Heves Megyei Népújság, 1968. augusztus (19. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-20 / 195. szám

MWif. ­i Mrteten -et* orrom alá tartotta a jobb kezét, öt lilavö­rös, cinegetojás nagy­ságú és formájú foltot láttam. Higgadtabban szemügyre véve, köny- nyűszerrel megállapít­hattam, hogy Etuska körmeivel állok szem­ben. — Szép? — kérdezte, s hangjában annyi vi­dámság csengett, hogy azonnal megéreztem: csak igennel felelhe­tek. — Nemi — mond­tam határozottan. A világért sem aka­rom azzal áltatni az olvasót, hogy az őszin­teség bajnoka vagyok. Azt azonban határozot­tan állíthatom, hogy bizonyos helyzetekben képtelen vagyok fül­lenteni. A szánalom például gyakorta térít le az igazmondás útjá­ról. A félelem, vagy akárcsak az opportu­nizmus sohasem. Sőt Ha az igazmondás — mint a fent említett esetben is — bátorsá­got igényel, valósággal szenvedélyemmé vá­lik. Már sokak barát­ságát veszítettem el emiatt. — Ez nem szép ff — kiáltott fel Etuska, s hangjába a diadalmas vidámság helyett im­már gúnyos felháboro­dás vegyült. Nem voltunk annyira közeli ismerősök, hogy szó nélkül faképnél ha­gyott volna. Ezért nyu­galmat erőltetett ma­gára s ezt kérdezte: — Nem mondaná meg, hogy miért nem szép? — Szívesen, Etuska. Azért, mert nem tet­szik nekem. Természet­ellenes. Feltűnő. A ma­gam részéről a köröm fehérjét is reklamálom tisztelettel. Hol a fe­hérje? Persze, hiába akar­tam tréfára fordítani a dolgot, s a „nem”, ame­lyet oly kegyetlenül ki- mondtam, elejét vette minden tréfának. — Maga különc'.:: — mondta, de láttam rajta, hogy legszíve­sebben félkegyelműnek mondott volna. Már ezt persze nem hagytam. Sok mindent lehet rám mondani,. de hogy.,. — Ügy ... Hát ha én különc vagyok, akkor különc a férfiak ki­lenctized része. Nem ismerek férfit, akinek az ilyen véres karmok tetszenek. Miska bará­tom, kedves, ízléses ember egyébként, • a legjobb családapa, már csomagolt a múltkor, amikor a felesége vég­re lemosta a körmeit. — Szegény asz- szony... — Én Miskát sajnál­tam. De nézze csak, Etuska... Köztudomá­sú, hogy maguk a nők egymás számára öltöz­ködnek s egymás szá­mára festik a körmü­ket is. Miért viselked­nek úgy, mintha érde­kelné magukat a mi véleményünk? Maguk csak használjanak lila körömlakkot, mi majd bosszankodunk miatta, s az élet megy tovább. — Téved — mondta szelíden — minket igenis érdekel a ma­gtűt véleménye. Dó csak akkor, ha egyezik a miénkkel. — S a Gyuszi? A férje? Neki tetszik? — Az ő véleménye sem érdeket Ismét az orrom alá tartotta a kezét. Kör­mein szikrázott a nap­sugár. — Napokig szalad­gáltam ilyen lakk után — mondta szomorúan — s a megtakarított pénzem egy része rá­ment. Csakugyan nem szép? — Csak vicceltem, Etuska. Hiszen tudja, hogy milyen tréfás kedvű ember vagyok. Hát hogyne volna szép. Mutassa a másik kezét is. — Tessék. — Nagyon szép. Iga­zán nagyon szép... — bólogattam, mert erőt vett rajtam a szána­lom. — Akar ilyet venni a feleségének? — Köszönöm, Etuska. O is ezt használja. Tabi László SZEPESI ATTILA* j* AUGUSZTUS rtíppen a rab augusztus messzi mezőkön a gyermek Játszik a búzavirág-mosolyó aratókkal aki voltam a gyermek homloka mennybolt lába a rőt Jaj aki voltam most a «zfvem fcö arcom a város játszhatok Itt már nem leiem azt aki voltam a lengó zöldtüzű tájaikon át aki vűlámlott falovacskán lobban az év rőt augusztus vas-szeptember s örök-álmos október nem ahogy rég szánka-november a betlehemei tünde karácsony a felnőtt homloka faotrgad gyermek-« még vagy már csak az álomi órák ébresztik szivében a kőfolyosóra a kongó messzi szobába suhant kis kölyköt akit ott keresnek minden mosolyomban teste a testem mégis homloka menny bolt lába a rét s most arcom a város. Ä szövetkezetben az a bír Járta, hogy Varjú Balázs meg­gazdagodott. És ebben az volt az érdekes, hogy semmi irigy­ség nem csendült ki az asz- iszonyok szavaiba, sőt olyan örömmel beszéltek a váratlan eseményről, mintha nekik is Jutott volna belőle. A Varjú-család a tanyavl- lágban a legnépesebb és leg­elesettebb família volt Ti­zenegy gyerek, mint az argo- nastfpok. úgy sorakoztak egy­más mellett, ha az anyjuk összegyűjtötte őket A legidő­sebb nyolcadik osztályba járt a legkisebb még alig totyo­gott. Egy nádfedeles. sárból vert házban laktak a puszta­ligeti major szélén, két pará­nyi szobába összezsúfolva. Leggyakrabban babot, papri­kás krumplit, meg galuskát ettek. A Varjú-gyerekek hiá­ba tallózták végig minden évben a krumpli föl deket. any- myit nem bírtak összeszedni, hogy újig elég lett volna. Ga­bona-fejadagjuk elfogyott már tavaszra, hiszen naponta ötször la vágni kellett a ke­Gerő Jánosi Varjú Balázs szerencséje nyérből. s mindig tizenhárom karéjt. Varjú Balázs aki beszédhi­bás. dadogó ember volt, sok­szor már azt hitte megbolon­dul a gondoktól. Ha már na­gyon elkeseredett és nem bír­ta hallgatni a ricsajt. így kiál­tott a mindig éhes. veszekedő gyerekhadra: — N... ne űvöltsetek. meg megsiketülök. Anyátok mind— mindjárt főz galuskát. Ezzel lehetett legjobban el- csendesítaiji a zsibongó apró­ságokat. Ilyenkor a felesége egy hatalmas lábasban galus­kát kevert és fél óra múlva kitette az asztal közepére a gőzölgő étéit amiből tíz per­get tesz kötelességének, ha a bonyolultság felszínét tükrö­zi, ha a mai világot mint káoszt ábrázolja, mint ho­mályt és megfejthetetlen ta­lányt. Nincs ma már egyet­len ága a művészetnek, amelyben ne lennének irány­zatok és iskolák, melyek ezt — a kaotikus világképet, a kétértelműséget — nyílt programként ne vállalnák. Nos, ez az a művészet, ame­lyet kár „megmagyarázni”; sőt egyenesen káros. Amel­lett ellent is mond voltakép­pen e művészet belső szándé­kainak is, hisz alkotói meg­magyarázhatatlannak érzik a világot, fel- és megoldhatat­lannak problémáit, tagadják a történelemben végbemenő mozgás progresszív irányát és tagadják az emberi értelem képességét is arra, hogy meg­világítsa, részeire bontsa, okaira visszavezesse és (végül is) leküzdje korunk bonyo­lultságait, amelyeknek nagy része éppen a forradalmi át­menetből, abból a világtörté­nelmi fordulatból adódik, melynek részesei vagyunk. Ezt a művészetet megkü­lönböztetni a valóban mo­dern művészettől, a kettő külsőleg olykor hasonló je­gyei mögött megtalálni a kü­lönbözőséget és az ellentétet — ez a mai magyar műbírá­latnak egyik legelőbbre való feladata: a haladó, a világ megváltoztatására való for­radalmi akaratot és a deka­dens, a széthulló és visszahú­zó erőket azonosítanánk, s nem választanánk széjjel, ha itt nem ügyelnénk a megkü­lönböztető jegyekre. A mar­xista kritika, úgy érzem, joggal elvárhatja, hogy ol­vasói ebben a munkában — figyelmükkel, érdeklődésük­kel és egyben türelemmel is — támogassák. gaz, nemcsak a kri­tikus, hanem a kö­zönség érdekében is kell ezzel kapcsolat­ban szólni. S ez len­ne a másik téma, amelyet a kritika kö­rüli vitákból kiemel- Ugyanis nemcsak az nehézségeket, hogy a közönségnek, ha részese s emellett élvezője is akar len­ni a művészetnek, le kell küzdenie türelmetlenségét és odaadással, elmélyülten kell foglalkoznia a nehezebben érthető alkotásokkal. Nem kevésbé alapvető, talán még lényegesebb feltétele az ered­ményes munkának, hogy a kritika értse meg a maga hi­vatását ebben a szituáció­ban, lásson küldetést abban, hogy a közönség fenntartá­sait a modem művészet for­manyelvével szemben — az eszmeileg is értékes alkotá­sok érdekében — csökkentse, feloldja és hogy abban az el­lenérzéssel vegyes, de még­is élénk kíváncsiságban, amely ma a közérdeklődést jellemzi, meglássa a maga feladatát és a maga külön­leges lehetőségeit Különösen nagy a csábítás, hogy a kritika — ha egyszer elfogja az ingerültség — gúnnyal reagáljon az értet­lenségre, vagyis úgy kezelje a közönséget, mint az egy­szeri ostoba tanító, aki tanít­ványait — az övénél hiányo­sabb ismereteik miatt — ne­vetségessé tette. Semmi sem szülhet rosszabb vért a kriti­ka és a közönség kapcsola­tában, és semmi sem árthat többet a szóban forgó feladat elvégzésének. Az emberek íz­lésén, a művészeti alkotások megítélésének hagyományain változtatni amúgy is nehéz. Még akkor is nehéz, ha a legvilágosabb a magyarázat és a legtürelmesebb a hang­vétel. Olyan mélyen fekvő rétege ez az egyéni és a tár­sadalmi tudatnak, olyan „konzervatív” szféra, amely csak igen lassan mozdítha­tó. Feltehetően azért Is, mert az ízlés nagyon sok, lassan változó, objektív körülmény­nyel van összefüggésben, nemcsak a fürgébben alaku­ló szellemi mozzanatokkal. Itt a foghegyről való oda- mondogatás a legritkább esetben használ, inkább csak az ellenkezést növeli. Már- csak azért is, mert felnőtt emberek, akiket azért, mert ez vagy az a műalkotás nern tetszik nekik, megszégyeníte­nék, önérzetükben megbán­tanak, éretlenként kezelnek, joggal sértődnek meg. nemcsak a művelt­ség presztízs, vagy az egyéni méltóság vé­delme játszik itt sze­repet. Az, hogy ki­nek mi tetszik a mű­vészetben, mit keres benne, az — mint mondottuk — többé-kevésbé összefügg egész létével, tár­sadalmi és szociális körülmé­nyeivel. Akinek például egyé­ni élete nem nyújt elég színt, élményt, fényt — s nem ren­delkezik magas rendű mű­veltséggel vagy mély életta­pasztalattal — az a filmben, a színházban, a könyvben bi­zonyos pótlékot keres majd erre a hiányra. Szó esett er­ről már sokszor, de nem le­het' elégszer Ismételni: azok a kívánságok, amelyek a kö­zönségnél ilyen objektív okokból fellépnek, nem küzdhetők le egykönnyen. Mi sem bizonyítja ezt job­ban, mint az a vonzerő, ame­lyet az úgynevezett kom- merszműveszet még ma is a tömegek nagy részére gya­korol, pontosabban azokra, akik káprázatot kívánnak, ragyogást, a színek tobzódá­sát, egy cselekményes, fordu­latos, izgalmas pótvilágot a szürkén és eseménytelenül folvdogáló egyhangúság he­lyett, amelyben hétköznap­jaik telnek. Hogy ez ne így legyen —, mert ne lesven így, hisz nem illúziókkal akarjuk »etetni” az embere-. két, hanem megváltoztatni az; életüket — ahhoz egy s más-; nak meg kell történnie: szó-; ciálisan, politikailag, gazda­ságilag és még sokféle te­kintetben! Célunk a megva-; lósult szocializmus, abban is; különbözik majd a múlttól; (és a mától is), hogy az egyén; élete is minden tekintetben! gazdagabb lesz: nemcsak! anyagi javakban, de tudás-! ban, élményekben, az életvi-! tel változatosságában. De! idáig még messzi az út A! feladatunk az, hogy ezen a! nehéz terepen, az ízlés tekin- '■ tétében már most érjünk el ■ eredményeket És, hogy erre; van lehetőség, ezt bizonyít- ; ja a tömegízlés eddigi váltó-; zása. De persze továbbhalad-; ni csak úgy lehet, ha nem ál-; lítunk mesterségesen gátakat; a megoldás útjába: a kritika; gúnyolódása a közönséggel az; egyik ilyen gát. A másik — s erre hs van. példa — a primitív magya-< rázgatás, az a műelemzés,'; amely nem a témában még; járatlannak, hanem eleve bu-; tának tekinti a közönséget és; nagyképűen oktatgatja. Ez is; antidemokratikus módszer és; nem visz közelebb a célhoz.; A nép felnőtt és felnőttként; lehet csak vele szót érteni.; Ami annyit is jelent — visz-; szatérve a haladó modern; művészet formáinak kritikai; elemzéséhez —, hogy csak; akkor lehet meggyőző érve-! lésünk, ha képesek vagyunk! a valóságot is bonyolult ml-! voltában felfogni és ugvanak-! kor meg tudjuk mutatni tör-! vényszerűségeit; ha a ma-. gunk eszközei, a műbírálat! és a tudományos igényű mű-! elemzés eszközei a marxiz-! mus eredményeit hasznosít-! ják. ögy ml a ..közérthe­tő”, az attól is függ.: hogy mit teszünk ért­hetővé a köznek. A kritika eszmei fel-; adata és felvilágosí- ! tó feladata így válik eggyé.: een belül még mutatóba se maradt Amikor jóllakott a család, az apjuk legtöbbször magáho* intette legidősebb fiát: — Gyere S... Sanyi, meg­etetjük a dL.. disznókat A termelőszövetkezet hu­szonkét anyakocáját ugyanja Varjú Balázs gondjaira bíz­ták. Azelőtt sok panasz hang­zott el a munkájára nem is alaptalanul. Az ólban öreg pókhálók csüngtek, a trágyát nem hordta kj időben, bűz és piszok nyomta rá bélyegét a sertésólra. Hiába szólták meg érte. Varjú Balázs nem izgat­ta magát Lecserélni pedig nem lehetett mert a kevés jövedelem miatt senki nem akarta vállalni a kanászságot. Ez a világ azonban már el­múlt. Az utóbbi időben a ser- tésgondozó egészein megvál­tozott. Nemcsak az ólakat tartotta tisztán, de még éjjel is gyakran felkelt megnézni, melyik koca alatt sivalkodik a megszorított Kismalac. Mindezt egy komoly ígéretért tette. Egy hónapig dúlt előtte a harc. de végül az ígéret megszületett. Így történt. — ami azelőtt sohasem —.. hogy kétszázti­zenöt szaporulatból kétszáz megmaradt és szépen fejlő­dött. Micsoda zenebonát csapták a rózsaszínű, apró jószágok, ha gondozójuk csak néhány perccel is megkésett az ete­téssel. Visításuk betöltötte az egész majort, elnyomva min­den más hangot. Varú Balázs, miután vala­melyik gyerék segítségével kiöntötte a vályúkba a mos­lékot. nem hagyta el a kifutó területét. Éber szemmel Őrkö­dött. hogy a gyengébben fej­lődő malacokat ne nyomhas­sák el a nagyok, egy se ma­radjon éhes. Egyik napon az öreg bri­gádvezető. Várnagy Géza megjelent az agronómussal és azt mondta: — Balázs, részeljük a ma­lacokat. Ég jött a sagítség. több, mint kellett volna. Az asz- szony a -négy nagyobb gye­rekkel futott oda a hírre. Az apróságok izgatottan muto­gattak a kifutó kerítése mel­lett: — Az a kajlafülű! Apám, azt én választottam ki! Ne­kem ígérte... Várnagy bácsi szólt rájuk, mert a fiatal agronómusnak nem volt ereje megszakítani örömüket Elszoruló torokkal figyelte a dadogó embert és családját. Mintha most látta volna őket először. — Balázs, hajtsad akkor őket — adta ki az utasítást a brigádvezető és odaállt a kifutót kettéosztó ajtóhoz. Sivalkodtak a malacok, dm a Werekek is az ól előtt Ké­sőbb odakint elcsendesedtek, ezámoiní kezdtek: — „hét... nyolc... kilenc... ez a tizedik! Egyem meg » szívét hogy meg van ijedve. Kls kant — Betuszkolták a rózsaszínű rekeszbe, és máris folytatták tovább: — Egy... kettő... hadd jöjjenek, hajt­sad őket Balázs... kapd el gyerek vidd a tietekhez. Ez a tizedik most koca lett Várnagy bácsi észrevette, hogy a tizedik számnál Var­jú Balázs a nagyobbacska malacokat tolja élőre. Né­hányszor sikerült is a terve, ilyenkor nagy volt az öröm Talán szólni kellett volna ezért csak sorjában, ahogy a szerencse hozza. De úgy tett mintha nem venné észre « csalafintaságot — Tizennégy! Már tizen négy van — kiáltotta a lep nagyobb lány. szinte muzS. kált a szó az ajkáiu. — Ez a tizennyolcadik £; legnagyobb! — mondta k< sőbb Sanyi gyerek bolder sággal a hangjában. Odaóv; toskodott a kis süldőhc megsimogatta a hátát... Fs jószágok szaporodtak a kút cátaan. egészen húszig. Val ságos falka volt már. Az a. romócnus ekkor így szólt: — Varjú bátyám, úgy v selle gondját a kocákne hogy a legközelebbi válás: tásnál megint folytatjuk. , munkaegység mellé mind megkapja a prémiumot is. A sertésgondozó a kéz kereste meg akarta szorítan — K... köszönöm v... v; zetö kartárs — Ne nekem köszönje - hárította el a hálálkodást Bt' dosó. az agronómus. — Mé érdemli, megdolgozott .érte. — Apám. itt van a kajV fülű is. ez megér kétszáz fo rintot — kiáltotta Sanyi te'- torokkal, és megfogta az a>'. ja karját, odahúzta az étre- kesztett jószágokhoz. Az nsz- Bzony és a gyerekek egvm.'r. szavába vágtak, alig lehete> érteni melyik mit. mond. Már ecsetet is kerítettek, és fekeii festékkel megjelölték, mind a húsz malacot. Balázs pedig első vevőkkel máris alkud« zott. Az agronómusék észrevét­len elkötötték a hátaelova&at? tovább Indultak. Bujdos > elvtársi — szólt csendesen a brigád vezető amikor már1 messze elmaradt mögöttük a major —, tavaly többszöröse' elhullott annak, amenny.' f most Balázsnak részibe kiad­tunk — Ilyen az élet — felelte az agronómus és zavartan c lova nyakát veregette. Érez­te. valami mást szebb szava kát kellene mondani, de nem' jutott eszébe más mert mér mindig a sok. boldogan ra­jongó Varjú-gyereket látta mm dfitt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom