Népújság, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-21 / 67. szám
\ A romok is eltűntek már... Bürokrácia-e a bürokrácia? Néhány órás történelem az Almár-völgyben Mi is oda jártunk kirándulni, az Alniár-völgy be — és Ki az egyáltalán, aki ne ismerné az egriek közöl ? ... Tßaz ma már alaposan leborotválták a hegyoldalakat, de ;annak idején őserdöszámba ment a kiruccanó városinak. Ahogy az ember átkelt a patakon, jótét lelkek által lerakott köveken lépegetve a | rohanó víz felett, majd felért a kis fennsíkra, követve a víz folyását... — Itt álltak azok a romok — hallottam száguldás közben a mondatfoszlányt apámtól. Néhány kőre emlékszem én is. Milyen romok? Később is sokat halolt- tam erről, láttam születés közben képeket, vázlatokat az almári csatáról. „Házak iálltak ott “ mondták a régiek. — Oda húzódtak be a csehek, amikor a vörösök üldözték őket Eger felől... ■ ■ ■ A Landler-féle ül. hadtestet Miskolc felé vezényelték. Abban az időben, 1919 május elején az Eger völgyében, Szilvásvárad és Füzesabony között nem volt katonaság — olvashatjuk Kolacs- kovszky Lajos visszaemlékezéseiben. A Tisza mentén őrködő v. hadosztály néhány egysége kapta a feladatot, hogy tartóztassák fel a cseheket a Tárnánál és az EgernéL | Éhben az időben az Egri Vörös Újság, május 1-én, közli a hadijelentést: a csehek elérték Putnokot, Bánrévét. Az Egri Újság május 3-án: A megszálló seregek egészen szorosra vonták körülöttünk a gyűrűt, úgy, hogy a további fegyveres vérontásnak nincs semmi értelme ." A ve- vezércikk hangoztatja, hogy őrizze meg a lakosság a belső rendet, a nyugalmat, és akkor nem lesz senkinek bán- tódása. A jó magaviseletét méltányolják majd a megszállók... Felhívást közöl a katonai parancsnokság is, hogy átvette a hatalmat a városban, és csupán órák kérdése a megszálló csapatok bevonulása... Mondanunk sem kell, hogy mindez csupán „kacsa” volt, de jó eszköz a belső ellenforradalom kezében. Ekkor még messze jártak a csehek. A következő nap, május 4-én már újra a proletárság kezében van a hatalom. Az Egri Újság: „Még nincs közvetlen veszedelem. Jön Egerbe a Vörös Hadsereg". 6-án: „Sem külső, sem belső veszély nem fenyegeti a várost”. urna Az V. hadosztály 19/2, 19/3 zászlóalja, és az egri 60. ezred alegységei május 1,0-ének hajnalán ellentámadásba lendültek a Felnémettől északra levő cseh intervenciósok ellen. A 19/3-as zászlóalj, és az egri 60-asok szemben indítottak támadást, a 19/2-es zászlóalj alegységei pedig a Berva völgye és ä Homonna- nyak felől törtek az ellenségre, igyekezvén bekeríteni és hátba támadni... és estére már a bükkszentmártoni magaslat felé üldözték a kétségbeesetten menekülő cseh csapatokat. A küzdelem áthullámzott az almári részen is ... így újjongott akkor a 12-én rendkívüli kiadásban megjelent Egri Vörös Újság: „Győzelmes harcaink a csehek ellen! Az egész vonalon szétvertük őket! Eger mellett vereséget szenvedtek a csehek!” Igaz, 11-én éjjel, kihasználva a hadvezetés stratégiai hibáját — mint dr. Nagy József írja, Bélapátfalván „feküdt” az igen fáradt 19/2 zászlóalj — a csehek ellentámadása visz- szaszorította a vöröskatonákat egészen Felnémetig. (A harc újra átcsapott az Almár völgyén). A parancsnokság pánikba esett, és meg sem várva Stromfeld Aurél parancsát, kiürítették Egert Szerencsére a csehek cseltől tartottak, és nem vonultak be Egerbe, így a város néhány ágyúlövedék becsapódását leszámítva, melyek túlságosan nagy kárt nem okoztak, nem vált hadszíntérré. Stromfeld válasza hamar megérkezett: „Védelmi vonal vételéről szó sem lehet! Az ellenséget támadólag kell visszaverni!” Erre aztán másnap, 13-án olyan ellentámadást produkáltak a Vörös Hadsereg katonái, hogy az intervenciósok igen sokáig feléje sem néztek az Eger völgyének. . A Bélapátfalva melletti harcokban negyvenegy vöröskatona halt hősi halált, emléküket őrzi a néhány esztendeje felállított vöröskatona szobra a községen átvezető műút mellett Három ízben verte fel a csatazaj a bükki erdők csendjét azokban a napokban. Ha időben szemléljük, a történelemből az Almár völgyére csupán néhány óra jutott De ez a néhány óra is több győzelemről, mint vereségről beszél, ahol lépésről lépésre, méterről méterre küzdötték előre magukat az igazság harcosai. Eger határától Szilvásváradig az út belekerült a történelembe, s ezen az úton sok-sok állomás volt. Mint azok a régi romok, a régi házak, ahonnan — mint ahogy minden fa mögül — ki kellett verni az ellenséget, s csak utána folytathatta további feladatát AZ az alegység! Azt mondja az Olvasó, hogy volt ennél nagyobb csata is? Persze, hogy volt! És hogy maradtak nagyobb emlékek is? Persze, hogy maradtak! S lám, a romok már régen eltűntek, talán szalonnasütőhely van most ott... De — magam előtt még most is látom azt a hajdani néhány nagy követ, s ezek most így visszapillantva — valahogy beszédesebbek: többet mondanak. így is írhatnám: emlék — az emlékben.- Rátái Gábor A Lórflps csak az első ™ ucs pillanatra tűnik hatásvadászónak. Mert a bürokrácia valóban nem mindig bürokrácia, azaz lélek- telenség. hozzá nem értés, felesleges fontoskodás és más közismert lélek- és idegnyomorító nyavalya, A bürokráciának, már ami legalábbis a lassú, körülményes és pepecselő ügyintézést illeti, néha bizony nagyon is objektív okai vannak. — Bent voltam a tanácsnál ... Egy vacak papírra órákig kellet várnom és osztályról osztályra gyalogolnom... Tiszta bürokrácia! — kiáltunk fel mérgesen, de boldogan is, amikor végre kilépünk a tanácsháza kapuján, kezünkben, vagy zsebünkben a pecsétes, aláírt igazolással, döntéssel: a határozattal. Nyilvánvaló, az ügyfél a tanácsot szidja. Nem a tanácsrendszert, hanem a tanácsot általában, konkrétan valamelyik osztályt, azon belül is. valamely hivatalnokot, ügyintézőt, öt nem érdeklik az objektív okok — és van igaza —, a magyarázkodások tovább ingerelnék, ő már kimondta, hogy bürokrácia van a tanácsnál ... és kész. Mégis, kedves ügyfél, csak egy pillanatra...! Tekintsünk most el a valóban fontoskodó hivatalkukactól, pökhendi előadótól, vagy iktatótól, mert ilyenek is vannak. Sajnos, néha még feles számmal is. De most másról van szó: a bizonyos objektív okokról. Például: a tanácsok hivatalrendszere, nyilvántartása, adatfeldolgozó módszere enyhén szólva is elavult, a gépi adatfeldolgozó szinte ismeretlen, éppen ezért egy- egy adat megkeresése, egyeztetése, tények, emberek, akták nyilvántartása néha órákat, ha nem napokat vesz igénybe. Nyilvánvaló, hogy itt most nem a községi tanácsok „ technikai forradalmára” gondolok, bár egyáltalában nem elképzelhetetlen, hogy nagyobb községi tanácsok nyilvántartását is ra- cionolizálni lehet és kell kisebb igényű, de hasznos technikai megoldások útján. Ám a városi tanácsok, vagy a megyei tanács és szakigazgatási szervei számára már egyáltalán nem jelent luxust a korszerű irodaszervezés megteremtése. azonban az, hogy a megyénél, vagy akár a községekben néha bizony elemi szükségletek sincsenek — jobbára anyagiak miatt —, biztosítva a tanácsi ügyintézők számára. Hogy csak egyetlen példát említsek itt is, s legyenek ebben tanúim a tanácsi A helyzet gu Sozanits Tibor: Hazatért internacionalisták (rézkarc) gépírónők: hány írógépet kellene kiselejtezni már, illetőleg hány új írógép kellene már szerte a megyében? Hozzátehetjük még, hogy a tanácsok irodahelyiségei zsúfoltak, az irodákban egymás h egyén-hátán asztalok, emberek, ügyintézők és ügyfelek, panasza, tanácskérés, ingerült hangok, nyugodt szavak, bizalmas kérdések, suttogó válaszok: aligha lehet mindezektől eltekinteni, ha a bürokráciát emlegetjük. Felgyarapodott és felszaporodott a tanácsi ügyintézés és az ügyintézők száma, mennyisége, de hát hogy is lehetne ez másképpen, amikor évről évre növekszik a tanácsok szerepe és jogköre... Sőt: a jogkörök decentralizációjával az alacsonyabb szintű tanácsi szervek munkája nemcsak felelősségteljesebb, de egyre több is lesz. Több. felelősségteljesebb munka, amelyet messze gyorsabban kellene végezni, mint ahogy eddig végezték, vagy végezni tudták tanácsaink, melyek pedig végigkísérik az embert születésétől a haláláig. Mint igazgatási szervek is! Tudom, láttam, tapasztaltam, hogy nem volt kevés az az összeg, amit államunk ilyen, vagy olyan formában a tanácsok munkájának megkönnyítésére és nem utolsósorban a tanácsok külsőségekben is megnyilvánuló tekintélyének fejlesztésére fordított. És egyáltalán, követelni, kérni mindig könnyebb és népszerűbb, mint adott esetben a lehetőségeket felmérve, akár bizony nemet is mondani. Ám úgy érzem, elérkezett az ideje, hogy a világ legkorszerűbb, a nép hatalmát kifejező társadalmi és jogi felépítmény, ha nem is a világ legkorszerűbb, de legalább a korral lépést tartó technikai felszereltséghez jusson. Nem egyik napról a másikra, talán még egyik évről a másikra sem, de fokozatosan és nem lassú tempóban — feltétlenül! 17 c akkor objektíve is kevesebb lesz a bürokrácia és több a gyors ügyintézés miatt megelégedett ügyfél, tanácsi dolgozó. Gyurkó Géza e. fiker: 41. A déli zárás előtt készülök az ékszerboltba. Még ráérek. Vendéget kapok. Karlicek. — Az injekciós tűről vett ujjlenyomatok másolatát hozom, kapitány elvtárs! — jelenti. Egész viselkedésével hangsúlyozza alárendelt voltát. Szándékosan nem veszem észre. — Tegnap említést tett róla, kapitány elvtárs — mondja kimérten, — hogy el szándékozik menni abba az ékszerboltba. Engedelmével felhívom rá a figyelmét, hogy • ’t f'Vr't-'.sH Ni-rw-c már a régi helyén.-t hálás lehetek Karlicaknek. •adja •• ci ét? — kérdezem. Sarlicek. >gy feljegyezzem, azután közli, ikszerbolt, mert ismét tovább kölIta mindjárt? — bosszankodom. — A teljesség kedvéért, kapitány elvtárs. Nem az én bűnöm. Magam sem értem, mire jó ez az állandó vándorlás. A harmadik cím pillanatnyilag még végleges, de nem vállalok érte felelősséget. Törlőm a második címet és felírom a harmadikat — Ez minden — mondja Karlicek. — Nem minden — mondom. — Üljön le, és magyarázza meg, mi az ördög jutott eszébe azzal a fülbevalóval. Kérdésem váratlanul érte. ám néhány pislantástól eltekintve megőrzi a nyugalmát. Egy kissé azonban enged az igyekeztéből, hogy megőrizze arcán az alárendeltség kifejezését. Ismételt felszólításomra leül. — A parancs értelmében visszavittem a fülbevalót az üzletbe, kapitány elvtárs! — mondja szolgálati hangnemben. “■ — De hiszen elküldte Dvorsky kisasszonynak! — Ezt szabadon megtehettem, mert újra megvásároltam. Remélem, ez ellen nem merülhet fel kifogás. Néhány kurta pillanat alatt nagy dacosan már másodszor fricskáz fel. Hanem én úgy teszek, mintha észre sem venném, a kihívást nem fogadom el, s ez lefegyverzi. — De miért vette meg? Már akikor Dvorsky kisasz- szonynak akarta ajándékozni? Karlicek hallgat egy kicsit, azután egyszeriben mintha ismét a régi Karlicek volna. Csak egy kissé elmélyültebb. — Akkor még nem — préseli ki magából végül is erőszak]:íd. — Nem is mondanám el magának, de bonyolultabb volt a dolog, mint ahogy látta. Mosolyognom kellett, amikor rájöttem, hogy a bennlakásos tanfolyammal akar kigyógyitani. Engem ugyanis legelőször az kapott meg, hogy Helena arcát a világért sem tudom felidézni az emlékezetemben,hogy egyáltalán nem tudom elképzelni. Ezért hatott rám annyira, amikor szemtől szembe nézhettem. A fülbevaló pedig... Karlicek maga elé emeli kezét, mintha a hüvelyk- és mutatóujja között ott tartaná a fülbevaló egy-egy darabját, mintegy huszonöt centiméternyire egymástól. — Így a fülbevaló között — mondja — életnagyságban megjelent előttem az arca, mint a leggyönyörűbb térhatású fénykép. Ha messzebbre tartottam egymástól — húzza szét a kezét —, akkor nagyobb képet kaptam, ha közelítettem őket kisebb volt a kép. Így például órába való miniatűr keletkezett — tartja szorosan egymás mellett az összezárt ujjait. Aztán leereszti a kezét. Csodálatosképpen tökéletesen épeszűnek látszik. — Otthon felakasztottam a fülbevalót a falra — magyaráz tovább. — Felakasztottam az internátusbán is az ágyam fölé. Helena arca egyre pontosabban kirajzolódott közte. Ha megpöccintettem a fülbevalót, hogy himbálózzék, Helena mosolygott, fintorokat vágott, egyszóval mindent megtett, amire kértem, például kiöltötte a nyelvét. Így biztosan megállapítottam, hogy szépen haladok az őrület útján. Kidobtam a fülbevalót a szemétkosárba. Belehajítottam a halastóba. Helénát ott láttam megfulladva. Egy barátom kihalászta a fülbevalót. Végül mentő ötletem támadt. Elküldtem Helénának, s most békességem van. Karlicek indulásra készülődik. Már éppen torkig vagyok a fecsegésével. Az ékszerbolt új címével azonban igen jó szolgálatot tett. Most már csak ott legven még az a vezetőnő. Hiszen őt is kicserélhették, s ezt ettől a mindentudó Karlicektől elfelej tettem megkérdezni. Röviddel dél előtt lépek be az aránylag kicsi üzlethelyiségbe. Más vevő e pillanatban nincs itt. Díszes cigarettaszipkákat láttam a kirakatban. Előadom, hogy szeretnék egyet kiválasztani. Mindössze két árusító van a boltban. Az idősebb üzletvezetőnő és egy fiatal, csinos, mosolygós. Az idősebb azt mondja: — Kérem, parancsoljon, bő választékunk van. De mintha egy pillanatig nem is tudná, voltaképpen miből kínálja a bő választékot. A fiatal láthatólag zavarban van. Elém tesz egy fiókot, amelyben egymás her gyén-hátán hevernek a legkülönfélébb fajta szipkák. Nagy gonddal válogatok, a vezetőnő a pult mögött türelmetlenül toporog — Ajándéknak szánja a kedves vevő? — Igen, egy választékos ízlésű hölgy részére — mondom. Olyan képet vág, mint aki az esetben nem tud tanácsot adni. Karlicek azt állította, hogy zavaros. A kifejezés ugyan talán egy kissé erős, de már nem gyanakszom az asszonyra, hogy ő maga csempészte be az ezrest a bevétel közé. — Egy évvel ezelőtt máshol volt az üzletük, — ugye? — kérdezem barátságosan. — Igen — bólintott rá zavartan. — Alenka — kiált át a fejem fölött —, csukja be az ajtót, dél van, zárunk. Úgy teszek, mintha nem hallanám. Éppen azt akarom elérni, hogy senki se zavarjon bennünket. Alenka bezár, ahelyett, hogy jó üzleti érzékkel rám próbálna sózni valami egyébként eladhatatlan portékát. — Ott két segítsége volt, ugye? — kérdezősködöm tovább ártatlan képpel. — Kettő. Eltolom a szipkás fiókot, és előhúzom zsebemből az igazolványt. — Azért emlékszem — mondom —, mert akkoriban volt valami kellemetlenségük egy ellopott ezressel. Az üzletvezetőnő megijed, de láthatólag csak azért, hogy hirtelen-váratlan megint ügye támadt a rendőrséggel. — Ein már nem is tudom... — Eigyszerre sápad és vörösödik az arca. A fiatalabbon inkább kíváncsiság látszik. — Igen, persze hogy, vezető elvtársnő... — emlékez- • teti a főnökét. — Csak azután azt mondták, hogy tévedés. — Már megint valami? — nyög fel a vezetőnő. — Semmi — rázom a fejemet. — Nyugodjon meg. Most is úgyanarról van szó. Akkor az nem volt tévedés. Kár, hogy nem emlékezett rá, ki fizetett azzal az ezressel. — Nekem a vevők nem mutatkoznak be — élénkül fel az asszony. — Mért nem hoztak ide valamit? Megmondtam volna, hogy vásárolt-e valamit nálunk az illető, vagy sem. — Ma tudnék mutatni magának egy bizonyos személyt — mondom. (Folytatjuk)