Népújság, 1969. május (20. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-29 / 121. szám
Egy arc közelről: Az „óriást szerelte NEVE: Tóth István. MUNKAHELYE: Mátraal ji Szénbányák visontai gép- szerelésí üzeme. BEOSZTÁSA: szerelő... — Ügy drukkoltam, mint a mestervizsgán. Nagyon szorítottam a gépért. Óriási érték, tengernyi munka van benne, és hát mi szereltük össze. Hatalmas géplánc. Nem véletlenül kapta az óriás nevet... — A gép állta a próbákat? — Ez csak természetes. Nagyon odafigyeltünk, mit csinálunk. Meg aztán van már egy kis praxisunk is. Ez volt a harmadik gép, amelyet mi szereltünk össze... — Néhány hónappal ezelőtt, amikor felajánlották, hogy a terv szerinti határidőt harminc nappal, megrövidítik, sokan mosolyogtak az építkezésen... — ígéretünknek másodpercnyi pontossággal eleget tettünk. A felajánlott 30 napot megtakarítottuk. A gép már ontja is a földet a lignitről... — Hogyan sikerüli? — Jelszavunk: egy mindenkiért — mindenki egyért. Nagyon jó a kollektíva, s az akarattal, a lelkesedéssel sincs baj. Sokan vagyunk fiatalok, segítjük, lelkesítjük egymást. — Jó szakma a gépszerelés? — Jó is, meg nem is. Nyáron jó, mert a szabadban dolgozik az ember. Téten mostoha. Az eső, a hó, • fagy nagy ellenség. De már megszoktuk. „Csipkedi” az ember magát és nem veszi észre a deret a vason. — A kereset? — lehetne jobb is. Kétezer forintnál nem sokkal több. Ennek ellenére is szívesen csinálom. Itt lakom a szomszédban, Abasároo. Ha vége a műszaknak, pár perc alatt otthon vagyok. — Az „óriás már dolgozik. Ss a gépszerelők? — Egy gép elkészült, s máris itt van a másik. Egy pillanatra sincs megállás... —k. j.— csak a munkaerő-tartalékot lássák bennük Családtag-ok a közösben AZ IDEI TÉL VÉGE FELÉ egy közös gazdaság felvételt hirdetett zöldségszárító segédüzemébe. Fiatal lányok jelentkezését várták, miután kihirdették, hogy a munka főként hagymatisztítás és aprítás tesz. Szinte órák alatt háromszor annyian jelentkeztek, mint amennyit fel tudtak venni. Pedig a hagymatisztítás tudvalévőén megkönnyezted az embert, és itt a kereset sem ígérkezett fényesnek. Ez a példa jut eszembe, amikor arra gondolok, menynyire megnőtt a munka, a fix jövedelem becsülete manapság falun. Helyenként valósággal ostromolják munkalehetőségért a közös gazdaságok vezetőit, a falun élő, munkaviszonyban nem álló fiatalok és idősebbek, főleg a lányok, asszonyok. Közülük főként az úgynevezett besegítő családtagok problémáját látom a legnagyobbnak. Számuk megközelíti a 150 ezret, s mivel a fiúk köny- nyebben mennek el hazulról messzebbre is. az ilyen időszaki munkára vállalkozók legtöbbje lány és íiatalasz- szony. Száz keresőre a mezőgazdaságban 60—80 női kereső jut. Sőt, iparvidékeken ennél is több. Közülük a legkedvezőbb helyzetben levők sem dolgozhatnak többet évenként 7—8 hónapnál. Ugyanakkor látják, hogy az élet mindinkább a rendszeres havi keresettel rendelkezők igényei szerint alakul. Ilyenformán, aki nem tud a többséggel együtt gyarapodni, az mindig kívülállónak érzi magát. Ilyen helyzetben persze hogy kilátástalannak ítélik a jövőjüket a családtagok. Számukra sovány vigasz, hogy az új téesztörvény lehetővé teszi szerződéses viszonyba lépésüket, tehát azt, hogy a szövetkezeti tagokkal lényegében azonos jogokat élvezzenek, ezt a törvényt azonban ma még kevés helyen alkalmazzák. Sokak számára az sem megnyugtató, hogy a tavalyi 100 ezer jelentkező közül 80 ezer új tagot vettek fel a szövetkezetek, s ezek közül valamivel több mint 25 ezer a családtagok közül kerül ki. Bármennyire elismerjük is a fejlődést, a gondokat is fel kell mérnünk, szembe kell néznünk azokkal A MEZŐGAZDASÁGI MUNKA idény jellegéből adódóan mig a nyári és őszi munkacsúcsok idején mintegy 30 százalékkal kevesebb a munkáskéz, mint amennyire szükség lenne, a holt idényben 40 százalékos munkaerő-fölösleg mutatkozik. Világos, hogy ilyen helyzetben emberek százezrei számára döntő jelentősége van annak, hogy a foglalkoztatás idejét minél jobban ki- bővítsük, s új munkalehetőségeket teremtsünk, minden közös gazdaságban. Ezért támogatják a párt- és állami szerveink a segédüzemágak létrehozására irányuló ötleteket és erőfeszítéseket. A tapasztalatok arról győznek meg bennünket, s ez eléggé sajnálatos, hogy a családtagok bevonására még ott sem fordítanak kellő figyelmet, ahol jelentősen bővül a tevékenységi kör. Az utóbbi időben komoly aránytalanságok keletkeznek számos helyen a jövedelemelosztásban. Egyeseknek túl sok jut a jóból, másoknak túl kevés. S a családtagoknak leggyakrabban a sor végén a helyük, csak a maradék munkalehetőségen osztozkodhatnak. Mivel többnyire fiatalokról van szó, egyik kivezető útnak látszana a szakmunkásképzés hathatós fejlesztése a közps gazdaságokban. Az illetékes kormányszervele anyagi és erkölcsi támogatás vonatkozásában már évek óta a tőlük telhető legtöbbet teszik annak érdekében, hogy minden nagyüzemben meghonosodjék a képesítéshez kötött munka, s minél nagyobb számban taníttassanak, s alkalmazzanak szakmunkásokat. Évente MA MÄR mintegy 5000 mezőgazdasági szakmunkást képeznek ki az országban. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ezeknek a fiataloknak alig 40 százaléka dolgozik abban a szakmában, amelyre képesítése szól. Sokan azzal próbálják elodázni a családtagok problémáival való fokozatosabb törődést, hogy a legközelebbi években amúgyis tízezrével mennek nyugdíjba a korhatárt elérő, idősebb szövetkezeti tagok. Ez valóban így igaz, de nem hinném, hogy ez bárkit is felmentene az alól, hogy már most, azonnal végiggondolja melyek azok a területek, ahová az eddiginél több embert lehet munkába állítani, s hol kínálkozik lehetőség új munkaterületek kialakítására. A különféle társadalmi szervek mind gyakrabban beszélnek a családtagok helyzeti hátrányairól. Itt lenne az ideje annak, hogy az illetékes gazdasági vezetők — ki-ki a maga területén — komolyan elővennék ezt a kérdést. Ha nemcsak munkaerőtartalékot látnának a családtagokban, hanem olyan embereket, akiknek jogi helyzetét, a téesszel való kapcsolatát, ahogy erre a feltételek megérnek mielőbb megnyugtatóan rendezni kell. Biztosak lehetünk abban, hogy az ilyen rendezés előre viszi a mezőgazdaság fejlesztésének ügyét mindenütt, ahol azt kellő jóakarattal és előrelátással végzik ei. (K. I.) Kitalált (?) részlet egy válaszlevélből: „Először is: a háromemeletes épület, ami összedőlt, az csak két emelet volt és egy magasföldszint, másodszor: hogy elspóroltuk volna az anyagot az épülettel, felháborító rágalom, tessék odamenni és lemérni a romokat, ott van minden anyag; harmadszor: miért kell az elvtársaknak egy összedőlt épületről írni, amiüor tízezer épület nem dőlt össze, talán maguknak csak a hibák tetszenek?; negyedszer: a cikk alkalmas arra, hogy az építőipar dolgozóit lejárassa a közvélemény elölt, ezért nép- és szocializmusellenes, ami megengedhetetlen. Éppen ezért kérjük a cikk helyesbítését, a cikkíró felelőségre vonását és a ledőlt épület oktalan kiírásával megromlott hitelünk pénzbeli kártérítését... Máskor pedig ilyet ne merjenek írni!’’ Az aláírás lényegtelen. (~ó) Emberekkel az emberekért Mitől válnak vezetőkké a fiatal falusi diplomások ? A Népújság vasárnapi számában nagy érdeklődéssel kezdtem olvasni a „Falusi vezetők-e a tsz-vezetők?” című vitacikket. Napjaink rendkívül időszerű, széles réteget érintő témájához nyúl az újságíró. Megyénk több ... községből különböző emberek egymásnak ellentmondó véleményét foglalja össze a cikk írója. Ez helyes és feltétlenül elismerendő törekvés. De úgy érzem, hogy az idézett vélemények nem mutatnak rá a probléma lényegére, vagy egy cikk keretében erre nincs is lehetőség. A teljesség igénye nélkül azt szeretném elmondani, hogy szerintem mitől válnak vezetőkké a fiatal falusi diplomások. Az utóbbi években hogyan változott meg társadalmunk értékítélete? Kit becsülnek jobban, ki ér többet? A főiskolát végzett mezőgazdász, az egyetemet, vagy főiskolát végzett pedagógus, az orvos, vagy a gyógyszerész? Értelmetlen ezen vitatkozni, mert milyen általános elvek szerint mérjük és értékeljük az élet különböző területén dolgozó embereket? Én inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy mitől, vagy milyen jogon válhat értékes emberré, majd vezetővé a fiatal diplomás? Talán attól, hogy diplomát őriz az íróasztalában? Ha a diplomát csak akkor lehet észrevenni, amikor a személyi lap kitöltéséhez hivatalosan bekérik, attól még nem halad előre a tsz. Nem a diploma varázsát, hanem az életet szolgáló tudást kell átadni az iskolában. Aki az orvos receptjére csak tablettákat és injekciós fiolákat ad ki a patikából, az aligha több a jól képzett kereskedőnél. Az önmagával igényes mezőgazdász hivatása befejeződhet-e a répaföld szélén, a tehénistállóban, vagy az üzemterv átadásakor? Ügy vélem, hogy csak akkor és azok számára, akik fél munkát végezni, akik csak a sivár közép- szerűséget vállalják. Természetesei! a szakmát jól meg kell tanulni — elméletben és gyakorlatban is —, de ez csak a követelmény egyik fele, vagy pontosabban kisebb hányada. A szakember ott és akkor kezd vezetővé válni, amikor már nemcsak saját testi, és szellemi erejét egyesíti a termelőeszközökkel- hanem akaratával, tudásával és személyes példamutatásával kedvező irányban hat a hoz-' zá beosztott emberekre, közA kommunisták, az összes haladó erők arra készülnek, hogy minden lehetőség maxiámális kihasználásával szélesebb körű támadást intézzenek az imperializmus, a reakció és a háború erői ellen. E támadás stratégiájának és taktikájának kidolgozásakor feltétlenül számításba kell venni az ellenség helyzetét, erőállapotát, jellcgzetességalt, vagyis jól kell ismerni a szemben álló felet. Nem meglepő tehát, hogy az utóbbi időben számos testvérpárt mélyrehatód*! elemezte a tőkés világ mai helyzetét. Az elemzések lényegükben egybehangzók, érdemes kiemelni a legfontosabb megállapításokat: Az imperializmus, mint világrendszer, nem lett erősebb, de fokozódott a fő imperialista nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok agresszivitása. Ezt bizonyítják a többi között: Vietnam, a NATO aktivizálása, a latinamerikai beavatkozások, a közel-keleti válságpolitika, stb. A testvérpártok nem tévesztik szem elől a nyugatnémet imperializmust sem, amely kiépíti háborús gépezetét, atomfegyverek birtoklására tör, harcol a nemzetközi feszültség enyhítésére irányuló minden törekvés ellen. Nagy-Britannia uralkodó imperialist körei a nemzetközi politika legfontosabb kérdéseiben az Egyesült Államok alárendelt partnerei. Erősödik a japán imperializmus, fokozza terjeszkedését 4nfciában, s enged a veszélyes militarista tendenciáknak. A francia imperializmús igyekszik megtartani és erősíteni a világgazdaságban és a világpolitikában elfoglalt pozícióit Fokozódik az olasz monopöltőke expanziója is. Ez tehát a válasz arra a kérdésre, kikről van sző tulajdonképpen. Ezután logikusan következik a kérdés: mit akarnak az imperialisták? Az elemzések általában megegyeznek abban, hogy az imperialisták agresszív politikájukkal gyengíteni akarják a szocializmus világrendszerét, elnyomni a népek nemzeti felszabadító mozgalmát, akadályozni a tőkésországok dolgozóinak harcát, feltartóztatni a kapitalizmus hanyatlásának folyamatát. S hogyan akarnak célt érni? A tapasztalatok szerint az imperializmus stratégiájának éle mindenekelőtt a szocialista országok ellen irányul. Ezt a stratégiát azonban kettős taktikával próbálják sikerre vinni. Egyrészt a nyílt háborúig fajuló, durva önkénnyel, erőszakkal, a nemzetközi jogot sárba taposó fegyveres akciókkal. Példa erre a vietnami és a közel-keleti agresszió, a KNDK-t, és Kubát fenyegető provokációk sorozata. Ahol ez a taktika nem alkalmazható, ott békésnek álcázott, hosszú távú taktikával, az államközi kapcsolatokat kihasználó behatolással, ideológiai diverzióval, egyszóval a fellazítással kísérletezik, de az erőszakról itt sem mondott le, csak fegyvertárában hátrább helyezte. A fellazítás különféle jelenségeivel az európai szocialista országok — mert ők állnak e taktika célpontjában — naponta találkoznak. A másik harci terep maga a kapitalista világ, amelyben a nyílt erőszak, a rendőri üldözés, a munkásellenes törvények, a szociális demagógia és sok egyéb módszer jelzi az imperialista manőverezést. Az imperializmus mindent megragad — a burzsoá ■reformizmustól az opportunista áramlatokig —, hogy belülről bomlassza ' az ósz- táiyharcos erőket. , Makacsul védelmezi a gyarmati rendszer végvárait. Minthogy ebben egyre kevesebb sikert arat, neokolonia- iista politikával igyekszik fékezni az újonnan felszabadult népek előrehaladását, politikai, gazdasági és katonai nyomást gyakorol rájuk. A „hogyanéhoz tartoznak még az agresszív paktumok, a puccsok, az idegen területen lévő támaszpontok, amelyek segítségével az imperializmus fenntartja a feszültséget a világ számos körzetében. Az elemzések a továbbiakban logikusan arra térnek ki: milyen az ellenség belső helyzete? Általában úgy értékelik, hogy fokozódik a gazdasági fejlődés egyenlőtlensége a különböző imperialista hatalmak között és az egész tőkés világban. Éleződik a harc a befolyási övezetekért, a felvevő piacokért, a nyersanyagforrásokért. Az ellentétek és ellentmondások nemcsak gazdasági síkon jelentkeznek: lazulnak az agresszív tömbök Nvugat-Euró- pában és Ázsiában; A megfigyelők hangsúlyozzák az imperializmus néhány új vonását: mindenekelőtt az állammonopolista jelleg erősödését, a