Népújság, 1969. június (20. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-01 / 124. szám

1

Simon István:

Könyvek

között

A

z emberi kultúra túr ténetében — akárcsak a társadalom fejlődésének, alakulásának történetében —, egy-egy kiemelkedő esemény jelzi a fordu latot, mely után ugrásszerűen változik meg hirtelen minden. A szellem is ismer nagy fordulatokat jelentő forradalmakat, de olykor egyik-másik „véletlen” találmány is gyökeres változást hozhat. Pusztán csak aszal, hogy technikai szempontból megítélve a lehet séges újítást, felgyorsítja az addig csak kivételesen szűk rétegek számára előállított javak terjesztésének módozatait.

A könyvnyomtatás feltalálása volt a kultúra történetében ilyen fordulópont S ma már — ötszáz évvel az első nyomtatott könyv megjelenése után — természetesnek tartjuk, hogy szellemi igényeinket naponta kielcgítjtük a kultúra közvetítésének egyik méltán legismertebb, legrégibb formájával, a nyomtatott betűvel, a könyvvel. Megjelenésének valóban forradalmi jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a fontosságához mérten talán eléggé máig se méltatott tény, hogy a látszatra inkább csak találékonyságot föltételező találmány hidat tudott verni ember és ember között, átívelve még a bűvös országhatárokat is.

A társadalom ezt a bővülő hatni tudást hamar fölismerte és hasznosította is. A könyv a szellemi erők birkózása volt s ha történetének eddigi eredményét nézzük, győzelme föltétlenül a haladás erőinek győzelme felé billenti a mérleget. Annak ellenére, hogy népel- uyomó rendszerek, kegyetlen diktatúrák igyekeztek ellensúlyozni a maguk „szellemi termékeivel” a mindenkori haladást szolgáló s betűkben Is testet öltött, igaz emberi szellemet. A könyv azonban mintha eleve a humánum pártjára állt volna, hiszen a legmaga- sabbrendű emberi tevékenység, a művészi önkifejezés, a létezés igazságainak tudatosítása volt a szerepe. A jobbat akarók nyúltak inkább a toll ntán mindig, s ők mondhattak igazán olyat, ami milliók számára lehetett érdekes tanulságos.

A szocialista társadalom, mint az eddigi emberi történelem értékeinek tudatos vállalója és jogos örököse, a könyv hatalmát is a társadalmi igazság diadalra jutásával egy időben a dolgozók hatalmának erősítésére szeretné használni.

S hogy Tóth Árpád gyönyörű megfogalmazását idézzem: lélektől lélekig üzenünk egymásnak, amikor létünk, összefüggéseinek igazságait, életünk szebbé tételének lehetőségeit szálazzuk egy-egy írás, egy-egy könyv művészi oknyomozással földerített és leírt gondolatsoraiban.

Az idei könyvhét egész társadalmi mozgalommá növelhető, szép kezdeményezés jegyében indul. A könyv segít nekünk a világról teljesebb képet szerezni, vagyis mindinkább eltűntetni tudatunkból ismerteink fehér foltjait. Mert jól tudjuk, vannak még nálunk fehér foltok. Mindannyiunk szívügye kell, hogy legyen az idei könyvhéten fölhívni a figyelmet a könyv nélkülözhetetlen szerepére. S különösen ott, ahol a legnagyobb szükség van rá; azok között, akik a demokratizmus gyors fejlődésével szellemileg Is egyenrangú állampolgárai lehetnek hazánknak.

Épp az Idén lesz százötven éve, hogy a XVlII. századi, a klasszicista törekvések jegyeit mutató magyar líra egyik rangos képviselője, Ba- róti Szabó Dávid elhúnyt. Szakmabelieken kívül valószínűleg kevesen gondolnak e szerény irodalomtörténeti évfordulóra, s arra tán még kevesebben, hogy Baróti Szabó egy ideig városunk lakója volt s rendkívül bőtermésű költészetében van egy egri tárgyú vers is, Egy egri vitéz asszony a címe.

