Népújság, 1969. június (20. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-15 / 136. szám
FARKAS ANDRÁS; Három magyar festő MUNKÁCSY Az asztalos fiú azt tint napot Csak elviselte esti fáradásig Mikorra hálót, csendet sző a pók És a lankadt test önfeledten ásít Am a homályban az álom ragyog, A képzelet füvet vet és befásít Minden sziklát, Embert lát, oly nagyot, Hogy a világon nincs párja másik. Az élet és az álom egyre gyorsul* A látomás is megiramodik, Pilátustól egészen Miltonig, S az asztalos fiú nem festi rosszul A vak költőt, amint fejét lehajtja, És mintha csak a ruha szólna rajta. CSONTVARY Gallyak közt fú a próféták szele, Az épületek, mint a lomb suhognak, A lépcső sántít, s éppen felfele, Hogy csak biccentsen elmúlt századoknak. Az ablakokban a téboly fele Világít némán, lámpa a vakoknak. A lila ég meg mintha lógna le Bárgyún a földig, hol hitek zokognak. Pokoli őrület, színészkedés ez, De ritmusa a sajgó szívveréshez, \ Az értelmetlen élethez hasonló — ’ Színes világ ez, láthatatlan olló , Cifrázza-tépi sok kecses darabra, Míg ő már elmegy, szép imát hadarva. m EGRY A tó, a víz kitárva meztelenre, A fényt, a fényt csak részegen nyeli, Mint napozó nő, nem néz most semerre, Mert neki nem kell semmit érteni. Az égen minden szeglet ki seperve, Két férfikar a kéket öleli, Majd szél szalad, felhőcske, szőke, kerge, És a világ már villámmal teli. De ez kegyes csalás, ijedve múlik, Az égből és a tóból száll a pára Széles, gazdag szivárvány-koszorúig, S mire felébredünk, nem is sokára. Minden szín fésült és fátyol rezeg, Mint csók után szelíd emlékezet. IVAN DIVIS Ketten jöttek a nő sorsának nyolcadik hónapos cipójával maga előtt, ő majdnem személytelenül; csak a prokrusztészi vágás virított vállapjának karmin-vörösén; mellére feszült antant-szíja s gránátnyél-metafora az övén. Katona volt — a lány meg szélvész-zilálta rózsa! Bán Ervin fordítása. fyhftáíf Cyj ihTqti Gyakorlottan cselez, azt várja, hogy kifakadjak, kis szörnyetegként mutassam be a gyereket, kezelhetetlen kis állatként, akivel szemben csak egyetlen eszköz van, Bólogatna, alám játszana, aztán mellékesen megkérdezné; „Másképp, mint veréssel, ugye, nem boldogulsz?” Butább ügyfelekből magam is így húzom ki a beismerést. — Feljelentés érkezett hozzád? — Nem hozzám, a kormánytitkárság panaszirodájához. Kellemetlen hangú levél kíséretében elküldték az elnökhöz, mert a főnök fiókjában van. — Az öregek írták, a szomszéd szobából? — Nem tudom, ki fogalmazta, többen aláírták a házból. — Mit mondanak? — Hogy ott folytatod, ahol Bandula abbahagyta. Te, aki hivatalból védted a gyereket. Ügy tartod, mintha nem is "lenne ember. Ketrecbe zárod, vered, órák hosszat hagyod bőgni, senkivel szóba nem állsz, elhagytad magad, csak egy süketnéma cigány- lány jár hozzád, és a gyerek szeme láttára közösültök. Csak azt mondtam, ami a levélben áll. Kellemetlen. Nem akarják, hogy itt maradjál. Nem értik az egészet. Részlet a szerző A látogató című könyvheti kötetéből. A kormánytitkárság nem érti. Magyarázatot kér tőlünk* — Te érted? — Én sem értem* • — Te is ugyanezt tennéd. — Lehet, csakhogy én nem jöttem volna ide. — Ügy adódott, hogy ide kellett jönnöm. — Senki nem kért rá — őrültségnek tartod? — Ebben a szakmában, te magyaráztad régen, az ember sok mindent elfogad. — Amióta a helyemen vagy, még sosem sikerült megértened, hogy miért jöttem ide? — El