Heves Megyei Népújság, 1968. március (19. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-31 / 77. szám
Mums ev az államosított Gazdagodott az ország ££glJÍ a kistályai úton, s most 190 millió forintos beruházással tovább bővítik. A Vörös Csillag Traktorgyár egri gyáregysége a fejlesztés során 5600 négyzetméteres üzemcsarnokot, korszerű tanműhelyt, kazánházat, irodaépületet és különféle szociális létesítményeket kap. Képünkön az épülő csarnok. iül (Kiss Béla felv.) fl verseny fordulópontjához értünk A szomszéd megyében. Bor. sódban, húszesztendős táviratot őriz dr. Szemere Endre igazgató. Ereklyének számít ez az írás. mivel küldője, a hatvani képviselőtestület, városa első államosított ipar- vállalatának vezetőjét köszönti a meleg hangú, kedves sorokkal. Két évtized múltán dr. Szemerének csak az emléke — jó emléke — maradt a Zagyva partján. — Bandi „kiemelése” korántsem ért bennünket váratlanul — gondol most visz- sza a gyár egyik hajdani könyvelője, Kőrössy Jánosáé —. már akkor is sejtettünk valamit, amikor azt a másik, a Pestről kapott táviratot mutatta a pénztárban. Jóllehet, hogy az csupán egy meglehetősen szűkszavú meghívó volt a vasasszékház, ba. de valahogy mégis több volt az üzenetben. Jól éreztük: másnap már láthattuk a hivatalos kinevezést is. — Igencsak örültünk, hogy Szemere elvtárs lett az új igazgató, hiszen városbeli volt, közénk tartozott. Értelmes, ügyes, jóindulatú tisztviselőnek ismertük, még a cu- korraktából, — vallja Veres László, a régi üzemlakatos. —* Ügy véltük, hogy igazán megérdemelte a magasabb beosztást. Ezzel egyébként kicsit meg is nyugtatott minket. mert — megmondom őszintén — ahogy a tisztújításról beszélgettünk a műhelyekben, szóba került sok más mellett az is, hogy bármelyikünkre eshetett volna a választás. Mi viszont hosszú idő óta csak a munkához szoktunk, a parancsok végrehajtásához. Az irányításról csak annyit tudtunk, hogy azt másoknak találták ki, nem nekünk való. Szóval, könnyebb volt. hogy akkor így rendeződött a dolog ... Szemtanúkkal, törzsgárdis. iákkal beszélgetek a Hatvani Cukorgyárban. Valameny- nvien „kútfői” egy letűnt világnak: még ismerték a valamikori iparmágnásokat, epizódokat tudnak mesélni a részvénytársaság egyik tulajdonosáról. báró Hatvani Endréről, Friedländer igazgatóról, s a Deutschig és Fia „társulat” több más. jellegzetes figurájáról. — Fenyőharaszti kastélyából általában lóháton érkezett közénk a báró, s talán hónaponként, nagy „steppel” végigjárta az üzemeket. Inkább csak a társaságával tár. gyalt — idézi Veres —, ha jól tudom, jómagam egyszer váU tottam vele több szót hivatalosan. Amikor levett sapkával I elé álltam s arra kértem, , hogy valahogy tegyék elviselhetőbbé a műhelyemet, re- , fnegett, el-elcsuklott a han- , gom az izgalomtól, a félelem- , tői. Később persze, a háború f után már, bátrabban beszél- I gettem vele. sőt. mosolyogni ! is mertem ... rajta. A báró I ugyanis kissé komikusán i «jött ez alkalommal: sétapál- I ca helyett, eperfakarót szo- i rángatott a kezében, s a há- j tán tarisznya volt. Egysze- i rübb. barátságosabb ember i lett belőle, az orosz gyárpa- I rancsnok mellett nagy kedélyesen, még a családunkról ss érdeklődött.... —- A báró előszobájában rendezte be az irodáját dr. Szemere — ugrik ismét né- j hány évet Veres — s nekünk ; nagyon jólesett, hogy az ajtaja mindig nyitva állt előttünk. — Olyan ember volt az igazgató — toldja hozzá Veszteg Feri bácsi, a nyugdíjba készülő manipuláns (művezető) —, hogy például, amikor nagyon szorított a cipő, maga is odaállt a vagon egyik ..végébe és a munkásokkal együtt lapátolta a szenet. |Jehéz időket éltünk át akkoriban. szükség volt minden kézre... — Csak az igazgató változott itt a gyártelepen? — kérdem — Kőrössy Jánosáét, Balázsfalvi Ferencet, Nérey Ernőt. Peszleg Ferencet és Podonyi Györgyöt. összenéznék, elnevetik magukat, s mentegetőznek, amiért az egykori kollégáról annyit beszéltek. Aztán, még az emlegetett vállalatvezetői kinevezésről mondott szavaknál is egyszerűbbekkel, magától értetődő természetességgel folytatják a történetet: — Lassan megtanultunk a saját gyárunkban dolgozni. Nem vártunk mindig a felszólításra, utasításra, magunktól is mindig elvégeztük. amit kellett. Kerestük az egyszerűbbet, a jobbat, hiszen lépten-nyomon hasznát láttuk. Szavunk lett mindenben. adtak a véleményünkre, a javaslatainkra, szívesebben jártunk a műszakokba. — Miénk lett a Friedländer úr mátraházi „mesevillája” is. Aki jól dolgozott, mehetett üdülni a gyár költségén. Én voltam az első vendég — emlékszik vissza Peszleg bácsi — n mondhatom, hogy nagyon jól éltem. Elhi- szi-e — kérdi sokatmondó fejmozdulattal —, hogy odafenn gyakran éppen mi, a gyáriak ettük a szezonnyitó rántott csirkét is!? Akkor, amikor itt a városban még az orvosok is meggondolták az efféle ínyencséget... — Emberségesebbé váltak munkahelyeink, nálunk is bevezették a közétkeztetést, később egészen modem ebédlőt, öltözőt, fürdőt kaptunk, folyóvízben mosakodhatunk ma már a legkisebb műhelyben is. Saját óvodánk van, körülöttünk minden-minden a kényelmünket szolgálja. — Balázsfalvi Ferenc — a gyárban cukorgyáriak „muzeológusa” — korabeli fényképeket mutat, Körössyné húszéves statisztikai jelentésiből idéz. s utána összevetésként kimutatnak az ablakon: — Üj épületek itt iá, ott 19 — mondják —. s minden üzemünkben úgyszólván a legkorszerűbb berendezést, találhatja. Az 1948-as 21 milliós ingatlan-érték sokszorosára nőtt. A valamikor csupán paradicsomfeldolgozással foglalkozó konzervgyár a különféle termékek egész sorát küldi még külföldre is, egyre újabb, nagyobb elismeréseket. szerezve. A cukorgyárban a korábbi 172 helyett a legutóbbi kampányban például naponta már átlagosan 282 vagon répát dolgoztunk fel, s jövőre talán már ennél többről is szólhatunk. Röviden: ennyi történt az államosítás óta... S még néhány, amit szerényen majdnem elhallgattak. A szemtanúk mindegyike kitüntetett kiváló dolgozó. egyiküknek-másikuknak valóságos gyűjteménye van az érmekből, oklevelekből, Veres László pedig — aki mellesleg már a negyedik alkalommal megyei tanácstag — a Munka Érdemrend ezüst fokozatának is tulajdonosa. Valamennyien háromezer forint körül kereső, megbecsült emberek: van közöttük egy előadó, két csoportvezető, egy helyettes osztályvezető, egy osztályvezető és egy művezető. Dolgoznak — jól élnek. Szinte évről évre egyhavi fizetésüknek megfelelő nyereségrészesedést visznek haza. A krónika persze még így sem teljes. A Zagyva-parti gyárban történt húsz esztendős változásokról akár regényt is lehetne írni... Gyón! Gyula A szolidaritás forintjai Mégha csodákra képes is az akarat, a segítő szándék nem tud akkor sem megbirkózni az országhatárokkal, a távolságok ezer kilómétereivel. Csak közvetett úton. Ahogy annyi más példával együtt, a Heves megyei Állami Építőipari Vállalat dolgozóinak a cselekedete is bizonyítja, azonban a földrajzi adottságok sem szabhatnak gátat a szolidaritásnak. A módját meg lehet találni. Vietnam népének hősi küzdelme, elszántsága milliókat késztet a cselekvésre nálunk is, máshol is a világban. Ennek egyik formája a vietnami műszak, aminek eredményeként nemcsak a szabadságukért küzdő vietnami hősöknek tudunk kerékpárokat, táskarádiókat, orvosi felszerelést és gyógyszert küldeni, hanem saját feladataink, tervünk, munkánk elvégzését, teljesítését is meg tudjuk gyorsítani, le tudjuk rövidíteni. Így történt ez az építőipari vállalatnál is. A fizi; kai dolgozók a kötelező munka időn túl teljesítettek egy nyolcórás műszakot. a havidíjasok, az irodisták és a műszakiak pedig jövedelmük négy százalékát ajánlották fel, ami nagyjából szintén egy napi keresetük összegét teszi ki. összesen 132 ezer forintot tudtak befizetni a központi csekkszámlára. Maga az ösz- szeg, ha úpv vesszük, nem nagy. Ahhoz, hogy a vietnami szabadságharcosok eredményesen vehessék fel a küzdelmet ns amerikai agresszorokkal, sokszorosan nagyobb erőforrásokra van szükségük. De nem is csak az anyagi támogatás a lényeg. Ez is fontos, azonban az együttérzés, az egymáshoz való tartozás, az egymás sorsáért való felelősség vállalása a legdöntőbb. Az internacionalizmus érzése és ennek gyakorlati megnyilvánulása. Ez a munkás-összetartozás képes — ha nem is csodákra —. de a dolgozók igazának kivívására széles e világban. Lapunk szombati számában közöltük a megyei párt-vb határozatát: emlékplakettel és oklevéllel tüntették ki a jubileumi munkaversenyben kiemelkedő eredményt elért vállalatokat, szövetkezeteket, állami és erdőgazdaságot. A Heves megyei Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalatnak szombat délután már át is adták a megyei pártbizottság emlékplakettjét, és a többi vállalatnál is most kerül sor a részesedéskiosztással kapcsolatos ünnepélyes termelési tanácskozásokra. örvendetes, hogy az ipari vállalatok mellett a mező- gazdasági üzemek, ktsz-ek és termelőszövetkezetek munkaversenye is döntő sikert ért cL Az események igazolják, hogy a verseny lehetősége mindenki előtt szabadon áll, bár a feltété, lek ma még nem mindenben egyenlőek. Nem is le- hetnek minden tekintetben egyformák, hiszen nem egyforma képességekkel születtek a vezetők, sem az egyszerű dolgozók, de távolról sem egyformák a körülmények sem. A kapitalista társadalom embertelen konkurrenciaharca tudatosan fenntartotta az egyenlőtlenséget, hogy biztosítsa a kevesek kiváltságát. A szocialista társadalom nem biztosit senki számára sem vagyoni, sem osztálykiváltságot, ellenkezően, szociális intézkedéseivel sokat tesz azért, hogy mindenki számára biztosítsa az érvényesülés lehetőségét. A mai fejlődési fokon álló szocialista munkaverseny hajtóereje az anyagi és az erkölcsi ösztönzés. Nem tagadjuk, sőt egyre jobban szeretnénk kihasználni az érdekeltségen alapuló és egyre nagyobb teljesítményekre sarkalló tisztességes versenyt. A most kitüntetett vállalatok, mezőgazdasági üzemek és szövetkezetek megmutatták, hogy ki tud többet, tisztes- s ege« eszközökkel, Jobb munkával ki tett többet a népgazdaság asztalára. Éppen a megyei pártbizottság plakettjei és oklevelei, valamint a verseny értékelésének széles nyilvánossága bizonyítja, hogy a mi ösztönzési rendszerünk több mint anyagi érdekelt- ség. A többszörös szocialista brigádok és a szocialista üzemek ékesen bizonyítják, hogy az anyagi javakon kívül a szocialista társadalom építését, a közösség anyagi, szellemi és kulturális felemelkedését, a nénhatalom erősítését akarják. Miért tagadnánk az anyagi érdekeltséget, az anyagi javak gyarapításának fontosságát? Hiszen éhes gyomorral és rongyos ruhában ma már csak kevesen tudnának a szocializmusén lelkesedni és ilyen körülmények között még kevésbé lehetne az Imperializmus ellen harcolni. De az anyagi ösztönzés mellett, a részesedés kiosztásakor se feledkezzünk meg az erkölcsi elismerésről. Az üzemek vezetői dicsérjék meg az egész kollektíva előtt a legjobb brigádokat, a leghűségesebb dolgozókat. A pénzjutalmat érdem szerint adják, de a boríték mellett ne f-ledkezzenek meg az elismerő oklevélről és az írásban foglalt dicséretről sem. Talán apróságnak tűnnek ezek, de nagy tettekre ösztönöznek. Az új mechanizmus be vzetése olyan fordulópontot jelent, amikor meg kell tanulnunk az új feltételek mellett versenyezni. Arról van szó, hogy az eddiginél sokkal szabadabb utat engedünk a piac törvényeinek, de az üzem önállóságának és az egyéni kezdeményezésnek is. Ezzel újabb lehetőséget teremtünk, hogy az eddiginél jobban kiszélesedjék a verseny: az üzemen belüli munkaverseny a vállalatok közt folyó versennyé teljesedjék. F. L. 3» 1968, március 3L, vasárra» A mozdony nagyott fűttyent és csahog(va, lihegve indul neki az útnak. Szilvásváradtól Egerig kétórányi az út. A kocsiban utasok, ilyenek, amolyanok, vegyesen. — Kontra parti! — kiált belé a játékba az egyik, azután lopva társai arcát fürkészi. A sarokban egy tizennyolc év körüli szőke lány, meg egy nagy szál barna legény beszélget Pontosabban egymás kezét szorongatják, nevetnek, váltanak egy-két szót, azután hallgatnak nagyokat Az ajtó mellett bőszoknyás nénike szúr.yókál, mellette zöldséggel teli puttonya. Nagyokat bólint fejével, ha zökken a vonat. Nézegetem ufitársaimat, míg egyszer a kocsi sarkából halk mormogás üti meg fülem. Figyelek jobban, s megpillantok egy ötven körüli embert, amint könyvet tart a kezében: tanút — József Attila a proletárok, a kisemmizettek költője... — mormolja csendesen, magának.. Kevés gondolkodás után alkalmat kerítek ra, s 6 szívesen kínál hellyel maga mellett. Beszélgetünk. — Tudja, a magyar, ez az irodalom, csak hagyján, de a nyelvtan, no meg ez a fránya számtan... ez, ezzel van már baj az öreg fejnek — magyarázza mosolyogva. — Mert bizony. régen volt már, amikor én a lányokhoz jártam! Régen volt az is, amikor felvettek a füzesabonyi vasúthoz fékezőnek. Bizony, eltelt az idő! Most már pályafelvigyázó vagyok, sok gonddal, bajjal jár ez a mesterség is, de azért szakítok időt a tanulásra. — A nyolcadik általánost végzi? — kérdem utitársamtól, mire ő rám néz, kicsit elcsodálkozik, aztán kihúzza magát, s látható büszkeséggel felel: Nem kérem! Most érettségizem majd a káli gimnáziumhaiv,^ SANYI Sanyi negyedik osztályba jár, pontosabban már másodszor járja a negyedik osztályt. A harmadikig nem volt különösebb baj, de a negyedik elején valami történt a gyerekkel és annyim visszaesett a tanulásban, hogy év végén ezt írták a bizonyítványába: osztályt ismételni köteles. — Buta vagy te, fiam! — hallotta otthon a korholó szavakat. — Sanyi buta gyerek — mondogatták pajtásai az iskolában, sőt maga a tanító néni is rákiáltott egyszer hirtelen haragjában: ülj le, te buta, semmirekellő! Sanyi úgy érezte ezekben az időkben magát. mint valami számkivetett, s lassan-las- san maga is elhitte már, hogy ő buta és hogy örökre lemaradt a többiek mögött. Az idén, ősszel azonban érdekes dolog történt. Sanyi új tanító nénit kapott. Már a harmadik héten meglátogatta Sanyit otthonában, aztán sokáig beszélgettek. Tőle hallotta először így a szót: Olvass csak szépen, Sa- nyikám! Nem vagy te buta gyerek! Mutasd meg, tudsz te is annyit, mint a többiek! — És Sanyi a szép biztatásra egyszer csak megemberelte magát. Munkához látott. Az első eredményes felelet után a tanító néni megdicsérte az egész osztály előtt, később dicséret érkezett haza az ellenőrzőben is. Ügy érezte lassan-lassan magát, mintha egy csodálatos láthatatlan kéz fogná, segítené, bíztatná, emelné fölfelé. Negyedév végére Sanyira büszke volt már az egész osztály. Egyik este, munka után, kopogtattak a tanító néni ajtaján, Sanyi édesapja volt. Enge- delmet kért a zavarásért, aztán kertelés nélkül megkérdezte: Mit csinált a fiammal, tanító néni? Olyan, mintha kicserélték volna. A tanító néni elmosolyodott, aztán röviden így válaszolt: Semmi különöset nem csináltam. csak visszaadtam azt, amit valamikor elvettek tőle: a hitét, az önbizalmát, az akaraterejét, mert e drága kincsek nélkül Sanyiból sohasem lett volna okos, nyíltszívű, igazán szabad ember, — —
