Népújság, 1969. április (20. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-02 / 76. szám
oiaiasőSc ueleménye Olvasóink sokszor keresik fel olyan levéllel szerkesztőségünket, melyben "Sy-egy cikkel kapcsolatos , véleményüket, egyetértésüket, vagy nemtetszésüket fejezik ki. Ezekből a . levelekből köziünk részleteket. Vezetők és vezetettek ' Dr. Fazekas László cikké- oez szeretnék hozzáfűzni néhány gondolatot. Hogy kit tart Ön jó vezetőnek, arra a Cikkben említett személyek helyesen válaszoltak. Jó ve- vezető az, aki jó munkafeltételeket teremt és tisztességes keresethez juttatja beosztottjait. Ez aranyigazság, rhert csak úgy lehet a munkát jól végezni, ha a feltéttelek biztosítva vannak hoz- •2á. Sajnos sok vezető kiadja az utasításokat, de azt nem nézi meg teljesíthető-e. Nem lehet közömbös a jó vezetőinek, hogy ki mennyit keres, hogyan él és milyen problémái vannak. Találjon rá időt és módot, hogy emberi problémákról is beszélgessen a dolgozókkal. Az is fontos, hogy vegye tekintetbe a vé- ieményét, de legyen határozott és nem befolyásolható. Legyen a vezető igazságos és emberséges, lássa meg, mit bír elvégezni az illető, és ne akarjon mindenáron olyan feladatot rábízni, ami meghaladja az erejét. Az ötven éves már nem bír versenyezni a húsz évessel, de számára is lehet és kell munkát találni. Ne akarjon a főnok csak diktálni. Bármilyen problémánál sokszor többre lehet menni, ha megbeszélik a dolgozókkal. A keresetnél figyelembe keli venni a körülményeket, de ne legyen egyenlősdi. Észre kell venni a dolgozókat akkor is, ha minden jól megy és ne csak akkor, ha probléma van. A gazdaságirányítási rendszerben nagy feladat hárul a vezetőre. De jó munkavégzésének első követelménye, hogy megfelelő feltételeket teremtsen munkatársai számára. S. M. Kai Miért csak a helybeliek nem kapnak lakást ? Nekem is van lakásproblémán, és tudom, sokat lehet vitatkozni az említett cikken. Egri lakos vagyok, hétéves lakásigénylő. De nem csak egyszerűen a lakások- elosztásáról vitatkoznék.. Felmerül itt más probléma is. Mondják, lakást kell juttatni annak, aki egy-egy vállalat vagy intézmény életében fontos munkát végez. De miért kell ezeket a fontos embereket mindig a fővárostól, vagy vidékről „importálni”? Míg máshonnan hozunk szakembereket, sok száz egri a fővárosba, vagy más városba vándorol lakásügy miatt. Ügy érzem, munkámat becsülettel végzem, legalább annyira, mint egy idehozott szakember. Én a lakásügyek mellé feltenném még azt a kérdést is: miért kell mindig máshonnan hozni embereket, miért nem vesszük észre jobban az itthoniakat? G. L. Eger Kötetlen beszélgetés a hazafias nevelésről A cikk sok vitát váltott ki közöttünk, pedagógusok között és szeretnénk hozzáfűzni __ néhány gondolatunkat. Először is üdvözöljük minden szerv fáradozását, amely segíteni szeretne a pedagógusoknak a tanulók eredményes nevelésében. Az iskola és a nőtanács valóban sokat tehet e téren. A probléma ott kezdődik, hogy ha a cikk meg nem jelenik, akkor mi, pedagógusok tudomást sem. szerzünk erről a segíteni akarásról, a bírálatokról. A cikket olvasva felvetődött az a gondolat, vajon mennyire ismerik a cikk írója és a nőtanácsi aktívák az iskolákban folyó nevelőmunkát? Felsorakoztatnék néhány példát, amelyek a pedagógusok jó munkáját mutatják, hogy teljesebb legyen a kép. A cikk helyesen állapítja meg, hogy a hazaszeretet érzésének kibontakoztatása érdekében hasznosak az országjárások. Valóban felemelő érzés látni a tanulók arcán az örömet, amikor egy-egy kirándulás során a maga valóságában bontakozik ki előttük a tankönyv mondatokba merevített anyaga. (Eger vára, a Duna uszálykaravánjai, a Dunai Vasmű kohói.) Azért említem ezeket az élményeket, mert magam is átéltem ezt tanítványaimmal. Nem értek egyet azzal, hogy a pedagógusok „terhes kötelességnek érzik a kirándulásokat”. Kemény bírálat ez, és teljesen nem fedi a valóságot, hogy a pedagógusok r.em nagyon lelkesednek a történelem és a földrajz tanításáért. A gyárakban és hivatalokban is vannak dolgozók, akik munkájukat immel-ámmal végzik, de helytelen lenne róluk általánosítani az egész kollektívára. Talán közöttünk is vannak kartársak, akik nem állnak feladatuk magaslatán, de f hadd szóljak azokról a pedagógusokról, akiknek történelemóráira egymással versenyezve készülnek a tanítványok, az anyaggal kapcsolatos képek, írások, regények után kutatva. Egy harmadik megállapítással is szeretnénk vitába szállni: „A tanulók ismeretei általában nem terjednek túl Kossuthnál, Széchenyinél”. Ha mással nem. azzal is tudom cáfolni, hogy Sallay, Kun Béla, Hámán Kató munkássága anyag a nyolcadik osztályban. És helytelen lenne csak a földrajzot és történelmet olyan tárgynak tekinteni, amely egyedül hívatott a hazaszeretet nevelésére. A tanulók és nevelők munkájában mutatkozhatnak hiányosságok, de nem szabad csak a hiányosságokat látni. Hegedűs Ernő, Hatvan A kettős ünnep bűnügyi mérlege Felháborítottak a cikkben olvasottak és úgy gondolom, másokat is. Sokan megjegyzik, mire vezethet az, ha ilyen sokat megengedünk a rendbontóknak. Szigorúbb eljárást kellene indítani, hiszen néha becsületes embereknek félniük kell, ha kimennek az utcára. Helyes lenne az egész társadalomnak egységesen fellépnie a huligánok ellen, amikor társadalmunk tulajdonát rongálják, vagy becsületes embereket támadnak meg. Ha egy fiatal elkövet egy bűn- cselekményt, a nevét nem írják ki, mert fiatalkorú. És ahhoz nem volt fiatal, hogy elkövesse a bűnt? Szeretném, ha a Népújság többet foglalkozna ezekkel a témákkal, a fiatalok életével és azzal, mit tesz a KISZ, hogy ezeket a fiatalokat a helyes útra térítse? P. M. Abasár Országos pódiumfesztivál Színjátszócsoportok és irodalmi színpadok részére először rendeznek országos pódiumfesztivált, ahol olyan harminc-negvvenperces színpadi művet vagy szerkesztett műsort adnak elő, amely íróolvasó találkozón, klubkönyvtárban, tsz-klubban, ifjúsági klubban, családi vagy társadalmi ünnepségen, továbbá irodalmi presszóban is bemutatható. Az országos pódiumfesztivált április 5—10. között Székesfehérvárott rendezik meg. Haydn zenei hetek Fertődön A zenei világ ebben az évben emlékezik meg Haydn halálának 160. évfordulójáról. A XVIII. század nagy zeneszerzőjének emlékére világszerte megrendezendő ünnepségsorozatba hazánk is bekapcsolódik. Fertődön — ahol a mester az egykori Eszter- házy-kastélyban 1761-től több mint negyedszázadon át élt és alkotott — június 14-től 22-ig zenei hetet rendeznek. Vannak olyanok, akik — egyebek között — fantáziaszegénységgel vádolják a giccsgyártókat, s azt hiszik, hogy például a képzőművészetben csak az a giccs, ha szorvasbőgést látunk naplementével. Pedig a giccs- gyártók — hála az állhatatos kritikának — „vették a lapot”, s „modernizálták” hagyományos ,donnanyelvüket”. — Erről győzött meg a minap az egri piacon néhány „olcsó, élénk színű” faliszőnyeg. Egyiken piros keretben piros-pufók kisgyermek fut édesanyja kitárt karjai felé, s hogy az „eszmei mondanivaló” felöl senkinek kétségei ne legyenek, alul és felül írva a kommeniár: „Édesanya ajkán az legszebb zene, Tárt karokkal mondja: gyere kicsim, gyere” Elolvasom egyszer, kétszer, többször — de a „hatás” valahogy -nem akart jönni. Jött azonban egy köegyik karján, férjével a másikon. s ujjongva állt meg a „műremek” előtt: — Nézd csak, milyen gyönyörű! És nem is olyan drága — mondta a férjének, s a kiskereskedő máris készségesen invitálta: — Tessék csak, tessék. Huszonnyolc a szép falvédő, harmincöt a gitározó Hófehérke, negyven a... Innen már nem értettem tovább, mert az a bizonyos .(hatás” ezek után mégis megjött... Szemügyre vettem a gices- kavalkádot, s megvallom, a gitározó Hófehérke láttán jutott először eszembe, hogy a giccsgyártók nem is fantáziaszegények. Eddig ezt. a szegény Hófehérkét amolyan ré- kivágású, szende ártatlanságnak ismertük, s íme e képen, mint a törpék beat-zeneka- rának szólógitárosát láthatjuk viszont... Most mondja azt valaki, hogy ez nem formabontás ...? Vagy ott volt-egy másik: lángra gyűlt nő és férfi kart karba öltve, merengőn néz egymás szemébe, miközben nagy betűk hirdetik itt is az „eszmei mondanivalót”: ,,Rád bízom az életem, hogyha te is szeretsz engem ...” Hát nem meglmtó? — Én is meghatódtam, s mohón másolni kezdtem a szövegeket, mire felfigyelt az árusító és (ördöge van!) azzal gyanúsított, hogy biztos valami újságíróféle vagyok. Azok szoktak szőrözni ezekkel az „ártatlan” képekkel, pedig ezek „hivatalos” áruk, amelyeknek „színvonalát” nem is Egerben, hanem a fővárosban vizsgálják felül, bizonyos „Hivatalos Bízott-' ság”... Az árust megnyugtattam, hogy álmélkodásom okát a csodálkozásban keresse, hiszen ennyi „szépet” és ilyen olcsón, már régen láttam együtt. Gyanús kételyei el is múltak rólam. — Ilyesféle érzps legfeljebb bennem támadt affélől a bizonyos „Hivatalos Bizottság” felől... (fáludi) ; zepkorú asszony, kosárral az CSALÉTEK — ...és ez kitűnő szer a Hong Kong-i nátha ellen: / (A Zeit karikatúrája.) 50. — Valahová Vysocanyba. Talán pontosan is visszaemlékeznék. Az úr mutatta, merre forduljak. A madár se jár arra. Oda még sohasem volt fuvarom. Isten háta mögötti, néptelen hely. Nem kirakati bábukra számít ott az ember, hanem késre a hátába. Mikor végre megálltunk, mondom, kimásznak ezek az uraságok maguktól, vagy rakjam ki őket, mert akkor kérném a kofferpótlé- kot, de aztán az úr maga kicibálta az egész panoptikumot. Nem volt smucig. Jó borravalót adott. — Visszament magával a városba az az