Heves Megyei Népújság, 1968. április (19. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-14 / 88. szám
BlRÁIfl TAMÁS s A báró úr vadászik A szán apró csengői fel csilingeltek, ahogy a könnyen futó lovak elfordultak az erdei útra. Nem volt este még, öt óra körül járt, de csak a vastag hó derengetett némi világosságot Az egyik utas a vadászház felé mutatott; most bukott elő tündér! képe az út túlsó végénél, a fenyők hópólyás ágai árnyékában. Mindannyian odanéztek; a csöpp kis hajlék, két barátságosan hunyorgó ablakával, olyan volt, akár a mesebeli házikók. — Lassabban! — szőtt előre valaki a kocsisnak. A csöngők megint hosszan csörrentek, ahogy a két ló trappból lépésbe váltott. Valaki mélyebben nyomta fejébe kucsmáját — Azért foga van ára az időnek. Holnapra húsz fokot ígért a rádió. A kis házban meleg fogadta őket, sülő húsok vadító Illata, és palackok ütegei, szigorú glédában, a pohárszéken. — Főispán aram, méltóntassál! A legidősebb vendég puhán kicsúszott bundájából — valaki már ott állt mögötte, s tartotta előzékenyen. — Készül a forralt bor, alispán uram. — Az. látod, jó lesz. Az erdész az urak bundáit szedegette össze, s vitte át a másik szobába. — Befűtsek ott is, főtanácsos uram? — A fenébe ne! —• Hagyd el! — Intett a fővárosi vendég. —> Szívesebben alszom fűtetlen szobában. Az erdőfőtanácsos mosolygott — Ez nem Pest, államtitkár uram. Itt reggelre még a szemed is jéggé fagy a gödrében! Ha befűtünk, sem megy fel többrs nyolc-tíz foknál. Az erdészné bekiáltott a cseppnyi konyhából a férjének. — Teríthetsz lassan. S vigyed a forralt bort! Szegfűszeg és gőzölgő bor Illata úszott rá a sercegő húsok szagára odakintről; az urak megborzongtak a gyönyörűségtől. — Aztán lesz egy kis blatt utána? — nézett körül az alispán. — Hoztam ám a paklit! — Kár volt — nevetett az erdőfőtanácsos. — Dunába, vtxet? Van itt elég! — Kihúzta a pohárszék egyik fiókját, ■ mutatta. Az erdész most beszolgálta a bort; fehér kendő volt az üveg körül, ahogy dukál. S egy másik tálban meleg pogácsa. Az államtitkár megemelte párás poharát — Hát a holnapi napra, urak! A báró felhorkant« — A medve bőrére? — Dehogy. Hanem, hogy így összejöttünk... Ittak, s haraptak a pogácsából, dicsérték az erdészné kezét Az pironkodva kukkantott be a konyhából. Leültek, megint koccintottak. A szemek lassan fényleni kezdtek. — Hát ml újság Pesten? — kérdezte a báró. — Mesélj, államtitkár uram. Mit mond István bátyám? Az államtitkár a miniszterelnök neve hallatára meghajolt ültében, s elmosolyodott, jólesett neki, hogy a nyolcezer holdas mágnás tegezte. — A kegyelmes űr bizakodó, kérlek. Két hete beszéltem vele a Ház folyosóján. Bizakodással tekint a jövő elé, ezt nyomatékkai hangsúlyozta. A kölcsön- ügyek szépen haladnak. — Nal — mondta a báró elégedetten, és a főispánhoz fordult; rokonok voltak, apai ágon unokatestvérek. — Látja, Gábor, mondom én, hogy csak lehull valamicske dollár vagy font minekünk is. Egy kis szeszfőzdén töröm a fejem, most kellene, amikor olcsó a munkabér... Majd szóljon is, kérem, ha a dolog konkretizálódik, hogv utánanézhessek a bankkölcsönnek. — Szólok — biccentett a főispán. Ettek, ittak, s előkerült a kártya. Tízig játszottak, pengős alapon, s feküdtek is le, reggel korán kell kelni. ★ — János — szólt az öregasszony halkan. — Jánost Fölkelni! A férfi szemét dörzsölte és kibámult a fogvacogtótó hajnalba. Aa ablak üvegére dús rajzú, díszes páncélt fagylalt a farkasordító éjszaka. A konyhán kegyetlenül hideg volt, a gallyal fűtött kemence kihűlt még az este. Halkan járt-kelt, nem akarta a három gyermeket zavarni. Az asszony kelt volna fel, hogy melegítse az esti levest, de visszaintette az ágyba. Sokáig tart, míg tűzet szít átfázik addig. S idő sincsen rá. Kanalazni kezdte a vékony,- jéghideg ciberelevest, összerázkódott, úgy megdidergett Felugrott, arcára vizet locs- csantott, és belebújt foszlott vékony bekecsébe. Aztán a kucsmát a fejbe, és Indult az ajtó felé lopódzó léptekkel. — Mikor jössz? — Tán négykor, ötkor Is lehet. Amíg az urak kedve tartja. — Csak ügyes légy. Hogy máskor is hívjanak! Az erdészék háza előtt to- porgott már vagy hat-nyolc ember. S még mindig jöttek, Innét Is. onnét Is, a felvég és alvég felől. Süvegüket bökték, jó reggel morogtak, her- segették talpuk alatt a havat bokázva, s várták az erdészt — Egy kis papramorgó — szólt az egyik. — Az! — nevetett a másik. —- Az volna jó! — Harminc fillér a nyolcvanból! — morgott a harmadik. — Ha marhák vo'nánk! — Maid ád az erdész úr! — rikkantott a negyedik. De nem adott. Frissen be- retválva lénett ki a házból, vállán a puskála. — Jó reggelt, emberek! Mindenki itt van? Körülnéztek, számolták egymást. — Húsz — jelentette vigyázzállásban Kapor János; nagyon akart máskor is hajtónak jönni. Igaza van az asszonynak: nvolcvan fillér, az nyolcvan fillér! — Jól van. akkor indulás! — Az erdész fellépett a szánta, elöl, a kocsis mellé, t&v déré dobta a te’ és le- kiáltott: — lUlépni, emberek! Jó óra az út, és fél hatkor ott kell már lenni! — Igenis — mondta Kapor János és szaporán megindult. A többi utána. Jólesett most ez a mozgás; álltában jobban fázott. Az a ronda vizesség se fájt így annyira, odalent a talpánál. A főerdőtanácsos fél ötkor fújt ébresztőt. Addigra felmelegítette a kon> bán a nagy- fazék vizet, s felforralta a teának valót a kannában. Az erdész felesége este odakészített mindent, sonkát, vajat, dzsemet, kalácsot, cukrot. tejszínt — neki csak a teát kellett leforráznia. — Parancsoljatok, urak. A mosdó víz és a reggeli. Ki melyiket kéri előtt? Csak egyszerűen persze, amúgy vadászosan ... Ülőfürdőt ia lehet a konyhán, ha valaki parancsol. — Én igen, köszönöm. — Én is. Megtisztálkodtak a forró vízben, felhörpintették a teát. sonkát haraptak, és te« pertőt. A főerdőtanácsos öt kupicát vett elő a pohárszékből, színig töltötte szilvó- riummal. — Egy kis lélekmelegítő. Ittak, gombolkoztak. size* delődztek. Az államtitkár megállt odakint, nagyot szívott a fa- ■svos, kristálytiszta, fenyőízű levegőből. Tüdejét késként járta át a jófaita. éles hidegség; egészen felébredt tőle. Bőrét a forró víz felpezsdítette az imént, kívül lengyelbundája bentről a remek szilvórium melegítette. Régen érezte magát ilyen pompásan; tagjaiban még vére lüktetését is érzékelte. Szinte kedve lett volna beleharapni a sűrű. ikrás levegőbe. Hát hiába, a vidék. A jó. magyar vidék. Itt kéne élni. nem abban a büdös Pestben. Most értek Ide a hajtők. Szemre csupa egyforma, fekete figura néma árnyak a hó szürke derengésében, akár egy festményen — Itt toporogtak körülötte. Egyik kucsmáját emelte másik csak bámult, s köszönt, motyogva. — Adjon Isten jó reggelt — húzódott közelebb egy bajuszos kis ember. Negyvenévesnek nézte, de talán csak harminc volt; „ezekkel a parasztokkal soha nem lehet tudni”. — Jó reggelt — mondta barátságosan. — Szép időnk van. igaz? — Szép, nagyságos uram — felelte a kis ember. Az államtitkár elnézően mosolygott — elvégre honnét tudhatná ez a figura, hogy ő méltóságos úr? — Nagyot járunk ma, igaz? — barátsá- goskodott tovább. — Igaz — felelte amaz, és a foga megkoccant. Az államtitkár jobban odanézett, s meglepve látta, hogy az ember arca hamuszürke, reszket és lila az ajka. — No! Csak nem fázik? — De bizony fázok én. nagyságos uram. — Hogy hívják? — kérdezte. mert arra gondolt, adat neki az erdésszel egy kupica pálinkát. — Kapor Jánosnak, nagyságos uram — mondta a kis ember, a foga megint ösze- verődött. Az államtitkár nézte, és hirtelen szánalom járta át. „Elkorcsosult ez a nép” —* tűnődött borongom és Attila huntat. Árnád honfoglaló vitézei körül jártak mélabús gondolatai, míg csak a hajtás meg nem kezdődött. ■— Ne négyezer forintot vételezzen be, hanem hatot, Kot- £ ezret — nyomta meg a szót ellentmondást nem tűrő hangon ^ az elnök. — De kedves elnököm, én két forintjával adtam d a | salátát. Miért akarsz hatezret bevasalni rajtam? — kérdez- ^ te kétségbeesye a főkertész. ^ — Én ezt jól tudom. Morvái, de kinek adtad és miért két \ forintjával? A maszekok vették meg tőled, akik a kisujjukat í scan mozdították, máris háromért adták tovább. A különbé- 2 zeten természetesen osztoztatok, de te úgy gondolod, ez már íi nem tartozik a tsz-re. Szerinted a bodegánk. csak dísznek í való, és nem arra, hogy a zöldségeinkért mi is a lehető leg- \ jobb árat kapjuk. Lehet, hogy ideig-óráig süketek, vakok í voltunk, de ennek vége. Morvái. Ha itt elkészültél, add át az összes munkát, még ma, mert holnap neked már másutt lesz * beosztásod... Szodolai arcán keserű mosoly tűnt fel. Morva! látta, hogy az elnök a zsebébe nyúl és esy hivatalos formájú papírlapod vesa elő, majd lassan, ráérősen apró darabokra tépi. ' ANTALFV ISTVÁN: Es az út menti fák... Nem rohanak, nem is futok, de lassan se megyek. Hosszú a táv, sok a titok, és kit kérdezhetek? Leheveredni nem szabad, csak nézni hogy a táj mint marad el. Egy pillanat, ami szép ami fáj, és előttem a messzeség, ki—tudja—meddig—út, le felém nyújtja már kezét ;s szomjat olt a kút, zivárvány a fejem felett, ölém haj'ik az ég, vigasztalóim: fellegek, és az út menti fák...-------------------—__________r* Vi to írói íri ós lénszeriséa elismeri, hogy adott esetben (nem megfelelő életkorban) károsan hatnak, ám ezzel egyúttal az én álláspontomat is aláhúzza, aki egész cikkem során azt kívánom igazolni hogy az u.n. ponyva akkor rombol, ha idő előtt érkezik el az olvasóhoz és ha rendszeres olvasmányává válik . Ebergényi Tibor válaszcikkében szemléletes képét nyújt a ma irodalmi életéről, írók és olvasók kapcsolatáról, a megváltozott olvasóközönségről s annak olvaamányigényé- róL. Kár hogy azt nem hangsúlyozza, hogy az olvasóközönség nemcsak osztályok, rétegek, származás stb. szerint tagozódik, de ugyanazon szektoron belül is rétegeződik az életkor szerint. Az Ifjú olvasó sajátos lelkialkatot is jelent, s a ,Jd mit olvas?"-problémába kell, hogy ma is döntően szóljanak bele az életkori sajátságokkal kapcsolatos pedagógiai követelmények. Amikor és Berkest és Rejtő eltúlzott kultuszát helytelenítem, ez semmiképpen sem egyenlő Arany, Kemény s általában a „régiek” féltésével. s az „újak” elleni tiltakozással valami megkövesedett régi ízlés nevében. De igenis tiltakozás egy olyan irodaim, igény és ízlés ellen, amely egy nem is mindenben kívánatos műfajra szűkíti le az irodalom fogalmát, s mind a régi. mind az új „értékes” előtt lezárja a sorompót. Es ez a szemlélet talán mégsem azonos a sznobizmussal?! Az írói értékesség megálla- tása. amint arra Dóra László és dr. Nagy Sándor egyaránt rámutat, sekkad bonyolultabb feladat, semhogy az csupán az elfogyott példányok számává, lemérhető lehetne... Vannak írók, akik már saját korukban értékekké nemesednek, mert „korúk lényegével szembenézve” megtalálják az igazi mondanivalót Másakat csak a jövendő igazol s óv meg az elmúlástól. És vannak, akik olcsó eszközökkel is meghódítják az olvasók ezreit. Bej-kési és Rejtő mai népszerűsége kétségtelen. Rászolgáltak-e erre a népszerűségre, vadetjában majd a jövő dönti el. Ám vitába szállni velük és híveikkel, ez a ma feladata. Különüsen pedig akkoo, ha ez az állásfoglalás a még kiforratlan ízlésű és ítélőképességű ifjúság érdekét szolgálja. S kell, hogy ez a szándék beleálljen egy-egy „elképzelt nevelési pragramba”. Abkarovits Endre A Népújság febr. 18—i számában cikkem jelent meg: i3ombol-e ma is s ponyva?” címen. írásomban a ponyva műfajával foglalkoztam, a rovat természetének megfelelően elsősorban pedagógiai vonatkozásban. Berkesinek és Rejtőnek mint jellegzetes magyar bestsellereknek említésével, akárcsak a tv krimi-sorozataira való hivatkozással, csupán érzékeltetni kívántam egy újfajta ponyva hódítását Szándékom nem volt írói „méltatásuk”, — most sem az. Mégis hadd summázzam velük kapcsolatos állásfoglalásom. Barkesi és Rejtő — Írói tendenciájúkat tekintve — homlokegyenest ellenkező pólusok, de tételem megvilágításához egyformán alkalmasak... Amíg Berkest könyveiben azzal az igénnyel lép fel. hogy az általa elmondottakat mint az élet valóságos képét fogadjuk el. Rejtőtől távol áll az Ilyen szándék. Könyveivel szinte ezt mondja: amit most elmesélek, véletlenül se hidd el, de derülj rajta mennél többet!. Az önmagában vizsgált Rejtő- könyv valóban ártalmatlan olvasmány. De ártalmassá is válhatik! Éppen azért, mert az effajta művek a kalandos cselekményen és a humoron kívül return! féle lroda.lom-esztéttkai vagy etikai értéket nein képviselnek, s az izlésformálásban szerepet nem játszanak, ha egyszer egyeduralomra jutnak, s kiszorítják az olvasó érdeklődési területéről az íroda.ml- lag minden tekintetben értékes könyveket “* Berkesinéi egészen más a helyzet. Itt elsősorban azok a romboló hatások jelentkezhetnek, amelyek a fiatal életkor adottságaival és az élettapasztalatok hiányával kapcsolatosok. Regényei a témák időszerűségével vonzanak, de erősen vitatható, vajon sematikus figurái valóban a ma égető kérdéseit hordozzák-e magukban. Túlfeszített izgalmú cselekményei. nemegyszer öncélú erotikája az Ifjú olvasó idegzetét túlzott mértékben terheli. Farkas András cikkéből végül is nem derül ki, hogyan minősítsük a két Írót Amíg ugyanis egyik sorában azt vallja: „ne Rejtőtől és Berkes! - tői védjük fiataljainkat” (hanem inkább a tánczenétől), a másikban már így ír: „Csak az időpontot kell megválasztanunk, kinek ós mikor adjuk ezeket a szerzőket, illetve műveiket ” Ezzel a megállapításával viszont negative maga is Rendben van, elintézem egymagám te.». Ahogy közeledett az idézésben megjelölt határidő, as elnök egyre idegesebb és ingerültebb lett, mintha neki magának kellett volna bemennie a börtönbe. Morva! ezalatt mindennap bevitte a primőrt a városba, kedélyes nyugalommal végezte a dolgát s amikor találkozott az elnökkel* egyetlen szóval sem kérdezte, hogy sikerült-e elintéznie • halasztást Végül az utolsó napon Szodolai kezében volt az írás. JA főhatóságnál kikönyörögte, hogy főkertésze csak ősszel kezdhesse el büntetését Az elnök elhatározta, hogy nem várja meg a jó hírrel az estét. Itt van a városban, közei • csarnokhoz, odamegyt tehát hozzá egyenesen. A bódé előtt egyetlen ember sem állt a pulton pedig íegy-két üres láda hevert. Szodolai belépett az ajtón és lépteinek zajára a sarokban megrezdült valaki. Az öreg Szedres Bálint üldögélt ott s zavartan pislogott, mintha most ébredt Volna fel. | — Morvái hol van?! — szólt rá az elnök. *— Nem tudom — mondta tétován. Szodolai körülnézett, olyan üres és rendetlen volt a szövetkezet árudála, mintha kirabolták volna. — Hol az áru? Már eladták? ’ — Áztat eladtuk... — felelte bizonytalanul az öreg. maid amikor látta, hogy az elnök kételkedőén vizslat körbe- körbe, hozzátette: — Hamar elkel az ilyenkor - •. A maszekok úgv vitték ládaszámra, mint a cukrot. Szodolai kitekintett a szomszédos bódék felé. melyeket a Vásárlók gyűrűje vett körül. Azután indulatosan a táskája után nyűit és elköszönt. Fordult egyet-kettőt még néhány magánzö’dséges standja körül. A bevásárláson túljutott asz- ezonyok mentek el mellette. Egyikük hálószatyorjában saláta zöldellt Incselkedve. Méltatlankodó mondatfoszlányok ütötték meg a fülét. — Megvárják, amíg a téesz eladja a magáét, azután rögtön felemelik az árát... — De ma valahogy nagyon hamar elfogyott a Zöldmezőé ... Szodolai gyors léptekkel elhagyta a piaci zsibongást Csak este találkozott Morváival. Megvárta a pénztáros szobájában. Morvái kérdő tekintettel nézett rá, amikor meglátta a szobában. Szodolai intett, hogy csak számoljon el azután majd beszélgetnek. — Vagyis két forintjával négyezer forint — mormolta Morvái miközben számolta a pénzt az asztalra A pénztáros a bevételi tömb után nyúlt, hogy adminisztrálja a kétezer fej salátát. — Várjon még egy kicsit. Deák bácsi — szólt az elnök komoran. Morva! meglepődött, de hallgatott,
