Népújság, 1969. április (20. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-18 / 87. szám
Nem tetsző „találmányok” Avagy: mitől bosszankodik a vásárló r Érdeklődéssel és kíváncsisággal veszem le az üzletek polcairól azokat az árukat, amelyek másnak, újabbnak, praktikusabbnak tűnnek a réginél, akár csomagolásuknál, akár színüknél, vagy formájuknál, technikai megoldásuknál fogva. Elkeserítő viszont, hogy sok esetben „bevásárol” vele az ember. Az még csak hagy. ján, ha ott, az üzletben figyelmeztetik a különleges használati módszerekre, s nem utolsósorban arra, hogy az újnak, szebbnek, jobbnak látszó áru valójában egyik követelménynek sem felel meg. Csizmát vesz az ember sok száz forintért. Az otthon elolvasott használati utasításban az áll, hogy esőben, vízben, hóban, sárban, valamint erős melegben e lábbeli nem használható. Érthetően rögtön tovaszáll a lelkesedése, hiszen nagyon kevés vásárló akad, aki azért költ csizmára 3—1—600 forintot, hogy azt csak parkettás szobában, vagy száraz, kellemesen melegített járdán használja. Valahogy így van ez az újabban árusított fürdőköpenyeknél is, amelyek rövid néhánynapos viselés után egyszerűen „legombolyod- nak” az emberről, holott áz áruk egy fillérrel sem kevesebb a réginél. S ha ilyenkor elő kell venni a már tíz éve vásárolt, régi — de le nem gombolyítható — fürdőköpenyt, akkor megint érthető a vásárlók nem éppen hízelgő véleménye erről az új textiltalálmányról. S ha már a fürdésnél tartunk, ide vehetjük nyugodtan a nem tetsző „találmányok” közé azt a — szintén borsos áron kapható — törülközőfajtát, amely ugyan külsőre csábosán, puhán bolyhos, de van egyetlen hibája — nem szereti a vizet. Nem veszi be. Kellemesen átsiklik rajta és olyan száraz marad, mint törülközés előtt. Az ember pedig olyan vizes, ... mint amilyen volt. Meglepetéssel olvastam az egyik gyártó cég válaszát a vásárló panaszos levelére, miszerint a műbőr kabátja hihetetlenül hamar tönkrement. A cég kioktatta benne, hogy az ő bőrkabátjuk csak kímélve hordható, akkor tart .- valameddig. Nem tudom, ki hogy van vele, de nálam a bőrkabát fogalma azonosul a strapabírással, azzal a kabáttal, amelyet azért vesz az ember, hogy motoron, autón, vadászaton, esőnek, hidegnek, dörzsölésnek, karcolásnak kitéve helytálljon. Nem véletlenül vesznek ilyen célra bőrkabátot, s nem készítenek kényes angol szövetből motorosruhát Ám ezekkel az új találmányokkal nemcsak a ruházkodásnál, de a háztartásban is gyakorta találkozik az ember. Azon már kevésbé bőszA jó gazda szemével.. Négy év alatt megháromszorozták termelési eredményeiket a Heves megyei Állami Építőipari Vállalat egri főépítés vezetőségének dolgozói. Ez a teljesítménynövekedés, jelképes közérthető példával: 500 korszerű lakás felépítésével jelenthet egyet. A főépítésvezetőség mintegy 800 fős kollektívájának az idén 170 milliós tervet kell teljesítenie. Hogy, hogyan? — crTŐI tanácskoztak a napokban a fóépítésvezetőség brigádvezetői, a termelés középparancsnokai, a nagyvállalat vezetőivel. A tanácskozás második napján kötetlen beszélgetésre ültek le az igazgatóval. Mindkét részről, afféle panasznapnak szánták, ahol orvoslást várva egyéni gondok, bajok kerülnek terítékre. Sokan kértek szó, s valóban gondokról, problémákról beszéltek, mint például Bohács István kubikus brigádvezető, Buda Kálmán vasszerelő brigádvezető, Bőgős Sándor villanyszerelő brigádvezető, s a többiek is • • • Gondokról, bajokról szóltak, de alig akadt, aki egyéni problémára kért volna segítséget. (Mind később mondották, a kétnapos megbeszélés szünetei