Heves Megyei Népújság, 1968. április (19. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-04 / 80. szám

VITA

SZNOBIZMUS-E AZ IGÉNYESSÉG ?

I

T5bb mini síáihalvan”«’« Slw a,.

fata a Műcsarnokban. Képűnkön: L. X Lice: Drága jó anyám.

lm. Dásfoglalásra késztető vita indult e lap hasábjain az utóbbi hetekben. Jelentőségét az is mutatja, hogy erre a vitára egyáltalán sor került, mert valóban igaz hogy a mai irodalmi közízlés, az olvasóvá nevelés — másrészt — az írói magatartás és a modem írói törekvés kérdésében számtalan eltérő véleményt ismerünk.

Kiindulópontként elfogadhatjuk. hogy ez iró és olvasó kapcsolatában mindannyian igényes, korszerű, nem hatásvadászó. de a kor lényegével őszintén szembenéző alkotó tevékenységet, és hozzáértő, megfelelő esztétikai ismereFARKAS ANDRÁS)

Olt fenn a na ff most...

(Ott fent a nap most eaer ablakot kinyit,

És lent felelnek rá a madarak: csávitl

A szellők és a felhők, mint a szellemek,

A képzelettel együtt táncba kezdenek,

A lendület, a lengés mindent feQazft;

És a magasban így lesz minden igazibb,

A vágy és a remény táján előkerül A puha borzongás, s Játszik testem körűi

A fény és árny. Ahogy játékukat lesem, Szelíd jegyben járnak, most még sejtelmesen,

Tíz ujjuk százfajtáin cicáz, incselkedik 6 bennünk lobog a menny, a hetvenheted! k.

Törékeny pátosz ez és megtalált derű.

Amelyben minden átlátszó és egyszerűi

Aminek lefflce. sorsa, célja, dallama.

Mintha öröktől fogva egyet vaUana:

Üjulini kéül S e törvény Józan Igazán

Nem kell vitázni! A nap, a fényes kazán.

Törvény szerint, habár olykor szeszélyeset» Táplálja életünk, erejét élvezem.

Mert elcipeli mindig e Jó áprilisig.

Mikor fűvek és fák, nedvek véghez viszik

Mert létezésünk tiszta, szorgos végzete.

Hogy amit tenni kell, azt buzgón megtegye,

J

Nem is magának, ez csupán egyik joga,

Hogy idejött és innen eL, valahova.

Mert most zuhog a napfény, kedvet záporoz, Szó nélkül szónokol derűs fiaihoz ,

Miközben pántlikás felhők, pajkos nyuszik Húzzák kocsinkat csókig, léha májusig

Mikor szerelmesen, kérőn emeli rád Tekintetét az árva mezed virág.

Mert azt szeretné, hogy ha a szerelemért Boldog maradna, tiszta, tavaszi-fehér!

Bolondos április, te szőke-tarka táj,

A lábad táncra hív. hogy újabb útra járj,

Eszembe juttatsz háborút, badar ködöt, Kimondod azt, hogy minden gyilkosság mögött

Van folytatás! Üthet sebet ezer ököl,

A fény tíz ujja int és messze tündököl.

Szelíd pásztákkal gyógyít és eügazfti Az élet egyre teljesebb és igazibb,

A nap az égen ezer ablakot kinyit Mutatni az öröm megérlelt titkait.

A millió és egyetlen derék csodát,

Hogy évszakokban élve áramlunk tovább,

CSONT ISTVÁN:

ÁPRILIS 1945

Hitler bombáit szórta még

s Halál kaszált javában,

de az otromba zajokat elnyomták

vajúdó anyák...

jajszó, meg a születő újak zokogása.

(Ekkor és így születtünk ml,

Mindnyájan, akkor 1944-ben nyomorból leltünk, szegények.

