Heves Megyei Népújság, 1968. szeptember (19. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-15 / 217. szám

FÜST MILAN:

Oh latin szerelem!

Borig s borostyán közt, hol ama fürtösfejű Arcán kis ágyának s álmának minden melegével Megjelenik reggel s ittasan bámulja világod:

Kérlek Venus, küldd el ez egyszer galambjaid arrafelé.••

Csattogva fénylő, szép nyaka mellett: ők

Súgják meg neki titkom, hogy régen szeretem

S hogy nem mertem mindeddig szólni neki, mert féltem

az anyjától

S hogy biz’ Isten mondom, félek tőle ma is.

De sose búsuljon azért, mert most aztán elviszem ám,

eltépem és elrablóm, Amily biztos, hogy élek, oly biztos, hogy megszöktetem

onnan, —

Csak aztán jól készüljön a kedves, mert nincs Isten, aki

tervem megakasztja! —

Mivelhogy, — énekeljetek ti szép mezők! — én

_ elviszem őt.;,

S a vén zsugorit majd ketten kinevetjük.

FORGÁCS KAROLT versel:

Az öregség küszöbén

Már nem úszhatok szabadon észak és dél, kelet, nyugatnak: valami partközeibe hajt, s a parton vérebek ugatnak;

halászok kiáltása csobban a hajlongó hullámok hátán, s a vizek kék függönyeit kockás hálókkal veri a sátán;

\ nem tudom, melyik ölel át, s a réseken nem fér át testem.

Jön közelebb és közelebb, hogy elhozza hozzám a vesztem,

hogy még nagyobb tengerbe dobjon: a fájdalmak örvénye forr, zúg, fogatlan szájával felém nyúl, és állkapcsa nyelésre torzul.

Fűzágon barka

Porzó száraz szelek csiholják tűzbe az ősz fagyba fojtott par azsait, kéklő gyertyalángjait a hantokra tűzte az ébredés. Futnak az apró lángok, körül táncolják a fűzbokrok tövét: kulcs fordul a zárakban, felpattannak a rügyek, s millió barkaszcmmel csodálkozik a tájra az álmából ébredt, mozduló világ.

BŐSZ JENŐ:

Megbánás

Dorombol, mint a lomb, az éj. csapong az emlék vak madárként, —

lelógó szárnya földig ér, vergődik erdők szélinél, s elém terül, mint szörnyű árnyék. ■

Majd égbe szédül, tolla szél, — ijedve rebben szét a nyár!

— Ugye, ha most választanál,

már mindent másként kezdenél, múltam, te égbe hullt madár!

s még a csípőjével is megcsókolta a fiút

— Lemegyek — mondta a nő —, mit hozzak fel?

— Ne hozz fel semmit Majd én lemegyek.

— Jó, — mondta a nő :— legkésőbb nyolcra itt vagyok, öt deka kávét is hozhatsz, finoman darálva.

Az asszony a táskája mellé csapta a könyvet és a jegyzetfüzetet, megérintette a férfi homlokát. Még egy halvány ruzsnyom sem maradt ott Az ajtót úgy csukta be maga után, hogy a padlót nézte.

Másnap a férfi érkezett később. A kulcs a zárban volt nem boldogult. Csengetett, de ez sem használt

Az ajtó masszív volt, erős, vastag fa. Az előszoba is szigetelt, a villamosok a lépcsőházon át felzúgtak. A házban már tudták, hogy otthon van, a csöngetést a szomszéd hal- lótta, kinézett az asszony, odaköszönt, aztán behúzta a fejét Az emeletről valaki jött, nem akarta, hogy ott találják, ő is lement. Az utcák szétszabdalták a délutánt, a hazaérkezők vonszolták aktatáskájukat. A férfi megállt egy ponton, hogy felnézzen az ablakra. A redőnyt ő engedte le, amikor elment állás után. Negyedórát várt, aztán visszament és csengetett. A szomszédból kinézett az asz- szony, felhúzta a fejét, de már nem köszönt.

A ház csendes volt, megvárta míg felerősödik a villamos zúgása, aztán nekifeszítette vállát az ajtónak. A zár keményen kitartott, sarkával belerúgott a fába és várt. Éppen vissza akart indulni, mikor kinyílt mögötte Hl ajtó.

— Te vagy az? — mondta az asszony.

— Én — mondta a férfi. Végiglépett az előszobán. Aztán megállt a szoba közepén. Benézett a fürdőszobába, égett a villany, az asszony fehérneműje ázott a kádban. A nő pongyolában állt

— Mit akarsz? — kérdezte a nő.

A férfi a szobában körbesétálta az asztalt. De csak egyszer. Aztán kilépett az előszobába, az asz- szony nyomában. Az előszobaszekrény nyitva, az ajtó sarkig tárva.

BALÁZS SÁNDORt

<AZ ZK&Ő

Zöld mezőben fehér kígyó az ösvény, ez visz az erdő felé. Mint egy fiatal lány melle, enyhén domborul a táj, jó itten járni. Nem nehéz vinni a festékes ládát, az állványt, ét a város aszfaltján fáradt láb a föld érintésétől áj erőre kap. Ott az erdő ... mit ott, már itt, van, annyi, mintha itt volna, már lengeti feléje zöld kalapját, már érezni friss leheletét, meglátta, hogy jön régi barátja, hajlik, lobog, majd hogy eléje nem szalad.

— Szervusz, barátom, öreg pajtás! Jó volna mindén fádat külön megölelni, minden új hatásod megsimogatni, de sajnos, nem érek rá, le kell fesselek, mert mecénásom, a gaz uzsorás, erdőt óhajt, hát eljöttem, bocsáss meg. Légy engedelmes, ne titkolózz, hadd pingáljalak ide kutyafuttában, nem szívesen teszem, nem ezt érdemied tőlem, de oly keveset fizet, kérlek, tudom, hogy te mély stúdiumot érdemelsz, el kellene merülni benned, hogy az milyen nagyszerű volna te, de hát mit csináljak, le akarlak még ma szállítani, nincs egy vasam se.

A pemzli gyorsan járt, t az erdő néhány óra alatt vászonra került. Erdő kell? Hát nesze neked erdő. Ide még egy kis piros napsugár és itt még zöld, zöldebb, legzöldebb, már olyan zöld, hogy egész kék, no, megvagyunk, kész.

A festő hanyatt vágta magát a fűbe, evett, aludt, és még az est beállta előtt sietett a mecénás háza felé. De a nappal együtt önbizalma is a láthatár alá szállt.

— Vacak — mondta magának útközben —, ez lesz a véleménye a képről, biztos. Meg fogja állapítani, hogy ez az erdő sehogy sem sikerült. Pénzt nem adhat érte, még elismerést sem. Ihlet nélküli, kedvetlen alkotás, nyomott, levegőtlen. Hiányzik belőle az erdő természeti ereje, úgyszintén a művészi alázat, a szépséggel való eltelés, az odaadás és egyesülés Istent gyönyöre satöbbi. Ezt fogja mondani, mert ért hozzá a betyár, hogy is hihettem, hogy ilyen gyors tákolmány majd tetszeni fog neki. Most hiába rohantam, vesződtem, a nyakú..i-n marad, és ráadásul még szégyellhe- tem is magamat. Mért igaza van, igaza lesz, akármit mond, biz ez silány vacak.

Utálkozva löbálta kezében az erdőt, és nagy önuralomra volt szüksége, hogy rá ne tiporjon. De azért Vitte, és becsöngetett a gazdag ember házába.

— Az igazgató úr nincs itthon, tessék tálán megvárni — mondta az ismerős inas és bévéZélle. A festő leült, fáradt volt és várt. Sok idő élteit, s a Pénz még mindig néni jött. De a festő csak várt, azután unalniábun elővette az erdőt, és javítgatott rajta. Mikor már minden várakozás hiábavalónak lászott, de annál biztosabbnak, hogy ma nem fog vacsorázni, dühében, a maga kigúnyolására is hogy a képet, ami úgysem ér semmit, egészen elrontsa, elővette a festéket és a pemzlit, és az egyik ágra akasztott embert festett. Búsan lógott a test, félrebillent fejjel, és a fehérre meszelt arc kijajgatott a sok zöld közül. Most még a piros napot is elkente, és lett az egészből egy furcsa gyászjelentés.

A festő keserűen röhögött, és éppen menni készült, mikor a mecénás megérkezett.

— Mutassa — mondta rosszkedvűen, mert nagyon rosszkedvű volt és méltán, mert ma derült ki, éppen, ma hogy a bank, ahol pénzét tartotta, megbukott, hogy a felesége, már esztendők óta csalja, hogy a Rembrandt, mit annak tartott, nem Rembrandt, mindez ma — csekélység! —, és akkor jön ez a kis festő a képével, amit szánalmában rendelt nála, hogy segítsen rajta, egy erdőt, nézzük csak.

Sokáig mozdulatlanul állt előtte. A festő iszonyúan restellt« magát, szeretett volna elrepülni, mint a felhő a viharban, idegen országok felé. A szegény gazdag végre megszólalt:

— A kép rossz, de az ötlet nem rossz — mondta, és megszámláita a fákat, hogy hányadikon lóg az akasztott ember. Egy csomó pénzt adott a festőnek, aki elment oa- csorázni, őt pedig megtalálták másnap, a kijelölt fán, fel-, akasztva.

(Nyolcvanöt esztendeje született Balázs Sándor, a magyar író—újságíró társadalom egyik szeniorja. Ebből az alkalomból közöljük fenti tárcáját).

0| zenetet kaptam, hogy Danit kiengedték a börtönből, s kért, hogy látogassam meg. „Hosszú” aki a hírt hozta, sajnálkozó mozdulatot tett.

— Kiengedték, mert a halálán van.

Négy éve nem láttam Danit. Így hívta őt mindenki a környéken, különben Dániel Gyula volt a neve. Azt hiszem, egykorúak lehettünk, csak 6 idősebbnek látszott keskeny, előreugró áliával, horgas orrával, s arcán két, párhuzamosan haladó mély barázdával, mely különösnek tetszett egy húszéves fiatalembernél. Saemgolyói talán betegsége miatt is előreugrot- tak, s ettől fürkésző tekintete lett Ha valami lázba hozta, szélsebesen beszélni kezdett, mint akinek túlságosan is kevés az ideje.

Verseit is ezzel a sietséggel szavalta.

Barátságunk Is úgy kezdődött, hogy órák hosszat keringtünk a téren, és Dani egy kockás füzetből olvasta fel újabb költeményeit. Csak akkor hagyta abba, amikor már kifogyott belőle a szusz, s ilyenkor behajtotta a füzetet,

lére támaszkodott

— Ki volt az? — kérdezte a férfi.

—- Folyt a víz és nem hallottam — mondta az asszony. Fogta a fejét és a tükörhöz támolygott. Az ütést a halántékán kapta, ott tartotta a tenyerét

A férfi leült a fürdőkád szélére. Egészen közeltartotta szájához a cigarettát

— Költözz el — mondta a férfi csendesen.

— Mit akarsz? — kérdezte a nő.

— Költözz el — ismételte a férfi.

KATKÓ ISTVÁN:

A férfi megfordult, és leütötte az asszonyt. A nő ösz- szecsuklott, mint az akasztóról leesett ruha. A válla és a feje belecsúszott a nyitott szekrénybe.

A férfi bevágta az előszobaajtót, aztán felvette a nőt és bevitte a fürdőszobába. Kicsavarta az asszony kom- binéját, és a vizes fehérneművel végigdörzsölte a nő homlokát.

— Nem hallottam — mondta az asszony —, mikor magához tért és a fürdőkád *§aAz utolsó szó jogán

A nő a falhoz támaszkodott és keserűen mosolygott Kemény volt és bírta a csapásokat. A hátát a hideg falnak támasztotta, de ettől még senki nem lett boldog. Ügy határozott, Inkább mosolyog. Tenyerét levette a halántékáról.

— Költözz el — mondta harmadszor a férfi.

— Menj orvoshoz — mondta a nő és most először volt riadt a tekintete.

— Orvoshoz?

— Igen orvoshoz.

arcosontja megremegett, a igyekezett könnyedén kérdezni:

— Nos, hogy tetszett?

Mór nem tudom, találtam-e

mindegyik versére jelzőt, mivel sokat szavalt, s az én szótáramban akkoriban csak itt- ott rejtőzött egy irodalmi kifejezés, amelyet az újságból csíptem fel. Annyi azonban bizonyos, hogy engem ezek a versek felkavartak. Ha elgondolom, furcsa látványt nyújtottunk, amikor körbe-körbe jártuk a virágágyakat. Dani egyik kezében a füzetet tartotta, másikkal gesztikulált, én néztem rá csodálattal, ahogy a megszállott prófétákra tud nézni egy kamasz. Néha a sötétedés után, ha maradt még felolvasatlanul egy-két költeménye, a lámpák alatt folytattuk. Egyszer, emlékszem, kiszólt az árnyékos helyről egy méltatlankodó hang:

— Menjenek már más

— Szédülsz? — kérdezte a-s férfi.

— Menj orvoshoz — mondta a nő —, valami bajod van.]

A férfi megfogta a nő kar-3 ját és kivezette az előszobá-j ba. Odaállította a szekrény] elé és úgy mondta:

—• Ebben volt.

— Mikor beléptél, akkor is] így állt — mondta a nő.

— Az ajtót nyitva hagyta.]

— Te hagytad nyitva.

— Én? — kérdezte a férfi.]

— Igen te... — mondta a] nő — mióta itthon vágyj egyetlen ajtót nem csuksz be] magad után.

— Azt mondd meg, ki járt5 itt?

— Senki — mondta az asz-] szony.

— A kulcs az ajtóban, leg-]

alább tízszer csengettem.

— A kulcsot benne felejtettem — mondta az asszony. A csengetést nem hallottam, mostam a kádban, csobogott a víz.

A férfi bement a szobába, megállt a nyitott ablaknál.^ Mióta hazajött, egy pillanatra sem engedte becsukni az ablakot. Lefele nézett, az utca mélyén egymás derekát Ica' rolva sétált a fiú és a lány. A háta mögött hallotta az asz-; szony lépteit.

— Pakolsz? — kérdezte a férfi.

— Nem pakolok — mondta a nő.

A férfi megvárta, míg a fiú és a lány eltűnnek a kapuban.

— Nem te vagy a bűnös —

mondta a férfi. Odalépett az íróasztalhoz és a kerek ha-$ mutartóban eloltotta a ciga-- rettát. Aztán csendesen kiment a fürdőszobába és a kádban kimosta a nő fehérneműjét ____ i

he

lyre a vemelkkel, Itt mi csókol ázunk!

Dani a röpcéduláikkal bukott le. A katonai bíróság, ahol ítéletet mondtak, zárt tárgyaláson, kirendelt védőkkel folytatta le az eljárást Nyolc évre ítélték, annyira mint a fővádHottat. Pedig mindenki azt hitte, hogy megússza egy-két esztendővel.

Mindezt azért, ment Dani magára haragította a katonai bíróságot.

Nem tudom, mi igaz belőle, de a környéken úgy tud- tuik, hogy az utolsó szó jogán felolvasta egy hosszú költeményét. Hogy a költemény miről szólhatott, arról nem voltak kétségeim. A háború éllen íródott, mely akkor kezdődött el Ukrajna síkságain a szocializmus első országa ellen. A bíróság természetesen félbe akarta szakítary a lángoló szavú prófétát, de 6 éppen úgy nem hagyta abba, mint akkor ott á téren, a lámpafény alatt. Végül is az őrök vezették ki a teremből.

Nem volt sok értelme ennek a hősieskedésnek, hiszen üres volt a tárgyalóterem, se hallgatóság, még csak újságírók sem voltak jelen, csupán vádlott-társai, akik a párt utasítására igyekeztek úgy viselkedni, hogy minél kevesebb büntetéssel ússzék meg.

Dani védőbeszéde után a felpaprikázott katonai bíróság mindenkinek megemelte a büntetését.

Ma már tudom, hogy egy beteg fiatalember utolsó fellángolása volt ez. Versei mindaddig csak a munkásotthon faliújságján jelentek

meg; hallgatósága is többnyire egy-két emberből állt. Sokan, akik ismerték, hogy képes órák hosszat verset mondani, eliszkoltak mellőle,

amikor előráncigálta kabátja zsebéből azt a kockás füzetet.

Mindig volt azonban tábora egy-egy sarokban, s köztük voltam én is.

Lángolása, sietsége is a betegségből eredt. Dániel Gyula műszerész tüdőbajos volt & gyógyíthatatlan. Talán maga is érezte, hogy neki szűkösen mérik az életet, s ezért valami nagyszerűt csodálatosat szeretett volna csinálni.

ö már tudta akkor, hogy a nyolc esztendőt, melyet a katonai bíróság bőkezűen kimért rá, nem fogja letölteni. Érezhette, hogy őt nem a történelem következő fordulata hozza ki a börtönből, hanem a tbc. Leheit-e pálcát törni felette, ha egy drámai hős igazi mozdulataival, szavaival tört ki ott a bíróságon zubbonyos bírái előtt. Én együtt éreztem vele.

Amikor kijöttem a gyárból estefelé, meglátogattam Danit a lakásán. Sejtettem, hogy

leromlott állapotban, lebe*» hiszen csak roncsokat engedtek ki Horthyók a börtönből. Látványa azonban mélységesen levert. Csak a két pofa- csontja és hegyes álla látszott az egész arcból, • a Bemek, ezek az égő golyók.

— Hallom, te U írsz azóta — ezzel fogadott

Bólintottam.

— Már meg is jelentéi?

— Csak néhányszor — mondtam mentegetőzve, mintha bűnt követtem volna el, mialatt 6 a börtön foglya volt.

— Örülök — szólt, s megpróbált mosolyogni

Aztán hallgattunk- Homlokán lüktetni láttam az ereket, mintha a gondolatai onnan érkeznének. Gondolatai melyeket nem mondott ki, de amit leolvashattam az arcáról. Lehajtottam a fejem, s ebben a pillanatban szégyelltem az egészségemet, szégyelltem, hogy szabadlábon voltam, s azt is, hogy az újságok már közölték próbálkozásaimat.

— En sem hagytam abba —

folytatta, és nagy erőfeszítéssel a polchoz nyúlt s füzetéért.

Nézte a verseit, aztán becsukta a füzetét,

— Már felolvasni sem tudom őket... Nincs meg hozzá a hangom.

A füzet felé nyúltam, de S elhúzta előlem.

— Nem. így nem.

Újra csönd támadt köztünk.

Szegényes, kopott volt a szoba, ahol Dani feküdt Anyja bejött nesztelenül, s egy pohár tejet hozott letette a székre és kiment

Megpróbáltam vidám lenni.

— Idd meg, Dani. Méglásd, egy-két hónap és kutya bajod sem lesz.

Szeme még jobban kidülledt felemelkedett a párnahalom bóL

— Nekem mondod ezt? Mit

hazudozol?! Engem az ósz- tályellenség sem tart már semmire. Megdögleni küldtek haza, hogy szegény anyám fizesse a temetési költségeket Engem ne etess marhaságokkal ...

Hosszú szünet után Dani csöndesen szólt:

— Nincs itt valamid?

Megráztam a fejem.

— Nincs, nem szoktam magamnál hordani az írásaimat.

Felemelte a mutatóujját

— Te félsz tőlem, félsz ás én kritikámtól.

Ráhagytam, s ő most elmosolyodott, örült ennek a beismerésnek.

Mi más lehetett volna a legszebb ajándék, négy év után is felnézek rá, mint ká- maszkorunk sétáin. T

Amikor búcsúztam, odanyújtotta a füzetet.

— Vidd el, neked adóm emlékbe.

Verseit jó ideig őriztem, elrejtettem, amikor a váró* mén sik részében kellett búj ka 5 nőm. Temetésén sem lehal tem jelen, s aztán a füzet Üf elveszett a harcok idején,

X1}