Heves Megyei Népújság, 1968. május (19. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-05 / 104. szám

vaknai zseni: A postahivata- lókban már tegnap, tegnapelőtt felszökött a forgalom: a dísztávirat csak időben címzetthez, szívhez érjen! A virágboltok is felkészültek: a ker­tészek már a téli palántázásoknál úgy „állí­tották be” a növényt, hogy a jeles napra virágot nyisson. A felköszöntők, a versek — a kicsik verstanulása. készülődése ugyancsak régóta tart — Öt köszöntik. Fut a sürgönydrótokon, mezőkön, hegye­ken, városokon, határokon át a jókíván­ság ma Valakihez. Verset mondunk fel Va­lakinek, és virágot viszünk ma Valakinek. Annak, aki tulajdonképpen sosem vár köszönetét azért, amit tett vagy tesz. — Aki nem vezet kettős könyvelést az álmat­lanul töltött éjszakákról, egy-egy elmaradt utazásról, a báli esték helyett a betegágy mellett töltött estékről, a vigasztaló sza­vakról, gondoslcodásról, az elmorzsolt fia­tal évekről (visszakapja-e?, nem könyveli) — akihez ma siettünk, akit ünnepelünk, az most sem, e májusi vasárnap sem hagyja abba hivatását: Édesanyánk átölel, meg­csókol. A világon most mindenütt az Édesanyá­kat ünnepeljük: Anyák napja van. Milyen Vi&*ág heh/etf jó, kivételes helyzet­ben is vagyunk »ni a mai köszöntő megszó­lításával. Sehol a vi­lágon nem mondják így, nem forrt eggyé a fogalom a jelzővel: Édesanya. Verseket mondanak ma a kicsik, ahogy az ajándékaikat átadják az Édesanyáknak. Napok óta hallom az övi környékén ezt a lallázó dallamot, már fújom én is: „A vilá­gon minden gyerek, magyar gyerek, néger, gyerek, orosz gyerek, német gyerek, a böl­csőben ringó baba. gőgicsélő első szava: ma­ma, mama...” És Gorkij szép szavait is idézem: „Mindaz, ami szép az emberben, az anya- tejtől és a napsugártól van". Talán ezért is a május első vasárnapját választották az emberek az anyák napjának megünnep­lésére. Ezt a legsugarasabb, legvirágosabb napot. A z Édesanyákat ünnepeljük. Az év egyetlen napját adjuk cserében né­kik az év minden napjáért, éjszakájáért. És épp ezért az ünnepi szavak. ígéretek, aján­dékok mellett csendben gondoljuk csak meg: a mai nap gyöngédség ajándékaiból, szeretedéből jó lenne a hétköznapokra is átmenteni minél többet... Ádeíaiujíím Anyám, ma újra fölsajogtál, Szívemben, s újra látlak téged, amint munkád főié hajolva berregteted a varrógépet. Nyolc gyermek gondja húzta váltad, nyolc éhes száj kért: Enni! Enni! lejedet szívtuk, húsodat ettük a jóságod adtad kenyérre kenni! Ö, most ha élnél, most ha látnád mint fordult a szegény ember sorsa, s állná] ég felé magasodva, kihúznád magad, mint a nyárfa s állnál ég felé magasodva, könnytől mosott szemed a napfényt úgy inná, mint dicsőséget, minden anyák közt ünnepelnénk a te anyai elsőséged. Szegény anyám, sírodra hull már az új tavasz piros virága, de bennem lüktet még a véred, szívemben szíved dobbanása, szememmel látod felragyogni ami álomként élt csak benned . érzem, amint fogod a toliam, s kezemmel írod ezt a verset! Édesanyám; életem földje, aki testem, lelkem fogantad, vagyok, mint voltál anya én is sorsod értelmét nekem hagytad... Így élsz a mában és jövőben, minden gyümölcsben ami érik... visszük, visszük az élet lángját Anyám... anyák a végtelenségig! Ezzel a szóval: édesanya, minden­ki az önfeláldozást, a forró szerete- tet társítja. E szó: mostoha, ridegséget, szere- tetlenséget juttat eszébe mindenki­nek. A napokban Bélapátfalván megis­merkedtem Berecz Tibornéval. A fa­luban így jellemezte valaki: édes mostoha. Kiváncsi voltam rá. Felke­restem. Élettörténete a bánat, az önfelál­dozás, az anyai szeretet regénye. Fiatal lány volt, amikor először férjhez ment egy falubelijéhez. Sze­rette a férjét, s majd a szíve sza­kadt meg, amikor hat hónap múlva egy behívóparancs a frontra vitte élete párját. Nem is látta többé, a posta csak halálhírét hozta el. Hosszú esztendőkig éldegélt egye­dül, amikor megismerkedett egy özvegyemberrel. Az özvegynek két gyereke volt, egy nyolcesztendős, és egy néhány hónapos fia. Ezt a má­sodikat élete árán hozta világra a felesége. Megismerkedtek és ő vál­lalta, hogy anyja lesz a két gyerek­nek. összeházasodtak. A férjet sajnos jobban megviselte az első asszony halála, mint ahogv gondolták. Szív­beteg lett. S másfél esztendő múlva egy napon a nagymama sírva sza­ladt az iskolába: engedjék haza a kisfiút, hogy még egyszer életben láthassa az apját. — Siessünk, kisfiam, jaj, meghal az apád — kiáltozta, s a kisfiú ke­rekre tágult szemmel nézett rá: és akkor elmegy az anyú? ű is itthagy bennünket? Eltemették az édesapát. A kisfiú szomorú arcocskával leste, mi lesz. A kisebbik kétesztendős forma lehe­tett, mit sem tudó gyanútlansággal Fű, fü — fűre lépek: kő, kő, — kőre lépek, ide Is, oda is, vajon utam hová visz? Séta. séta, szép bokréta, kimegyek a mezőre, sárga virág kék virág, — anyukának csokrot kötök belőle! Az anyaarc boldogságot tanít, és aki nézi, hinni is tanul.. „JfliniLajz, ami izéjft az ejiúziézjt, az aj i yxdaf tő L éj a tiajftiagÁtiál f) GUI nagymama.., Gyermekkorom emlékei közöt anyám képét úgy őr­zöm, hogy a varrógép fölé görnyed, s kedves, tiszta lángján énekel. Reggel a a rrógép zakatolására éb- . dtünk, s este ez volt alta­tónk is. Kenyérkeresö társa volt ő apánknak. Sokszor órákig ültünk a gépe mel­lett, hallgattuk énekét, me­séjét, s figyeltük, ahogy keskeny ujjai alól surrogva szalad az anyag a gép alá. De ha megéheztünk, ott­hagytuk, indián csataüvöl- tessel szaladva a konyhába: Nannus, zsíros kenyeret ké­rünk! Már nem tudom, melyi­künk selypes nyelvén vál­ßf Édes mostoha totyogott az asszony után. A falu megrendülve várt. Ilyen tragédia emberemlékezet óta nem történt. Vártak az üzemben, ahol az édesapa dolgozott. Csak annyit mondtak, ha itt akar maradni az az asszony, segítünk, elhelyezzük. És várták a rokonok, hogy mi lesz. Maradt. Ott tartotta a nagyobbik fiú ki nem mondott kérése, a kicsi ragaszkodó szeretete. Hiszen az őt ismeri anyjának, ö etette, ő mosott rá és neki szólt a kicsi első szava. Hát hogy lehetne itthagyni őket a sors kénye-kedvére? Hiszen igazán anyjuk akart lenni, ezt már akkor elhatározta, amikor összeházasodott az apjukkal. Mindez évekkel ezelőtt történt. Az­óta már ötödször ültette tele tavaszi virágokkal férje sírját. Felserdült a nagyobbik fiú, s esztendeje lesz már, hogy a kisebbiket is iskolába vitte. Az emberek lassan napirend­re térnek a dolog felett, bár néha még megkérdezik, minek kínlódsz, miért vagy velük? Miért nem mész férjhez? Az asszonyka haja megszürkült s az elszálló évek alatt barázdákat vé­sett arcára a gond. Mert amit vál­lalt, az egy cseppet sem könnyű. El- helvezkedett az óvodában, 850 forin­tot keres havonta, özvegvi járadék, árváknak járó családi pótlék címén kan hozzá még 900-at. Ebből élnek. Ebből törleszti a házépítési kölcsönt — a ház a gyermekek örökséee. Eb­ből igyekszik előteremteni mindazt, ami a gyerekeknek kell. — Mindent megvesz a gyerekek­nek, amit mások is. A ruhától az óráig. — Olyan jóltáplált kisfiút keres­ve sem sokat talál, mint az övé. — Akármikor beléphet a házba, ott mindig tisztaság és rend van. így dicséri a szomszédok, az isme­rősök szava. Az elhalt édesanya családja csak meghatódással tud be­szélni róla: nem tudunk eléggé hálá­sak lenni neki, hogy ittmaradt a gye­rekek mellett. Az anyósától, egyetlen támaszától is csak szép szót hallani róla. Kedves, türelmes a gyerekekhez. Türelmesebb, mint egy édesanya, mert nem akarja, egyetlenegyszer is érezzék, hogy mostohájuk van. — Sohasem gondolt arra, hogy férjhez menjen? — faggatom, hi­szen a gyerekek felnőnek és maga egyedül marad. Csodálkozva néz rám, hogy is kér­dezhetek ilyet. S válaszol: nincs az az ember, akiért itthagynám őket. Én úgy gondoltam, öt évvel ezelőtt, az életem boldogságát ez a két gye­rek adja. S különben is, hol találnék olyan embert, aki igazán pótolná az édesapjukat. A két gyerekről csak dicsérő sza­va van, mint általában az édes­anyáknak: Ervin nagyon komoly gyerek. Meg nem bántana engem semennyiért. Hallgat is rám. Én iga­zán nem panaszkodhatom. MTH-is- kolába jár. autószerelő lesz. Tudja, gimnáziumba szerettem volna íratni. Ügy elképzeltem, leérettségizik és mindig tiszta ruhában jár majd. Azt mondta: Édesanyám, én autószerelő akarpk lenni. Most már én is meg­barátkoztam a dologgal. Csak néha olyan olajosán jön haza... — A kicsi? azzal sok baj van, eleven. Talán egy kicsit el is ké­nyeztettem? Amíg beszélgetünk, szőke kis vas­gyúró fut oda. Lehajol hozzá, hogy bekösse a fűzőjét s ha nem monda­ná, akkor is tudom, hogy ez az övé, mert olyan önfeledten játszik az anyja hajával, amíg az a cipőjén babrál. Vaskos kis lurkó. — Most már tudja, hogy nem én vagyok az édesanyja. Megmondták neki, hát én is beszélgettem vele. Meg különben sem akartam én, hogy ne emlékezzenek az édesanyjukra. Kivittem magammal a temetőbe. Az­óta a kicsi így mondja: édesanyával elmegyünk a Róza anyu sírjához. Mert édesanyjának nem azt érzi, aki életet adott neki, hanem azt, aki parányi kora óta neveli. És ez így van rendjén. Amíg tovább beszélgetünk, a kicsi eliramodik, őt várja a játék. Anyja pedig egy kis sóhajjal munkához lát. Még ki kell vasalni a köpenyeket. S amíg a vasaló könnyedén siklik a ragyogóan fehér ruhán, ő gondo­latban már otthon jár. Magában szá­molgatja, a mama ma kiment ka­pálni, ha hazamegy, otthon is várja a mosnivaló. Ervinnek olajos a mun­karuhája, a kicsinek rendbe kell hozni a melegítőjét. Jön a nyár, és egy új ing is kell. Igazi, mindennnapi anyai gon­dok, amit olvan sok szívvel vállalt magára évekkel ezelőtt. Higgyék el, nem láttam még éde­sebb mostohát... Deák Rózsi tozott a nagymama szó Nannussá. Egész nap az ő nevével volt tele a ház. Tö­le kértünk kenyeret, s' hoz­zá szaladtunk leütött tér­dünket orvosoltatni. Szá­munkra ő volt a háztartás megfellebbezhetetlen pa­rancsnoka. S ő meg sem érezve hatvan évének ter­hét, vidáman járt, kelt, rendben tartotta a házat, foltozta a ruháinkat, szá­mon kérte leckéinket. Szálltak az évek, de mint­ha felette nyomtalanul tűn­tek volna tova, nyolcvan esztendejével még déduno­káit is dajkálta. Amikor az utcán ősz ha­jú nagymama tolja a gyer­mekkocsit, atniKor a szom­szédban nagy karaj vajas kenyeret nyom unokája ke­zébe a néni, ő jut eszembe. Nagymamák. Akikről mintha lehámlana egy egész munkás élet terhe és fáradtsága, friss erővel kezdik dajkálni az unokát. Nagymamák, akik szá­molgatják a nyugdíjig hát­ralevő hónapokat, heteket, ígérve az unokának, hogy ezután már nem kell oviba és napközibe járni, mert ő vigyáz rájuk. Nagymamák, akik a megérdemelt pihe­nés helyett egy újabb nem­zedék nevelését vállalják. Nehéz az életük. Az édes­anyák néha türelmetlenek velük, s a gyerekek alapo­san kihasználják engedé­kenységüket. Nagymamák, akik a maguk adóját már letudva a gyermeknevelés­ben, most újra nekikezde­nek, titkon pedagógiai könyveket olvasnak, s ott ülnek az iskolapadokban egy-egy szülői értekezleten, készen arra, hogy a gyerek rossz jegyéért megtalálják a hibát — a pedagógusban. Nem tudom, a nagyma­mák hány százaléka foglal­kozik gyerekneveléssel, de azt nagyon sokszor hallom: a szabadságunk alatt, majd utazgatunk egy kicsit, a gyerekekre vigyáz a ma­ma ... este kicsit lázas volt a gyerek, de majd eljön a mama __Ma nem akart se­hogy sem óvodába menni, de majd a mama ... A nagymama mindig kéz­nél van és mindig lehet rá számítani. Anyák napja van. Ma mindenütt virágözönnel kö­szöntik az édesanyákat. E sok virágból néhány szálat, nyújtsunk át a nagyma­máknak is... ^.VVVVVVNA/VVVVVVSAA/VVVNA/VVAAAAAAAAA/VVVVNAAA/VVNAAA/NAAA/VVVVSA/NA^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom