Népújság, 1969. június (20. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-08 / 130. szám

VIRÁG LÁSZLÓ: ANTALIT ISTVÁN: Tavasz a hegyekben Te és a tavasz .. Ó! hegyi pásitorak vártok-e mégf Fényt ver a fákra a tavaszi szél. Juhok csillingeinek húsvéti igét, Halleiúják szállnak csermelyek vízén Dombokra hajló dús-aöld-legelőn, Erdő széléig húzódnak az árnyak. Tábortűz, fényénél a hegytetőn, Ének szól pásztorok dalának. Koszorút csinálnak mezei virágból, Szóke leányok fején díszeleg, Vájjon iszom-e még közös kupából? Amikor a férfinép kesereg. De bánatom eltűnik akárcsak Fenyők tűlevelén olvadó hó, Versem megtalál akármerre vagy, Sziklák közt rohanó, csacsogó folyó. Megjött a tavasz akkor estei Hiszen a kis fenyők hegyén akkor tűntek fel az új zöldek és a langyos szél akkor kezdte esti körútját. Velem örültek — láttam — a fények az utca kövén, te is örültél, — és veled én. Es immár, végleg elfeledtem a tél kegyetlenségeit, s néhány percre a háborúkat, a szomorúak könnyeit, s a fertőzést a fellegekben. Csak a tavasz volt és te voltál te, s a tavasz — a tavasz és te, tán a föld első tavasz-estje... Pedig ez nem igaz, hiszen ti őrők-egyek vagytok, a tavasz és te, te és a tavasz! , ÉI6 irodalom BABÉRFÁK Nagy László délszláv népdalfordításai ISTVÁN : Két kajak volt otí a par­ton, az egyik kétszemélyes, a másik egyes. A Zöld Cali- val együtt á kettesbe szállt; Én akkor már nem is akar­tam kajakozni. A nagyka­nyarig sem. Zöld ült előre; Cali így vélte taktikusnak. Bárgyú képpel állhattam a parton, Zöld visszanézett, kacagott. Cali nem fordult vissza, csak kiáltotta — Mi van? „Az van, hogy annyira széles a hátad, hogy alig látok Zöldből valamit. Te víziló!” Zöld nyújtózkodott az evező után, hosszú ken­derhaját meglobogtatta a szél, amely épp akkor tá­madt az erdő felől. Cali egyensúlyozza a la­dikot; homokba szúrja az evezőjét, s másik kezével igazít valamit Zöld ülésén. Az én kajakomon elöl, a kék vásznon óriási fehér ragasz­tott folt éktelenkedik. Vala­melyik egyesülettől tárháltá ezeket a járgányokét az öreg; ott evezett valamikor. Vagy harminc éve. Állítólag menő volt, most kövér és kopasz, de még mindig mu­tatósáéban úszik akármelyi­künknél. Cali előreadja a táskará­diót Zöld combjára. Indul­nak. K ét-három evezőcsa­pással egyenesbe hozzák a kajakot, középre haladnak, és megcélozzák a kiserdőt. Nem megyek. Lehasalok a homokba. Az öreg valami­vel távolabb horkol, mellet­te liheg Cézár, a vadászku­tyája. Cali mesterien evez. Az ég előírásszerűén kék. a víz kekesszürke. Éktelenül ftwi€ a homok. IBuszáj vizes helyre hemperedni. Egyenletes tempóban nuz- nak. Elhaladnak a vágóhíd mellett, két perc, és elnyeli őket a kanyar. Kezdődhet a játék... A nagy part alatt Cali mindenkivel kikapcsol­tatja a rádiót. Legyen csend! Nagy sóhajjal maga elé ejti az evezőt. Az vízre hajló vén fűzfák hűvöse simogató, fé­nyes hátú halak csapnak fel egymás után körben, távolról már odalátszik a kiserdő meg a romos kápolna, Cali elkap egy gallyat, lehúzza, megáll­nak. Csend. Libeg a ladik, és az következik, hogy Cali megérinti a lány haját. — ígérd meg, akármi lesz is, ezt a percet, soha nem felejted el. Amíg csak élsz! Nem néz a lányra, az hiá­ba fordul vissza, hiába for­dul vissza, hiába keresi te­kintetét, babrál az evezővel. Zavartan köhög, s aztán nyúl csak a lány keze után. — Megcsókolhatom a ke­zedet? Ebbe itt mindenkinek be­le kell egyeznie. A hangulat miatt is, meg különben is; ártatlan dolog. — Bocsáss meg! A lány némán bólint, vagy tiltakozik: nincs mit megbocsátani. Cali kezébe adja a lehúzott fűzfaágat. — Tudtad te, hogy a fűz­fa így virágzik százéves sze­relmében?! Ezek a fűzfák százévesek. Ide egy perces szünet kell. Édes csendnek. Majd lassan óvatosan to­vább: — Az a kolostor meg ott az erdőszélen ezeréves, cso­dálatos fű nő a mohos kö­vek mellett; Ha te ott part­ra lépsz, meglátod, minden éledni, fényleni, sugározni kezd. Hát nem bűvöletes messziről is? A lány vála­sza csak az lehet: bűvöletes. Mert valóban nagyon szép minden. Ekkor meg lehet csókolni a lány vállát. Lágyan, lehe- letsz erűen, majd újabb egy perc csend után a nyakát, szenvedélyesen... Zöld görögös arcélét rajzol- gatom a homokba magam elé. Csak egy hajfürt a horr\- lök fölött, ami. felidézi. Két kis srác pecázik mellettem. Gilisztával etetik a kishala­kat, könyökig maszatosak, ahogy trancsírozzák a sze­rencsétlen sorsú csúszkáló- kat. Az öreg nyújtózkodik mellettem. Fadarabot dob a vízbe álmosan, Cézár utána ugrik nagy robajjal — Jössz úszni? — Nem megyek; — Bünteted magad? — Aha! — Akkor szia, Dani. — Szia, öreg. Sírnék, ha nem szégyell­ném magam. Belessek egy lányba, egyszer az életben, a^án defek*. és egyebek. Magamhoz ölelem a forró homokot. Zöld, szeretlek, Zöld imád­lak! — Két hete úgy van bennem ez a mondat, mint egy szálka. Szavalt szenvedélyesen, nasty láng lobogott, tábortűz, táncolt az arcán a pirosság. Rekedtes volt a hangja, majdnem misztikus. Csoda. Borzongató hallgatás. Zöld szeretlek, zöld imád­lak..; Ez a sor egyre visz- szatért, szél zúgott benne. Zöld, látod nem tudlak le­rajzolni magamnak! Cali soha nem téveszti el a szertartást. Együtt találtuk ki három éve. Mikor meg­jöttek a kajakok, meg a ba­rackszedő lányok. Azóta minden nyáron: sláger. Ta­valy le is írtuk; Cali kollé­giumi szekrényében van a forgatókönyv. Cali ott tart már Zöld­del valahol a kiserdő körül. Annyire jó az a szöveg! Es Cali soha még nem tévesz­tette el a szertartást. Ebbe bele lehet hülyülni. Mert nincs mese. Bele a fejet a vizes ho­mokba, hadd hűljön! Fekete karikák táncolnak el előttem hosszú percekig; úgy összeszorítom a sze­nem, hogy szinte fáj; Jó volna elaludni, aztán majd valami! Bogarak mászkálnak a nya­kamon. Csak legalább jönne néhány srác, és össze lehet­ne hozni egy kis bulifocit itt a homokban. Igen. Másra kell gondolni, Mire. Az jelen­téktelen. — Zöld, szeretlek, — mo­tyogom ... — Mit mondasz, Dani? Zöld ül mellettem a ho­mokban. Szárad a haja. Mo­solyog. Felugróm, a víz kö­zepén üresen himbálózik a kétszemélyes kajak, az egyik pecázó gyerek gebeszkedik utána. — A barátodnak felforrt a víz az agyában, meghü­lyült. — Zöld egészen komo­lyan néz rám, szemében ag­godalom. De nagyon szép! Meghülyült, komolyan. ca, úgy dumált nekem min­denféle ócska baromságot. — Cali? Zöld szótlanul legyint, hasrafordul mellettem. Letörlöm homlokomról a homokszemeket, meg a hir­telen kigyöngyöző izzadság- csöppeket. Olcsó pojáca!! Szegény Calikém! Az égre kell néznem. Csodálatosan kék az ég. Zöld előrenyújtja kezét a homokban, válla felragyog. Megmosom a szemem. Cali, szemben a magas parton, fejesugráshoz készü­lődik. U agy László délszláv népdalfordításainak ez a páratlanul gazdag és változatos gyűjteménye ne­mes irodalomtörténeti ha­gyomány felújítása és folyta­tása. A XVIII. század végén, pontosabban 1789-ben Ka­zinczy Ferenc fordította ma­gyarra az első délszláv nép­balladát, őt követték „a szer- bus manier” átültetésében Kölcsey, Toldy Ferenc, Vit- kovics Mihály és Bajza Jó­zsef, de még Vörösmarty és Petőfi is próbát tesz — ha nem is kifejezetten a fordí­tás igényével — e sajátos versmodor magyar megho­nosítására. E nagy érdeklő­dés kétségtelenül a XVIII— XIX. század fordulóján a népköltészet iránt Európa- szerte tapasztalható nagy­arányú érdeklődés eredmé­nye, de logikus következmé­nye annak a rendkívül in­tenzív kulturális cserének is, mely az említett századfor­duló Közép-Európáját oly­annyira jellemezte. Mindez jórészt Herder és Goethe személyének, s a népköltés iránti érdeklődésüknek kö­szönhető, másrészt viszont a Duna-medencében élő kü­lönféle nációk egymás mel­lett élésének, illetve kulturá­lis érintkezésének is. Ez utóbbi lehet a magyarázata pl. annak is, hogy 1814-ben jóformán alig jelent meg Bécsben Vük Karadzic szerb népdalgyűjteményének első kötete, a magyar kulturális élet akkori képviselői máris felfigyelnek rá, sőt költőink nemsokára fordítani kezdik déli szomszédaink különös tónusú, tematikáját tekintve számos magyar vonatkozást is magába foglaló folklórját. Különös érdekessége a do­lognak, hogy a fordítók leg- szorgosabbika az egri szüle­tésű pravoszláv szerb papit, Vitkovics Mihály, aki per­sze átültetéseit jobbára a magyar ritmus igényeihez idomította. S noha kortársai —, s alkalmasint maga is — megkísérelték visszaadni a délszláv verselés sajátos for­mavilágát is, ennek a csoda­szép népi költészetnek igazi jellegét csak kevésszer sike­rült magyarul megszólaltat­niuk. A felszabadulást köve­tően a Kiss Károly fordította gyűjtemények (Zrinyi-énekék, Hunyadi­énekek, A koszoviói lányka) után most Nagy László vál­lalkozott a szerb, horvát, szlovén és macedón népi lí­ra, tehát a „déli szomszédok örökzöld” költészetének ma­gyar megszólaltatására. Ide is írhatjuk mindjárt: klasz- szikus igénnyel és szinten. Mintegy azt főlytatva, amit Balassi Bálint, Kazinczy, Kölcsey és hát Arany János megkezdett, s más művészeti síkon, a zene frontján Bartók Béla folytatott­Akár a történeti tárgyú énekeket, akár pedig a min­dennapi élet fény- és ámy­Kötetének utószavában ír­ja a fordító: „Zenében a bar­tóki szintézis mutatja, mi­lyen magasrendű művészet­nek lehet táplálója a folklór, nemcsak a hazai, de a hatá­ron túli is”. Ez a vaskos kö­tetnyi vers egyértelműen bi­zonyítja a tétel igazát. Olyan művészi súlyú, változatoké gazdag népi líra és epika vi­lágába tekinthetünk itt be, mely egyfelől ősiségével lep meg, máisfelől viszont