Népújság, 1969. július (20. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-13 / 160. szám
VAS ISTVÁN: Előadóművész emlékszem abból a régi ™ időből, amikor már Jártam cirkuszba, hogy a nagy attrakciók, a kötéltáncosok, a légtomászok előtt rendszerint úgynevezett csöndes számokat láthattunk, zenebohócokat, egyensúlyozó- kat, zsonglőröket, kígyóembereket, finomabb böhóctré- fákat. És ez nemcsak azért történt így, mert ezek a számok csak a porond előterét igényelték, s azalatt a háttérben föl lehetett szerelni a nagy produkciók bonyolult fölszerelését, hanem azért is, nogy a közönség egy kis lélegzethez jusson, hogy minden izgalmi készenlétét érintetlenül, sőt, a pihentető szórakozástól felajzva, az elkövetkező mutatványra, a lélegzetelállító bravúrra fordíthassa. Mi más szerepe lehet annak a konferansziénak — még ha költő is —, aki a versmondás művészetét bevezeti, mint amilyen ezeké a csöndesebb, jelentéktelenebb, cirkuszi előkészítő számoké: az, hogy a közönség figyelmét elterelje, megnyugtassa, de ugyanakkor, éppen időkitöltő jelentéktelenségénél fogva felcsigázza arra 'a lélegzetvisszafojtó, szívet összeszorító izgalomra, ami következik? Mert be kell vallanom, engem a szavaló, pontosabb szóval: versmondó, akinek az egy szál hangján, mint kifeszített kötélen egyensúlyozva, a maga esetleges fizikai megjelenését is latba vetve, koncentrált költőiségének trapézán lebegve, egy egész estén át le kell kötni közönségét, egy kissé mindig e nyqktörö mutatványok művészeire emlékeztet; s magam is akadozó lélegzettel szoktam izgulni, hogy az a furcsa kapcsolat, amely a közönség és az előadó figyelme, érzékenysége, és emelkedettsége között létrejön, s amely a kápráztató teljesítményt fenntartja, meg ne szakadjon egy percre sem. Persze, e különös érzésekhez nyilván hozzájárul az is, hogy a szavalóestek sikerét én is kissé mindig úgy érzem, mint csodaszámba menő újdonságot. Kamaszkoromban tanúja voltam a folyamatnak. ahogy a versmondás elszakadt a színészi munkától, amelynek addig mintegy mellékterméke volt, s önálló művészetté vált. Ez a folyamat mára már befejeződött. És ezt nemcsak az bizonyítja, hogy annyi kiváló, s oly különböző egyéniségű, felfogású és eszközű előadónk van, hanem az is, hogy a közönség olyan meglepő érdeklődéssel kíséri a versmondás estjeit, ez pedig nem volna lehetséges, ha a verseken túl nem érdekelné az egy művész verstolmácsolása is. Ennek az új művészetnek a kialakulása és sikere több szempontból Is meglepő. Én ugyanis mindig azt hittem — és az igazat megvallva, ma is azt hiszem —, hogy a lírai költészetnél, márpedig eb. bői telik ki az előadóestéit anyagának legnagyobb'♦része, nincs is meghittebb művészet. Néhány kivételes szándékú költőtől, s a világ- költészetnek némely hangosan kirobbanó pillanatától eltekintve, az igazi líra az egy ember beszéde a másik emberhez. S én a vers igazi hatását mindig is magányos 1 hatásnak képzeltem el, amikor a versre fogékony olvasó leemel egy kötetet a polcról, ; s kettesben találkozik a költővel. És mégis, szemtanúja voltam, ahogy kialakult a vers hatásának egy másféle, s nem kevésbé intenzív módja úgy, hogy a költő sugárzása egy közbeiktatott másik művészen át érvényesül, s egyszerre sokakra, néha százakra is hat. Furcsa feszültséggel telített szertartás ez, s abban hasonlatos a vallásos szertartáshoz, hogy bizonyos szellemi hatás