alatt intézték az ilyeneket.) A kis kollektívák, a brigádok gondjai kerültek terítékre. A szót kérők egyike így fogalmazta, Így indokolta ezt: a gazda szemével kell néznünk, így kell látnunk... Az egri főépítésvezetőség Idei 170 milliós tervének teljesítése nagyon sok feltétel megteremtését kívánja. Az egyik legfontosabb azonban, úgy tűnik, máris biztosított: a termelés középparancsnokai is, a jó gazda szemével nézik feladataikat, s talán ez a legnagyobb biztosíték arra, hogy Eger és környéke az idén valóban gazdagabb lehessen 170 milliót érő építési értékkel. (b-i) Megszűnt a füstszuróscigaretía-hiány. Korlátlan mennyiségben kapható a kiváló minőségű bolgár füstszűrös cigaretta, a PLOVDIV. 1 csomagban 20 db., ára: 4,40 Ft. számkódunk, hogy a szalon- patronos dobozból „kiújították” a papírrekeszt, hiszen patron se kapható. Meglepetéssel olvastuk viszont, hogy a Hétfői Hírekben a Konzervipari Tröszt mérnökeinek kellett „továbbképzést” tartani arról, hogy a Neo Phönix gyártási elv alapján készült zárószerkezeteket miként lehet felnyitni, hogy a paradicsom, a gulyás, vagy más konzerváré a vevő tányérjába és ne a ruhájára ömöljön. Mint a cikkíró megjegyzi, arra már eme szakember sem tudott tanácsot adni, hogy például az ecetes, boros, hypós üvegek új műanyag „zárát” hogy lehet balesetmentesen kinyitni. Ami nem is csodálható. Mert ezekhez az új „találmányokhoz", amelyek a régi, jól bevált parafadugót, vagy csavaros kupakot hivatottak helyettesíteni, valóban komoly lelemény, erő, kés és egyéb feszítő eszköz szükséges. A szakember megállapítása szerint ezeknek az új zárószerkezeteknek „a nyitása nem nehéz, csak nem szabad elhamarkodni”. Elkeserítő viszont, hogy mire lassan, megfontoltan megtanulnánk bánni ezekkel a találmányokkal, addigra már jön az újabb: az Omnia „kormos” zárószerkezet Ehhez már nemcsak kés, erő, hanem telefontantusz,' vagy pénzérme is szükséges... Legalábbis a gyártók szerint. Nem kis aggodalommal várjuk ezt az új találmányt sein, mint ahogy azt az itatóspapírt, amely nem veszi be a tintát, azt a napszemüveget, amelynek csak kerete van. Vagy az esetleges új borotvakrémet, amely nyomásra a tubus oldalán jön ki három-négy sugárban. És hiába nevezik ezeket majd Neo Phőnixnek, Omniának, vagy egyébnek, ha azt tapasztalja a vevő, hogy se nem olcsóbb, se nem jobb a réginél. Nos, ezért nem tetszenek nekem ezek a „találmányok”. Kovács Endre MunJititárnnlnh külföldöm Karl-Marx-Stadt-i látogatás n. Kitüntetett magyarok között, a gyárban Fiataljaink egyik munkahelyére, a VEB Strickmaschinen- bauba — ahol egyébként 110 magyarból negyvennégy Heves megyei dolgozik: — őszinte meglepetésünkre mindennemű igazoltatás, ellenőrzés né'- kül jutottunk 6 még inkább csodálkoztunk, amikor „kalauzaink” azt is elmondták, hogy itt kifelé menet, a motozás sem szokás... Tetszett a bizalom, nem kevésbé az a barátságos fogadtatás, amelyben Wilhelm Rexin gyárigazgató részeltetett bennünket fenn, az emeleti ebédlőkultúrteremben, ahol egyébként valami bankettfélére csöppentünk. Éppen a magyarokat ünnepelték — magyarázta szíves szóval az igazgató —, akiknek sokat köszönhet ez a gyár is. Igazán jól jött a segítségük, mert az üzemek régóta létszámgondokkal küzdöttek, különösen a forgácsoló szakmákból hiányzott az ember. Honfitársaink dparkodását természetesen a maguk részéről is igyekszenek honorálni s így — mint mi is meggyőződhettünk róla — például a Lrtimurnibáról elnevezett „nemzetközi” szocialista brigád korábban se- lejtmentes munkájáért jutalmazott öt magyar tagja után ez alkalommal három másik fiatalember kapott Él- munkás kitüntetést s hozzá borítékban külön 200—200 márkát... A boldogságtól sugárzó arcú fiúknak mi is őszintén gratuláltunk — ám mi tagadás, büszkébbek lettünk volna rájuk, ha történetesen nem Salgótarjánból, Ózdról, Dunaújvárosból, hanem éppenséggel Heves megyéből valók ... No, de ami késik *— reméljük — nem múlik! Mindenesetre addig is jólesik az igazgató korábbi alkalommal elmondott s most a fiúk által idézett szavait ízlelgetnünk: ez a gyár azóta Weizcl Wolfgang, a fiatal német művezető a műszak után hazafelé készülő magyaroknak is szívesen magyaráz egy-egy addig ismeretlen gépről. A képen: Varga Sándor és kollégái. (Kiss Béla felvétele) (Következik: a szállóban.) fut jobban „a versenypályán", amióta a magyarok is részt vállalnak a feladataiból... És a srácok szivükre tett kézzel bizonygatták: a megdicsértek között érzik ők is magukat, hiszen, fontos, precíz, vagy gyors munkával nem egyszer fordultak már hozzájuk vezetőik, s aligha csalódtak bennük a megbízás teljesítése után! Aztán karon kaptak mind- kettőnket, s valósággal leci-* peltek magukkal a műhelyekbe, hogy lássuk: nem beszélnek zöldeket. Weizel Wolfgang, a mechanikus részleg művezetője — vagy ahogy itt mondják: mestere — mosolyogva adott igazat a nekibuzdult fiúknak, saját szavaival is ismételte, igazolta, hogy valóban elégedettek velük. — Ki mit végez ebben a gyárban? — kíváncsiskodtunk később az egercsehi Gergely Ferenctől s társaitól. — Kinek, mi jutott... — válaszolták egy árnyalattal megváltozott hangon. — Kinek milyen a szerencséje ... Van olyan például, aki égési műszakban a kompresszor mellett ül, másikunk kis présgéppel fémpálcákat egyenget, egyesek érdekes berendezéseket szerelnek, sokan pedig esztergáinak, fúrnak, marnak, gyalulnak. — Van „hajtás” ..? — kérdeztük másra térve. — A részünkről inkább.. 1 A németek kényelmesebbek. — Milyen a műszakbeosztás? — A gyár három műszakban dolgozik. Mi jobbára csak kettőben. Délelőtt fél hattól fél háromig, vagy háromnegyed héttől negyed ötig, délután pedig fél háromtól negyed egyig... Különben minden szombaton* vasárnapunk szabad... — Valamit a munkáséi látásról? — Heti négy márkáért naponta egyszer étkezhetünk az üzemi konyháról... A fürdőkkel, öltözőkkel itt is eléggé „hadilábon” állnak. Jellemző erre, hogy a miénk is meglehetősen szűk, teljesen hiányzanak a tusolok. Hetvennégy emberre jut tizenkét mosdótál, de a meleg vízért külön kellett szólnunk... ★ A gyár egyébként nagyságát tekintve, az iparban országosan is a legjelentősebb. Ezerkétszáz embernek ad munkát, textilgépeket készít, teljes önállósággal maga végzi még az értékesítést is. Nyolcvan százalékban exportra dolgozik, Japántól Angliáig — közöttük hazánknak is — szállít s termékeiért állítólag tizenöt évi garanciát vállal. Számottevő műszaki fejlesztéssel igyekszenek mind versenyképesebbé tenni: éppen most is egy újabb „átállás” időszakát éti. Gyón) Gyula Murika után> Amikor megismerkedtem vele, hatalmas társaság vette körül, és éppen önmagáról beszélt. Már akkor sejtettem, hogy tökéletes. Amikor másodszor találkoztunk, arról beszélt, hogy sok ember unalmas és hülye módon tökéletesnek tartja magát, szinte alig van kivétel, olyan, mint ő, aki — mint tudom — természetesen valóban tökéletes. Tényleg tudtam már, így hát megerősödtem abban a hitemben, hogy végre egy tökéletes embert találtam. Ezután nagyon sokáig nem találkoztunk, s a viszontlátás pillanatában rögtön néhány üresfejű öntelt csirkefogóról kezdett beszélni, akik nem átallják tökéletesnek érezni magukat, s