Különös, hogy a magyar felvilágosodás irodalmának milyen gazdag egri hagyományai vannak. Megfordult itt Baróti Szabó, Verseghy Ferenc s a tudós Pápay Sámuel, itt járta élete kálváriájának egy részét a magyar szentimentális líra fiatalon elhalt lírikusa, Dayka Gábor és itt született Kazinczy híres „pesti triászának” egyik tagja is, Vitkovics Mihály, akit a jogakadémiai évek alatt épp Pápay Sámuel tudós professzor úr tanítgatott a magyar literatűra szerete- tére. Erre a gazdag hagyományra figyelve és emlékezve szóljunk most — egri kapcsolatai ürügyén — Baróti Szabó Dávidról.

1739-ben született Háromszék megyében, Baróton, szülei elszegényedett nemesemberek voltak, A család anyagi helyzete kívánta tán — mint annyi más esetben —, hogy a tizennyolc éves fiatalember — tanulni akarván — belépett a jezsuita rendbe. Gyakori és szinte egyetlen módja volt ez akkor a fel- emelkedésnek egy szegény sorsú, bizonytalanabb anyagi helyzetű fiatalember számára; Baróti Szabó kortársai közül ezt a lehetőséget kényszerült választani Ányos Pál, Dayka Gábor, Verseghy Ferenc, Kreskay Imre csakúgy, mint a később híres nyelvész- szé lett Révai Miklós. Szerzetesi évei alatt megfordult a rend sok kolostorában; Trencsén, Szakolca, Székes- fehérvár, Nagyszombat, Kolozsvár, Kassa, Nagyvárad, Besztercebánya éppúgy állomáshelyei voltak, mint Eger városa.

Irodalomtörténeti szempontból fontos esemény volt életében Kassára történt tanári kinevezése (1777). Valójában itt lesz igazán a kor magyar irodalmi törekvéseinek aktív részese. Itt adja ki első verseskötetét, itt ismerkedik meg a nála fiatalabb Kazinczy Ferenccel és Batsányi Jánossal, s itt alapítják meg a híres Kassai Magyar Társaságot és indítják meg a magyar felvilágosodás egyik legjelentősebb „folyóírását”, a Magyar Múzeumot. Hosszú verse is őrzi ez utóbbiak emlékét, a Magyar Múzeum 1788-as évfolyamának „Első Negyed” ében jelent meg először nyomtatásban:

Szürkületre hajolt az idő, s Parnasszus hegyére Gyuladozó három Magyar öszvekerüle. Keverte Barna haját egyiknek ezüst: más ketteje nyíló Esztendőkre, virágszálként, lépett vala. Hármok Testébe* egy szív lakozott, egy lélek. — Előjött A Tudomány s Nyelv dolga megint

_

(

Baróti Szabó Dávid)

Külünös, hogy ez a „társaságkötés” csak írói ambícióit fokozta, világnézeti tekintetben nem tett rá döntő hatást, nem lett a nemesi ellenállás mozgalmát-eszméit elhagyó, a felvilágosodás gondolatkörét progresszívon megszólaltató és átvevő költő, miként barátja a fiatal Batsányi, akivel egyébként élete végéig kapcsolatot is tartott. Lett viszont a klasszikus metrumok egyik legbiztosabb tollú magyar művelője, Berzsenyi előtt és Virág Benedek mellett, s lett a magyar romantika eszme- és gondolatvilágát előkészítő, a nemzeti múlt dicsőséges fejezeteit felvillantó költő, s ezen túl a maga korában kiváló műfordító, aki Milton Elveszett paradicsomának átültetésével éppúgy kísérletezett, mint a klasszikus költők műveinek magyarra fordításával, sőt! az első, teljesnek mondható, igényes magyar Aeneis-fordí- tás is neki köszönhető.

Korai versei jobbára alkalmi költemények, megmértékelt próza, barátaihoz írt episztolák; napirendjének, étrendjének leírása... megbízatások közlése...” Eredeti hangját a kor nemesi-nemzeti szemléletét megszólaltató verseiben találja meg igazán (A magyar ifjúsághoz, Köntösváltoztatásról, A ledőlt diófához stb.), illetve elégiáiban; ez utóbbiak leg- szebbike A holdhoz című akár illusztrálhatja is mindezeket:

Szép hold, setétes éj világos asszonya,

Midőn szemem rád felvetem,

S kerekded orcád szűz havát s ezüst kocsid Csudálom; óráim sebes Szárnyakra kelvén, észre sem veszem magam,

S ha szinte venném is, szabad

Hús ég alatt ébren mar ad ni kész vagyok,

Csakhogy tovább nézhesselek.

öh, de te futamva követed a lement napot,

S a csillagokkal gazdagon Hímzett egekről elsietsz. S miért sietsz?.

Már említett, egri tárgyú verse a magyar történelmi múltat ébresztő költemény, címéből is látszik (Egy egri vitéz asszony): benne az egri nők annyiszor megénekelt vi_ tézségét dicséri..;

Lökés István

Szomory Dezső

S

záz éve született a modern magyar irodalom egyik sajátos hangú, érdekes egyénisége: Szomory Dezső. Zenei tanulmányokat folytatott, majd újságíró lett, 1890-ben a kötelező katonai szolgálat elől Párizsba szökött, ahonnan csak tizenhat év múlva tért haza. Ekkor már ismert író, akinek elbeszé- széléskötetei a naturalizmus hatásait mutatják. Párizsi életének gazdag és színes tapasztalatait jóval később, a húszas évek végén írta meg, s adta közre. A párizsi regény című kötetében.

Hazatérése után dráma- íréként mutatkozik be. Elkezdi Habsburg-sorozatát. A nagyasszony című, Mária Teréziáról szóló színművét a Nemzeti Színházban mutatta be nagy sikerrel. Ezt követték további történelmi színművei; a Mária Antónia, a II. Lajos király és a II. József császár, amelynek nemrég felújítását is láthatta a budapesti József Attila Színház közönsége. A Szomory-dara- bok különleges színnel gazdagították a századelő magyar színmúirodalmát. Pompázatosán gazdag nyelvük, a látványosság kedvelése, a művészet és a kultúra értékeinek tisztelete szerzett híveket ezeknek a daraboknak. Még Habs- burg-sorozatában a történelmi nagyság titkait, a társadalmi fejlődés és lélektan összefüggéseit kutatta, társadalmi drámáiban a budapesti és a vidéki polgári életet ábrázolta. Olyan művei, mint A rajongó Bolzay-lány, a Györgyike drága gyermek, a Hermelin, vagy a Takács Alice, — a korabeli polgári világ kicsinyességét és a legjobbak kitörési vágyának tragédiába torkollását éreztetik.

A drámaíró mellett a novellista Szomory is figyelmet érdemel. Stílusa, környezetfestésének káprázatos színei, hangulatteremtő prózájának zeneisége, olykor mesterkélt különcködése is híveket szerzett a Párizsból hazatért divatos írónak. A húszas években erősödik írásaiban a kritika igénye. Társadalmi problémák is izgatják. Felfedezi az infláció, majd bethleni konszolidáció Pestjét, a váratlan karrierektől és váratlan bukásoktól feldúlt Lipótvárost. Ezekkel a szavakkal jellemezte Szomory tematikai fordulatát Illés Endre, aki legjobb jellemzését adta Szomory ironikus korrajzainak, élesen kritikus pillanatképeinek. A már említett önéletrajzi mű, A párizsi regény mellett a két háború között gyorsan népszerűvé és olvasottá váló Szomory-köte- tek jelentek meg. A Levelek egy barátnőhöz, a Gyuri és a Horeb tanár úr jelentős állomásai az írói pályának.

S

zomory élete és életműve sok méltató- ját foglalkoztatta. Szó-;

moryt az olvasók ma is szeretik. Utolsó kötete, az Irgalom hegyén című, 1964- ben kiadott elbeszélésgyúj- temény, fel is keltette, ki is elégítette a százesztendős író legjobb munkái iránti érdeklődést.

— ta —

A kiégett domboldalon egy Mocsár Gábor: omber ereszkedett alá. Villogó, gyanakvó szemmel nézett körül, meghajolva, lopakodva ment bokortól bokorig, nehogy valaki meglássa. Elszántan csöirtetett a kiszáradt, magas fű közt, nem bánta, ha szúrja,

karmolja lába szárát a magasra verődött, kemény törzsű sás, ha tépi a ruháját a tüskés akácjövés. Egy őzborjú tetemét vonszolta maga után. Az őz fényes, lakkos orra poros lett, szeme fényét is por lepte be. Nemrég adhatta ki a páráját, még hajlósak voltak az inai. Kecses, finom csontú feje ide-oda billegett az egyenetlen, gödrös talajon, bár az ember éber vigyázattal húzta maga mögött.

Ahogy lejött a domboldalról, egy bokor mögött, meglapult, s jobbra is, balra is kilesett az erdei útra, nem jön-e valaki, majd gyorsan átszaladt az áton, s beleveszett a fiatal akácosba. Onnan is visszalesett: nem látta-e valaki? Nem sejtett veszedelmet. Biztos volt a dolgában.

Pedig ketten követték a nyomát. Egy ember meg egy kutyaTúl a dombon, melynek innenső oldalán az ember az őzzel lelopakodott — tölgyes díszük. A tölgyes közepén, a tisztáson, ahol az őzet a halálos golyó eltalálta, egy vizsla kutya szimatolta a bevérzett füvet. Eszeveszett izgalom rázta a testét, a farka, mint a villám, cikázva járt ide-oda, a vadvér mámorító szaga már átitatta az agyát, lábai remegtek. Gazdája, a vadőr, eleinte messziről füttyéntgetett neki, de meglátva sokat sejtető viselkedését, idesietett, s most már meglepetésében füttyentett.

Itt valaki vadat lőtt Véres a fű. Látszik a vad nyoma is amott. Öz nyoma. Két tenyérnyi helyen a fű a földre lapult: itt feküdt az őz. S aki meglőtte, feketében lőtte meg. Nem igazi vadász. Fekvő vadra nem lő igazi vadász. Csakis vadorzó lőhette meg ezt az őzet. Még annyi ereje volt, hogy felugrott, — itt a nyoma, ahogy hegyes patáival elrúgta magát —, aztán leesett, vergődött a füvet bevérezte, s vége.

A vadőrnek eszébe jutott: mintha az imént hallotta volna a távoli pukkanást. A Berekben járt akkor, sűrű növendék nyárfáit között, Tudta, megismerte, hogy lövést hallott, de távoübbnak ítélte. S lám, ezen a helyen történt a dolog. Itt lőtte meg az őzet valaki.

Csakis Botos lehetett, akinek kurtára fűrészelt csövű puskája van, s itt a tanyája az erdő alatt Botosnak az egyik szemét hályog borítja. A vadőr azt is tudja róla, hogy puskája csövét rövidre fűrészelte, azt is, hogy orozva vadászik, csak éppen rajtakapni nem tudta még soha a tilos vadászaton.

— Nocsak, Fickó, kövesd!

S eündultak.

Ahol sima volt a föld, vagy száraz avar borította a fák alját, kutya nélkül is tudta volna követni a vadorzó nyomát. Látni lehetett a vonszolás nyomát. De a kutya nem a szemére, hanem az orrára hallgatva még biztosabban haladt a nyomon. Izgatottan szuszogott, szimatolt, megfutamodva göngyölítette maga előtt az őz szagát, mint valami fonalat. A szag a porba, füvekbe ivódott, a kutya leszorította orrát a földig,, böködte a kiégett fű torzsa, por ment az orra lyukába. Prüszkölt, Uhegett. Szinte nyalta a földet. Mintha mágnes húzná, követte az őz és a vadorzó nyomát. Gazdája, a vadőr gyönyörködő bizalommal haladt utána: mintha rúgó volna benne, úgy hajlongott, ringatózott a kutya karcsú teste, kígyózva fúrta be magát a bokrok közé. Gazdája néha lassítotVADORZÓK

ta: — Fickó, fékezd magad. Pihenj már, fene a nagy szorgalmadat... kilököm a nyelvem a nagy sietségtől.

S az is óvatosabb, figyelmesebb haladásra fékezte, hogy tudt: nem járhat messze, akit üldöz. Hiszen nem rég hallotta puskájának dörrenését.

Jöttek alább a kiégett, sásos domboldalon. A kutya olykor idegesen, nyüszítve csahintott, s megrázta a fejét. Csattogtak a fülei. „Állj meg, Fickó!” — szólt rá a gazdája. A kutya megállt, a földre lapult, s fektében is idegesen, türelmetlenül remegett. A vadőr lehajolt hozzá, de meggörnyedve is körülfigyelt: nem lapul-e valamelyik bokor mögött Botos, a hályogos szemű vadorzó.

— Lásd, te bolond... — s megtörül gette a kutya orrát. Már vérzett a kutya orra, bevágta az éles, száraz sáslevél.

— Megöl egyszer az a nagy szorgalmad. No, tovább!

S a kutya ment tovább.

Leértek az útra. ott a kutya hurkot írt le, aztán határozott lendülettel beiramodott a fiatal akácosba. A vadőr vigyázva. nehogy szemébe csapódjanak a tövises ágak, utána. Puskáját is úgy fogta, hogy az ágak ne tudjanak beleakadni a ravaszába, el ne süljön véletlenül. Belevesztek ők is az erdőbe.

Botos Imre tanyája valóban az erdő alatt van. Pár száz méteres utat kell megtenni az akácosban, az erdőből kiérve kukoricaföld következik. Hatalmas, messze nyúló, szövetkezeti kukoricaföld. Ennek közepén eperfás, szilvás, maréknyi facsoport. Benne a tanya.

Odavitte Botos az őzet.

Ahogy hazaért vele, rövid csövű puskáját kihúzta az ujjasa alól, s odament a kúthoz. A vödröt felhúzta, jót ivott a hideg, tiszta vízből, aztán a vizet kiöntötte a vályúba. Az üres vedret elengedte, az felszaladt az ég felé, a gémeskút kolonca pedig lezökkent a földig. Botos odament a kút- kolonchoz, puskáját belecsavarta egy olajos zsákdarabbe, aztán a csomagot beledugta egy nylonzacskóba. Mikor ezzel megvolt, az immár gondosan becsomagolt fegyvert, bedugta a kút koloncán csüngő, üres, rozsdás bádogkannába. A kanna száját betömte, téglát is tett rá, és kész. A puska el van rejtve, hogy jobban nem is lehet. Aztán újra a vödörhöz ballagott, felágaskodott érte, lenyomta a vízig, megmerítette, s benn hagyta a kútban, ahol lenni szokott. Soha senki nem sejtette, hogy Botos, a kis ravasz, hályogos szemű vadorzó, épp a tanya legszembetűnőbb és legmesszebbre látszó helyén rejtegeti a fegyverét. Hányszor volt már pedig nála házkutatás, fegyver és vadbőrök után, soha nem találtak nála semmit. Pedig ott volt a puska, az udvar közepén, a kút kolon- cába dugva, a magasban.

Özet, vadat, vadbőrt pedig azért nem találhattak, mert mindig úgy cselekedett, ahogy most is. Alighogy elintézte a puska eldugását, azonnal szekérbe fogott. Feldobált a szekérderékba egy csomó ócska hordódongát, aközé rejtette az őz tetemét. El sem köszönt a feleségétől — az úgyis tudta, miután mi következik —, már indult is el a ••■íból Nyar- galva_ haladt a kukoricaföld között a kar- n a falu

irányába. Odavitte a zsákmányát eladni ? vendéglősnek, hogy az aztán kinek adja el, t. ,a vele,

Botost nem érdekelte.

így intézte ezt a dolgot, óvatosan, ravaszul.

Most is már a tanyabejárón kocogott a szekerévé1 bordó- donga közt az őz, a puska fenn, a levegőben, minder r] voA

Megyénk az irodalomban

„Vára körül vala véve Török kelevézzel Egernek"