tőkekivitel új formáit. A testvérpártok nagy nyomatékkai hívják fel a figyelmet az osztályharc éleződésére a tőkés világban, mint az imperialistaellenes harc fontos tényezőjére. Számos kapitalista országban társadalmi—politikai válságok robbannak ki, amelyek kapcsán mind többen ismerik fel a mélyreható és döntő változások szükségességét. Az értékelésekben lehull a lepel azokról a burzsoá próbálkozásokról, amelyékkel a kizsákmányoló osztály különféle koncepciók — „népi kapitalizmus”, „jóléti állam”, stb. — segítségéve] akarják tompítani az osztályharc élet. Az imperializmus — minden belső és külső problémája, történelmi kilátástalansá- ga ellenére — számottevő és veszélyes ellenfél. S ha a haladás és a béke erői nem fognak össze, hogy véget vessenek az imperialista háborúknak, akkor az még nagyobb szenvedéseket zúdít az emberiségre, — így foglalhatnánk össze a véleményeket. Vajon vissza tudja-e mindez fordítani a világ fejlődését? A felelet egyértelmű: nem! S az indokolás: egyre nagyobb az ellentmondás az imperializmus „erőpolitiká- je” és reális lehetőségei között. Az emberiség fejlődésének fő irányát a szocializmus, a nemzetközi munkás- osztály forradalmi erői határozzák meg. Pál«# Xarnás vetlen környezetére, a községre. Aki nemcsak a címet akarja viselni és nemcsak ma, hanem holnap is vezető akar maradni, vagy ve- zetővé akar válni, annak a szakma középszerű ismeretén. felül többet kell adnia. Aki a közösség vezetője akar lenni, annak nemcsak a bérért, hanem a közösségért is kell dolgoznia. A munka feltétlenül része a közéletnek, aki munkahelyén rosszul dolgozik, az nem mutathat példát a közéletben sem. De nem fogadható el az a mentség, — főleg a vezetőktől nem. fogadható el —, hogy nem érek rá mások bajával, a község ügyeivel foglalkozni, mert sok a munkám. A vezető mindig emberekkel és az emberekért dolgozik. De az embernek és a társadalomnak nemcsak anyagi, hanem szellemi, kulturális, egészségügyi igényei is vannak. Ahhoz, hogy az új agrotechnikát és a korszerű gépeket a falu egyszerű népe alkalmazni tudja, az írás, olvasás elemi foka már megközelítően eem elegendő, hanem falun is folyamatos oktatásra van szükség. A gyorsan fejlődő technika mögött mérdföldekkel lemar radhat népünk tudata, politikai, erkölcsi fejlődése megrekedhet? Nem. ez tűrhetetlen ellentmondás lenne. A falu anyagi, kulturális, egészségügyi fejlesztése olyan összefüggő, nagy feladat, hogy ezt nem oldhatja meg a pedagógus, az orvos, a mezőgazdász, vagy a tanácselnök. Ez társadalmi feladat. A vezetőket nemcsak diplomájuk, hanem munkájuk és a társadalmi fejlődésben vállalt szerepük szerint kell értékelni. Igaz lehet, hogy a közéleti szereplés nem vonzó a mai fiatalok számára? Célravezető, helyes megoldás lenne, ha a falura került fiatal ' szakember minden energiáját a munkára fordítja, mert így gyorsabban érvényesül és többet keres? Ahol ez így van, ott ezért felelős a közvetlen gazdasági vezető, a pártszervezet, sőt a helytelen irányításért a felsőbb vezetés is. Én azt vallom, hogy a fejlődés akadályait elhárítani, a köz ügyeivel törődni elsősorban a fiataloknak érdemes és kell, hiszen közös munkánk gyümölcsét a fiatalok sokkal inkább élvezhetik, mint azok, akik már nyugdíjba készülnek. Szabó Kálmán 1969. májas 29., csviUil'í»í^, A moszkvai tanácskozás elé II, Az ellenség „term eszel rajza”