ember? — Nem. Azt mondta, hogy ott marad. A bábukat a kerítésnek támasztotta, én meg inkább pucoltam elfelé. Valami bűzlött a dologban, de hogy a csudába szagolták ki?! — Elnézünk oda együtt, ahol mondja. — Most mindjárt? Szívesen. Az asszony ugyan kiszárad az izgalomtól, de oda se neki, van miből leadnia. Csakhogy már sötét van. Nappal biztosabban menne a keresgélés. No megteszem, amit lehet. Elindultunk. Trepinsky ül a kormánykerék mögött, a taxis mellett, így jól láthat mindent. Karlicek és én hátra telepedtünk. Az irány: Vysocany. A vysocanyi fővonal jól meg van világítva. Korszerű főúttá válik. A házsorok közt terjedelmes. beépítésre váró hézagok tátongnak. Az út átvágja a perifériát, olyan, mint valami egészséges, vastag ütőér, de főképp a bal oldalon még üres. Ott a föld belevész a sötétségbe, az apró házikók csoportjaira csak a fény maradékai vetődnek. Helyenként vad növényzet burjanzik, mintha makacsul ellenállna a város nyomásának. Erre az oldalra kell befordulnunk. . — Most lassan, kérem — mondja a taxis, amikor már jó messzire jutottunk — Hogy lássam a terepet! Rövid idő múlva felkiált: — Hopp, ez az, azt hiszem! Utasítása szerint Trepinsky befordul merőlegesen balra. Villamossíneken hajt át, majd egy kövezetlen, lejtős országúira jut. Bekapcsolja a nagy fényszórókat. Az út csak enyhén és kis darabon lejt. Egymástól elütő régi házak kettős sora közt haladunk, az egyik oldalon azonban rövidesen csak kopott kilométerköveket látunk, a másikon pedig semmit. A kocsiút egy magas, bokrokkal benőtt domb tövében kanyarog. — Halt! — vakarja a füle tövét a taxis. — Vissza! Itt az nem lesz. Lehet, hogy Napoleon erre vonulászott, de az a két figura nem! Akkor egy patak hídján hajtottam át, s az most csak nem akar elénk kerülni. A házak is idegenek voltak. Itt vegye — oktatja Trepinskyt —, ez elég a kanyarra. Két húzásra megvan. Trepinsky ügyesen visszavezeti a kocsit a főútra. Mintegy száz méterrel odább a keresés lázában égő taxis rikoltva felkiált: — Stop! Mutogat a kezével: — Látják ott jobbra azt az építkezést? Tető alá nem hozzák a világ végéig! Hát, kérem, forduljunk megint balra. Vigyázzunk a villamosra! Az a féleszű bevágta a hentest, aztán ráhagyja magát az ütközőre! Ismét merőlegesen balra fordulunk, egy kövezetlen útra. Möst mindkét oldalon csak bokrok fogadnak. Azután elhagyunk két kétemeletes házat, ahol még világosak az ablakok. Az út másik felén ritka fűvel benőtt, sovány rét húzódik, ameddig a szem ellát. Az országút hamarosan tompa szögben jobbra kanyarodik, s párhuzamosan fut egy füves-bokros, itt-ott csupasz sziklafoltokat mutogató domb aljával. Magasan fent a gerincen vonat döcög. Szikrát szór szerte. Az út két oldalán fák nőnek. A kocsi fényszórói meleg fényt vetnek üde zöld koronájukra. Egyre távolodunk a főúttól. Ezt a peremét még nem kormozta be a város. Nem kihalt. Itt-ott feltünedezik egy-egy házacska vagy nagyobb épület. Az egyikben még vendéglő is világít. Emberrel kevéssel találkozunk. Többnyire csak fényszóróink szólítják elő őket a végtelen sötétségből, amelyben a hullámos országút ritkán érint valami legalább gyéren megvilágított pontot. — Mindjárt ott