Heves Megyei Népújság, 1968. június (19. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-27 / 149. szám
Hőstett az erdőben Ktrmánvrendeiet az állami közegészségiigyi-iárvánpgyi felügyeletről „Kitüntetem — a csókás- fői erdőtűz alkalmával tanúsított önfeláldozó magatartása elismeréséül — a Tűzrendészeti Érem arany fokozatával Oláh Jánosné, váraszói lakost. Benkei András, belügyminiszter”. A váraszói Szalajka-völgyi erdészháztól jó időben átlátni a szomszédos Csehszlovákiába és ide csillognak a Tátra hófödte csúcsai. Körös-körül erdő, amelynek ki- : tűnő levegőjétől kitágul a tü- } dő, útjain könnyű a járás, a pázsit pihenésre készteti a kirándulókat. A lombok közt rejtőző madarak éneke valóságos balzsam a városi ember fülének. Oláh János erdész mindig azt mondta, ez az ő otthona, S itt érzi jól magát, s ha eljön az ideje, itt akar meghalni... : Március 31-én ez a szép vidék, a sudár fákká nőtt csemeték voltak tanúi kimerültségtől rogyadozó lépteinek, végső erőfeszítésének, amely- lj'el a pusztító erdőtűznek akart gátat vetni... A kimerültség és az alattomos füst , együttesen végzett vele. Alig j félórányira a takaros erdészlaktól találtak rá az oltásra kivonult tűzoltók. A veszedelmes lángokról Oláh János felesége vitt hírt a váraszóiaknak. Férje tragédiájáról mit sem tudott még akkor... A kötelesség hajtotta a törékeny asszonyt: pusztul az erdő! Az erdészháztól 12 kilométer Váraszó. Kerékpáron 27 perc alatt tette meg az utat. Pedig beteg volt! Alighogy bejelentette a tüzet, fordult is vissza, hogy az ura mellett legyen a küzdelemben. Az orvos szerint az influenzában szenvedő asszonynak legalább 40 fokos láza volt! Bejelentésére kezdődött a riasztás, és három órás megfeszített küzdelem ásán sikerült gátat vetni a mintegy háromszáz hektárnyi erdőben tomboló tűznek. A kár jelentősebb is lett volna, ha nincs hírvivő a veszedelemrőL Oláh János tragédiáját és Oláh Jánosné hőstettét elevenítették fel a napokban az erdőkövesdi erdészet parányi irodájában. Nyolcadikos fiával együtt jelent meg azon a kis ünnepségen a gyászoló asszony, ahol a Heves megyei Tűzrendészeti Parancsnokság és a Mátrai Állami Erdőgazdaság vezetői kifejezték hálájukat a hőstettért. Toronyay István, megyei tűzoltóparancsnok a csókásfői erdőtűz hősének átadta a belügyminiszter kitüntetését, a Tűzrendészeti Érem arany fokozatát. Hangyái Tibor, az erdőgazdaság igazgatója pénzjutalommal toldotta meg a kitüntetést Miért tette? Nehéz megfogalmazni. — Amikor hajnalban sem jött meg az uram, s kinéztem az ablakon, láttam, hogy ég az erdő! Felkeltem az ágyból és biciklire ültem. Mentem segítségért. Tudtam, hogy az uram oltja a tüzet. Már kétszer sikerült neki... Fájt mindenem, de nem törődtem vele. Az erdőre gondoltam és az uramra ;.. Azon a helyen, ahol Oláh János, az erdőkövesdi erdészet dolgozójának élete befejeződött, emlékművet állítanak. A hős asszony pedig a fiától várja, hogy a tűz pusztította erdőben feledtesse a tragédiát; újra élessze a pázsitot, az énekesmadarakat rejtő lombos fákat... Pllisy Elemér Menéf és telelőn A hiteles statisztikai felmérések szerint nagyobb munkára kényszerítettük tavaly a postát, mint az azt megelőző esztendőben. Mi, magyar állampolgárok — számítva a csecsemőt és tiszteletbeli állampolgárnak tekintve az itt „forgó” idegent is — az 1966. évi 53,2 helyett tavaly fejenkint átlagosan 55,6 „közönséges levélpostai küldeményt” adtunk fel. Ugyanakkor az ajánlott küldemények száma ugyanígy számítva 4,1-ről 4,4-re, a táviratoké 0.9-ről 1-re nőtt, csak a csomagforgalom maradt változatlan. A fejenkénti évi átlag most is 1,3 csomag volt, akárcsak egy évvel korábban. A táviró- és távbeszélő vonalak hossza nem egészen 52 500 kilométerről csaknem 53 850 kilométerre