tudtam képzelni. Ez minden. Nem vehetsz a nyakadba mindenkit, aki segítségre szorul. Ha egynek mindent odaadsz, a többinek semmi sem jut. — Az már az én dolgom, én megtettem a magamét. — Ez neked elég? — Elég. Más/a nem telik* Van, amit nem lehet adagolni. A kurva is abbahagyja néha* — Gyengeségében. Azért kurva, hogy adagoljon. — Ha ezt megérted, csalsz, ha nem gondolod tovább. — És mondd, ki ítélhet el ezért engem, átlaghivatalnokot. A sok széltoló, aki negyedannyi munkával kétszer annyit keres, mint én? Vagy te, aki bohócot csináltál magadból, megléptél hazulról, megléptél tőlünk* s ráadásul a gyerekekkel is megbuktál? Mondd, ki szólhat nekem egyetlen rossz szót is? Mikor a főnök megkérdezett, miért csináltad ezt, azt mondtam, hogy elment az eszed, de majd megjön, és visszaülsz közénk a helyedre. — Itt maradok. — Te? Nem tudom. Ä gyerek biztos, hogy nem marad itt. Szereztünk neki helyet, holnap be kell vinned az intézetbe. — Tudod, hogy nem viszem be. — Akkor eljövök érte* — Nem adom. —> Ne tréfálj, hozzak magammal rendőrt? Feláll, körüljárja a szobát, szemügyre veszi a gyereket, a dróton az elhúzható lepedőt, az edényeket a polcon, ingemet a szegen, az ételt a fazékban. Megpaskol- ja a gyerek fejét, játszik vele, megkönnyebbült. Túl van a nehezén, otthonosan mozog. én már csak vendég vagyok itt; ha állnék, esetleg hellyel kínálna. Fölemel egy csatot, egy majmot, visszaejti a zsákba. — Kerestél ezzel? — Valami keveset, megéltünk belőle. — A főnök intézte el, hogy munkát kapjál. Ha ő nem szól, a felét sem kaptad volna. — Kedves a főnöktől. — Ugyan, csak időt akart hagyni neked. — Mire? — Csendesebben. Á tied is; Mind a mai napig fenntartotta az állásodat. Fizetés nélküli szabadságon vagy. A főnök nem túlságosan okos, de azért helyetted is gondolkozott. — Nem megyek vissza. — Hova mész? — Maradok.’ ' —Nem maradhatsz. A gyereket holnap elvisszük, a lakásból ki kell költöznöd, majmot és cintányért többet nem kapsz, kell a rokkantaknak. Ezt a történetet befejezted, a folytatása egyszerűen ostobaság lenne. — Ezt jól kigondolta a főnök* — Szerintem is. Visszavár a szobád, az asztalod, az ügyfeleid. És visszavár a családod is. A főnök beszélt a feleségeddel. — Mondd, és mi történik, ha mégsem megyek? — Jól van. Ismered a főnököt. Ez igazán furcsa lenne. Mindenki annak tartaná. A hatósági főorvosnak az a véleménye, hogy rászorulsz egy alapos kivizsgálásra. Idegosztályon. — Mennyi ideig tartana" a kivizsgálás? — Ezt attól függ. Néhány hét, kezeléssel együtt több is lehet ír — Nyílt osztályon? — Nem hinném, hogy a te esetedben ezt célirányosnak tartanák. — És ha nem akarok bemenni a hivatalba, az any- nyit jelent, hogy még kezelésre szorulok? — Tudod magad is, hogy idegbetegségek esetében a normális és a patologikus határa nem állapítható- meg egyértelműen* — Tehát? — Mint kollégád és barátod tisztelettel azt javaslom, vidd be holnap a gyereket, eredj vissza a családodhoz, és ha kipihented magad, néhány nap múlva jelentkezz a főnöknél. Eltettük még a névtábládat is. Mire visszajössz, rákerül ismét az ajtódra. Kezében kalapjával, csípőficamos lábát vontatottan húzva csúszik ki vendégem a szobából, mintha elálvó beteg mellől osonna, zsibbasztó, elnyújtott locsogás után. Hirtelen megfordul, mint aki orvtámadástól tart, s bal kezét kabátjának ferde zsebébe süllyesztve keresztülhúzza tekintetével a gyereket, a Iáid« kert van, alacsony drótkerítéssel. Az öreg Dómján likacsos trikóban kapálgatta a földet, és csak a fejét biccentette meg feléje, pedig akkor már két éve dolgoztak együtt. A telefon mellett csönd lett, az újságírónak bizonyára visszaolvasták a szöveget, komoran nézte a plafont és olykor bólintott, törődött figyelemmel. — A kórházban — folytatta az öreg Dómján — nem tudtak biztosat mondani. Még nem. Lehet, hogy le kell vágni! a lábát. Demeter összerezzent, ernyedtségébe durván tört be Meszler összezúzott lábának emléke. Az öreg Dómján halkan, szinte gyengéden szólalt meg, s szemét nikotinos uj- jaira szegezte: — Van, amikor semmit se lehet tenni. De ez nem jelenti azt, hogy... Kis csend után kimondta: — jó mentés volt. Demeter fölkelt a székről és az ablakhoz ment, hogy elrejtse megindultságát. Ügy érezte, az élet a nyert csaták ellenére is hatalmas súly az ember vállán... Az asszonyok a kapuban álltak, csendesen, türelmesen beszélgettek. Egy öregasszony fekete kendőjébe süppedt, pillátlan szeme meg se rebbent, olyan volt, mint egy szobor, a fekete szomorúság mozdíthatatlan szobra. Meszler felesége már nem volt itt, talán a kórházban vá- ! rakozott. Egy gyerek is ácsorgóit az asszonyokkal, kiflivéget rágcsált, s Demeter látta, hogy csillogó orrán oly- I kor szórakozottan vógighúzza az öklét. Az újságíró mellé lépett és kinézett a szürkületbe. — Mire várnak? — kérdezte ijedten. — Néhány an még lent vannak a szivattyúknál —% mondta Demeter. Gyomrába visszatért a tehetetlen szorongás. / — Iszonyú az — mondta az újságíró szaporán. — En- I gém lelkileg teljesen leteri'tett az ügy. | — Meg lehet érteni — mondta Demeter szárazon. Elléptek az ablaktól, a zöld arcú ember folytatta. — Hazamegyek és befekszem a fürdőkádba. Tökéletesen kidöglöttem. Csodálom magukat. Az öreg Dómján kimerült homlokán megrezzentek a ráncok. Csöngött az egyik telefonja, felemelte és kibogozta a kagylót, aztán egyenletes, fakó hangon felelgetett valakinek. — Nem mertem eddig — szólalt meg újra az újságI iró, arcán a célszalag után leheveredő futó bamba mo- I sólyával, és kis lapos üveget kotort elő a belső zsebéből 1 —, de gondolom, most már vége a szolgálatnak. Az öreg Dómján elmosolyodott. — Nekem még nem. Nyolckor váltanak. De a mérnök elvtársat megkínálhatja, biztos jólesik neki. — Ugye, ugye — lelkendezett az újságíró. Átnyújtotta az üveget Demeternek. Jó erős konyak volt benne. I — Én többnyire viszek magammal, ha ilyen hosszabb l Munkára lehet számítani. Míg * az újságíró tovább fecsegett, Demeter fölemelte a városi telefont. Lassan tárcsázott, hogy növelje a várakozás örömét. Mindjárt meghallom Agnes hangját, gondolta, és felrémlett előtte a lakása: mire hazaér, már este van, ég a zöldemyős lámpa és Ágnes,. puha fehér köpenyében, fel-alá járkálva várja. Nem biztos, hogy mindent elmond neki, csak a lényeget... Lehet, hogy csak egy-két szót mond, isten tudja, kezd már az öreg Don^jánhoz hasonlítani. — Na végre! — hallotta Agnes friss hangját — már úgy izgultam! Hogyhogy nem jössz azonnal? Jánosék itt várnak legalább egy órája, már be is csíptünk, pálinkát hoztam. Tudod. János csak azt szereti, de azért neked egy üveg bort is, direkt neked, várjál csak, hogy is hívják, amire a múltkor azt mondtad... Demeter nyílallást érzett a gerincoszlopában, olyanformáéi mint gyerekkorában, ha a kréta végigcsikordult a nagy fekete táblán. — Miért nem mondtad le őket? — reccsent hirtelen dühvei a telefonba. — Sejthetted volna, hogy semmi kedvem sincs ma este... — Na, de szívem! — Ágnes hangja megváltozott, hallható "volt, hogy kinyílt mögötte a szobaajtó. Magnózene és női kacagás kúszott el Demeter füléig. — János itt van mellettem, azt mondja, igazán undok vagy, gondolhatod, hogy kíváncsiak vagyunk már a részletekre is. János azt mondja', a bányabalesetek gyakoribbak, mióta... micsoda? Igen, mióta a gépesítés... Demeter tartotta a kagylót, de a keze lassan, ernyedten süllyedni kezdett. — Halló, szívem, hallasz? Képzeld, eljött Vicus is, azt mondja, hogy a múlt héten... A kagyló alatt parányit csörrent a villa, aztán némaság borult a szobára. Demeter most vette észre, hogy az öreg Dómján meg a zöldarcú őt nézik. — Iszik még egy kortyot? — kérdezte az újságíró és tétován nyújtotta feléje a konyakos üveget. Demeter elfogadta. Ügy vélte, hallja a felesége hangját* amint túlharsogva a magnózenét, azt csicsergi: „Fogalmatok sincs, micsoda strapa! Szegénykém olyan lelkiismeretes! Tönkre fognak menni az idegei! Az enyémek már...” — Ilyenkor persze jobb a sor — folytatta a zöldarcú — nincs kedve velem jönni? — Egy pohár sörre, okvetlenül — mondta Demeter. Természetellenesen vigyorgott, s nem tudta, a fáradtság nagyobb-e vagy a szorongás a gyomra táján, ami hányingerre emlékeztette. — Valami ételt is be kéne kapnom, reggel óta nem ettem. Előreengedte az újságírót, s épp a küszöbre lépett, mikor megcsörrent a telefon. — Halló... igen — mondta az öreg Dómján. — Illetve már elment. Pár perce. Demeter csöndesen behúzta.**.**^ u&s&U ajtót; dákat, majd engem, bocsá- natkérően elmosolyodik, kis szikrafelhőt fúj marokra fogott, nyálas pipájából, s még egy darabig lenyomva tartja az ajtókílincset, mint aki mondani készül valamit, intek neki, jól van, ugyan már, ki így, ki úgy, ostobaság,az egész, de legalább elmúlik. Két szikrafelhő közt elkeskenyedő arc, orrnyeregig ereszkedő nyúlszőr kalap, aztán csak az ajtó, a selejtes ingóságok meg a gyerek meg én, mi is már csak holnap délelőtti g. LELKES MIKLÓS: MŰLT IDŐ a városra ónlelkű időtlen eső esett fénylett a kirakat-óra s megállt mutatóit az ég felé emelte egy ezüstfényű papírsárkány végiglobogott az utcán gőgösen nyúlt el a fehér hemelinpalást egy nő nyakában s egy göndör cicoma-kutyát nagy pórázon vezettek egyforma cégtáblájú boltok egyforma kenyeret Ígértek • s a kenyérhez egyforma szavakat széles újságok szétterültek szétterültek és ásítoztak végtelen nagy altató-reklám a habzó sörbe a csillagok mind belevesztek a gép-idő lassult kerékkel járt-kelt felettünk, késedelmét olyan kevesen vették észre! bár igazított néha-néha a gép idő lassult kerékkel járt-kelt tovább is észrevétlen és múlt időben élt a város átölelték időtlen esők meg-megálltak az utcasarkon lehajtott fejjel, szomorúan parányi ólomkatonák ................................................................_______________________ > — Hogy magadtól abbahagyd ezt a históriát. Idegesíti, hogy egy jó szakember hónapokat veszteget egy szenteskedő rögeszmével. Dühöng is néha. „Meffrecsült állása volt, szerettük, lakást kapott, ő meg beveszi magát egy disznóólba, és egy idióta könyök fenekét törölgeti”* Néha hallani sem akar rólad, de aztán újra kezdi. A napokban végre döntött az ügyedben. Behúzódom a sarokba* — A te főnököd ne dönt- söm énrólam.