jóllehet, erről hallgatnak, minden mozdulatukban ott érződik a pimasz meggyőződés, hogy tökéletesebbek, mint ő, — de ez maradjon köztünk! — afci tulajdonképpen évek óta a legtökéletesebb ember. Megdöbbentem. A bizonyosságtól döbbentem meg, amihez most már kétség sem férhetett, hogy a tökéletesség mintaképével ülök szemben. Nem maradt Munkácsi Miklós: A tökéletes ember más hátra, mint az, hogy meglátogattam e rendkívüli embert, és nyilatkozatra bírjam, amit most azzal az irigy meggyőződéssel adok ki a kezemből, hogy a tökéletesség titkát pazarlóm széjjel. — Hogy hogyan lettem tökéletes?... — kezdte tűnődve. — Magam sem tudom. Eredetileg tehetségesnek indultam, a család is erre biztatott, de én az az ember vagyok, aki könyörtelen biztonsággal megérzi, hogy mire hivatott. És akkor már semmi sem tántoríthatja el a számára kiszabott úttól. Ereztem, nekem tökéletesnek kell lennem. — Így lettem tökéletes. Elhallgatott. Arcán gyengéd vonások tükröződtek, ifjú izzó önmagát látta maga előtt, amint egyre tökéletesedik. Elfogódottan ültem. — Eleinte nem volt könnyű — folytatta sóhajtva, és szájába vette hüvelykujját. — Senki sem polt hajlandó tudomásul venni tökéletességemet. Ha egymagám eljátszottam a Mester dalnokokat kifütyültek, ha Nóbel- dijas regényt írtam, begyújtottak vele, ha meg két hónap alatt letettem a jogot, gúnyosan a képembe nevettek. Még az apám sem értett meg. Amikor megtudta, hogy felfedeztem a Déli-sarkot, mindössze ennyit mondott: „Én meg fél kézzel eszem a gulyást." Értetlenség és gúny mindenütt. Ütöttek, vertek, csíptek, haraptak. A kvantumfizikai kutatásaim eredményéről már nem is mertem beszélni senkinek. Ugyanígy elhallgattam azt is, hogy három métert ugróm magasba, és egy óra alatt lefutom a marathoni távját... — És egy napon rá- csaptam a homlokomra — folytatta felvillanyozva. — Végtére is, hát miért vagyok én tökéletes?! Mit ér az olyan tökéletesség, amely képtelen kiharcolni számom»» m legegyszerűbb dolgot: az emberek elismerését?! Fenébe hát a tudományos vesződéssel, a zseniális műalkotásokkal! Az embereknek tökéletességre van szükségük, nem pedig nagy teljesítményekre!... Ettől kezdve semmit sem csináltam, csak beszéltem. A tökéletességemről. És az emberek hamarosan felfigyeltek rám, egyre nagyobb ámulattal hallgattak, és ma már imádat szökik a szemükbe, ahol csak megjelenek. Nincs szükség tényekre, bizonyításra. Hiszen éppen arra vágynak, aminek nem kell utánanézni, amit zsongító szavaim hordoznak, a maguk ha- sonlíthatatlan szépségében. — És elhiszik? — kérdeztem, bámulva a nagy embert.. — Miért ne hinnék! — mondta, és összevonta a szemöldökét. — Hiszen te is elhitted. Vagy nemül — Persze, persze! — válaszoltam sietve. Egy darabig hallgattunk, aztán megkérdeztem: — És most? Elégedett vagy? — Igen — mondta tekintetét komolyan egy pontra szögezve. — Minek tagadnám. Néha labdázgatok lenn a téren, máskor ide- fönt játszom a villany- vasutammal, évente elolvasok egy-egy mesekönyvet. S mindezeken túl — kérdezlek —: mi lehet boldogítóbb, mint a tökéletesség tudata? Igaz, igaz. Csak néztem és csodáltam. Közben a mamája behozott két tál gesztenyepürét, és azt majszoltuk. Néztem őt, ahogyan eszik. Serkent már a szakálla, tejfehér bőre volt, és cowboy-nadrágot viselt. Tizenkilenc éves múlt, túl az éretlenség, a lázadások korán, de még magabiztosan, férfiassága teljében. Jól éreztük magunkat; ettünk, néztem az építőkockákat a polcon, a pettyes labdát a sarokban, a falra festett törpéket — és mégis: mindezek ellenére valahogy úgy éreztem, hogy nem vagyok tokélete».
