Heves Megyei Népújság, 1968. november (19. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-03 / 259. szám

-Ä^^^Ä^^>^^AAAAA«\A^AAA(\Al^AAAAA^AA^AAAAi^A)ÄAAAAAtiVN^A^VVVS^A^A»^AAA^WWSiVVWVVNAAAAA^AAAAAAAAAAAA/^^ A gyenge, távoli madárhang úgy sikolt el valamelyik fa csúcsa felett, mintha egy nagy üvegbúra belső faláról hullna minduntalan vissza. Egy barátomat kerestem fel a hegyen, nem találtam odahaza. Alattomosan dél lett, itt a magasban rekedtem ebédidőre. Az étteremben kevesen vagyunk, benn a szállóban makacs öregek tanyáznak, a híres prózai színésznő az egyetlen fiatalabb vendég, a belső sarokban ül, egy falra szegezett szarvasagancs alatt, angol nyelvtanárnőjével na­rancssalátát kanalaz. A völgyre néző nagy ablaknál kaptam üres asztalt — először lepillantok a völgybe, azután fel a magasba. Mennyi levegő fér el már ilyenkor a szürke égbolt alá, pattanásig teli van minden rakoncátlan, mohó, óriási lé­legzettel — a felhők, a szél, a hideg, a pillanatokra kibuk­kanó fény milyen könnyen és higan mozdulnak. De leg­hajlékonyabbak a fák. Csak tavasszal ilyen könnyűek a lombtalan, meztelen fák. ágaikban semmi merevség, sem­mi aggály. Az ágak lubickolnak, mint a halak: fel-fel­szöknek a könnyűségtől pezsgő, hidegvíz-frisseségű, ré­szeg levegőben. És jön a szél, erősen jön a szél, nyomja befelé az üvegtáblákat — hirtelen kamasz elhatározással tavasz van; Tavasszal az ablak is nagyobb, szeretném kinyitni legalább egyik szárnyát, hadd zúduljon be a szél a ke­nyeremre, a levesembe. De itt, ebben a csendes, kimért étteremben az ilyen nyitott ablak erős illetlenség volna, agg ízületek fenyegetése, meg sem kísérlem: lehetetlenség. Már mindenestől azt a néhány év előtti szelet érzem, ILLÉS ENDRE: Velencei gyűrű azt a kócosat, kócolót és ragaszkodót. Itt a testvérhegyek valamelyikén ebédeltünk akkor is, erre jobb kézt vagy balra, egészen a magasban. Külföldről jöttem aznap reg­gel, milyen régen nem láttam a szemét, a csuklóját, sem­mijét. Ebéd előtt tudott csak elszabadulni szívdobogva, már valószínűtlenül messziről láttuk egymást az utcán. Taxiba ültünk, a vezető eliramodott velünk valamelyik hegy felé; Mielőtt beszálltunk volna, odaszóltam a vezetőnek: „Gyorsan hajtson!” De néhány perc múlva mégis kopogni kellett az ablakon, félúton szálltunk ki, ismeretlen ka­nyarodásban. nem lehetett tovább bent maradni abban a szűk. sötét, rohanó bőrszagú fészekben — le kellett lépni a földre, lassan, részegen, lépésben menni hegynek felfelé, foggal utánakapni a visongó szélnek, egészen mélyet lé­legezni, ájulásig ijeszteni a szívet, egymás vállának szé­dülni. És azután kint ebédelni. A szélben ebédelni. Valóság­gal téli álmából vertük fel az ismeretlen, kis vendéglőt. — Csak magunknak főztünk ebédet — szabadkoztak. — Hát megosztjuk — alkudtunk nagylelkűen. A legkülső teraszon választottunk asztalt, a pincér megteríteni se akart; — Szép, kényelmes belső szobáink vannak — csalt befelé. De ha gyengeségünk már engedett is volna a csábí­tásnak, térdünk megmakacsodott és nem mozdult a ter- raszról. Csíptétőket. súlyokat, köveket hoztak. így lehetett valamiképpen megfékezni az abrosz fel-fellobbanó, vi­torlázó kedvét. Hajunkba fújt a szél. A bort súlyos kancsóban állí­tották az asztalra. Először burgonyalevest kaptunk, a le­vest kifújta a kanálból a szél. Az öreg pincér az ablakban állt, és csak arra tudtuk rávenni, hogy pillanatokra ki- kirohanjon hozzánk. A jeladásunkat leste, és amikor in­tegetni kezdtünk, gyorsan tányért váltott. Lefödve, leve- sestálban kaptuk a hirtelen borjúsültet és a rizst ugyan­így­És a szél patakjai közben úgy zúgtak felettünk, mint­ha magas hegyormokról zuhantak volna lefelé. De a nap is sütött egy-egy villanásnyira, olyan vakító volt, mintha nagy tükörlapokból kelt volna fel, és a fénye más tük­rön hirtelen térdre buknék és elcsúsznék. Pillanatokig tartott ez a játék, azután megint szakadozó, sötétszürke felhők vágtattak fölénk. Még tésztát is ettünk és cigarettát szívtunk. K ét-há­rom szippantásnyi cigarettát, mert a parázs kibukott a do­hányból. Feketénket a szél kapta el. Soha nem fürdettük meg magunkat ilyen tisztára. Ha arra a tavaszi délre gon­dolok, azt hiszem, hogy soha ilyen boldog és ilyen csontig megtisztult nem voltam. Egy velencei gyűrűt hoztam neki. Egy rózsaszín ko- rallköves ezüstgyűrűt. Valamelyik ujjára húztam a villo­gó szilánkok közé foglalt kis korallkövet, ott szédültünk a legszélső teraszon a mélység felett, iszonyú erővel su­hogott, rángatott a szél — s nem lehetett tovább folytat­ni. Kocsin vagy gyalog mentünk-e vissza a városba, nem tudom. Két nap múlva valamin összekaptunk, ő az ujjára né­zett. A gyűrű az ujján volt. — Szerencsétlenséget hoz — mondta elsápadva. De nem előttem húzta le a gyűrűt, csak amikor már elmentem. Egy kis öltözőasztalkára tette, s a gyűrű már ott is maradt. Néha még felvette, félve és idegenül for­gatta ujjai között, majd megint visszatette. Nem is vette észre, amikor eltűnt. Én loptam el. /vVVV\A/VW\AAAAAAAAAAAAAAAAA/V>A/\A/W\AAAAi%AA<VVVNA/SA/VVVVV\AAAAAA/V*AA*/V>AA^ v'WWWW ÉLŐ IRODALOM A küzdelmes élet költője (Ratkő József: Fegyvertelenül) Ahányszor tehetem, min­dig örömmel írom le, hogy a mai magyar líra — szép ha­gyományaihoz méltóan — gazdag eredeti tehetségek­ben. E gazdagság nemcsak a már nagyobb életpályát be­futott, szemléleti. szintézist teremtő költők életművével mérhető, hiszen Illyés Gyu­la, Weöres Sándor, Benjá­min László, Nagy László, Juhász Ferenc, Garai Gábor és Váci Mihály mellett a hatvanas években Ígéretes fiatal költőnemzedék jelent­kezett irodalmunkban, mint­egy bejelentve jussát az előb­biek által már meghódított költői magaslatok megtartá­sáért folytatandó küzdelem­re. Új tehetségek, fiatal köl­tők ízlelgetik a költészet szépségét, de a teremtő alko­tás vajúdó fájdalmát is. Bel­la István, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkő József, Serfőző Simon, Szepesi At­tila és mások eddig megis­mert verseiben alakul ennek az új nemzedéknek költői útja. Kétségtelen, hogy közöt­tük az egyik legeredetibb te­hetségű költő Ratkő József, akit már második kötetének megjelenésekor mutatunk be olvasóinknak. 1966-ban Fé­lelem nélkül címmel mér ol­vashattuk első kötetét, majd 1968-ban a Magvető Kiadó adta ki szép kiállítású má­sodik kötetét, Fegyvertele­nül címmel. Sajátos, rokonszenves al­katú költő Ratkő József. A küzdelmes élet költője, aki hányódó sorsában ismerte meg az életet, és vallhatta magáról már első kötetének megjelenésekor: „Ez a kötet jelzés az olvasónak: meg­tanultam ezt a világot, be­szélni akarok-fogók róla. Fegyelmezett ember vagyok, barátaim, s magam példáján megtanultam, hogy csak a legnagyobb emberi erkölcsi és művészi fegyelemmel sza­bad ma élni, dolgozni.” S valóban: költői világá­nak középpontjában a rend- teremtés fegyelmezett szán­déka fedezhető fel leghama­rabb. Értelmesen, hittel akarja szogálni azok közös­ségét, akik a nincstelenség- ből, a nyomorból emelik fel fejüket. Jól tudja, hogy ma, amikor háború, pusztulás fe­nyegeti az ember jövőjét, a tájékozódni akaró lélek csak értelmesen, a törvény és Jpnd hitével mondhat okos Havakat: „Itt másképp élni nem lehet már, csak vasba, való fegyelemmel; másképp szeretni nem szabad már: forró, kegyetlen szerelem­mel!” — írja első kötetének címadó versében. A megszerkesztett költői világban így minden csak az ember viszonylataiban mány). A bokor „szájába fogja a szelet”, és „okos kö­kényszemével” hűséggel néz a megértő emberre (Bokor). Ennek a metaforikus ter- mészetképnek az értelme a szokványos természeti képek költői tartalmának megvál­tozásában rejlik. Nem ön­ÜZENET Innen van legmesszebb az ég; rakétával sem érhető el. A rokkant úton szekerek nyikorognak megrakva kővel. Vert falak közt vert emberek sóhajtoznak megrakva bajjal. Ketyeg a mérhető idő. Éjszaka megőszül a hajnal. Azt mondják, készül a