Anyánk, megvált terhétől,

és lettünk,

terhének súlya nem lett kisebb,

ahogy növekedtünk, a bombák pedig arra estek,

*.XXXXXXXXXN>XXXV<M««íMSa*M^XXXXXX>»X>S.XXNX->xXX,.X-..XX>XOiS«

amit Ember keze termett s annak helyén üszköt hogyotk

Végre megdermedt a zaj.

Kin volt a csend, mert benne megnőtt a kép: háztetők, — hol egykor macskák jártak — leguggoltak a földig... a hatemeletes bérház nem volt magasabb a nedves barakknál.

...de a füst egyre átlátszóbb lett

és akik életben maradtak hozzáláttak, hogy visszaadják a tetőt az égnek a füstöt a kéménynek a pincét az egérnek,

» szivét az Embernek.^

telkkel felkészített olvasóközönséget szeretnénk látná. Szerencsére elmondhatjuk, hogy mai irodalmunk legjobbjai megfelelnek ezeknek a követelményeknek. Líránk Garai Gábor, Váci Mihály. Kassák Lajos. Weöres Sándor, Illyés Gyula, Benjámin László, Juhász Ferenc és Nagy László költészetében világirodalmi rangú szintézisre Jutott. A mai magyar regény- és novellairodalom 1« gazdag új. korszerű eredményekben és sokat ígérő tehetségekben. Ügy tűnik, drámánk is elindult a megújulás felé. mert H. Barta Lajos Kiáltás című drámája, vagy Örkény István Tóték című tragédiája a megújulás lehetőségért ígérik.

Ha azonban a kapcsolat másik részesét, az olvasóközönséget nézzük, már nem üyen egyértelmű ürömünk. Nem is beszélünk most arról, hogy a széles olvasótábor mennyire nehezen tudja megérteni Juhász Ferenc és Nagy László legújabb verseit, hogy bizonyára nem Garai Gábor, Weöres Sándor vagy Somlyó György és Kassák Lajos kötete az olvasók mindennapi olvasmánya (mert ugyan hányán kölcsönöznek mai költőket a falusi vagy akár a városi könyvtárakból?), de —• csak az „olvasmányosabb” próza területén maradva — érdemes lenne azt is megkérdezni, hogy ki mit értett Mészöly Miklós Az atléta halála című regényéből, ki hogyan értelmezte Sánta Ferenc Az áruló című művét, vagy Déry Tibor A kiközösítő című alkotását? Kiderülne, hogy nem is any- nytra harmonikus az olvasóíró viszony, ahogyan könyvtári statisztikák azt sejtetik. Pedig a felsorolt költők írók és művek a mai magyar irodalom élvonalába tartoznak. Darvas József az írószövetség március 14-1 öss 21- tag gyűlésén arról is beszélt hogy nagyon is illúzió volt eddig olvasó nemzetnek hinni magunkat hiszen egy felmérés szerint Magyarország háromezerötszáz településéből ezerben egyetlen könyvet sem vásárolnak a tankönyveken kívül. (Siet és Irodalom. 1966. március 30J

nak, vagy elfogadják a kisebb olvasói aktivitást kívánó műveket amelyek a cselekmény Izgalmával kielégítenek bizonyos primitívebb olvasói igényt. Röviden szólva: minden valamennyire is hozzáértő előtt világos, hogy az irodalmi közízlés elmaradt mai irodalmunk fejlődése mellett. Ezt felmérni, és ezzel szembenézni még mindig eredményesebb lehet, mint kampányszerűen szervezett író—olvasó találkozók alapján Illúziókat dédelgetni.

A

A

z ismeretterjesztő előadásokon szerzett tapasztalataim egyértelmű magyarázatot adnak erre a kérdésre: a mai magyar regény elszakadva a cselekményes „esemény-regény” formájától, egyre inkább „problémakere- eő”, gondolkoztató, tudati elemeket felvonultató regény lesz, és mivel az olvasók a cselekményes művekhez szoktak hozzá, de már nem tartják elég „modernnek”, Jókait, Mikszáthot és Móricáét, ezért vagy nem ol vaskülföldi irodalom hazai fogadtatása még több problémát vet feL Mert vajon a Thomas Marm-művek üzleti forgalma már azt jelenti, hogy A varázshegy és a Doktor Faustos „a munkások, parasztok, értelmiségiek, öregek és fiatalok” olvasmánya lett? Vagy — bár kiadjuk műveiket —» nálunk olyan széles körben értett és értékelt szerzők Apollinaire, Camus, Sartre, Proust és Garcia Lorca? Vigyázzunk erre az illúzióra, mert itt is alapos csalódások érnek bennünket!

Mit tegyen hát az író? Alkalmazkodjék-e a tömegigényhez, vagy bátran keresse az új, alkalmasabb kifejezési formákat az egyre bonyolultabbá váló világ ábrázolására? Ebben az esetben — egy időre — esetleg a kritika és a közönség értetlenségére is számítania kell, (A Rozsdatemető és a Húsz óra is megvívta a maga harcát!) De hát mi lett volna a modern magyar irodalommal, ha Ady Endre a közönség akkori igényeihez igazodva Pósa Lajos és Sza- bolcska Mihály nyomán sekélye» rímpengetéshez fogott volna? ,

Nevelnünk kell tehát az olvasókat, ízlésüket, esztétikai ismereteiket állandóan bővítve, hogy képesek legyenek elkerülni a káros hatásokat, amelyek igényeiket leszállítják, esztétikai reny- heségre szoktatják őket. Sajnos, Ilyen káros hatásokkal számolnunk kell. Éppen ez veti fel a Berkes!-problémát, hiszen Berkesi András eddigi írói útja jól mutatja, hogy a felszínes írói törekvés káros népszerűségre tehet szert, amely helytelen irányba befolyásolja az író pályáját Ily módon visszájára fordulnak az író meglevő jó tulajdonságai Is, amelyeket főleg első két regényének, az Októberi viharnak és a Vihar után címűnek eszmeiségében érzünk. Későbbi művei azonban, amelyek igazában best, sallerekké váltak, erősen vitatható értékűek.

Vajon korszerű, modem müvek-e Berkesi András regényei, ahogyan olvasói gonwjljSk? A korszerűség

Jelenthet és soha jelen,

tett mást, mint i^. az író korának valamely fontos, lényeges problémáját hiteles embersorsokban, lélektanilag indokolt jellemzéssel ábrázolja. Vajon a lényeget, a jelenségek mélyén levő okokat találjuk-e ezekben a regényekben? Abortáló fiatal lányok, Iszákos Kossuth-díjas tudósok, az utcán erőszakoskodó huligánok, kiábrándult írók, a marxizmus tisztességét kétségbe vonó fiatalok imbolygó szörny-árnyai, életük hiteles rajza nélkül az épülő szocializmus lényegét mutatják? Ezek az alakok c s a k a felszínen mozgó bábok, néha életszerűnek látszanak, de az író bennük csak az okozatot mutatja, az ok elmélyült, gondolati elemzésével adós marad. Igaz, ezzel le kellene mondania a köny- nyű siker lehetőségéről. A miért? kérdésre nem is keresi a választ, pedig ezzel emelkedhetne művészileg hitelessé. Helyette felszínes izgalmakkal, fordulatos cselekménnyel tereli el a figyelme!, mai világunk lényegéről.

Van-e hát értelme a vitának? Elég világos, hogy ami eszmeileg téves, esztétikailag pedig hibás, azt ne adjuk a serdülők kezébe, és a felnőtteket is óvjuk tőle. A Rej- tő-könyvekról pedig tudjuk, hogy azok igazában gyilkos szatírának, karikatúrának is felfoghatók, de ha valakinek kizárólagos olvasmányaivá válnak, ugyanolyan káros hatásúak lehetnek, mint az igazi ponyvák.

Lemondhatunk-« vajon a kiművelt, irodalomelméleti és esztétikai ismeretekkel felkészített olvasó ideáljáról? El kell jutnunk a tömegkultúra magasabb színvonalára, hogy az olvasók az emberben meglevő romantikus-kalandos izgalmi feszültséget, amelyet a Jellemektől elszakított öncélú cselekményasség nyújt, fel tudják cserélni az elmélyült gondolatiság erkölcsi hevületével, a szép gondolatok izgalmával

I

I J kérdésben persze ».konzervatív sznobizmusról” szó sem lehet, mert képtelenség Berkesi Andrást Arany Jánoshoz, Madách Imréhez, vagy az egyik legnagyobb magyar regényíróhoz, Kemény Zsigmondhoz bármilyen értelemben viszonyítani. Az a „modem sznobizmus” viszont, amely eszmei és esztétikai mércét állítva különbséget tesz egyrészt Berkesi András, Rejtő Jenő, másrészt Illyés Gyula, Lengyel József, Fejes Endre, Sánta Ferenc között, csak használhat az ügynek, mert ezt már nem sznobizmusnak, hanem elemi igényességnek szoktuk nevezni. Ennél pedig sokkal veszedelmesebb a művelődést álliberalizmus, amely a kultúra demokratizmusát összetéveszti az értéktelennek is teret engedő felszínességgel.

E. Nagy Sándor

ts

9*«s

9

*

9

N

Ä

9

VI

w

Kés

ken \f

csa

pás

Keskeny völgyben alakult ki a támadás. A hegyeken körben tüzérségi fegyverek dörögtek. Kun az út mellett, egy nagy fa tövében hasalt már hajnal óta. A hátát nyomta a borjú, puskáját keresztbe fektette maga előtt. Nem látott semmit az úton, nem értette, miért kell annyi ideig hason feküdni. Szerette volna megmozgatni a tagjait. Éhes volt. de mégis legjobban a cigaretta hiányzott. Rágyújtani azonban nem volt szabad, ezt a parancsot kapták.

Később hallotta, hogy valahol hátul kiabálnak, valaki jelentett, de nem értett belőle egy szót sem.

Az őrmester hangját természetesen felismerte. Megnyugodott, hogy elég messze van tőle az őrmester. Körülötte néha reccsentek az ágak. A katonák közül némelyik a parancs ellenére felült és a hátát nekitámasztotta a fának. Kun is megmozdult. Előbb az oldalára fordult, majd összekucorodott. Megint eszébe jutott a cigaretta. A zsebébe nyúlt és elökapart egy összelapított „Honvéd”-et. A tenyerével ellenzőt csinált a tűznek, s ahogy felvillant a láng. mindjárt beszippantotta a cigarettába. Ügy szívta, hogy a markába fordította a parazsát. Az első füstöt egészében lenyelte, a másodikat belefújta a zubbonya újjába.

Ahogy felemelte a tekintetét, pillantása összeakadt az őrmesterével, aki az úttest túlsó oldalán hasalt egy bokor tövében. Mereven nézték egymást, aztán Kun önkéntelenül elhyomta a cigarettát a tenyerében, a csikket meg bedugta a zubbonya felső zsebébe.

Az Őrmester átszaladt az úton s intett Kunnak:

— Gyerünk hátra! — De sehova nem mehettek, mert felettük hirtelen megzendült az erdő. Belenyomták a fejüket az avarba. Nehéz lövedékek sivítottak, s jól hallatszott. hogy a szemközti hegy oldalában robbannak. Az őrmester

felemelte a fejét: — Gyerünk! Ezek csak a németek.

