Népújság, 1969. április (20. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-27 / 95. szám
Forradalmi évek, forradalmi művészet Szovjet kiállítás a Szépművészeti Múzeumban r Álomszuszék katona és krumpüorrú cári tiszt, hurkot vető ellenség és álomba merült éberség — Majakovszkij híres ROSZTA-pla- kátja látható most á Szépművészeti Múzeum márvány- termében. „A forradalmi harc legnehezebb három évének színfoltokkal és jelszavak zengésével megírt jegyzőkönyve” — így nevezte egykor a költő a polgárháború plakátjait, amelyek a korai szovjet évek szobrászatéval, iparművészetével és más agi- tációs alkotásaival együtt szerepelnek a Forradalmi évek, forradalmi művészet című vándorkiállításon. Nem akármilyen agitáció ez: értékeit fél évszázada számon, tartja a párttörténeten kívül a művészettörténet — a politikai azonosulással nem vádolható nyugati is. A fiatal szovjet állaimnak a legújabb propagandára volt szüksége, olyan propagandáira, amely megnyerte a parasztokat, toborzott a Vörös Hadseregbe; amely tartotta a lelket a népben a ne-; héz napokban és tovább lelkesített az első győzelmek idején. Propaganda kellett,- amely a bolsevikok eszméit minden mozdulatéval hirdette. Ezt nem kisebb személyiség, mint Lenin tudatosította, aki az első, legnehezebb években maga sürgette a kidolgozott „monumentális piropaganda”-prQgram megvalósulását. Emlékművet a forradalomnak, szobrot a nagy forradalmároknak, látható, kézzelfogható kifejezést az új gondolatnak — ez volt a progr ram lényege, amelynek megvalósulására Szovjet-Oroszország minden művésze* öreg mestere és ígéretes tehetség, lelkes modernista és csendes hagyománytisztelő összefogott. Olyan művészek* akiket akkor már egy egész ország tisztelt, s olyan alkotók, akiknek nevét hamarosan világszerte megismerték. Konyenkov, a tekintélyes szobrász faragta fába a fel- keiő Sztepan Razin tömbszerű portréját (fénykép mutatja a kiállításon), Korod jov mintázta a forradalmár Bakunyin hasábokból komponált, nyugtalan-futurista emlékművét, s a fiatal Vera Muhina tervezett izgatottan modern lendületű szimbólumot, i A forradalom lángja címmel. A felállított alkotások nagy része később megsemmisült, elpusztult, csak dokumentumok őrzik például Kolli Vörös ék-emlékművét, kis változatok | Muhina Zagorszkij-szobrá- nak, Matvejev Marx-emléké- nek monumentalitását. A rajzolt-festett-fényképe- zett művek szerencsésebben, megmaradtak a nehéz években is. Majakovszkij már említett ROSZTA-ablakain kívül több alkotás őrzi e népszerű és szellemes rajzosverses agitációs művek hamvas báját, üde, s éppen ezért hatásos hangját. Lebegyev non óra — Moor: Segítség «plakát, 1982) könnyed, nagyszerű plakát- tervei ugyanezt a szellemet idézik (és a konstruktív művészet termékeny alkalmazását is), a játékos nehézséggel, ám feltartózhaitatlanul előrehaladó katonák, vörös- matrózok, s a kerekfejű-ke- rekökílű munkások, akiknek lépte nyomán szanaszét gurulnak az apró, kövér kapitalisták. Ahány mű, annyiféle. Lebegyev vidám vörösei* derűs kékjei, szellemes ötletei a humor fegyverét forgatják, Moor tragikusan egyszerű plakátja — egyetlen eükínzott-tépett parasztfigura üvölt segítségért a sötét háttér előtt — a szívszorító elesettség hangját zen- difi. meg. Mstrc Chagall, az évtizedek óta Franciaországban élő (s évtizedek óta Viteyebszk mesevilágához hű világhírű mester kompozíciójában a játékosság és a dráma ekkor is keveredik. Az 1918—19-ben készült vi- tyebseki pannó-terv a „Békét a kunyhóiknak, háborút a palotáknak” jelszavát viseli címként és a nagy művészre jellemző fájdalmas mesebeli séggel jelenít meg egy kastélyt emelőledobó muzsikot Az ekkor már európai hírű, s azóta számtalanszor megidézett orosz modernek rendre felvonulnak. Ma- levios szupre- matisita képe látható a budapesti kiállításon, Kudre- sov színes négyzetek és körök ritmusára épített, nagyszerű dekoráció-terve , amely az Orenburg! színházhoz készült, Csebotarev Vörös Hadsereg című színes- komsírutotívtisita műve, s a korszak sokoldalú szovjet művészének, Liszic- kijnek korszakot nyújtó könyvffliusztrá- oiói. korszakot nyitó könyvilluszt- ráoiót A műfajok sora az ünnepi dekorációtól a porcelántá- nyérokig terjed. Városrészek, utcák, egész városok díszítésére vállalkoztak ekkor művészek és kollektívák (olyan színvonalon, amilyet Alek- szejev modem, színes pavilonsor-terve mutat), disztá- nyérok egész sora hirdette modern kubista jelképekkel, népművészeti virágokba SZÖVÖM: sarló-kalapácsokkal, színe® emberalakokkal és körbeírt betűkkel „A dolgozók földje” diadalát, az „1921. évi petrográdi május l”-ét, s a szovjetek nyolcadik kongresszusát. Ilyen különös, különösen sokoldalú kiállítás még nem volt Budapesten. Máshol is alig: a forradalom ötvenedik évfordulójára rendezték a gyűjteményt Moszkvában, később nagy részét vándorkiállítás formájában útnak indították a szocialista országok fővárosaiba. Jó, hogy elérkezett hozzánk, nemcsak érdekes, tanulságos kiállítás is. A forradalmi évek szovjet művészete nemcsak mondanivalójában, formai gazdagságában is forradalmi — ez a tanulsága. Zs. A. LELKES MIKLÓS: RÉT a víztükörben fényvonatok a víztükörben kis mozgó bogár-életek a bociorrú szelídség léggömbjei szállnak a vastageombú és nagymellű és tavaszarcú pásztorleányra gondolok de egyedül ballagnak az unalmas fehér libák a réten s a víztükörben az árnyék-sorompóig sietnek a fény vonatok: emlékszel? kóboroltunk a réten közös tavasznak hittük a tavaszt az ujjaiddal játszottak a virágok glóriás szitakötők vettek körül s a füvek bohócai a szöcskék a szemébe szálltak a napnak és távolabb a krumpliföldek szélén már megjelent a nyár mezítláb i s a fecskék gyors mozdulatát csodálta GULAY ISTVÁN: BOLONDOS TAVASZ A katona inkább mogorva, mint vidám. A többiek oda- odafütyülnek vagy kiáltanak valamit egy-e'gy jóformájú lánynak. Ö szótlanul és ütemesen dolgozik. Egyáltalán nem örül annak, hogy ott keli ásnia a csatornát, ahol a volt kedvese lakik. Amikor ide vezényelték őket dolgozni, eszébe jutott utolsó beszélgetése a lánnyal. — Sári — mondta. — Nem kell, hogy írjál. Minek. Két év akkor is hosszú, ha Írogatunk, akkor is, ha nem. A lány megfogta a fiú gallérját és erősen szorította. — Írok azért — suttogta. — Minden oroszórán. — Hát írj — egyezett bel« a fiú. Azután bevonult katonának, és — azóta nem látta a lányt. Éppen egy éve, és ugyanennyi ideje levelet sem kapott tőle. Mogorván ássa az árkot a fiú, szemébe húzott sapkája alól kiles a házra, aztán gyorsan visszakapja a pillantását. Káromkodik. A föld vizes, ráragad az ásóra. A többiek nevetnek rajta. Nagyon jó kedvük van. Beléjük bújt a tavaszi fény, átsüt rajtuk, munka közben titokban játszanak. A katona rosszkedvűen végigméri őket. Fent, a parton, a háta mögött áll egy fiatal törzsőrmester, a parancsnokuk. — Mi a baj, Mészáros? — kérdi a katonatói. Felpillant, tétovázik, vajon, ha megkérné... elmondaná... elmehetne egy másik brigádhoz?. .. Vagy megengedné, hogy becsengessen ide és ér— Hogyan kerültem ide? .— néztem ki az utcára, a fellegek alatt lassan elszürkülő I faluközpontra, ahol élek, élünk, hárman élünk* — Megmondom kertelés nélkül: a lakás miatt. Igen, a kétszobás, szolgálati lakás miatt. Mert egy gyerekkel iparitanuló-intézetben neve- lősködni, kérem, kissé bajos. Ismétlem, szerfelett bajos. Jött ez a hirdetés, megpályáztam, és kész. Idehívtak. — El merte vállalni? — kezdte megint Durucz, aki ma délután a főinkvizitor szerepét játssza életemben. — Olyan felkészültséggel, mint a magáé, Kis elvtárs? Aki pontosan a módszertani kérdésekben nem érte el a minimumot sem.. * — Nem szabad így beszélni, Durucz elvtárs — emelte fel az ujját az ősz hajú asz- szony. Pláne előre. Az elméleti tudás és a gyakorlati brillirozás olykor éppen nem esik egybe... — Persze, el mertem vállalni. Hiszen családom van, Durucz elvtárs. És nincs családi házam. Másodszor, azért némi gyakorlati tapasztalatom mégiscsak akadt. Két évig könyvelősködtem az érettségi után egy nagy művelődési habiban. Méghozzá üzemiben. Vagányok közt. — Hogyhogy mi erről nem tudunk? — Mert egyszerűen nem érdekelte magukat, profesz- szor elvtárs. — Na, kezdd el már, Lajos — ismertem meg az ajtó mellől Povádi Imrének, a kör- Ittósdi tanácselnöknek mélyhangját. Ó, egyszerre olyan cefetnyugodt lettem. — Mondd csak el, mibe csöppentél! — Hogy mibe? Amikor tavaly szeptember elsején idejöttem, az elődöm hétszáznyolcvan forintot hagyott a kasszában. Ennyi volt, slussz. Lehetett bennem akkorra hivatástudat, kérem, mint az új berlini tévé-torony, de előbb pénzt kellett teremtenem* Ha létezni akartam. A tanácsnak nincs pénze, ez köztudott. No, fogtam a módszert, és rendezni kezdtem. Kell a magyar nóta? Két- három dalest. Lehoztam a pesti kabarészínészeket. Nem válogattam, finnyákoltam, kérem. Az ismeretterjesztés, a szakkör nem mehet kenőolaj nélkül. Világos. Százezer feletti a költségvetésünk, ebből a tanács és a két helyi téesz hatvanat ad. A többit gazdálkodd ki, Kis Lajos. Már ha művelődésiotthon- igazgató akarsz lenni. Kigazdálkodtam, kérem ... — És most van már szakköre? — kérdezték. — No, akkor menjünk — feleltem. Körbe vezettem a társaságot. Megmutogattam nekik mindent. A zenetermet, ahol a zongora- és gitártanitás folyik. Aztán a három klubszobát. Az én ötletem volt, hogy külön legyen a gyerekeknek, az annyit emlegetett tizenéveseknek, meg az öregeknek. Az így igaz. De Halmágyi László kaparta össze valahonnan a pénzt, a megye bukszájából. Amikor a honismeretiek magnóját, teleírt füzeteit, az üveg alatti fényképeket, okleveleket meglátták, nem akartak hinni a szemüknek. Hogy mi- ezt januárban kezdtük. Jól be is sároztam őket. mert ki- vittem a frissen felásott kísérleti kertünkbe, az otthon mögé. A könyvtárba meg a raktárba már csak megszokásból nyitottak be. Már láttam, kész a leltár. Csak akkor lelkesedtek meg megint, amikor a negyterem ajtajához értek, mert akkorra feleségem feltette a jövő heti televízió-műsort mutató nagy rajzolt táblát, amelyiken az is fenn áll, hogy melyik előadás után rendezünk „trécs”-et. Így hívjuk a műsorok utáni megvitatást.. Volt ám jegyezgetés, kérdez- getés, de hálistennek nem sokáig. Jött a filharmóniás fiú, menjek már, kezdeni az előadást. Mondjam gyorsan a bevezetőt. A telt ház mellbe vágta a deputációt. Erre nem számítottak. Sietve búcsúztam tőlük. Mit tagadjam, jólesett a biztatás, a gratulálások. Duruczot ekkor már el akartam kerülni. Mit izgassuk egymást. Meglátta, ki vagyok, mivé lettem, menjen isten hírével. Hanem ő maga tolatott hozzám. Rázta, szorította tenyerem. — Kis elvtárs, engedd meg, hogy gratuláljak — tegezett le. — Meglepő, meglepő, mondhatom. Igen nagy örömmel vennénk. ha leírnád munkád csínját-bínját. Ennek az esztendőnek módszertani történetét. Küldd el nekem. Kiadnánk az egyetem évkönyvében. Ha ott nem, akkor is kézikönyv lehetne a szeminárium könyvtárában .. j — Ne haragudj, sajnos, nem vállalhatom. Megígértem Povádi elvtársnak, a helyi tanácsnak, egy év alatt össze búvárlom Körmöisd történetét. és megírom. Történelemszakos is vagyok, meg aztán... ők adják a mindennapimat. Ök... — Lajos bácsi! — kurjantotta túl a termet Turbucz, a Petőfi téesz nálam tíz évvel idősebb elnöke. — Kezdd már, Lajos bácsi! Előre törtettem. Szemembe néztek a körmösdiek. De jó volt telt házat látni. Nemcsak az Angyalra gyűlnek már össze, az istenfáját! Hirtelen elszorult a torkom. Fátyolosán láttam. A küldöttség egészen beolvadt az embertengerbe. Már csak a kör- mösdieket láttam. Akkor felkísértem a színpadra s bemutattam a táncművészeket. És beszélni kezdtem, folyékonyan, jókedvvel. -Ahogy odahaza, családi körben ... Hazamenet előtt Nagy Pista bácsi egy névjegyet adott kezembe. Megfordítottam. Tyhű, szaladt ki számon. A megyei pártbizottság titkára. Bozse moj... „Holnap 11 és 12 közt szívesen venném, ha felhívna telefonon. Megállapodnánk egy hosszabb beszélgetés időpontjában. Gratulálok.” Úgjr, furán megindult előttem a világ. Talán egy tized- másodpercre. Nem véletlenül jöttek ide ezek mégsem? Álljon meg a menet! Hiszen a mi művelődési házunknak sok mindene van már. De telefonja, az mért lenne? deklődjék?.., — Semmi — mondja végül és megvonja a vállát. — Mi lenne? — Rossz kedve van — állapítja meg a törzsőrmester. A fiú bólint. — Az biztos. Az ásó után nyúl, dolgozni akar tovább. A többiek felkönyökölnek az ásókra, lapátokra és nézik. Mosolyognak. Ugratni próbálják. Ö dolgozik, gondterhelt arccal rán- cigálja az ásót, nyugodtan, halkan, folyamatosan káromkodik. A társad körülállják. A katona a lányra nézi Aztán a házra. Csillan a szeme, elmosolyodik. — Bemegyünk? A lány tétován bólint. A fiú kiugrik az árokból. — Kösz’ — mondja a törzsőrmesternek, és elindulnak. Becsukódik mögöttük a kaW pu. A katona megmossa a kezét, aztán leülnek a konyhában. A lány a fiú csizmáját nézi. Csupa sár. — Jársz valakivel? — kérdi ismét a fiú. — Azt hiszem, igen. — Hiszed? — Jó áll neki — szól valald. — Micsoda? A katona belenyomja ásóját az árok aljába, és egyszerűen a beszélőkre dobja a földet. A törzsőrmester, érzi, hogy baj lehet. — Melózni! — mondja. Nyílik a ház ajtaja. A katonák hajlongva dolgoznak. Kilép egy lány az utcára. Szép. Egy pillanatra megáll, nézi a katonákat. Aztán gyorsan odamegy a fiúhoz. Megáll az áx’ok partján. — Szervusz, katona — mosolyog. Mészáros felnéz. — Szia — mondja és végignéz magán. Keze, ruhája sáros. A törzsőrmester pár lépésre áll, csodálkozik. Megáll a munka. Csend lesz. — Élsz még, Sári? — Te élsz-e? — Látod! — mondja a fiú. — Látod, nem? — Látom. — Már egészen elfelejtettelek — lódít a fiú. — Te mondtad, hogy ne írjak! — Hát persze. Jársz valakivel? — Nem tudom... A törzsőrmester odalép hozzájuk. Köszön a lánynak, bemutatkozik. — Elmehetnek — mondja a fiúnak. — A közeibe. Majd a srácok dolgoznak. A lány bólint. Az ablakon túlra néznek egy ideig mind a ketten. A fiú érzi, hogy itt nincs keresnivalója. Szégyellj magát, maga sem tudja, miért. —örülsz most, Sári? — kér-; di a lánytól. — Nem különösebben. — Mire gondolsz? — kérdi a fiú. — Semmire... Elmúlt. A katonában mintha összeomlana valami. Azért mégis azt mondja: — Örülök neki. így természetes. Már menne. A lány feláll, ő is zavarban van. A katona is felkel. Elköszönnek egymástól. A fiúk csoportba verődve állnak és nézik, amint közeledik. Kutatják az arcát. Hiába. Nem tudják leolvasni róla, hogy arra gondol: „Pedig átkozottul szép lett volna!...” A törzsőrmester odalép hozzá. — Nem kell elkeseredni. Ez különben is bolondos tavasz. Nem gondolod? A fiú is így gondolja. Legyint egyet. Aztán — mit tehetne! — furcsán elmosolyodik. — Pedig átkozottul szép lett volna!... — mondja. A törzsőrmester bólint. Azután, szinte egyszerre, mindketen széttárják a karjukat. TÉNAGY SÁNDOR: Gyökértől ághegyig Virágpor, szerelem szaga levegőt, szívet súlyosít, boldogan, szemérmetlenül ömagát éli az anyag. Izgatott, bolond lélegzés: szél markol levélbe, húsba, í'ölcsiklandoz, tenni késztet: a bőrön átfénylik a vér. Munka gyökértől ághegyig, áradás, szívás, hemzsegés — ragacsos testű pillanat: a folytatás biztonsága. Asszonyi, forrongó évszak, tudás és sejtés összhangja — sziromház sajog: dagad a húsban s élni kezd a magzat.
