Népújság, 1969. június (20. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-22 / 142. szám

A férfi kilépett az Amo- parti szálloda kapuján, és a Ponte Vecchio felé indult.

Firenzében vannak nyári délutánok, amikor úgy tűz a nap; hogy ezt a kétperces utat is futva kell megtenni1 az árnyékot adó hídfőig. Mindenütt forró kövek és sustorogva lobogó napfény, a kis régiségkereskedések küszöbig rántják függönyeiket, lélek nem mutatkozik a részegen ingó kőparton. Néha azonban olyan sűrűn és édesen csurog a nap, mint a méz. Ezek a szelidebb délutánok; ilyenkor nem lehet futni, minden lassűdik, a lélegzet is álmosodik.

| A férfi azonnal érezte ezt a lassúbb, kedvére való időt: itt kell maradni a hídon, nem szabad továbbmenni. Aki dologtalanul járkál a városban, és nem siet sehová, most kedvére ácsoroghat az ezüstárusok kirakatai előtt.

Még egy tanács! maradjunk a jobb oldali járdán. Itt csak ezüstösök vannak; a túloldalon már arany és porcelán is belekeveredik a nemes alapszínbe. Az ezüst a legtisztább, legnemesebb fém. Mennyi kis bolt, menynyi kis harang, gyűrű, lili- omos kanál, melltű, zászlótartó-oroszlán. Mind-mind ezüst. Tompa, tartózkodó, fátyolozott fény.

A férfi átsétált az Arno túlsó partjára, egészen a Via dei Guicciardini sarokházáig, itt már olyan józan és kiábrándító az utca, mint egy zátony. Visszafordult, és amikor ismét a mozdulatlan Amót érezte a járda alatt, az álom és szédület észrevétlenül jelentkezett. Megállt a híd közepén, a hármas bolthajtásban, innen láthatta a sötétzöld folyót és jobbra— balra az ezüstök fecskefészkeit.

Később sokáig álldogált egy keskeny kirakatüveg előtt, végre belépett a boltba. Sápadt, magas lány jött ki a folyóra néző belső szobából; látta, hogy idegennel áll szemben, franciául köszönt. Olyan sovány és finom volt a lány arca, mintha egy sienai festő húzta volna meg a vonalait.

A férfi előbb néhány gyűrűt nézett, majd szemet vetett egy kis harangra, végül karperecét kért. Megállapodott egy széles ezüstláncnál.

A széparcú lány elmagyarázta, hogy ez a koronás sárkány a karperecén Siena egyik pajzsáról való, a menyétet és az elefántot is onnan másolta az ezüstműves. Sorjában bemutatta a többi alakot is. A férfi hallgatta a lány hangját, majd megállapodtak az árban is. A lány hosszú dobozkát vett elő, vattával ágyazott, és éppen belefektette volna az ékszert, amiU .IMMl't TOII

BŐSZ JENŐ:

VILLÁMUK

Villámlik. Hol vagy?!

Hullt levelek nyögnek, hiányodat sírják a fák a rögöknek.

Éhes viharcsorda hasítja a fákat, vad gerendák hullnak, megölnék anyámat!

összeroppanok, — bőgök, hánykolódom; ne taszíts el, engedj, nézd, beléd fogódzom; s üss, vagy tégy akármit,

rúghatsz, szembe köphetsz, megbénultan s térden égő karjaimat lábaidra vésem, — s őrzöm mindhalálig.

VIZEK

HENRI MICHAUX:

OSVATH GÄBOR versei:

A halál ösvényén

A Halál ösvényén

Nagy jégheggyel találkozott anyám;

Szólni akart hozzá,

De késő volt már —

Nagy, vatta-színű jégheggyel.

Reánk nézett, öcsémre meg rám,

És sírt azután.

Mondtuk neki — milyen abszurd hazugság —,

hogy jól megértjük. Akkor oly kecses mosolyra derült, mint egy

zsenge ifjú lány,

Az volt 6 valójában,

Huncut mosoly, szinte pajzán;

Aztán elnyelte az Átláthatatlan.

Fordította; Bán Ervin

HEGEDŰS LÁSZLiÖ:

MARI

JUNIUS

Te vagy kedves hónapom, június, születésem hónapja, enyhe nyár, cseresznye, meggy, ribizke-érleAő. Elvirágzott akácok zöldje vár.

Búzatábla, szöszkülő rozs között kapájuk fölé hajló asszonyok.

Zöldbe kapó, makrancos ló ekéz; dübögve már traktor végzi amott.

Itt-ott rend szárad meg a rét ölén, csúcsos boglyák szürkülnek szerteszét. Csőrét fűre szegezve, gangosán gólya sétál, gyűjtve eledelét.

Ritkás felhőjű égen sas köröz.

S nem perzselőn, de már lángol a nap. Kendős menyecske lépdel az úton, korsót lógatva, vén fűzfák alatt.

Hársillatú erdőben vadgalamb

s kakukk szólal, számlálja éveid, amíg kepét nem lát. Az útfélen eperfa kínálja gyümölcseit.

Parton, burjánzó fű közt szarkaláb s pipacs virul. Távoli dörrenés zivatart jósol. S poros fák mögül hajló kalásszal szőkül a vetés.

VIRÁG LÁSZLÓ;

Toldalék sorok

Tersánszky Józsi Jenőre emlékezve

Tavaszt csicseregnek a fecske-tojások, Szüntelen csacsognak tisztavíz források,

A szótlan kapás most szorgosan fedjen be, Nyolcvanéves tested hull az anyaföldbe,

Tágranyílt szemekkel Kakuk Marci gajdol, Kigombolt kabátja vállain barangol,

Áhitatos színre vetkőzött a város,

Kóbos fiút anyja visszahúz magához,

Alkalmi szónokok fennhangon dicsérnek. Dalokat idéznek, könyveidbe néznek,

Hajnali eső ver, de nem bőrig ázol,

S távoli partokon vígan furulyázol.

Olyan mint a meggyúrt tészta liszttel telehintve pihegve a sodrófa alól kitekintve

a kerek cipóság ígéretétől ragyog a háta mint a kalácsos hold az égen ez a negatív-nap

én pozitívra átformállak ropogósra két karomban

égjél

hadd szuszogjak jóllakotlan jószagodban

Tehetetlen szerelem

, Lángok, lelkek, arcok nélkül állunk,

Tetőtől talpig vért-vigaszban,

Arcok helyett ráncokat látunk, Vasmuskátlik a szem-ablakban.

Tehetetlen szerelem lesz vágyunk,

Sínekre suhan, sikolt egy fékben, Továbbrobog valaha rajtunk,

Megtörünk a szürke szeretésben.

LELKES MIKLÓS:

Cseresznyefák

indulnak a madárhang-utazások a felhők találkoznak a kékkel a gyíkok találkoznak a fűvekkel a boldogság kiköt a cseresznyefák fehér

kikötőében

az ablaktükörben oldódik a mélység

az árnyék egyedül van

dörmögő medve a régi világ:

hunyorog

bozontos

bántja a szemét a fény fussatok szét mosolyok a cseresznyefa-kikötőkből! indul a csillag-fogócska indulnak a madárhang-utazások a felhők találkoznak a kékkel a gyíkok találkoznak a füvekkel látod?

dörmögő medve a régi világ de rádmosolyog

és sziromleveleket küldenek a hajadra

a fényben

a cseresznyevirágok

PARDI ANNA:

Délelőtti anziksz

Egy asszony vezetve kézen gyermekét úgy vitte súlyos mellét, csípőnyi vagyonát mintha a múlandóságon lépkedne át, s aszfalt-síkságba vetett nyomain perc-igézet, férfi szemben kalászosodó sugár s egy sarokháznyi kérdőjel zárja magába örökre és visszavonhatatlanul talán.

ILLÉS ENDRE:

EZÜSTLÁNC

kor a férfi visszakérte a karperecét.

— Kicsi..; — mondta. —

Azt hiszem, kicsi.

Egy női csuklóra gondolt, egy távoli csuklóra, s úgy érezte: a szép ezőstszalag nem éri körül azt a távoli- ízületet.

— Tessék, nézzen idei — és könnyű. alig rebbenő mozdulattal saját csuklójára kattantotta az ékszert.

A férfi elmerült arccal nézte. A karperec valóban könyedén csúszott fel és le a franciául beszélő lány karján: bizonyosan ugyanilyen szépen átéri azt a másik csuklót is. „Santa Barbarához hasonlít — nézett a férfi a lányra; Santa Barbarához, a sienai San Domenicóban”.

Fizetett.

A lány átvette a pénzt, és éppen le akarta venni a karGOMBOS LAJOS:

Gábor már két éve nem

volt otthon. Most ölbe való gyermekével és feleségével nekivágott az útnak. Előző este minden szépet elképzelt a falujáról; megjelent előtte minden ház, minden út, minden ösvény; nem is létezett más a világból, csak a falu, benne az édesanyja, körötte a szomszédok, s szerte az ismerősök, akiknek neveit ízük és zamatuk miatt gondolatban is jó volt kiejteni: Zordon Miklós, Gagó Béni, Bor- kács Imre, Bő András, Boksa Gedeon. Nagy. régi nevek voltak ezek. Sámánnevek.

Gábort is Bő Gábornak hívták.

— Istenem — mondta az anyja —, hát megjöttetek? Nem kellene ennek a csepp

gyermeknek megmosdani ?

Annyi út után? Annyi törődés után! Máris hozom a vizet.

Gábor tudta, hogy a fúrott kút jó öt percre van a házuktól, akarta venni a vödröt, meg a kannát, hogy majd ő hoz vizet, jóformán azonban az édesanyja addigra vissza is ért.

— De hamar megjárta.

—-Hisz-itt a csap a kapu4-nA. ____ ___________

perecet. amikor a férfi mosolyogva, felszabadultan megállította:

— Ne, hagyja.::

A lány arcába nézett.

— Szépen lilik a karjához. Hagyja csak rajta.

És nehogy elrontsák a tréfáját. s még hosszú magyarázkodásra is kényszerüljön, köszönés nélkül, gyorsan kilépett a kis boltból...

Amikor néhány nap múlva idehaza elmondta kalandját. barátja így fogalmazta meg kritikáját:

— Nyugodt lehetsz, még aznap visszatette a kirakatba. Te kifizetted, és ő másodszor is eladta. Csak semmi érzelgősség, öregem.

Két év múlva ez a barátja fiatal feleségével végigment a Ponte Vecchión. Ajándékokat vásárolt az otthoniaknak, éppen elutazóban voltak Firenzéből. Az egyik kirakat előtt eszükbe jutott a régi történet — a sienai lány és a karperec.

— Keressük meg! — mondta,a férj.

A harmadik boltban megtalálták a lányt. Csuklóján ott volt a karperec.

— Ez a karperec tetszik, itt, a csuklóján, a magáé...

— mondta hosszabb válogatás után a férj, és a lány karjára mutatott. — Megvenném.

— Az enyém, nem eladó — felelte egyszerűen a lány.

Most is franciául beszéltek.

A férj ekkor szemtelen, sértő tekintettel belenézett a lány arcába.

— Nem emlékszik? ®n hagytam itt a karján. Most megvenném másodszor is. A feleségemnek.

A sápadt lány előbb ránézett a férfira. Azután mélyen elpirult. De már nem habozott: lecsatolta csuklójáról a sárkányos, menyétes karperecét, szó nélkül átnyújtotta az asszonynak.

Amikor ezt a remek tréfát a jó barát idehaza, társaságban elmondta, a férfi, aki két éve járt Firenzében, émelygést érzett.

— Persze, hogy a magáé

— mondta később az asszonynak, a barátja feleségének. Ügyesen szerezték meg. nagyon ügyesen. A magáé.

Elfordult, továbbment.

Már szégyellte magát, hogy nem vágott rá az asszony kezére.

A szerző Szigorlat című könyvheti kötetéből.

— Miféle csap?

— Vizet vezettek itt minden utcába.

Jó csirke-ebédet ettek, elpilledtek. Gábor járt egyet a környéken, beköszönt Gagó Bénihez, aki nemrégiben a tsz raktárosa lett s megivott egy pohár bort a kocsmában Borkács Imrével, aki a közös gazdaságok szervezésének idején inkább a vasúthoz menekült krampácsoló- nak, csakhogy ne kelljen a közösbe menni.

— Csak most látom, hogy itt vizek vannak minden utcában.

— Vannak, hogy a fene egye meg.

— Mért egye a fene a vizet? Rossz?

— ízre jó. az isten verje meg.

Aztán hozott még egy pohár bort Borkács Imre.

— Az íze jó, sőt! Nagyon jó. Ráadásul ott van mindenkinek a kapujában. Csak a bánat, amit hozott! Azt nem tudja lenyelni az ember.

Többet nem szólt. Mások is jöttek az asztalhoz, Gábor pedig hazament az édesanyjához nemsokára, hisz disznóölésre készültek, meg kellett még reszelni a kéeekei,

megdarálni a borsot, tisztába tenni a rizst, rendbe tenni a húsdarálót, megtisztítani pihés hájaitól a fokhagyma- gerezdeket.

— Miféle bánat az — kérdezte az anyjától —, amit a vízzel nem tudnak elnyelni az emberek?

— Bánat?

— Hallottam.

Édesanyja megvonta a vállát, elfordult:

— Kár beszélni róla. Vannak mindenféle buta emberek. Az istennek megszámlálhatatlan marhája él a földön, te ne tudnád?

Éjfélkor végeztek a disznóölés előkészületeivel, reggel négykor pedig már Gagó Béni. a raktáros zörgetett, hogy hát akkor kezdjük azt a mészárolást, mert halad a nap. Nem mintha annyira haladt volna, hogy a hajnali négy késő lenne, de az ember torka ilyenkor hamar kívánja a pálinkát.

Megitták a rendes adagot, megfogták a disznót, leszúrták, a tsz-töl kapott szalmával megperzselték, aztán jöhetett a súrolás. Nem sajnálták hozzá a, vizet, hisz itt volt egy lépésre a csap.

rr .Valamikor, kölyök koromban — mondta Gábor — a két karom majd leszakadt, mire egy disznóöléshez elegendő vizet hordtam.

— Most nem szakad le senkié.

— Mégis, valami bánatról beszélnek.

Gadó Béni a perzselővillát belevágta a tűztol megenyhült földbe.

— Ilyen ez az átok nép —

mondta. — Odaviszik elibe a mézet, az se kell neki. Mindenütt valami susmust sejt. Fúrták itt ezeket a nagy kutakat, megy a víz innen a városba. De ha már oda megy, azt gondolta a tanács, mért ne jöhetne ide is, ahol ered? Tervkészítés, számvetés, satöbbi. A községnek van hatezer lakosa, ezerkétszáz o°r- tája. Ha minden porta fizet kétezer-hatszáz forintot,

megvan az egész községnek a vize.

— Kétezer-hatszáz, nem

sok.

— Pesten. De itt?

— Egy ásott kút mennyibe kerül?

— ötezerbe.

— Akkor a vízvezeték megéri a bolondnak is, nem?

— Meg — mondta Béni.

— Te tanácstag vagy, megszavaztad?

Meg.

— Kifizette mindenki?

— Az állam hitelt adott rá. Tíz év alatt kell kifizetni.

Ittak egy kortyot, felbontották a disznót, s bevitték a konyhába, további munkára.

— Hiszen akkor csak évente kétszázhatvan forintot kell fizetni egy portának — mondta Gábor.

— Annyit.

— Ez a bánat?

Akkor odajött hozzájuk Gábor édesanyja:

— Miről beszéltek itt?

— A vízről.

— Van bor. igyátok — mondta Gábor édesanyja. — Mi a fenének kell most nektek a viz?

\ Munkálkodtak rendesen egész nap. Megszedték a szalonna tetejét, formásra alakították a négy sonkát, kockára vágták a zsírnakvalót, megdarálták a kolbásznak való húst. megtöltötték a hurkát, szóval elvégeztek mindent, annak rendje-mód- ja szerint. Este megvolt a tor, víz nem kellett hozzá egyáltalán. Volt még bor.

Másnap délután Gábor fészkelődért.

— Hová indulsz? — kérdezte az anyaj.

— Járok egyet.

— Ha akarod, viheted a rokonoknak a kóstolót.

— Benézek inkább a tanácshoz — mondta Gábor.

— Minek?

— Megnézem Boksa Gedeont.

Az anyja csak állt.

— Nem vagytok ti olyan jó barátok.

— Együtt jártunk iskolába.

— Na és? Akkojrmár menni kell hozzá?- — .Ha itthon