monu­mentalitásával, melyet mond­juk a Kalevala forgatása köz­ben tapasztalhat az ember. A magyar olvasó számára persze nyilván azért lesz mindezeken túl izgalmas ol­vasmány a kötet, mert látó­kört tágító, a szomszédság népi gondolkodásáról, hagyo­mánytiszteletéről valló ver­seket talál benne, olyan köl­teményeket, melyeknek té­mavilága, problémaföltevése sok tekintetben a miénkkel rokon. Ki ne kapná fel a fe­jét, ha pl Szibinyáni Jankó nevére bukkan egy versben, avagy épp Mátyás király és a péterváradi bán, Dojcsin Petár kedélyes csevegésének lesz tanúja: oldalait felvillantó verseket lapozuk fel, mindenütt ott érezzük e lírában és epikus költészetben a legmagasabb­— Cali? — ö. Mint egy olcsó pojár Issza a bort Dojcsin Petár, varadini bán, Egy nap alatt háromszáz yénzt eliszik a bán, Odavan a fekete ló, arany buzogány. Pirongatja Mátyás király, országnak ura: Istenedet, Dojcsin Petár, varadini bán, Egy nap alatt háromszáz pénzt, ha eliszol bán, Miért rá a fekete ló, arany buzogány!" Visszafelel Dojcsin Petár, varadini bán: „Ne pirongass. Mátyás király, országnak ura! Ahal ittam, az ivóba mennél csak oda! Tüzelne a korcsmárosné csókja meg bora, Veszve volna hamarosan egész Pest, s Buda!” A családtagok a konyhá­ban álmosan és tétován be­szélgettek a mulatságról, s az egybegyűltekről. Feeney asszony megpróbálta ráven­ni őket, hogy aludjanak né­hány órácskát, de egyikük sem mozdult. Hajnali négy óra volt és Michaelnek meg Marynek kilenckor kellett elindulnia Kilmurrageba, a hajóhoz. Ezért aztán az anya teát főzött és mindnyájan az asztal köré telepedtek, mazsolás süteményt ettek és szóval tartották egymást. Nyolcán voltak, az anya, az apa és hat gyerek. Feeney asszony hangos csattanással ejtette; le teáscsészéjét a tá­nyérkára, és kitört belőíe a zokogás. — Elnye, anyám — szólt Michael —, hát mire jó ez? — Igazad van, kisfiam — mondta hüppogve — csupán elgondoltam, milyen szép is itt együtt üldögélni. De ket­tő hamarosan elszáll, és ta­lán sose látom őket. — Fel­nevetett, s megpróbált úgy tenni, mintha az egész csak bolondozás volna. Mary aggódva pillantott rá, mert tudta, hogy ez az éles kis nevetés anyjánál hisztérikus roham kezdete is lehet. — ördög vigye az egészet — morto*i ' 15 b" töröl* ba. — ce.u 4eü tenni a ,.úza , mielőtt el indulunk. Júlia, vezesd ki a lovat, Margaret eredj ki fej­ni, de gondoskodj róla, hogy maradjon még elég a kisbor- júnak. — Kiosztotta a teen­dőket, mintha ez a nap is csak olyan közönséges mun­kanap lenne, mint a többi. Csak Michaelnek és Mary­nek nem jutott tennivaló. Ügy üldögéltek a sarokban, mintha máris kiszakadtak volna a család életrendjéből. Hamarosan hót óra lett, s ekkor ismét leültek az asztal­hoz. A különleges alkalom tiszteletére mindenki kapott egy tojást reggelire. Feeney asszony szokása szerint előbb Michaelnak, majd Marynak ■’carta adni az övét, de miu- n egyikük sem fogadta e 'lekóstolt, majd a több: jdaadta a legkisebb fiának, a tizenkét esztendős Thomas- nak. Aztán az apa kiment az istállóba, fel szerszámozta a kancát, hogy rátehessék a há­tára a két fiatal poggyászát. Azok meg nekifogtak az öl­tözködésnek. Feeney asszony bement a lánya után, s épp akkor érkezett, amikor Mary a kalapját próbálta. Meglep­lány tengerészkék kosztümjé­ben, a fehér zsabós blúzzal, és kicsiny, kerek, fekete ka­lappal, fekete selyemhans­nyában és cipőben, s ahogy végignézett rajta, elfogta a düh. Maga sem tudta miért. Csak azt tudta, hogy gyűlöli a lánya szépségét. Menr- zinvedett és küszködő.t . yáért tizenhét évig és i.. végre — azért, hogy sok eze. mérföldnyire innen egy léha fickó megkaparintsa? A harag, ahogy jött, el is tűnt, mint egy füstfelhő, s is­mét átadta a helyét a fájda­lomnak. Mert eljött a búcsú végső perce. Záporozva csó­kolta egyiket a másik után. Majd állukat fölemelte, s ijedt és mégis vadul lobogó tekintetet vetett rájuk, mint­(Csont István illusztrációja.) ha ezzel kívánná lefényké­pezni vonásaikat és örökre megőrizni emlékezetében. Görcsösen kapaszkodtak egymásba, s talán órákig ma­radtak volna így, de akkor odalépett az apja, legjobb ünneplőruhójában, fekete ka- ppal egyik kezében, s szen- ' .'íztartóval a másikban, ulkan köhintett és lágy, i/engéd hangon — amely szokatlan és neki magának is idegen volt — megszólalt: „Induljunk, itt az idő”. Mary és Michael felállt. Feeney asszony meghintette őket szenteltvízzel, s ők visz- sza sem fordulva elindultak kifelé. Sietősen megcsókolták a kis Thomast, aki nem kí­sérte el őket Kilmurrageba, és kézen fogva léptek ki a házból. Menet közben Mi­chael letört egy darab me- szet a ház faláról, és gondo­san zsebébe rejtette. Néhány szomszéd már várt rájuk az udvaron, s most úgy követ­ték őket, mint egy temetési menet. Csak az anya maradt a házban a kisfiúval, és két idős parasztasszony. Az anya felkelt, s kiment a szobából a konyhába. Ráné­zett a két asszonyra, majd a kisfiára és a tűzhelyre, mint­ha keresne valamit. Aztán karját felemelve kirohant az udvarra. — Gyertek vissza! — síkol­tott. — Gyertek vissza. Vadul nézett maga elé, és úgy hallotta, mintha a leve­gőben ott csengett volna a válaszkiáltás. De a kis cso­port már eltűnt az útkanyar- ban. A forró júliusi napban a levegő se rezzent. A két öreg­asszony jött ki és támogatta vissza a konyhába. — Az idő minden sebet be­gyógyít, — szólalt meg csen­desen az egyik. A másik hoz­záfűzte: — Igen, az idő és a türe­lem. fordította: Zilahi Judit rendű művészetet. Ragyogó, kristálytiszta gondolatok, századokon át csiszolódott, az átöröklés folyamatában ne­mesedett ritmus és a párat­lan szépségigény jellemzi valamennyi darabját e könyvnek, s nem utolsósor­ban az egytáji, a Duna táji nációk sorsazonosságáról va­ló vallomás, mely Ady, Jó­zsef Attila, Bartók Béla, Né­meth László és mások nyo­mán nem is oly ismeretlen va­lami számunkra. Szinte majd minden oldalon ott érezzük a József Attila fo­galmazta sorok nagy törté­nelmi igazságának bizonyí­tását: Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa— török, tatár, tót, román kavargó e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel... D iztosra vehetjük: a ** kötetet végiglapozok nagy élményt tudnak majd magukénak, s ez már nem­csak a versek, hanem a for­dító munkájának gyümölcse — eredménye is lesz.., Lőkös István

Next

/
Oldalképek
Tartalom