Heves Megyei Népújság, 1968. október (19. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-13 / 241. szám

Emberek és könyvek

H. Sas Judit könyve

Ezen a helyen az élő “ irodalom izgalmasabb Jelenségeiről, versosköletekről, regényekről szoktunk megemlékezni, ezúttal azonban egy szociológiai tanulmányhoz fűzünk megjegyzéseket Nemcsak azért kell szólni H. Sas Judit könyvéről, mert egy-egy szociológiai tanulmány nálunk eseménynek számít hanem azért is, mert a szerző üdítő útra viszi az olvasót és ez az olvasmányélmény semmivel sem kevesebb mint egy modern regény szemlélete és megértése.

A tanulmány (Akadémiai Kiadó) Gyöngyöstarján,

Gyöngyőssolymos, Nagyfüged oivasómozgalmáról, a könyvnek, a szépirodalmi alkotásoknak az olvasóra tett tatásáról, illetve a közvetítő rendszerek működéséről számol be. A három községben kitűnő szabadpolcos könyvtárak működnek, jó és gazdag könyvállománnyal, a helybenolvasás lehetőségeivel. (Az 1000 lakosra jutó ellátottság itt jóval magasabb az országos átlagnál, ezer lakosra 1700 kötet jut.)

Á tanulmány alapvető kérdései: Mi a művészetek, elsősorban a szépirodalom társadalmi funkciója? Milyen feltételek segítik vagy gátolják az irodalom funkcióinak érvényesülését? Képes-e az irodalom átalakítani az emberek morális, értelmi, érzelmi magatartását? Tökéletesedik-e ez az ember olvasmányai által? Jobb-e az olvasó ember mint a nem olvasó? A hangsúly tehát a

potenciális olvasóközönségen, a könyv és az ember etikai funkcióinak vizsgálatán van.

A zért is érdekes ez a téma. mert a szerző a paraszti társadalom bomlásának időszakában vizsgálja a kérdést, tehát egy átmeneti periódusban, amikor még érvényesülnek a falvak életében postfeudális tendenciák, amikor még jelen van a régi, de a falusi előítéletek már fellazultak és a társadalmi szokásokat elmossák az új termelési viszonyok, amikor már megvannak az ipari társadalom létfeltételeinek csirái. Ez az idő, amikor a paraszti tömegek mobillá válnak s életüket a nagyüzemi mezőgazdaság, a városok és ipartelepek vonzása határozza meg. Ilyen körülmények között alapvetően megváltoznak az olvasás lehetőségei és feltételei.

Az olvasás értelmét tekintve a szerző a következő megállapításokra jut: vannak, akik időtöltésből, szórakozásból. ismeret- és tapasztalatszerzés céljából olvasnak; Az olvasók egy másik része a könyvben hiányzó etikai normák helyett válaszokat keres a morális lét lehetőségeire, ismét mások az önkifejezés egyik objektív formáját látják a könyvben. Csak kevesen tekintik az olvasást a műveltség egyik alkotó elemének és legalacsonyabb azoknak a száma, akik a szépirodalmi művek olvasásában a társadalmi előrejutás (sznobság) egyik formáját látják. ..A parasztit, a munkát, erkölcsöt, világképet idealizált, romanLELKES MIKLÖS:

HISLÁMY

hajjaj! — hajaj! — nagy kiabálva megy s én már tudom mit kell ilyenkor tenni: a bölcs ember az négykézlábra áll s így szól: IÁ! itt jön a vadszamár! a feladat csak ennyi, mire 6 szintén négykézlábra áll s így szól: mö-ő! — és bizony erre már a vadszamámak illik megijedni, mivel a tigris mérges hangja ez. mely rádrivall — a szamárra — mö-ő! s egy szék mögé nagyijedten bebújni sietve kő! möő!

de hirtelen

a tigris édes hangon felnevet (éppúgy, akár egy kedves kisgyerek!) s a táskájába nyúl a vadszamár s a történetnek vége csupán ennyi: maszatos képű bájos tigrisek, hogy felfalnak, bárhogy ijesszenek, hidd el nekem — jobban szeretnek csokoládét enni!

SIMONT! IMRE:

Ars Poetica

Ma szálljunk versbe testvér; különbet mit tehetnél —

Útvesztő férfimunka kutatni önmagunkba

de méltó is veszélye pennás vándorlegényre.

— Setét zugokba lesve a lényegest keresve:

juthatsz olyan vidékre hol eltanyáznál végre

valami lomha élmény hátán csak úgy henyélvén.

Ám felriaszt a törvény; különb csapásra törvén

loholj tovább, kutatva, lesvén: kerül utadba

(bár rejtve van még egyre, tán egy végső esetre)

valami harcra méltó nyers, zabolátlan szép szó.

£

amit betörnél végre már zabolás mértékbe!

— Ö, azt a szót keresd meg s rá mondatot, nemeset:

nyíljék során — mint rózsák - a jóillatú jóság

s a görcsbe rándult vadság múltán oldott szabadság

példázza majd a rendet: embert, de emberebbet!

"— Ö, azt a szót keresd meg, s rá mondatot, nemeset,

s úgy formáld tiszta művé derűssé, egyszerűvé:

hogy szóljon bár e tájrul: rólad mindent elárul

s bár szóljon földről, égről: mégis e drága népről.

tizált változatban keresik."

Az olvasás az a folyamat, ami a leginkább gondolkodásra készteti az embert és egy könyv a tájékozódáson, esztétikai élményeken kívül magában hordoz etikai értékítéleteket is.

Az etikai problémák iránti érdeklődés gyerekeknél 14—28 % között mozog, ugyanez segédmunkásoknál 25 %, szakmunkásoknál 31,2 %, a szellemi dolgozók körében 41,8 %. Tehát minél magasabb az intellektuális szint, annál inkább erősödik az etikai és társadalmi problémák iránti érdeklődés, viszont „minél alacsonyabb a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely, annál inkább csökkennek ezek az értékek” és ezzel egyenes arányban nő a szórakoztató, időtöltő motívum. Minél Inkább iparosodott egy község, annál inkább nő az olvasók száma, minél archaikusabb egy falu. annál kevésbé értik az olvasás jelentőségét;

C as Judit következtetése

J az, hogy ezeknek a községeknek olvasói az olvasás rendszeressége, minősége szempontjából eltérnek egymástól és egy város olvasási kultúrájától mégis felismerik a művészetek értelmét, azt, hogy évszázadunk nemcsak a pusztulást szolgálja, „hanem megszülte az emberiség felelősségérzetét pihenni nem hagyó, a veszélyt megmutató XX. századi művészetet is... És ha elborzaszt ez a tükör vagy ha éppen ellenkezőleg: az emberi lét értelme látszik benne, közelebb jutunk hozzá, hogy megteremtsük emberhez méltó életünket.” Ebergényi Tibor

PAUL ERIK RUMMO:

ANTEUSZ

Fut, siet, repül huszadik századunk, rakéták hátán nyargal munkára.

Száz húrú, modern emberek vagyunk, elménk nehezen lel önmagára.

De Földanyánkra! Jól emlékezem: nem csodától lobbant rakéták tüze, a földön fogant meg, párás réteken, hol először vont barázdát az eke.

Bölcsője ott volt. S a kor friss ütemére fordul át immár a szelek beszéde; zúg, berreg a föld. Hallhatod, látod, érzed az erejét talpad alatt.,.

Általa van minden: vágy, indulat, kezdeted, véged, örök folytatásod.

(Bán Ervin fordítása)

FORGÁCS KÁROLY:

*

Ag9 levél9 virág

Repül az illat, le-lecsap reám Mint sirályhad a hullámzó habokra: Gesztenyefák és akácok során Fehér reflektorok sugárzó csokra.

Hogy pusztulás volt itt: jel nem mutatja.

A zöld élet minden szürkét befed,

A csatazajra ráömlik a hurrá S a győztes zászlót lengető sereg.

A sánta harang jó ütemre vált át,

A parázsba lángot lobbant a szél,

Az ágakon számlálhatatlanul susog Mindenki címére egy-egy levél,

Olvassátok el: mit üzennek nektek

A mindig megújuló feladók.

Fogadjátok be a küldött reményt:

Az estét fényesítő falatot.

RÉNYI PÉTER:

A múzsák nem hallgatnak

latinok ismert kőzmon- , dását: Inter arma silent I y Musae — a fegyverek között hallgatnak a múzsák — évezredeken át idézték. Pedig sohasem volt igaz, semmilyen korban. Nagyon friss példákkal is lehetne ezt bizonyítani, azokkal a tragikusan friss sírhantokkal, amelyek alatt vietnami katonaköltők fekszenek, akiknek zsebében verseket találtak; az öldöklő háborúban írt verseket — a szabadságról, a hazáról, a kedvesről. A kérdés, amelyről itt szót szeretnék ejteni, összefügg velük is, de nem róluk szólnék, hanem rólunk. Arról, hogy olyat) viszonyok között, amilyenek között ma élünk, hogyan is vagyunk a múzsákkal és a múzsák szabadságával?

Persze, ha a „viszonyok” fogalmát szűkebben fogjuk fel, ha csak hazánk belső állapotára gondolunk, akkor a kérdésre magától adódik a válasz: békésen és hosszú ideje kiegyensúlyozott feltételek között élünk, a művészet, a kultúra fejlődése számára a fesztelen mozgás, a kísérlete- zés és a kutatás, az újjal való próbálkozás tág lehetőségei adva vannak. Azért azonban itt belül is akad súlyos kérdés. De bővítsük a kört, akárcsak Európára, Ázsiára, Afrikára; vagy még nagyobbra, a földkerekségre! Minél nagyobb az átmérő, annál szembetűnőbb lesz: mélységesen nyugtalan, kiélezett ellentmondásokkal teli világban élünk, amelyet háborúk és polgárháborúk, az egész világot megerengető válságok, a történelmet meghatározó

erők görcsös egymásnak feszülése jellemez — minden fronton és vonalon. S ehhez még hozzá kell tenni: nemcsak le-lezúduló viharok kavarják a légkört, az emberek belső atmoszféráját az is felhevíti, hogy látják: újabb és újabb viharfelhők gyűlnek a láthatáron. Nem vagyunk hát valami öncsaló illúziók rabjai, nem kergetünk-e befelé fordulva, a magunk „magyar glóbusza” felé — holmi délibábokat, nem engedjük-e át magunkat önfeledt játékoknak a művészetben, az irodalomban, a szellemi alkotásban, ezeken a különösen érzékeny tereken, amikor nem szembesítjük napról-napra a kultúrát ezzel az összhely- zettel, amely — a közvetlen jövőt illetően — annak is sok aggályra ad okot, aki nem vesztette el hitét a távlatokban? Vannak, akik így is fo- galmazák meg a problémát, kicsit radikálisabban: egyáltalán megengedhetjük-e magunknak az alkotás szabadságának ezt a „luxus”-át? Vagy meddig engedhetjük meg? Az utóbbi hónapok eseményeinek sodró iramában különösképpen érdemes erről beszélni.

D

gaz, mindjárt a kezdetén két részre kell bontani a problémát. Egyfelől a kulturális gyakorlatéra, az alkotók mai tevékenységére. Másfelől a kulturális politikáéra, a párt és az állam céljaira. De ezt annál könnyebb szívvel tehetem meg, mivel bizonyos vagyok benne, hogy végül is ki fog tetszeni: a kettő között sz ros kapcsolat és

kölcsönhatás áll fenn. Ami az utóbbit illeti, köztudott, hogy a kommunista párt legfőbb törekvéseit a művészetben a realizmus fogalmában összegezhetjük, röviden szólva olyan alkotások támogatásában, amelyekben a kor valóságos képe jelenik meg, abban az értelemben, persze, hogy bennük a valóság legmélyebb tendenciái híven tükröződnek. A mi kultúrpolitikai gyakorlatunk — a gondolat éppúgy, mint a forma számára — a lehető legtágabb mozgásteret igyekszik biztosítani. Ennek sokféle oka van; a művészértelmiség pszichológiájával való számolástól egészen a szocialista demokrácia elvéig. De a legfontosabb, a mindenekelőtt való indok erre az előbb említett cél; a realizmus. A szocialista művészet nem válhat — semmilyen körülmények között — a valóság hű tükrévé, ha a társadalom részéről nem az a legfőbb igény vele szemben, hogy fedezze fel, tegye láthatóvá a felszín mögött munkáló erőket, a meghatározó fejlődési vonalakat. Ha korlátokat állítunk az alkotás elé — és bizonyos korlátokat kénytelenek vagyunk felállítani — elsősorban azért keli oly gondos körültekintéssel eljárni, mert ezt a valóban alkotó tevékenységet: az uj feltárását akadályozhatjuk meg, illetve jelentékenyen gátolhatjuk.

A haladó gondolat, amely a dinamikusan alakulót, a fejlődőt, az újat kíséri nyomon, csak akkor töltheti be rendeltetését, ha tágas és széles a tér, ahol mozoghat, kutathat és teremthet. Amiből — visszatérve a fentiekre —

logikusan következűn ka olyan a mi korunk, amelyben — jelenleg legalábbis «— gyors iramban éleződnek alapvető folyamatok, (és ennek nyomán új és új jelenségek tűnnek fel és le, sűrűsödnek össze, alakulnak át) akkor ez csak újabb ok arra, hogy biztositsuk ezt a bizonyos mozgásteret: a szocialista igazságot csak így találhatja meg a szocialista realizmus, hivatását csak ez esetben töltheti be. Hadd demonstráljam ezt a kissé elvont képletet egy valamivel konkrétabb példán.

Vannak, akik a szocialista kulturális politikától azt várják: igényelje a szocialista művészektől az optimizmust. Így, általában. S ha olyan a nemzetközi helyzet, ahogy az előbb ismertettük, abban újabb érvet látnak erre a buzdításra. Bonyolódnak a viszonyok, akár nálunk, akár a közelünkben, akár távolabb? Ám rajta, legyen a művészet ilyenkor ellensúly, sugározzon hitet, erőt, nyomja vissza a feltoluló kételyeket és aggályokat! De vajon ez következik-e a realizmus elvéből? Az opitimizmusnak ez az általános sugallása? Korántsem. Ez az értelmezés nem a valóság mély összefüggéseit feltáró eszközt lát a művészetben és- az irodalomban; csupán a pillanatnyi hangulatra ható, az éppen kívánatos atmoszférát teremtő „kísérőzenének” tekinti, körülbelül annyiba veszi szerepét, mint amennyi a hegedűsöké a lakodalmon. Vannak persze fajai a művészetnek, amelyeknek lehetőségei nem sokkal szélesebbek (és rájuk is szükség van), de a légié«