leszünk már, uraim! — Ígéri a taxisofőr. Most már sem ember, sem lámpa nincs az országúton. Elérünk egy helyre, ahol az út tágasabb térségen halad át s mintegy szétömlik rajta. Távolabb, már ismét össze- szűkülten, belevész egy sűrű hársfasorba, de a taxis itt megállítja a kocsit. Kiszállunk. Amennyire a teljes fénnyel világító reflektorok és erős zseblámpáink leleplezhetik, a világnak egészen csinos zugába kerültünk, amilyent a prágaiak nagy része talán nem is látott még. Balra terebélyes, vén fák nagy csoportja. Mellette üde fű zöld szőnyege, a szélén nyírfaliget növekedik. A térség közepét, mint valami szőnyeg, sárgásvörös homok borítja, akár egy ápolt kertben. A hársfák alagutszerűen összenőtt koronái édes illattal töltik meg a levegőt. A szélesen terpeszkedő község utolsó háza is jó száz méterrel elmaradt mögöttünk. — Hát itt vagyunk — mondja a taxis — Mi ugyan akkor még egy darabot mentünk, odáig. — Jobbra mutat. — Jöjjenek. Nem tudom, hogyan jutnánk oda kocsival a sötétben. Ahá! Ide nézzenek! Zseblámpáink fénysugara egy fűvel benőtt csíkra esik, amely valamikor talán ösvény lehetett. A csík egy kőkerítésbe vágott alacsony kapuhoz vezet. Csak rést látunk, nyomorúságos, ütött-kopott !kerttel. Ajtónak nyoma sincs. Valószínűleg rácsos volt. A kapu felett meg ott magasodik a drótháló, ívben kirakott felirattal: E. A. RATH. — Itt tettem ki azt a kompániát — mutatja a taxis. Trepinskyvel együtt visszaküldöm a kocsihoz. Karlicek megmarkolja Trepinsky lámpáját. Bemegyünk a kapun. Tágas, kövezett udvaron találjuk magunkat. Az ócska kövek réseiben kiütközött a fű. Lámpa nélkül az orrunkig se látnánk, az éjszaka fekete. A kocsi pedig fényszóróstul fent áll az úton. Balra, nem messze a kaputól, valami keskeny emeletes épület látható, amelyet piszkos rózsaszín vakolatfoltok fednek, nagy részén azonban csupasz a tégla, sőt itt-ott foghíjas is a fal. A magas bejárathoz nyolc, kőkorláttal szegett lépcsőfok visz fel. A ház alaprajza tagolt, ötven évvel ezelőtti ízlés szerint épült. A keskeny ablakokból többnyire hiányzik az üveg. Valószínűleg ez volt E. A. Rath úr lakóvillája. Az udvar lejtős. Hátsó felét valami drótkerítésféle szegélyezi, néhol kisebb-nagyobb hiányokkal. A kerítésen túl sötét van, lámpánk fénye nem ér el odáig, vagy nincs ott semmi, néhány girbegurba fán kívül. Jobbra, valamivel alacsonyabban a rózsaszínű háznál, egy nagy kövekből rakott tömör, emeletes barakk feketéllik. Szélesen kinyúló cseréptető fedi. A ház lent az alapjánál szélesebb, s így mintha szilárdan terpeszben, állna. Homlokzatán öt börtönablak sötétlik, kettő lent és három fent, a közelebbi sarkánál széles deszkaajtót látunk. Egészében barátságtalan, fekete pofájú bulldogra emlékeztet. Nem is hat úgy, mint egy hajdani gyár. Csak a kapu felett látott felírat jellemző a régi kis gyárakra. Alighanem régóta kihalt itt minden. Ha igazán lakóhelye lett ez a ház ószereshez való két kirakati bábunak, szöget kell, hogy üssön az ember fejébe. Két lámpánk kúposán szélesedő körökben végigsiklik minden szögleten. Mindannyiszor egy-egy darabját vágja ki a sötétből a többé-kevésbé színes barakknak. (Folytatjuk) Gitározó