jövő. Jött-ment szelek erről gagyognak. Isteni rendelés szerint Itt csak a csillagok ragyognak. igazodik fegyelmezett rend­be, csak az ember életét is meghatározó törvények is­meretében és vállalásával találhatja meg saját helyét a természetben és társada­lomban. Felismerte, hogy a világban „minden dolgok szülője” az ember, s e te­remtő erő védelmében mond­ja ki bátran erkölcsi-etikai programját; „Mindent, ami az ember ellen készül e szű­külő világban, gyűlölök, akárha gazember gondolja ki, akár a társam.” Az elkötelezettség és a cse­lekvő életprogram „vasfe­gyelme” kényszeríti költői rendbe a természet világát is. Mint teljes hittel vállalt mesterénél, József Attilánál, Ratkő Józsefnél is, a ter­mészet szinte megszelídülve térdel a költő elé. Már első kötetében látjuk ezt (Játék — komolyan), de teljesen csak második kötetében vá­lik dialektikus élménnyé. Az ember mintegy beleolvad a természetbe, és tulajdonsá­gaira ismer. Ezért télen gyá­szolni kell, mert a fák „ki­fosztott száraz öregek”, akik „topognak” (Gyász), a bokor repülni akar, próbálgatja szárnyát a szélben, az út gyalogol kőcsizmában, je­genyefa a vándorbotja (Ta­vasz). Az ősz üzenet nélkül támad a fegyvertelen gyen­ge növényre, a szél nyergeli a fákat, de a nyárfa föima- gaslik, sörényét rázza, nyo* rít, nem alázkodik (TaniuL; magukért, csak szépségükért vannak, mert a leírások ter­mészetfilozófiai, azaz em­beri távlatokba kerülnek. Éppen ebben a gondolati tartalmi gazdagodásban, lát­juk Ratkő József második kötetének jelentőségét, az elsőhöz képest az igazi to­vábblépést Az emberközponttal meg­szerkesztett világot Ratkő József onnan nézi, abból a környezetből, amely világra hozta, értelmét felnevelte. Csak természetes ezért, hogy költőisége gazdagon merít a népköltészetből, a népi misztikából, és a nép naiv-biblikus képzeletvilágá­ból. Az eddigiekből is követke­zik Ratkő József költészeté­nek még egy eredeti sajá­tossága. A világ jelenségei­nek költ őrségét mindig biz­tosítani tudja, mert látomá­son költészet az övé, nem se- kél.yesíti el soha líráját szem­léleti primitívséggel. Költői mesterei közül első­sorban József Attilát említ­hetnénk, de szabadverseiben, dalszerű soraiban vagy szel­lemes miniatűrjeiben ott érezzük Váci Mihály szen­vedélyét is. Versei azonban nem válnak egyszerű után­érzésekké, mert van már élet- és költői programja, és az önálló hang is kialakuló­ban van. Bizonyságképpen — befejezésül — írjuk ide második kötetének szép öt­sorosát: „Én, egy a fegyver­telenek közül, egyensúlyozva egyszál hitemen a félelem sza- kadéka fölött énekelek. Ma­gamat bátorítom. Talán át­jutok a halálig.” E. Nagy Sándor Gereblyés László: ECSET Sarokban heversz félredobva. Miért? Merő vád a tekinteted, kilobbant csillagocskák Hunyorognak bennük ... Ki tudja mit rejtegetsz ma még magadban! Ki tudja mit nyelt el benned a cápa sors, — Mohás előítélet? Ki tudja, mint ejthetted volna ámulatba még az értő, A gyúlékony lelkeket, ki tudja, mily érleli, mily forraló Színeket kevertél volna még palettán a köz javára, Sokaknak örömére, mintha csak mannaként szétosztanád Az utcasarkon... Ki tudja, tán még tellcnék erődből jónéhány vonásra, Talán még futna kedvedből vászon-futásra is, Talán... Te, ki oly híven szolgáltad mestered, akárcsak ifjú évei, Te, aki oly vakon szeretted, Ha megszólalnál, mit mesélnél? Mióta is heversz így, bénán, porlepetten.. 1 Nyűglődve, mégis, mint egy koravén. Hatvannégy éves korában elhunyt Gereblyés László, József Attila-díjas költő, a magyar szocialista költészet gazdag, egyéni hangú lírikusa és mű­fordító, a francia irodalom jeles tol- mácsolója, aki a harmincas években több, illegálisan és féllegálisan meg­jelenő kommunista lap szerkesztője és munkatársa volt, a felszabadulás után pedig a Nagyvilág című világ- irodalmi folyóiratunk alapítója és hosszú ideig szerkesztője. Ljuben Dimanov: T ÁCSÁN KA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom