Heves Megyei Népújság, 1968. szeptember (19. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-08 / 211. szám

FARKAS ANDRÁS: Csak most egy pillanatra • • • Velencei festészet BODA ISTVÁN: HÉTKÖZNAPI GLÓRIA SIMONVI IMRE: Valamit ígértetek Valamit ígértetek — tegnap vagy tízezer éve? — már nem emlékszem — csak arra hogy elhittem. Aztán valaki arról beszélt meg az újságok is arról cikkeztek hogy az emberek alapjában nem is hazudnak csupán nem mondják ki egyszerre I a teljes igazságot. Anyám! szeretőm! barátom! hazám! hát most már hagyjatok ha lehet hinnem legalább egy darabig ebben a hazugságban hogy nem is hazugság az ha nem egyszerre mondjátok el a teljes igazságot. Kegyelmezzetek! Csak most, egy pillanatra, most megértem, Mi a dallam és mi a folytonosság. A tóban állva hab veri a térdem, S a vízcseppek a dallamot tapossák. Ezt hallani nyitott fiill-l "pm érdem, De felfedezni már szerény okosság: Minden mozog, vajúdik kint a térben Vállalni és tudtukra adni sorsát. A víz évődve lábamat tapossa, Zsongásán lelkem fürdik harmatosra, S a perc lassankint nagyszerű dicsőség: Csak kémleled a vízbe: Ö, minő szép, Hogy az időben dolgok felragyognak, S igazat adnak szürke álmodóknak. Nemzetközi kiállítás a Szépművészeti Múzeumban A csodálatos várost, amely csodálatos festészetet ter­mett, a kiállítás képeiből is megismerheti a látogató. A Canale Grande büszke palo­táit nyüzsgő vízijárműveit, árut cipelő zsákolóit és áru­val kereskedő patríciusait Antonio Canál preciz-hangú- latos kompozíciója örökítette meg, a vízre épült kis utcá­kat, a csatornákon átnyúló Ez azonban csak a kibonta­kozó reneszánsztól érvényes igazán, s a kiállítás korább­ról is mutat nagyszerű kom­pozíciókat: a bizánci műve- szet uralkodása sehol olyan erős nem volt, mint a bizánci császársággal állandó keres­kedelmi kapcsolatot tartó Ve­lencében. A XVI. századi „kréta-velencei festő” elneve­zésében is mutatja a bizánci főúri életet élő festő, a német, császári udvar tanácsosa és palotagrófja, a világnagysá­gok barátja és lekötelezettje egyszersmind az érett rene­szánsz, a „Cinquecento” egyik óriása volt. Két híres portréja reprezentálja művészetét a kiállításon; Trevisani dózse arany-fekete arcképe buda­pesti, a Festő képmása pál­mával című monumentáis Jacobo Tintoretto: Arsione megmentése. apró hidakat Francesco Guar­di művei mutatják, s a pol­gári életet Luca Carlevaris tengerparti részlete rögzíti. Az évszázadokig hatalmas város gazdag élete gazdag festészetet virágoztatok, s amennyire különbözött a Ve­lencei Köztársaság története az évszázadok során a többi itáliai városétól, legalább any- nyira különleges az itáliai festészet történetében négy évszázadig a velencei piktú- ra. Ezt a négy gazdag évszáza­dot (XV—XVIII. század) mu­tatja be most a Szépművésze­ti Múzeum kiállítása: a világ­hírű drezdai képtár 27, a len; gyei múzeumok 33, a cseh­szlovák intézmények 23 ké­pet adtak a Szépművészeti Múzeum 33 alkotásához, így született meg ez a 116 remek­műből álló anyag, amely Drezda, Varsó és Prága után most Budapesten reprezentál­ja Velence nagy századait. Fény és szín — ezzel a két szóval lehetne legjobban jel­lemezni a különleges velencei festészetet: csodálatosan élénk árnyalatok gazdagsága, tündöklő egek és vörösen szűrt viharfelhők hangülata jellemzi leginkább évszázado­kon át a híres velencei mű­helyekben született vászna­kat (Csont István illusztrációja) Itten, közel az álmok bölcsöt elvéhez lassan ennek a nyárnak is vége, Szelíden és csendes odaadással ráhajlik az árnyék a fák levelére, a házakra hajlik, a régi boronákra — megtompult fogukat teszi a rozsda — és hétköznapi glóriáját fáradt kezével a tájon szétaranyozza Csillognak a deres gyalogutak, a csendben áznak a házak. Költöző madarak éneke hallik. nézem az árva fészek-palotákat, a bokrokon selyem pókháló szövetek égnek, s az alkonyi ragyogás olyan a tájon, mint egy csipke enyészet. Port vert egy távoli vontató, habzik a fasorok széle Aranyló álmai közepette mintha a tengeri-tábla beszélne Szelíden, ahogy csak a csend tud, könyörögve ahogy csak a gyermek képes. Jönnek az asszonyok, s odatérpedelnek ehhez a hegyi beszédhez S aztán már az ősz szertartása jön a fák. a dombok szertartása. Ragyognak a jegenyék örök gyertyafényei, s a mindenség oltára elé magasodnak, s égnek, mint csak a szív tud. ha a hűség egyszerű jelképe sugárzik, az este meg rátűzi mindegyik hegyére a csillagok kinyíló sárga busáit jj. A motorcsónak egyenlete­sen durúzsolt az alkonyi Du­nán ... Harangszót hordott az esti szél. Csakhamar egészen besötétedett. Némán ültek a csónakban, alig látták egy­mást. Arc nélküli árnyakká váltak. Ismeretlen kanyarok kö­vetkeztek a folyón. Lámpá­juk nem volt, vakon rohan­tak az ismeretlenbe. Néhol előbukkantak a lefelé tartó hajók helyzetlámpái, aztán sorra azok is elenyésztek. A csillagok már beragyogták az eget, és a Duna két partja lassan kibontakozott a ho­mályból. Egyenesebb szakasz következett a folyón. Akadozni kezdett a motor. Visszavette a gázt, majd új­ra ráadta, hogy kitisztulhas­son a porlasztó. A motornak ez a manőver semmit sem használt. Fulladozva robbant még néhányat, aztán telje­sen leállt. A csónak lendü­letéből mindössze néhány méterre futotta még. Megállt, lassan keresztbe fordult, és a folyó sodrának engedel­meskedve elindult lefelé. Káli Gyula tehetetlenül gubbasz­tott a motorja mellett, meg sem kísérelte az elindítását. Talán tíz perc is elmúlt, mi­re fakó. jellegtelen hangon megszólalt: — Kifogyott a benzin. Brüll Ancsa igyekezett el­titkolni az örömét. Sóhajto- SB&t egy ideig, majd óvato­san átkecmergett az ülése­ken, és a fiúhoz simult, mint egy macska. — Szeretlek, Gyula.lí — Ülj le, angyalkám, mert az isten sem halász ki ebből a vízből, ha belepottyansz. — Jó... De most odaülhe­tek, ugye? Káli Gyula megcsókolta a. lányt, aztán maga is a fe­nékdeszkára ült. Jobb kézzel a csónakot kormányozta, bal­lal átölelte a lányt. — Ügy szeretem, hogy ilye­neket csinálsz — szólalt meg a lány. — Milyeneket? — Száguldozol a folyón, vi­lággá mész, meg ilyesmi... Ha nem fogy ki a benzin, is­ten tudja, mi lett volna ve­lünk. Te képes lettél volna Pestre menni... — Ancsa, tudod mi szeret­nék lenni? — Mi? — Hajó. — Szegénykém, meghü­lyülsz ... — A révkapitány mesélt nekem egy hajóról, ami a Sandy-fok közelében világí­tótoronyként szolgál. Lehor­gonyozták a zátony végénél, és otthagyták. — Most már döntsd el vég­legesen, hogy mi akarsz len­ni? Bajnok, vagy hajó? Egy órája még bajnoknak készül­tél..! — Egyik sem, inkább örök­labda. — Az mi? — Labda, ami elpattan a vörös salakról és örökké re­pül. Soha többet nem esik le. A játékosok pedig csodálkoz­va állnak a pályán. — Megcsókollak, hogy ne tudj beszélni — mondta An­csa, és a fiú szájára tapadt. Káli elengedte a kormányt, és a lányt szorosan magához vonta. A csónak bizonytala­nul bukdácsolt a sodorvonal és a part között, aztán az egyik folyókanyarban egészen kisodródott, s elakadt a gyö­kerek között Sokáig feküdtek összefonódva. — Megeszel — sóhajtott Ancsa fáradtan. — Egyetlen megoldás.;.— mondta a fiú. Este tiz óra tájban érkez­tek meg a Brüll-féle vendéglő stégje mellé. A keskeny ki- kötőhídon egy árnyék sóhaj­tozott: — Gyerekek, ti megőrül­tetek... Menyus már kétszer elszámolta magát az ideges­ségtől, alig tud kiszolgálni. — Kifogyott a benzin — mondta Ancsa, és kimászott a famólóra. Az anyja rápillan­tott, aztán ironikus, fakó han­gon sóhajtozott tovább: — A benzin ... ? Hogy er­re nem gondoltunk... Per­sze, kislányom, kifogyott a benzin... Na gyertek be... A bádog borítású konyha- asztal mellett ültek. Az asz­talon egy „maflás” üveg állt, félig borral. Sült keszeget et- , tek. Brüll Menyhért is meg- > jelent A süllyesztett fali ’ szekrényből kivett egy üveg' angol whiskyt, és az asztalra • tette. !■ — Ez erősebb... Biztosan ; megfáztatok... — Dehogy, Menyus bácsi — mondta Káli Gyula. — Egészen megkékültetek, igyatok csak, ez jót tesz... Nekem vissza kell mennem a söntésbe. — Tudod, Eszter, Gyula, szegénykém megbolondult — szólalt meg Ancsa. — Fejébe vette, hogy Pestre kell men­nünk, de szerencsére kifo­gyott a benzin. — Pestre? — Hát csak felugrani egyet... Kirándulni... Tu­dod milyen bolondos. Káli Gyula érezte, hogy Brüllné alaposan megnézi. Mintha most látná életében először. Mintha gyanakodna, vagy kutatna valamilyen ti­tok után ... Ez a nézés Káli Gyulát örökre elkísérte. Más­nap is magán érezte, és har­madnap is. Egyébként semmi sem változott. Kedvesek ma­radtak hozzá és jóságosak. A konyhaasztal sem változott. Mindig volt rajta valamilyen étel, és ital. Ancsával estén­ként az ablakhoz ültek és1 nézték a vonuló hajókat. 1 stílus földrajzi útját, s Jaco- bello de Bonomo krakkói il­letőségű szárnyasoltára — középső nagy képe Mária ko­ronázását ábrázolja — ugyan­csak e stílus jegyeit viseli magán. Ám a törtarany hát­tér előtt élénk színű ruhában pompázó szentek élettelibb, reálisabb arca, kevésbé me­rev mozdulata már a rene­szánszt Ígérik. A fénynek és a színnek olyan mesterei formálták ha­marosan a velencei festésze­tet, akik a művészettörténet legnagyobb alkotói közé tar­toztak nemcsak a város-köz­társaságban, az egész vilá­gon. Megtalálható a tárlaton Giovanni Bellininek, a szép­séges arcú madonnák és a csodálatos színű madonna­köpenyek mesterének Poz­nanból küldött „Mária gyer­mekével és donátorral” cí­mű táblája a nagy hírű mes­ter nagy hírű tanítványának, Giorgione-nak budapesti Ké­pe. A rövid ideig élt, de egész századot befolyásoló művész­nek igen kevés alkotása ma­radt az utókorra, s így a Szépművészeti Múzeum mélyszínű portréja különösen megbecsült kincse a művé­szettörténetnek. A mesterek sorát Sebastiano de Piombo folytatja gyöngéd Leány kép­másával, a pápai pecsétőr, aki nevében hordja a művé­szetért járó megtisztelő hiva­talt, mert Piombo pecsétet je­lent. Társadalmi megbecsülése azonban meg sem közelíti a velencei aranykort meghatá­rozó mesterét, Tizianoét. A pompás velencei palotában kompozíció a Drezdai Kép­tár tulajdona. Paolo Veronese dús színű művei közül talán a Férfi­képmás előtt álljunk hosszabb ideig, mert a hófehér herme­linprém, a vörösbársony hát­tér drapériája, meg a háttér egének kék-fehér tündöklése önmagában is mindent el­mond a velencei festészetrőL Jacopo Tintoretto mély és drámai képei visszafogot­tabb, raffináltabb színekkel, drámaibban mutatják a ké­sői velencei reneszánsz ere­jét. Velence utolsó, a barokk és rokokó korszakai megint egyetemes jelentőségűek. Hogy ez a korszak zenében és színházművészetben szintén nagy kora volt az „Adria ki­rálynőjének”, erre csupán utalni lehet, hiszen olyan mű­vek kötik le a figyelmet, mint Piazzetta és Pellegrini, az em­lített Antonio Canal, akit ro­konával, Bernardo Belotto- val együtt sokáig a közös Ca­naletto néven ismertek. Se- bastino Ricci gomolygó és izgatott Mária mennybevite- le-képe a barokk jegyeit, meg a velencei festészet változat­lanul dús szín- és fénygaz­dagságát mutatják, s az utol­só nagy velencei alkotó, Gio­vanni Battista Tiepolo kifino­mult, Szeplőtlen Szűz-képe jelzi pompázatos elevenségé­vel, költői eleganciájával a négy dicső évszázad utolsó éveit. S jelzi még egyszer a Szép- művészeti Múzeum látogatói­nak, milyen örvendetes kez­deményezés az effajta nem­zetközi kiállítás. r. gry. POLNER ZOLTÁN: TÁLTOS Hét évre minden hét évre fehér ló lőtt érte: küzdött fekete bikával vívott tüzeskerékkel. Most viaskodik végsőt kék lánc viaskodik ellenfelével. Táltos fogai óvják táltcw, fogai védik, csapására: piros láng lankad csapására: piros láng füstöl csapására: piros láng elvesz. Most váltja magát ravatalra: kavics van a nyelve alatt, hogy a holdat le ne falja!

Next

/
Oldalképek
Tartalom