egyszerre ér egy egész gyülekezetét, de úgy, hogy közben mégis a gyülekezz' ’"gyik tagján keresztül és egyénien is érvényes ’’ Meglepessem csak fokozódott, amikor azt kellett tapasztalnom, hogy némely vem ú] oldaláré} mutatkozik be egy-egy előadóművész tolmácsolásában; olyasmit tudok meg róla, amit nem sejtettem benne, pedig ismertem, szerettem, sokszor olvastam addig is. Hát még, amikor saját versemmel kapcsolatban ért ilyesféle meglepetés! A versmondás tehát versmagyarázat Is, és ha a művész igazán tehetséges, akkor új magyarázat. Ahogy például Csernus Mariann mondja Rimbaud-t — és persze az is, amit kiválasztott tőle —. meglepően és nagyon helyénvalóan egészíti ki azt a képet, amely Rim- baud-ról még irodalmi közvéleményünkben is kialakult. Magyarázat — a régi magyar nyelv ezzel a szóval jelölte a fordítás folyamatát, amely ugyáncsak magyaráza- ta a versnek. És a versmondás a fordításra is emlékeztet: lefordítja, átülteti a verset a mj mai tudomásunk, érzékenységünk, szükségletünk közegébe. És abban is hasonló a fordításhoz, hogy elengedhetetlen feltétele a teljes odaadás és hűség a vershez, de paradox módon, erre a hűségre, erre az odaadásra csak szuverén egyén képes, aki viszont óhatatlanul hű marad a maga művészi mivoltához, amely gyakran azonos az előadó természetes egyéniségével, de gyakran teljességgel elüt attól. Vannak szavalók, akikről, ha kiállnak a pódiumra, könnyen el tudjuk képzelni, hogyan mondják a verset, és nem Is csalatkozunk. De ez nem általános szabály... Részlet a szerző Megközelítések című kötetéből. MÓRA FERENC: H om Aa ér ..maritalomon már hosszú időik óta nincs se olló, se kés, se semmiféle vágó vagy szúró eszköz. A papírvágó késem is csak fából való. Pa- pírnyomó nehezéknek nyírfa- darabkákat használok, mert ha azokat hozzá találnám is vágni valakinek a fejéhez, az azt mondaná rá, hogy „még egyszer”. Tudniillik azt gondolná, hogy kalácscipónak a belével hajítottam meg — olyan könnyű fa a nyírfa. Mindezek a berendezések azoknak a látogatóimnak a védelmére szolgálnak, akik engem kéziratokkal keresnek föl, akár mint költők, akár mint prózaírók. Én nagyon elnéző vagyok mind a két emberfajjal szemben, mert szög- rül-végről magam is beletartozom hol egyikbe, hol másikba —, de azért nem állok jót magamért, hogy nem teszek-e kárt bennük, ha rosszkor jönnek ... De most már mit lehessen csinálni azzal, aki nem a fejét küldi előre, hanem a vízitkártyáját? — Tessék. Engedjék be. öt percig bemutatkozunk, s mondunk egymásnak mindenféle szépeket. A hatodik percben már olvassa az első felvonást. Nagyszerűen kezdődik. Egy romantikus hajlamú hagymakereskedő a végrendeletét diktálja a közjegyzőnek. Végakaratának első pontja, hogy őt, ha meghal, tegyék ágyúcsőbe, és úgy lőjék ki a végtelenbe. — Ugyebár, az expozíció érdekes? — Hogyne — mondom —, bár még érdekesebb volna, ha élve tennék a hőst ágyúcsőbe. Megérdemelné á gazember, aki hagymakereskedő létére ilyen romantikus. — Tessék csak kivárni kérem — mosolyog hamiskásan az író. — A második felvonás meg fogja önt lepni. — Hány felvonás lesz? — Ez csak öt. De ez tulajdonképpen egy trilógiának az első része. Shakespeare is próbált Ilyent csinálni. — Szabadna arra kémem, hogy talán csak vázlatosan méltóztassók elmondani a mesét. — Kérem — mondja egy kicsit sértődötten. De aztán, hogy belejön az elbeszélésbe, megmámorosodik a saját szavától és most már se hall, se lát... Nem veszi észre, mikor én elrakom magam elől még a fakést is, hogy kísértésbe ne vigyen, aztán a tenyerembe hajtom a fejem, és csöndes megadással hallgatok, hallgatok, míg föl nem riadok egy nagy csattanásra. — Ezzel a dördüléssel fejeződik be a darab — kapja föl az öklét az asztalról, amihez jó erősen odaütötte csattanónak. — De nem tetszik gondolni, hogy ez egy kicsit homályos? •— Hát így hirtelen nem tudok hozzászólni —- mondom etkomorodva, amit ő a tragédia hatásának hisz, pedig engem csak az rendít meg, hogy ebből még egy látogatás lesz, most már szerzett jog alapján. — Ha szakíthatna rá egy kis Időt, talán tessék rajta gondolkozni, és egypár sorban tudatni velem, mikor nem leszek alkalmatlan. Inkább itt hagyom a névjegyem. Ja, hiszen itt is van, csak ráírom a lakásomat, így ni. Én pedig ráírom, hogy homály, s aláhúzom kétszer is Hadd lássa ez az őslény, menyire szívemen viselem az ügyét. úr? Melegen mc0. __ak egymás ke zét, és biztosítjuk róla egymást, hogy nagyon örültünk, s még alig van kint az ajtón, amikor már megint itt van a Cerberus, és jelenti hogy valakinek már megint nem harapta le a fejét. — Küldje pokolba, János! Megálljon csak! Kiféle az az ály — Nem úr az, csak olyan nevendék. Szóval valami szegény nagy hajú deákgyerek. Hát persze, hogy azt nem lehet elkergetni. — No hamar, Jöjjön! Félénk kopogás. Félretaposott cipő. kitérdesedett nadrág, fekete bozont, ragyogó szem. A kezeivel nem tud mit csinálni. Mintha csak magamat látnám huszonöt esztendővel ezelőtt. De hát engem se szabadított a nyakára senki ennélfogva erőt veszek magamon, és iwüaió hangon kérdem, nyújtva a kezemet: — öda? Elégia? Ballada? — I-igen. Ballada. — Hát csak gyorsan, fiam, mert nem érek rá. — Így... így nem adhatom oda. Még hiányzik belőle valami... Talán a tartalmi kivonatát, ha meg tetszenék engedni.... Ez aztán derék fiú. Megenyhülve mondom neki, hogy csak rajta! — Éj van ... — Persze, rémes éj. És vad vihar vonyít az éjben. — De kérem. — mondja hebegve, és kerekre tágul a drága ragyogó szeme —, szóról szóra így van. Hát honnan tetszik tudni? — Régi prakszisból, gyerekeim. — Akkor talán azt is tetszik tudni, ml jön tovább. A vad éjszakában vadul vágtat a ló, és rajta kivont karddal a lovag. — És leszúrja? — Igen. Leszúrja Edmundot. — Nagyon okosan. És ezzel kész? — Kész, csak a ballada! homály hiányzik — Homály? Homály? — tűnődöm el az önképzőkör! emlékeiken. A szemem rátéved a drámaíró névjegyére. Rajta a homály, kétszer aláhúzva. — Ismeri ezt az urat, fiam? — kérdem felsőbb sugallattal. — Nem, kérem. — Hát majd megismert, ha elmegy hozzá. Mondja csak neki, hogy én küldtem a homály-ügyben. A fiú elment, azóta se ő nem járt nálam, se a tragédiaköltő, tehát azt hiszem, rendbe jöttek egymással. A drámaíró átengedett a fölösleges homályból a balladaírónak, s így mindketten jól jártak. Részlet a szerző Hogy keveredik az ember fő hírbe7 című karcolatéból. Az írást Móra Ferenc, a XX. századi magyar prózairodalom kiemelkedő alkotója születésének 90. évfordulója alkalmából közöljük. FÓTI PÉTER: Este rántott csirkével Délelőtt elment a távirat: a főnök meglátogatja a családot. Tudtam, Bandi most feszült, mint a kormánykerék a kezében — elégedett lesz-e a főnök a családdal? Bandi gépkocsival még nem jött haza, csak motorral, így többször elvétjük a hazafelé vezető utat. Bandi feszült, ezért akarhatott gyalogú tra fordulni. A kis falu tetszik a főnöknek, s Bandinak tetszik ez a tetszés. A kormánykerék mögött kihúzza magát, hadd lássák az itteniek, városi főnököt fuvaroz a szürke War- szawában: Megállunk a házul: előtt. Bandi erőreszalad, majdviszsza, s mögötte két arasznyi öreg tipeg. — Az édesapám, az édesanyám. A főnök kiszáll a kocsiból. Kicsit meghajtja magát. Ügy is marad. Bosszanthatja, hogy ennyivel magasabb az öregeknél — Gondoltuk, meglátogatjuk munkatársunk szüleit. Csak így hipp-hopp. Nehogy készüljenek erre a kis őszinte betoppanásra. A konyhából émelyítő zsírszag szivárog a verandára. A főnök egy doboz szivart ad át az arasznyi öregembernek, az ügyetlenül meggyújt egyet és pöfékel, mint utolsókat szusszanó erdei mozdony. Az arasznyi öregasszony a bonbon os dobozzal babrál. A tiszta szobában az asztalon savószínű bor, mellette fiatalasszony: a legmagasabb a családban, elefánt- csontszlnű a bőre, s az erek labirintusa külön életet él a leheletnyi bőr alatt. — A nővérem. A főnök megfogja az elefántcsontszínű kezet, megszorítja, aztán átveszi a poharakat. Az arasznyi öreg székeket cipel be, mögötte 13 éves kamaszlány leselkedik be a szobába. Bandi a kétszemélyes ágy közé szorul, egy székkel a falhoz nyomják, látom, hogy még mindig feszült, mint egy kemény kormánykerék. — Igyunk a kedves vendégekre, — mondja az elefántcsontszínű fiatalasszony. A bor savanyú, a főnöknek nem ízlik. Leül, így egy- magas az arasznyi öregekkel. — Hát hogy dolgozik a Bandi gyerek? — Kitűnő munkatárs, igazán elégedett vagyok vele. Az arasznyi öregasszony el- szlpogja magát és kimegy a konyhába. Magával rángatja a 13 éves kamaszlányt az ajtóból. Bandi az ágy, a szék és a fal közül előreszól, hogy egészségünkre. A kancsóban megloccsan a savciszír.ű bor, s a poharok lassan emelkednek feL — Fért bátyám hol dolgozik? — Bányában, tetszik tudni — így az arasznyi öreg, — mert hát én minden vágatba beférek. Itt is bányászok a kertben, csináltam itt egy alagutat, bemegy ám a hegy alá, és ha egyszer lesz borom, odateszem. — Szép a lugasunk — szól bele a nővér, és loccsantja a bort a telt poharakba. — Nehéz munka a bányászat, — mereng maga elé a főnök. — Igen és kaptam érte kitüntetést — felkászálódik az öreg, hogy megkeresse, de aztán visszaül, mert Bandi épp ott szorult az ágy, a szék, a fél közé, ahol apó a kitüntetést tartja. — Koccinthatnánk most arra, hogy ellátogattak hozzánk. — Tessék vigyázni édesapám — szól előre Bandi — két pohár is megárt A szoba megtelik zsírszaggal, savószínű borszagot áraszt a nagy toalettükör, a szerteszét heverő csipketerítő. — Tetszik-e szeretni a rántott csirkét? — kérdezi az arasznyi öregasszony. — Hát ezt biz kitalálták. — mondja a főnök. Fehér színű kisgyerek szalad a szobába és az elefántcsontszínű fiatalasszony karjaiba veti magát. — Aranyos kisgyerek — szólal meg a főnök és int Bandinak, hogy jöjjön hozzá. Többen felállnak, s Bandi otthagyja a falat. / — Szálljon kocsiba, s a játékboltból hozzon valamit az unokaöccsének. Itt a pénz. — súgja a főnök. — Hallottam, nem jól él a férjével, — mondja a főnök a fiatalasszonynak. — Igen: Sajnos durva, ver. — Miért nem kergeti el? — Ilyen kisfiú mellől? Meg... (— Koccintani is kellene — intézkedik két korty között az arasznyi öreg.) — ... tetszik tudni beteg. Ezért is szerelték le a honvédségtől. (A fiatalasszony megindul, hogy előszedje az iratot.) — Eldugja a férjem, de én mindig megtalálom. poharat kecsesen megemeli. — A férjem — folytatja az elefántcsontszínű fiatalasz- szony — nem idevalósi. Leszerelés után jött a faluba látogatóba. Két hónapot udvarolt, aztán elvett. 23 éves voltam... — Az én vőlegényem is 23 éves kiált be az ajtóból a 13 éves kamaszlány, aztán magától visszamegy a konyhába. — És nem engedik szegényt dolgozni — szólal meg a miniszoknyás asszony. Az ér: férjem sem akarta, hogy dolgozzam, mert hát megtetszem a mérnök úrnak, az igazgatónak, a helyettesének, a művezetőnek, meg a többieknek. Beszéd közben székestől, testestől a főnök felé fordul. Tényleg ragyogó combja van. —... egyszer elmentem a városba kalauznak, — milyen sovány ez az elefántcsont — utánam jött a férjem. Órákon át nem szállt le a busz— Hozd már a kitüntetést, az is ott van valahol. Odaadja a papírt a főnöknek. Olvassa az orvosi végzést: sok-sok elmés szó, meg egy érthető is: kóros személyiségszerkezet. Szegény elefántcsontszínű asszony, szegény fehér kisgyerek. A öreg maga hozza ide a kitüntetést. — A szomszédasszony — mutatja be az új érkezőt Bandi. Csinos, kis túlzással kívánatos 30 év körüli asz- szony parolázik a vendégekkel. Miniszoknyája van, s tagadhatatlanul jó combja. A ről. Alit. Nézett. Hallgatott. Osztottam a jegyet, fordultunk, ő meg állt. Visszajöttem __ ( — Koccintani is kellene — intézkedik két korty között az arasznyi öreg.) — ...jól megvert, és hallgatott. A fehér kisgyerek játék lemezcsirkével rohan be. Ledobja a földre, aztán fölveszi és újra lehajítja. Játszik. Elefántcsont az ölébe veszi. — Van férje neki! — mondja az arasznyi öreg és büszke. — Apám, ne igyál többet! — szól rá Bandi. — Tessék jönni, kész az estebéd, — tipeg be az arasznyi öregasszony. Az asztal körül mindenki elfér. A miniszoknyás asz- szony a főnök mellé telepszik, elefántcsont és az arasznyi anyóka felszolgál. — Kiváló ez a rántott csirke — csettint a főnők. — Nem tudok én írni, olvasni, csak ilyeneket főzni — mondja anyó, és büszke. (— Koccintani is kellene — intézkedik két falat köaött az arasznyi öreg.) — Meddig maradnak? — kérdezi a miniszoknyás asz- szony a főnöktől. — Nemsokára indulunk. A csirkecsontok kupaca tornyozódik a zsírszagban. A foltok gyűlnek a térítőn. A hatvanas égő alatt nagy családként csörrennek a villák. Bandi alig eszik, a feszültség még mindig összeszoríthatja gyomrát. Elefántcsont a kamaszlány mellett kanalaz, mellette a fehér kisfiú a lemezcsirkével játszik. — Egyszer azt hiszem mégis itthagyom... (— Koccintani is kellene.) Búcsúzunk. Az arasznyi öreg átöleli a főnök derekát, anyó hátulról gyönyörködik. A miniszoknyás asszony hosszan kezet fog a főnökkel. Bandi kinyitja a kaput. Kint áll az utcán a főnök, az arasznyi öregek, a miniszoknyás asszony elefántcsont és a Warszawa. — Beszélhetett volna a férjemmel — mondja elefánt- csont a főnöknek — most kell hazajönnie. A kanyarban motoros tűnik fel. Elefántcsont férje. Lassan pöfög a motor és a férfi a kaput nézi: a főnököt, az arasznyi öregeket, a miniszoknyás asszonyt, elefánt- csontot és a Warszavát. Tovább lassít és néz. Nem áll meg csak néz. Elhalad előttünk. Hátracsavarja a fejét, megy és nem veszi le rólunk a szemét. Egy keréknyomban meginog a motor a bukósisak nagyot koppan egy rögön. 1969. július 13., vasárnap