nőtt. Természetesen még most sem annyi, amennyinek lennie kellene. A távbeszélő „főállomások” száma körülbelül 319 000-ről csaknem 337 000- re, a mellékállomásoké pedig megközelítőleg 240 000-ről több mint 254 000-re növekedett. És hogy életünk is azokkal a lehetőségekkel, amelyek ebből a fejlődésből adódtak, azt az bizonyítja, hogy telefonbeszélgetéseink száma, ami 1966-ban csak az 570 milliót közelítette meg, tavaly már majdnem elérte a 600 milliót A kormány rendeletet hozott as: állami közegészségügyi-járványügyi felügyelet- rőL A felügyeletet az egészségügyi miniszter gyakorolja, ő irányítja és ellenőrzi a közegészségügyi-járványügyi tevékenységet. Gondoskodik a közlekedés közegészségügyijárványügyi ellenőrzésről is. A kormányrendelet a miniszternek mindezekben a kérdésekben a fegyveres erők és testületek kivételével az egész országra, a népgazdaság minden ágára és minden személyre kiterjedő hatósági jogkört biztosít. Ezt a jogkörét az egészségügyi miniszter a közegészségügyi - járványügyi szolgálat útján látja el A szolgálat élén az állami közegészségügyi-járványügyi főfelügyelő áll, ő vezeti a minisztérium szervezetében működő központi szervet, a főfelügyelőséget. A főfelügyelőség munkájában az Országos Közegészségügyi Intézetre, az Országos Élelmezési és Táplálkozástudományi Intézetre, az Országos Munkaegészségügyi Intézetre^ támaszkodik. A megyei KÖJÁLOK szervezetében megyei, járási közegészségügyi-.! árványügyi szolgálatoknál járási felügyelőségeket hoznak létre. A helyi szerveket a tanácsok tartják fenn, de a rendeletben meghatározott feladataik tekintetében a felettes felügyelőségnek, illetőleg a főfelügyelőségnek vannak alárendelve. Az alacsonyabb szintű felügyelőségek az építéssel, területfelhasználással kapcsolatos eljárásokban gyakorolnak hatósági jogkört. A közegészségügyi-járványügyi felügyelők minden munka- vagy telephelyen, építményen ellenőrizhetik a közegészségügyi-járványügyi követelmények megtartását és határozatban rendelhetik el a tapasztalt hibák, szabálytalanságok megszüntetését. Ha pedig ezek a szabálytalanságok súlyos, vagy tömeges egészségrontást okozhatnak, joguk van felfüggeszteni az illető üzem, intézmény működését és elrendelni a káros anyagok megsemmisítését. Ezenkívül bűnvádi, szabálysértési vagy fegyelmi feljentést is tehetnek és javasolhatják a főfelügyelőnek, hogy indítványozza gazdasági bírság kiszabását. A rendelet július 1-én lép hatályba, egyes rendelkezései azonban csak október 1- től érvényesek. Az egészség- ügyi miniszter már ki is adta a felügyelet működésére, a közegészségügyi-járványügyi ártalmak megelőzésére és leküzdésére vonatkozó részletes végrehajtási utasítást. (MTI) Emlékezés Vrabélyi Mártonra, Heves megye nagy flórakutatójára 101 évvel ezelőtt az „Eger” című hetilapban egy gyászhír jelent meg, amely hírül adta, hogy Vrabélyi Márton nyugalmazott gazdatiszt 70 éves korában elhúnyt. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy milyen kapcsolatok fűzték Egerhez a nagy botanikust? 1807-ben született a Szepes megyei Répáson. Életének jelentős részét gr. Károlyi György mátraalji gazdaságában töltötte, Párádon volt intéző. Szabad óráit a szenvedélyesen szeretett és művelt szaktudományának, a botanikának szentelte. A Mátra és Eger környéke flórájának igazi felkutatója volt. Kapcsolatban állt kora legjobb botanikusaival. Sok exsiccatumot küldött Kerner Antalnak, a bécsi egyetem világhírű tanárának. Jó kapcsolatban állt Schurral, az Erdélyt kutató híres botanikussal. Nyugalomba vonulása után Egerbe költözött, s itt gazdag gyűjteményének katalogizálásával s rendszerezésével töltötte utolsó éveit. Vrabélyi szenvedélyes gyűjtője volt a Mátrának, s elsőnek írta meg a Mátra flóra- enumerációját (1868). Emellett még megkísérelte annak növényföldrajzi ismertetését is „A Mátra növényföldrajzi vázlatos ismertetése (Egri Ciszt. Főgymn. Ért. 1890). című munkájában. Jelentősebb műve még: „Adatok Heves megye virányához. Heves és Külső-Szolnok vármegyék leírása”. (Eger, 1868.) A híres erdélyi botanikus, Schur Ferdinánd, Vrabélyi kor társa és tisztelője, egy szép magyar bennszülött (endemikus) növény elnevezésében örökítette meg a nevét. Ezt a növényt azóta Hesperis matronalis L. ssp. Vrabelyia- na (Schur) Soó néven ismeri a tudományos világ. A legnagyobb botanikusokkal méltán említhetjük együtt a nevét annak, aki, szerényen, de sokat áldozott a tudománynak, s munkásságával gazdagította Eger és Heves megye nagyjainak számát Suba János főiskolai adjunktus Balázs, ne káromkodj a gyerek előtt! (Zsoldos Sándor rajza) Megakadt, elrémült attól, amit mondani akart. Lesütötte szemét a detektív tekintete előtt, elpirult ettől a szégyenletes, de mégis oly emberi reménységtől, melyet most elárult. — Most már mindent tud — folytatta nyugodtabban. — Hajlandó támogatni engem? Ö, ha segítene nekem, azt hiszem, vagyonom felénél is többet adnék önnek, pedig gazdag vagyok... Lecoq úr parancsoló mozdulattal hallgattatta el. — Elég legyen, uram — mondta keserűen —, elég, könyörgök. Egy embernek, aki becsülök, akit szeretek, akit egész lelkemből sajnálok, segíthetek, de nem tudnék pénzért segíteni rajta. — Higgye meg — dadogta Plantat bácsi rémülten —, higgye meg, hogy nem akartam... — De igen, uram, igen, ön fizetni akart nekem. Ö, ne tiltakozzon, ne tagadja. Nagyon is jól tudom én, hogy bizonyos szerencsétlen foglalkozásoknál az ember és a becsület semmit se számít. Miért kínált pénzt nekem? Milyen alapon tart olyan hitványnak, hogy azt hiszi, meg lehet vásárolni szolgálataimat? ön is olyan lenne, mint a többi, nincs sejtelme arról, mit jelent az én állásom? Ha gazdag akarnék lenni, gazdagabb, mint ön, békebíró úr, két héten belül az lehetnék. Hát nem sejti, hogy ötven ember életét és becsületét tartom a kezemben? Azt hiszi, mindent elmondok, amit tudok? Van itt — és a homlokára csapott — húsz titkom, ha holnap százezer frankért kínálnám darabját, mind elkelne. Szemmel láthatólag felháborodott, de haragja mögött valami elkeseredett beletörődés érződött ki. Sokszor kellett már ilyen ajánlatokat visszautasítania. — Harcoljon csak egy több mint kétszáz éve megrögzötté vált előítélet ellen — folytatta. — Mondja csak, hogy egy detektív becsületes, nem lehet becstelen, tízszer olyan becsületes, mint bármelyik kereskedő, vagy közjegyző, mert tízszer annyi kísértésnek van kitéve, és semmi haszna nincs a becsületességéből. Mondja ezt el és a szemébe nevetnek. Holnap egymilliót szedhetnék össze egyszerre, bátran, büntetlenül. Ki tudja ezt, ki hálás énnekem? A lelkiismeretem nyugodt, ez igaz, de azért egy kis megbecsülés sem ártana. Mikor oly könnyen visszaélhetnék azzal, amit tudok, amit valakinek rám kellett bíznia, amit felfedeztem, akkor talán megbecsülhetnék, hogy nem élek vissza vele. És mégis, ha holnap az első jöttment- nek — csak egy piszkos kezű bankárnak, egy kereskedőnek, akire rábizonyították a csalárd bukást, egy iparlovagnak, egy közjegyzőnek, aki a börzén játszik, — végig kellene jönnie velem a körúton, úgy érezné, oda a jó híre. Egy rendőrségi emberrel, pfuj! „Ne bánkódj — mondta mesterem és barátom, Tabaret —, az efféle emberek megvetése csak a félelem egyik formája.” Plantat bácsi megdöbbent. Hogyan történhetett, hogy ő, az óvatos, az okos, a tapintatos öreg bíró ilyen óriási baklövést követett el? Megsértett, mégpedig súlyosan megsértett egy embert, aki jó szívvel volt hozzá, és kezében tartja a sorsát. — Távol áll tőlem, uram, a sértő szándék — kezdte —, melyet ön feltételez rólam. Félreértett egy határozatlan jelentésű mondatot, mely kicsúszik az ember száján, noha semmi jelentősége nincs. Lecoq úr csillapodott. — Hát jó. Mivel engem többször sértenek meg, mint másokat, meg fogja bocsátani érzékenységemet. Hagyjuk ezt a kínos témát, és térjünk vissza Trémorel grófra. A békebíró éppen azon töprengett, vajon szóba hozhatja-e még egyszer terveit, s mélyen meghatotta, hogy Lecoq úr milyen finom tapintattal terelte vissza a beszélgetést eredeti irányba. — Már csak az ön döntését várom — mondta. — Nem titkolom ön előtt — szólt a detektív —. hogy igen nehéz, sőt, kötelességemmel ellentétes dolgot kér tőlem. Kötelességem azt parancsolja, hogy kerítsem kézre, tartóztassam le, és adjam át a bíróságnak Trénerei urat. ön viszont arra kért, hogy mentsem meg a törvény kezétől. — Egy boldogtalan nő nevében kérem erre, akiről ön is tudja, hogy ártatlan. — Uram, egyetlenegyszer dobtam sutba a kötelességemet. Nem tudtam ellenállni egy szegény, idős anya könnyeinek, aki átfogta a térdemet, úgy kért kegyelmet a fiának. Megmentettem azt a fiút, és tisztességes ember lett belőle. Életemben másodszor lépek ma túl jogaimon, s megkockáztatok egy kísérletet, melyért később talán lelkiismeretfurdalást fogok érezni. Állok rendelkezésére, uram. — Ö, uram — kiáltott fel Plantat bácsi elragadtatva — mennyire hálás vagyok! De a detektív komoly marad, szinte szomorú volt, elgondolkodott — Ne ringassuk magunkat hiú reményekbe — folytatta. — Nincs kétféle megoldás arra, hogy egy Trémorel- szabású bűnözőt megmentsek a törvényszéktől, csak egy van. És sz az egy vajon beválik-e? — Ee, persze hogy be, ha ön is akarja. Leccq úrnak mosolyognia kellett az öreg békebiró bizalmán. — Eionyára ügyes detektív vagyok — felelte —, de csak emoer vagyok, s így nem felelhetek egy másik ember szándékaiért. Minden Hectortól függ. Ha bármilyen bűnösről volna szó, azt mondanám: biztos vagyok a dolgomban. De így kételkedem, megvallom őszintén. Főként Courtois kisasszony határozottságára kell számítanunk. Határozott, azt mondta ugye? — Maga a határozottság. — Akkor remélhetünk. De végleg el tudjuk-e fojtani ezt az ügyet? Mi történik, ha megtalálják Sauvresy feljelentését, mely valahol Valfeuilluban van elrejtve, s melyet Trémorel nem tudott megtalálni? — Nem találják meg — vágta rá Plantat bácsi. — Gondolja? — Biztos vagyok benne. Lecoq úr olyan pillantást vetett az öreg békebíróra, hogy arca nem titkolhatta tovább az igazságot, s csak ennyit mondott: — Ó És e2t gondolta: „Végre megtudom, honnan származik a múlt éjjel felolvasott iratcsomó, melyben két különböző írás szerepel”. Plantat bácsi egy pillanatig habozott, majd így szólt: — Kezébe adtam az életemet, uram, hát a becsületemet is önre bízhatom. Ismerem önt, és tudom, hogy bármi történjék is... — Hallgatni fogok, szavamat adom. — Hát akkor tessék! Aznap, mikor Leurence-nál kaptam Trémorelt, meg akartam bizonyosodni gyanúim helyessége felől, feltörtem a pecsétet Sauvresy borítékján. — És nem használta fel az iratokat! — Elborzadtam, hogy így visszaéltem bizalmával. Meg aztán jogom volt-e meghiúsítani ennek a boldogtalannak a bosszúját, aki vállalta a halált, csak hogy bosz- szút állhasson? — De ön visszaadta a feljelentést Trémorelnénak. — Ez igaz, de Berthe homályosan megérezte, mi vár rá. Körülbelül két héttel a bűntett előtt eljött, és rám bízta férje kéziratát, melyet ő nagy gonddal kiegészített. Azt mondta, hogy törjem fel a pecsétet, és oldassam el az iratokat, ha ő erőszakos halállal hal meg. — Hát akkor miért nem beszélt, békebíró úr? Miért hagyta, hogy kutassak, ingadozzak, tapogatózzak ... — Szeretem Laurence-ot, uram, s ha kiadom Trémorelt, szaka dékot ások kettőnk közé. A detektív megadta magát. (Folytatjuk)
