg nincs minden rendben azzal a családdal, ahogy néha gyanítottuk? Rózsa haragban van velük? Eszünkbe jutott az is, hogy sokszor milyen fájdalmas, furcsa fintorral mondta, hogy szép asszony ám még az 6 felesége, meg az, hogy mindig Pestről visszatértekor rúgott be olyan kegyetlenül. Ezt mind összeadtuk s kész volt a diagnózis: szegény Lajos bácsi, rosszul él a nála nyilván fiatalabb feleségével, ezért kapálódzott annyira a nyugdíjaztatása ellen is, mert valójában nincs hová mennie, ez a bestia be sem engedi a saját otthonába. Maga az igazgatóm kért meg rá, hogy mivel úgyis megyek Pestre, nézzek után a dolognak, beszéljek az asz- szonnyal, hogy ezt így nem lehet csinálni. Megnéztük a Rózsa kartonján szereplő címet s másnap utaztam. Kimentem Erzsébetre, a megadott címre. — Nos, milyen asszony? Beszéltél vele? — Nem én. Azon a helyen ugyanis nem volt ház, anem csak egy üres telek. Tehát becsapott, link címet adott meg nekünk Rózsa. Legszívesebben elrohantam volna mérgemben. Aztán mégis becsöngettem a szomszéd házba. Idősebb házaspár lakik ott, elmondtam, mi járatban vagyok, alighanem rossz címet kaptam. Azt válaszolták, hogy bár még csak tíz éve élnek ott, de úgy tudják, a mellettük levő telken csakugyan állt egy családi ház, a háború utolsó fordulójában azonban találatot kapott, méghozzá olyan szerencsétlenül, hogy a szó szoros értelmében eltűnt a föld színéről. A legszomorúbb az, hogy akik benne laktak, úgy mondják, egy család, anya meg • gyerekek a pincében voltak, ott is maradtak a romok alatt. Amikor az ember, a családfő nem sokkal később megjött a háborúból, egy darabig rohangált a tölcsérben eszeveszetten, amíg csak össze nem esett s el nem vitték. A tölcsért a tanács betemettette s azóta így van. Jár ugyan ki ide néha egy idős férfi, talán építkezni akar a telekre. Nagyritkán jön, leül a kőre s elábrándozik itt fél délután, aztán megint nem látjuk hónapokig. Rossz sejtelmem támadt s megkérdeztem: hog„ ember? Hát olyan kicsi, sovány, zárkózott. .,-j ember, mondták... Megborzongtam, mert : i ele. Megértettem Rózsa Lajos fájdalmas titkát. Kele elhallgatott, várakozásteljesen nérer* — És mi volt az? — kérdeztem. — Hát nem érted, ő volt az az ember! S Ró-sa hazudta, hogy van családja. Pedig ők mind ; -pb, háború alatt s azóta is ott porladnak a bomba öles lyén. Rózsa tehát azóta az ő drága halottjaiv il „r vúzik” a régi ház helyén; — Akkor miért tett úgy, mintha még élnének családja? — Tudom is én! Talán mert nem bírta elviselni, akarta elfogadni a borzalmas valóságot. Fellázadt nyék ellen; s továbbra is úgy beszélt, úgy viselk mintha még élnének. így tiltakozott a maga mód. rettenet ellen, amit vele az átkozott háború művelt, nem volt hajlandó tudomásul venni! Belekapaszk ebbe a „hazugságba”, hogy egyáltalában élni tudjor olyan világban, ahol efféle borzalmak megtörténhe Kele elhallgatott, hallgattunk mindketten. Eszí . jutott az a néhány szó, amit ott a restiben mondott I s amit csak most kezdtem érteni. „Belenyugodni, a élhet; közöttünk, akiknek tizenöt éve mondja a me s mi elhittük neki. Ezután is el fogjuk hinni. Az embi most azt parancsolja, hogy Rózsa visszatérjen kö: Tulajdonképpen háborús sérültnek tekinthetem őt. beszélt a főnököm. Aztán addig törtük a fejünket, . kitaláltunk számára egy szerény állást, nyugdíjasnak lót, de amelyre a vállalatnak is már régóta szüksége — Dehát a pénzek, amiket havonta küldött az tólagos családnak? — Egyszer elmesélte: az OTP-nek küldi, házat ; építeni Pesten... Nem mondtam neki: minek még ej ha már úgyis van? Ráhagytam, jól teszed, Lajos b Értettem, hogy azt a házat kell újra felépítenie, méh egykor a családjával boldog volt. Tiltakozásul s vali lyen furcsa dacból, vagy egyszerűen kegyeletből, t ahogy mások síremléket állítanak halottaiknak. A g ban most már sokan tudják: mi és mennyi igaz R Lajos meséiből: egyedül ő nem tudja, Siogy a környe szemében rég „lelepleződött”. S amikor eljön a he vége vagy a következő hónap, Rózsa utazik Pustre. mint eddig. S ugyanúgy veti oda nekünk is, furcsár.- tréfésan, megjátszott maga- biztossággal: — Randevúm van a családommal!.:; J 9«9. július 20., vasárnap VH>^b A népi mítosz természetté velejárója a táj, a természet ezer csodája. A sükői hegyek felett születő fekete vihar aranyló késeket, villámokat dobál, a szél megbokrosodott csorda, máskor — milyen, szép képek! — szakadt szőttesből bomlik az ég, vörös gyümölcsöt gyújt a som, vagy a „Hargitán a som vet vörös lángot” A tájban mindig emberi életformát alakító fe- 1 szültség vibrál, szelíd szere- ! lem ringatózik, fölötte pedig i a népi sors mellett elkötele- j zett költészet szimbóluma, a j „tűztollú madár” hangja hív- 1 ja az életet. jj Ez a szimbolikus mítosz- 1 világ jól megfér Magyari La- j jós verseiben az intellektuá- j lis vonásokkal. Különös ér- j zékkel és tehetséggel — t j költői elvonatkoztatás művészi szintjén — a valóságos világ elei eit összeötvözi a gondola« elemek! ' József Attilára ei lékeztetó szí raiban ”yÚ «zvettcr ben a ta > c-esre vac- kolodrk mmt g ,r djaim kö_ zott a réméi h Teriit a ^ bői a világ költői mmcéi, íarjadó gon. dolatisáp nyit ,a költő e.°^_ az 'b'mes emberiesseg. csak a római kul ra. j Jn Gogh {es. tészete ' öa zenéje jelez hanem „ ént válasz- szép befejezése ság-óda) M‘í keztető ] líra róla t01...V1^';; Magáénak valba Pető -;id 5ti öröké<. rmlékének szintén verse ;el ) Ez rokonság os hitvallásban fogarötelezett- seg figy | bünket arra hog/ r t’vi ma_ gyár kolte szágival eg Az egység ped, ^aUhatna bennünk, ama hogy a mai magyar hn egységé"H* a - latároktól független ‘'én. sülő fejlődési tör é nysjeri igeivel és egymásrr ásr.val szemléljük.