Megindultak egy keskeny csapáson visszafelé. Kun örült, hogy hátrafelé mennek. Csak minél mesz- szebb onnan, ahol lőnek. Közben arra gondolt, hogy mégis át kellene szöknie az oroszokhoz. Hetek óta egyébről sem beszéltek egymás közt. De az őrmesternek mindenütt ott volt a füle s már jó néhány katonát kiköttetett. „Ha ótszöknék, a magam részéiül befejezném ezt a koszos háborút”. Ekkor az őrmester rákiáltott:

— Állj!

Kun megállt. A evar szárazon

csörgött a lába alatt.

— Cigarettáztál?!

— Igenis, őrmester úr.

— Tudod, mi jár annak, aki az első vonalban megszegi a parancsot? — Kigombolta a pisztoly táskáját, elővette a fegyvert és a föld felé tartva meg-meglógatta a kezét.

Kun szeme kimeredt, most értette meg. hogy az őrmester le akarja lőni. Állt szerencsétlenül.

— De csendben vagy. Kun! — támasztotta a hátát egy fának az őrmester. Cigarettacsomagot vett elő, ki pöckölt egyet c pisztoly csövével, a szájába illesztette, majd Kun felé tartotta a csomagot: — Nem akarsz rágyújtani?

— Nem akarok, őrmester úr —

hadarta Kun ijedt alázatossággal, hátha ezzel segítene magán. De az őrmester csak a vállát vonta meg:

— Ügyis jó. Akkor hát...

—- Igenis, őrmester úr — motyogta Kun. Az őrmester elövette a gyújtóját.

— Akkor hát én szívom el a te utolsó cigarettádat.

Kun elködösült szemmel bámult a gomolygó füstbe s arra gondolt, hogy a front golyói mindeddig megkímélték. de ml haszna belőle...

— Őrmester úr — lépett előrébb S lekapta fejéröl a sapkáját.

— Ne gyere közelebb! — kiáltott az őrmester. — A sapkádat meg vedd fel. Hogy állsz előttem?

— Igenis! — kiáltott Kun és összekapta magát. Az őrmester folytatta:

— Nyíltan megszegted a parancsot. Le kell téged lőni, mint a kutyát. Ez teljesen szabályszerű.

Kun agyát elöntötte a vér. Felmérte a távolságot kettőjük között. Három ugrás, gondolta, mire az őrmester felemelné a pisztolyát, ő már üthetne. A barmot is le tudta ütni az öklével...

De az őrmester megsejtette szándékát, mert ráirányította a pisztolyt:

— Mi az, nem veszed tudomásul, hogy ez teljesen szabályszerű?

NMHMMKHHBCraaBMaKmK’SaMM.XXVXXXVWNttl,

Kun földhöz vágta a sapkáját:

— Ez is szabályszerű! Hogy a katonának nincs rohamsisakja! Hogy tizenkét töltény jut egy puskára! Aztán roham, szabályszerűen bele a halálba! — Egészen megvadult a saját hangjától. Az őrmester nyersen felnevetett:

— Mondjad csak! Ügy is utoljára

beszélsz...

Ebben a pillanatban leszakadt rájuk az ég. Mintha valami óriás test zuhant volna a fák koronái közé. Nyakukba vágódtak a gallyak, levelek kavarogtak a levegőben és kesernyés füst árasztott él mindent. Kun állt tovább mozdulatlanul, egy vékony ág akadt a vállára, közelről látta a szakadt leveleket. Egészen közelről fegyverropogás hallatszott, sorozatok és egyes lövések hangja.

Kun az őrmestert kereste a szemével. Félig hanyatt, félig Oldalt egy csonka fatörzsön hevert, kényelmesen hátravetett karral, mintha napozna. Igaz, fél karja és teje hiányzott, a megritkult lombkoronán át éppen rásütött a szomorkás nap.

— Valami akna lehetett — motyogta Kun maga elé. Lerázta magáról a gallyat. Elővette a félig szitt cigarettát. Nyugodtan végigszívta, aztán hasra vetette magát és kúszni kezdett — előre.

I

J