Heves Megyei Népújság, 1968. július (19. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-07 / 158. szám
ÉLŐ IRODALOM A KÖZÉLETI KÖLTÉSZET KORSZLRÍÍSÍTÉSE Gazai Gábor: Kis csodák GARAI GÁBOR: Garai Gábor költészete szenvedélyesen kialakított emberi és költői magatartás: lírája mindig erőteljes kifejezője volt annak a szándéknak, amellyel népünk sorsa és jövője mellett becsületes erkölcsi tisztasággal elkötelezte magát Verseiből kezdettől hiányzott a költészet politikummá egyszerűsítése, illetve nagyfokú tudatossággal és érzelemgazdag lírai- sággal a politikát is költői szintre tudta emelni. Hozzánk közelálló és rokonszenves költői magatartás ez, hiszen Garai Gábor költői erényei a mindig is elkötelezett, közéleti ihletésű magyar költészet áramába kapcsolódnak be. Pártosan aktív, íntellek-' tuális és érzelmekben gazdag versei ezért nemcsak hű kifejezői modern költői egyéniségének, de egyben a magyar költészet korszerű ki tel jesítői. Ezért érthető, hogy a versolvasó érdeklődéssel veszi kézbe új kötetét, és elsősorban az iránt érdeklődik a kötetet lapozva, hogy a Tűztánc, a Tiszta szigorúság, az Artisták és a Rapszódia az elragadtatásról költője tartja-e előző köteteinek szintjét, és milyen új költői szépségekkel ajándékozza meg? Az érdeklődő nem csalódik, mert a Kis csodák című kötet olyan költői teljesítmény, amely nemcsak új költői szépségeket nyújt, és segít újra felfedezni emberségünket, de a hagyományos közéleti költészet korszerű szintézisét is megteremti. Akik figyelemmel kísérték Garai Gábor költői pályáját, tudják, hogy a Nyárvég című gyűjteményes kötet után az 1966-ban megjelent Kedd című kötet jelentette azt a belső küzdelmet, amelyben a költő megvívott csalódásaival. egyéni válságaival, a „megbocsátó emberi közösség” teremtő életében kereste nyugalmát. Ott a költő perbe szállt egyéni válságaival, a magánnyal, pártos költészete a szocialista etika talajáról szállt szembe mai életünket megrontó bűneinkkel a fanatizmussal és a közönnyel. A Bizalom termékeny humanizmusa és a Rapszódia az elragadtatásról művészének küzdelme az alkotásért — egyaránt a továbblépés felé mutattak. Garai Gábor már korábban jól tudta, hogy ma, amikor népünk és az emberiség dolgai egyre bonyolultabbak lesznek, a közéleti költőhöz nem a kócos harsányság, de a gondolati elmélyültség és a Kora tavasz Rügyek rebbennek dermedt téli csonkra gyanakvásuk gyantájával bevonva, ragacsos mázzal; fényük, mint a lakk barnásán érik, ragyog és ragad. Korai sugár — hódító meleg — kereng a lágy, hiszékeny kert felett; új indát hajt a málna, szüléink mámorukból fölocsúdnak megint. A barack fehér kelyhekkel remeg, holt avarban kék szirmok feslenek. Virágját most bontja a mandula. Tüskés az egres, nem hal meg soha S villog a fák között a friss remény: hogy ág hegyén s időnek mérlegén majd gyümölcs súlyosul s a végleges bizonyosság: nyár lesz és béke lesz. kialakított költői eszközök korszerűsítése illik. Ennek a felismerésnek eredménye az új Garai-kötet, amely rendelkezik mindazokkal a sajátosságokkal, amiket az új költői magatartásforma megkíván. A naponta újjászülető kis csodákban, az emberséget megőrző tettekben találja meg a költő létének értelmét. Emlékeinek megszelídült sárkányai. fiatalságának lázas lo- bogásai egyszerűsödnek hétköznapi tettekké, és így találja meg az új tartalmú for- radalmiság emberséget megtartó szépégét. A közéleti költészet tartalma — az elkötelezettség, a forradalmiság és az egyetemes humanizmus — nyeri el ezekben a versekben igazi lényegét. Most is jól látja a költő, hogy az emberi élet soha nem merevedhet kőbe, és mindannyiunkat csak „minden élet folyton megújuló örömei” éltetnek. (Minden élet.) Ezért van az, hogy a világot egyetemes egészként tudja felfogni, amelyben a részek összetartoznak, akár a háborús pusztításról (Képtávíró), akár a zsongó tavaszról, a szép naplementéről, a szeptemberi napsugárról, a mindent vállaló áldozatkész anyaságról (Vers az asszonyról) van szó. Együtt van ebben a világban a természet, a társadalom és az egyes ember minden gondjával s örömével. A költői személyiség jelenlétét mindvégig érezzük, együtt tudjuk a költővel, hogy a világ fejlődésével és változásával mindig ki kell lépni önmagunkból, hogy újra azonosak legyünk igazi énünk^ ________ Az átváltozá s, — amelynek megvannak a társadalmi-történelmi fejlődésből eredő okai, hiszen napjainkban a próféta- ságot a hétköznapi tettek, a haragot a lecsendesülő, hitét megőrző elkötelezettség váltják fel —, egy nagyszerű motívumban, a harcos nyilat szelíden zengő lanttá átalakító Orfeusz sorsában fogalmazódik meg. A költő nem gondol a halálra, a férfikor delén felötlő télre, hanem továbbra is a termékeny élet szenvedélyét vállalja: „Bár a hó hermelinje lobog a vállamon —, szívemben csak gyümölcsös évszakok szenvedélye.” (A szenvedély évszakai.) Szép költői cél, szép életprogram mindez, amelyek elérését és megvalósulását e kötet tiszta embersége és eredeti költőisége ígérik. E. Nagy Sándor ANTAFT ISTVÁN: VARSÓI KÉPESLAPOK 1. Repülőút Forog a propeller, a szíj kötöz az üléshez. Tíz perc még, s indulunk. ... Most már minden motor jár és utunk elkezdődik. Már alattunk köröz a betontér. Egy szem cukor. Te jössz közel hozzánk ég? vagy a mi utunk döbbentett rá, hogy mily messze vagyunk a várostól már, hol az éj időz... ? Irány Varsó! Sötét az éjszaka. Nincs semmi fény csak az éj csillaga jön velünk, amerre a gép repül. Budapest fénye is éjbe merül, a millió kis gyertya kialudt, idebenn zúgás, motorok zaja. körülöttünk egy nyári éjszaka, előttem egy repülő-éji-út... 2. Tarsói kép Kis tér, nagy szálló tárult ablaka, autók, autóbuszok áradata, fakult zászlók, virágbolt pavilion (rengeteg rózsa, szegfű, liliom) sétáltatott kutyák, kis ölebek, ácsorgó ifjak a palánk megett, áramló nép a szállónál, — ki-be, (a kaviarna, s bár csődíti ide...) rézkupola, tudós épületen. Kopernikus ül, s néz. Mit is tegyen... ? (Varsó, 1968. június 8.) 3. Történelem.., Elcsitult már a verebek hangja, mégsem ajándék nékem ez éj pedig nem bombák riasztanak és nem a tűzvész pattogása, mint azokat, akik akkor itt éltek. Percekre szabdalt történelem. Emberi sors, katakombák. Leírom a mondat másik felét is: Könnyű feledni a más gondját... (Varsó, 1968. jún. 9.) 4. Nyolc emelet magasban., Nyolc emelet magasban egy külön kis világ itt, ahol most miattam főzik a vacsorát. Nyolc emelet magasban hogy lehet ennyi báj? Hogy sírva nem fakadtam talán épp, ami fáj. Nyolc emelet magasban házak, tetők felett Varsóban, megriadtan nézem, hogy este lett. Nyolc emelet magasban várom a holnapot, már szívben és szavakban szinte otthon vagyok. Nyolc emelet magasban pár óra, s nincs tovább. De elhiszem magamban, hogy ily szép a világ. Nyolc emelet magasban a főváros felett a jó már nem szokatlan, Köszönöm, emberek! (Varsó, 1968. június 10.) 5. Mint a csókák... Mint a csókák röpte az ablak képernyői előtt, a szívem úgy csapdos, tele az élők örömével. Es csendességgel. Fejem alatt keresztbe raktam már recsegő forgójú kezemet, és a tétova fények lebegésén keresztül néztem az éjszakába. Nem tűntek messze a napok, Velem jönnek mind, sorra-rendre, nem úgy, mint a halottak, akik soha nem térnek vissza... (Varsó, 1968. június 10.) POLNER ZOLTÁN: HŐSÉG L Kőkorszak forró nyár. A mezőkön vízágyuk színes pávái, nézd: Lomha vashüllő hajlik a folyóra Világítanak a bazalt nyárfák és szürcsöli langyos vizét s a szél méregzöld páfrányai közül egy-egy izzadó traktor fojtott szívdobogását hallani. Kék szilvafák: kilométernyi kozmosz a szputnyikjuk egy sötét darázs. Dinnyék gyújtózsinórján fut a hőség és robban a kukoricás. Az isten rég valamelyik templom mélyén hűsöl. Itt most már csak én bontogatom, hogy teremtést idézzek, sárga szoknyádat könnyedén. Majd homlokodon túl: puszták, felhők sugárhajtású madarak s végül minden szavunkban a kőkorszak forró nyár, amely ránkmaradt. Maupassant i' SZALONKÁK Szalonkáik— szólalt meg elgondolkozva Mathieu d’ Endelin. — A szalonkáról jut eszembe ez a szorongató, nagyon szomorú háborús történet ... Ismeritek a hazámat Cor- meilben ... Amikor a poroszok előretörtek, odahúzódtam. Szomszédom egy megháborodott. _ szerencséién nő volt. szörnyű csapások zavarták meg az eszét. Nagyon régen — talán huszonöt éves lehetett ekkor — egyetlen hónap alatt vesztette el apját férjét és újszülött gyerekét Ahová a halál egyszer bekopogott. oda rendszerint hamarosan visszatér, mint aki már ismeri a járást. A szerencsétlen fiatal nőt szinte kiütötte az életből a sok csapás, ágynak esett, hat hétig eszméletlenül vergődött. A rettenetes, válságos napokat •(Hetvenöt esztendeje halt meg Guy de Maupassant. a francia irodalom< nagy egyénisége. Egyik méltatója írta róla: ..Maupassant valójában nem is regényeiben mondta el látomását a korról, ö másként összegezett: egymásba fogózkodó novelláinak teljességében. Tizenkilenc kötet novellája: felzúgó erdő. A leghatalmasabb keresztmetszetek közé tartozik a nagy ösz- szefoglalásokat kedvelő francia irodalomban is.”) tompa kábultság követte, az asszony mozdulatlanul feküdt alig evett valamit, a tekintete rebbent csak néha. Ha fel akartak ültetni, szív- szaggatóan kiabálni kezdett, mintha az életére törnének. Hagyták, hadd feküdjék; többé nem bolygatták, legfeljebb akkor, ha ágyneműt váltottak és a matracait megforgatták. Egy öreg cseléd maradt mellette, az itatta meg. s időnként beledáktált néhány harapásnyi hideg húst. Mi zajlott le a kétségbeesett lélekben? Senki nem tudhatta; soha többé nem szólalt meg. Halottaira gondolt? Vagy csak szomorúan álmodozott, elhomályosuló aggyal keresgélve emlékeit? Vagy éppen ellenkezőleg: kilobhant emlékezete mozdulatlan volt, mint holt ágban a víz tükre? Tizenöt évig élt így. megközelíthetetlenül s tétlenül. Azután kitört a háború; és december első hónapjaiban a poroszok bevonultak Cormeil- be. Tisztán emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna ... Farkasordító hideg volt; magam is mozdulatlanul gubbasztottam karosszékemben. egy köszvényroham valósággal megbénított; és ékkor az utcán felhangzott csizmájuk súlyos, ütemes dobbanása. Ablakomból néztem a bevonulást. Csak jöttek, jöttek, végtelen sorokban és tömegben, s ahogyan így mereven és gépiesen mozogtak, teljesen egyformák voltak valamennyien. A tisztek végül beszállásolták a legénységet az egyes házakba. En tizenhetet kaptam. Szomszédom, az őrült asz- szony, tizenkettőt; egy őrnagy is volt köztük, kardcsörtető, indulatos kötekedő alak. Múltak a napok, s eleinte minden rendben ment. Az őrnagynak megmondták, hogy háziasszonya beteg, nem is törődött vele. De hamarosan boszantani kezdte a nő. akit sohasem lát. Érdeklődni kezdett, mi a baja? Az felelték neki. hogy tizenöt éve fekszik, nagy csapás érte. De ezt nem hitte; olyasmit képzelt, hogy a szerencsétlen, háborodott nőt a gőg tartja ágyban, látni sem akarja a poroszokat, beszélni, találkozni sem kíván velük. Hangoskodva kiabálni kezdett, hogy háziasszonya fogadja őt. Erre bevezették a szobába. Itt nyersen rászólt a fekvőre: — Kérem, asszonyom, keljen fel és jöjjön ki! Mutatkozzék meg katonáim előtt. Az asszony ráemelte téve- teg üres tekintetét és nem felelt. A tiszt tovább pattogott: — Csak semmi szemtelenség! Ezt nem tűröm! Ha nem kel fel jószántából, megtalálom a módját, hogy megsétáltassam! A nő meg se rezzent, mozdulatlan maradt, mintha nem is látná a poroszt. Az őrnagy elvörösödött, a nyugodt hallgatást, végtelen megvetésnek érezte. Erre fenyegetően hozzátette: — Ha holnap nem jön ki... És bacsapta maga után az ajtót. Másnap a rémült, öreg cseléd fel akarta öltöztetni, de az őrült üvöltve védekezett. Az őrnagy besietett; a cseléd térdre borult. így könyör- gött: — Nem akar. uram. nem akar! Bocsásson meg neki, hiszen olyan «szerencsétlen. A tiszt megzavarodott; forrt benne a méreg de mégsem merte kiadni a parancsot. hogy legényei ágyból ráncigálják ki a a nőt. De egyszerre felnevetett, német parancsokat osztogatott. Nemsokára néhány katona jött ki a házból a kis csapat eev matracot vitt. mintha csak sebesültet szállítanának. Szegény őrült, szomszédnőm csendesen nyugodtan feküdt a matracon. A katonák hagyták. hadd feküdjön, nem nyúltak hozzá — őt meg nem érdekelte semmi. A menetet egy katona zárta le, karján női ruhaneművel. Az őrnagy kezét dörzsölte; — No. most meglátjuk, tud-e egyedül felöltözni? Majd én megmutatom, hogy megsétáltatom! A kis csapat az imauvil- le-i erdő felét tartott, hamarosan eltűntek. Két óra múlva a katonák visszajöttek de csak a katonák. Az őrült nőt többet nem láttuk. Mit csináltak vels?
