Heves Megyei Népújság, 1968. február (19. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-11 / 35. szám

Az aktív néző színháza A színpadnak tehát nem sza­bad nézőjét az illúzió-világba átvarázsolnia, hanem ébren kell tartania benne az igazi valóság tuda- 't. hogy meg­értse és megbí­rálja azt, amit a színpad elébe tár. Mindezt természetesen nemcsak a kü­lönlegességgel vagy a hagyo­mányokkal va­ló szakítás ked­véért, hanem a néző hatásos társadalmi tett­re serkentése érdekében. A drámai színház érzelmileg fog­lalkoztat, fel­korbácsol, illú­ziókba ringat és kielégít: megrázva és megtisztulva vagy felüdülve és megköny- nyebbülve lé­pünk ki belőle, mint üdítő, langyos für­dőből, hogy azután vissza­térjünk a hétköznapok porá­k A ki Bredhtben csak a költőt, a drámaírót akarja észrevenni, éppen úgy félreérti, mint aki benne csak a szellemes szín­padi mestert látja meg, vagy éppen csak a marxista esz­mék „propagótorát”. Brecht nemcsak kiváló drámaíró volt, aki mellékesen rende­zéssel is foglalkozott, vagy fordítva: nemcsak mester- rendező és színháztervező, aki műsort is írt a saját szín­pada számáról, nemcsak nagy­szabású drámaíró és színpad- művész. aki világnézetének a marxizmust választotta, ha­nem páratlan művészegyéni­ség. Élete céljának a szocia­lista színházművészet megte­remtését tekintette. Ebbe a célba a dráma, a színpad és a világnézet egyaránt bele­tartozik: a célkitűzés sérelme nélkül egyiket sem lehet a másiktól különválasztani, A Koldusoperában teljese­dett ki Brecht „didaktikus” színháza, amelynek lényege a közönség intellektuális meggyőzése, legfőbb tárgya a társadalomelemzés. Brecht meg akarta győzni nézőjét ar­ról. milyen a helyes társadal­mi berendezkedés: tehát meg­mutatta a kapitalista rend­szer hibáil embertelen voná­sait. A didaktikus színpad csupán az észre számított: Brecht a közönség elé tárta társadalomelemző paraboláit, ítéletét kérte — azaz bizonyos hideg, kritikai távolságból mérte le az állapotokat és fo­lyamatokat. A „hideg” és „kritikai” tá­volság — ez a lényege Brecht epikus színházánaü, nem pe­dig az, hogy epikus elemek kerülnek a drámaiak közé. hogy a pusztán megjelenítő drámai ság helyét epikusság, az elbeszélés veszi át. De még csak nem is abban rejlik Brecht epikus színházának lé­nyege, hogy lazán összefüggő jelenetsorrá oldja föl a szer­vezett drámát. Az ő epikus színpada kritikus, a cselek­ményektől — a bemutatott eseményektől — b zonyos tá­volságban maradó, a látottak­hoz és hallottakhoz nem ér­zelmi beleéléssel és feloldás­sal, hanem intellektuális hi­degséggel közeledő nézőt kJ- vánt, „cigarettázó nézőt” Olyat,, aki nem felejtkezik el arról, hogy amit lát. az nem valóság. hanem . színház”, aki nem felejti el önmagát, s a műről amelv leköti, ál'andó- an tudja, hogy az nem magé az élet. csak annak ábrázo­lata. ba. Brecht epikus színháza azt tűzte ki célul, hogy meg­győzze és ezáltal aktivizálja a nézőt tehát politikus színház, marxista művészet amely elő társadalmi gyakorlatot te­remt L ogikusan következik ebből: Brechtnek olyan eszközöket kel­lett alkalmaznia, amelyek megakadályozzák a nézőt ab­ban, hogy elfelejtkezzék a színpadi illúzió kedvéért ön­magától és a valóságtól. Ezért idegen Brechttől minden­fajta szó varázs, mámor és ré­vület — helyettük művészi fő eszközei az irónia, a szatíra, a groteszk humor. Ezeken kí­vül a néző eszméltetését szol­gálják az úgynevezett elide­genítő hatások, olyan eszkö­zök, amelyek megakadályoz­zák, hogy a színpadi illúzió győzzön a tudatos valóság fölött Erre való a színpad és a díszlet számos fogása, táb­lák, felíratok, világítási ef­fektusok, a meztelenre vet­kőztetek színpadi világ, ezt szolgálták a „scng”-ok és a színészi játék. Maguk a da­rabszövegek nem sokat árul- nak el az elidegenítés tech­nikájából. Brecht igazi drá­maíró volt színpadra írt; igazi komédiás volt, s a szö­veget teljes mivoltában a színpadon bontakoztatja ki. Szövege csak a színpad és a színészi játék sajátos brechti eszközeinek összeha tájában érvényesült A „song”, a beiktatott ének, megszakítja a darabot, önálló funkcióval bír: drá­ma a drámában, azaz esz­mélte tő, tudatosító, magától a darabtól elidegenítő hatá­sú. A „song-énekes” — míg énekel — nem a dráma sze­replő személye csupán, ha­nem a darabíró bizalmasa: beavatott. Leginkább a vá­sári énekes hangján dalol rigmusai a vásári ének han­gulatát Idézik. A „song” va­lamely tételt bizonyít, erköl­csi tanulságot summáz, s hozzásegít, hogy az utána folytatódó cselekményt a né­ző kellően eltávolodva, az előírt bíráló távolságiból néz­ze. Amikor Hitler vette ét az uralmat Németországban, Brechtnek menekülnie kel­lett Megkezdődött másfél évtizedes emigrációja, honta­70 éve, 1898. február j 10-én született \ Bertold Brecht, a kiváló német drámaíró és ren­dezd, \ lan bújdosása Európa és Amerika különböző országai­ban. Az emigráció, művészi pályáján, újabb emelkedést jelentett. A fasizmus elleni világharc, a népfrontpolitika, kiszélesítette Brecht művészi akaratának körét: tárgyai közé vonta most a jelen min­den problémáját, központban az antifasiszta, később a há- borúellenes küzdelemmel. A nemzetközi antifasiszta össze­fogással való együttműködése Brechtet művészileg hagyo­mányosabb módszerekhez közelítette, dialektikus szem­lélete azonban nem válto­zott. Az emigrációban szület­tek Brecht világszerte ismert nagy sikerű művei, a Kurá­zsi marna, a Galilei élete, a Cárrá asszony puskái, az Ál­lítsátok meg Arturó UK. a Kaukázusi krétakör. Élet­műve elevenen hat, darab­jait világszerte játsszák, nemzetközi kultúresemény- nek számít a Berliner En­semble egy-egy Brecht-bemu- tatója. S aját rendeltetésének és saját példájának mon­dana ellent, ha a tör­ténelem és az ember állandó változtatásra építő, a min­dent összefüggéseiben megra­gadó dialektikus szín­ház, melyet Brecht te­remtett, valaha is megaka­dályozná a továbbhaladást De alkotójánának helyét a változó történelemben csak akkor határozhatjuk meg helyesen, ha ott jelöljük ki, ahová világnézeténél, kérlel­hetetlen valóságábrázoló szándékánál és erejénél fog­va tartozik: a szocialista rea­lizmus mesterei között, *5! M A- R * 'UHAVÓ múir Sose hittem, hogy megérem ezt a napot Hogy egyszer ilyen boldog leszek. Persze, régen, valamikor fiatalkorom­ban a boldogságot másféle­képpen képzeltem. Vagyis... nem tudtam, hogy boldogság többféle van. Hogy az élet­korral, az idővel, meg amit a kor és az idő cselekszik az emberrel, változik a boldog­ság fajtája is. Az ember fia­talon azt hiszi, hogy a vőle­génnyel meg a házassággal megkapta a legnagyobb, az igazi, az örökös boldogságot, a tökéleteset. ami utolsó napjáig megmarad. Nem tud­ja. hogv az még milyen mesz- sze van! Mennyit kell még azért fáradozni meg szenved­ni. De lám. milyen hálátlan vagyok. A főorvos úrral kel­lene beszélni. aki avval a könnyű, finom ujjaival meg­szabadított a kínjaimtól Azt mondta nekem tíz nap­pal ezelőtt, amikor megvizs­gált: „Lányom — pedig öt-hat évvel fiatalabb nálam és én huszonnyolc esztendeje men­tem férjhez — lányom, nagy kár, hogv nem elébb jött el hozzám. De nincs semmi bal jobb későn, mint soha. Tán­colni fog még maga. úgy rendbe hozom.” Teljesítette is. amit ígért. Ha nem is tán­colok. de könnyen iárok. nem kell minden izmomat meg­érő! :etni. nem sajog a dere­kán nem gyűlik mindunta­lan könny a szemembe. Per­sze. a könny nem csak attól volt... Ki udná megmondani melyik rosszabb, a testi vagy a lelki szenvedés? Mégis a lel­ki a nehezebb, mert annak nincs szünete ... Eleinte, vagy tíz-tizenkét esztendeig azt hittem, azért van ez így. mert Józsi foly­ton. becsap. ígéri, nem iszik többel nem tör-zúz, nem go- rombáskodik. olyan lesz. mint az első két hónapban. Mert addig, nyolc hétig igazán olyan volt. hogy jobbat nem is kívánhattam. Azután ez a hitem valahogy eloszlott. Nem ő járatta velem a bolondját, hanem én csaptam be ma­gam. Ügy lehetett az, én akar- hinni neki mindenáron. Talán azért, mert mindenki ragasz­kodik valami jóhoz, amit, ha maga körül nem lel. hát csak úgy .. elképzeli. Hát én is csak képzelődtem. Egészen addig voltam így. míg egy napon, ahogy tolom az orsókkal rakott kiskocsit a a gépekhez, eszembe nem jut hogy ... Vagyis akkor is vele foglalatoskodtam gondolatban, mert féltem hazamenni. Tud­tam. fizetést kapott, iszik, iön a sok undokság. Akkor iutott eszembe emlékszem, a kis­kocsival meg is álltam esv pillanatra, hogy nem ő csan be engem én áltatom az ő változásával magamat Hi­szen a bőréből senki nem búj­hat ki. fin még arról se tud­tam leszokni, hogyha nyugod­tan vagyok, ne rágjam a szá­jam szélét. Hát ő hogyan vál­tozhatna más emberré abban a nagy szenvedélyében, az ital iránt? Hogy ez eszembe ju­tott. egyszerre valami hideg­ség támadt körülöttem. Ak­kor mintha ő valahová lezu­hant volna, szinte hallottam, hogy mégpattan, elhasad köz­tünk valami. Azután sose kér­tem többet, hogy változzon meg. Addig sírtam, kiabáltam, ha ittasan odacsapta a szép vi­rágos bögréimet a konyha kövéhez, meg ki rángatta a ru­háimat a szekrényből és a va­salt fehérneműt belevágta a szemetesvödörbe. De aztán megkeményítettem az arco­mat. nem mutattam, hogy za­katol a szívem és reszket m;nden belsőrészem. Előtte nem sírtam többet, még mér­gemben sem. Mért akart né­kem fájdalmat okozni, ki tud­ja? De ez az akarat dolgozott benne szüntelenül. Ha egy kis pihenő időm akadt és le­rúgjam a cipőmet, nem en­gedte. hogy ledőllek néhánv percre, megfenyegetett és mindjárt zavart ide-oda. min­dig a szolgálatára kellett ál- lani. Olykor ha átmentem a szomszédasszonyhoz. hiszen jólesett esv k’« ímuas'zkodás tüstént hazacíbált Leülni előtte? A3?, oem lehetett. GEORGI.I TRIFONOV: Sorok a háborúból i. A tűzben csak a kő maradt meg Rom füstölgőit és hamu szállt. Felperzselt utakon vonultunk, már nem is félve a halált. Mentünk, ösvényén a halálnak, arcunk redőink fájdalom, a szemekben iszonyú mélység, s egy kor terhe a vállakon IL Halálmezőn, aknamezőn, ahol utak futnak tova, kígyóznak hosszú vezetékek, és mellettük egy katona. Fekszik, a talajhoz simulva, araszonként kúszik tovább, összekötni tépett házalt... S ha eltépik az ő fonalát...? Fordította; Antalfy István SERFOZO SIMON: Lövöldöznek vissza Sár hajlik, -nyárt villámok iekaszáltan rozsdásodnak moccanatlan boglyákban, döngő bádoghordó: szél gurul, a sasfészek ablaka bezúzva, a kályha belőle elrabolva, vadászok jönnek, lánctalpas lábbal fegyveresen, Izgulok a vadnyitokért, robognak szélsebesen, lövöldöznek viasza: hátulsó lábukkal sárból rúgnak hatalmas vasgolyókat VARGA ZOLTÁN: SONG Az ég kék sivatagján jöttem. Küszöbötökre tettek a szelek, valaki azt mondta egyszer, hogy énekelhetek. Elhittem, S fanatikus hittel azóta is csak várok, várok, hogy egyszer majd leültök mellém s elénekelhetem a világot. Csák menni, mozogni, dolgoz­ni, vagy állami a széke mel­lett. amíg beszél eszik, vet­kőzik. Pedig, hogy fájt a lá­bam! Mindegyiken két-két óriási tyúkszem. Járás köz­ben mintha éles késekbe lép­tem volna. Hát így van evvel a legtöbb asszony, így voltam süldőkoromtól én is. Hideg­ben meleget éreztem, kiütött rajtam a verejték, melegben hideg futkosott a hátamon. Derékig fájtak az izmaim az erőltetéstől. Hacsak leheteti kihúztam a lábam fejét a ci­pőből. Sok asszonyról tudok, aki­ben a testi, meg a lelki fá­jás így összekeveredik De csak a lelkiről beszélnek. „Nem lehet komoly a boldog­talansága annak, aki közben a tyúkszemét fájlalja". Ahogyan múlt az idő, me­gint valami változás történt. Ismét olyan hirtelen vettem észre, mintha valaki meglö­kött volna, hogy figyelmez­tessen. Akkoriban, már nem kellett félni tőle. Nem ordí­tott nem kergetett. Az az ért­hetetlen akarata maradt csak meg benne, hogy kárt tegyen nekem. A tiszta, vasalt ruhát bemocskolta, a virágcserepei­met földhöz verte, a vasár­napi ruhámat az ágy alá ha­jította. Különben csak az volt a fontos, hogy elébe tegyék az ételt, megbontsák az ágyát segítsék lehúzni a ruháját. De hosy mindezt én tettem, hogv én szolgáltam ki. már nem vette észbe. Akkor megértettem: ahogy változik és sűrűsödik a szen­vedés. az ember egyre job­ban kiismeri magát benne. Megértettem^ hogy amíg haj­szolt. addig még érzett irán­tam valamit. De hogy auy- nvira belémerült az ivásha. már csak géo lett. felkelt, el­ment az építkezésre, evett, ivót*. rn^^át. le­feküdt. Géppé lett és azzá tett volna ensem is. Az ele­ven szenvedést elviseltem —. de ez ellen minden ízem til­takozott. Hogyha szólt sem hozzám szóll csak valakihez, aki ott motoz mellette — ezt nem tudtam elviselni. Addig, ha a válást emlegettem, rám­emelte az öklél egyszer még a kenyérvágó kést is. Most. hogy megint előhoztam, szó nélkül beléegyezett. Valami nő akaszkodott rá az építke­zésen. egy özvegy, mindegy volt már néki, M főz rá. így azután huszonnyolc esz­tendei házasság után megleli a válás. Csendben. mint ahogy két levél leszállong a fáról. Háromszor kellett a bíróságra menni, harmadiz- ben már mint elvált mentem haza. Kinyitottam a kulcsom­mal az ajtót — akkor érez­tem életemben első ízben, mit jelent az egyedüllét, meg a csend. Az a jó, igazi csen­desség. amiben sokáig el le­het üldögélni. így. pihenés közben hatá­roztam el. hogy leoperálta­tom a két lábamról a tyúk­szemeket Első, magammal törődő gondolatom volt ez. Tudtam ha pihenni kell, nem zavar fel a fektémből senki. — Lányom, hogy tudott ezekkel a gumókkal járni? Hogy tudta felhúzni a cipő­jét? — kérdezte a vizsgála­ton a főorvos. Én csak mo­solyogtam és magamban ad­tam meg a feleletet: mert kellett... Ma jöttem haza a kórház­ból. Igaz. posztópapucsban, de gyalog. Az a kis fájás, ami a gyógyulással jár, nekem már semmiség. Ügy lá:szik, némely ember­nek olyan a sorsa, hogy elő­ször annak örül. amit kap: a szerelemnek, esküvőnek, tin­tán elhitt fogadkozásnak. Az. után meg annak, mi sorjá­ban lefoszlik róla. Megsza­badultam az uramtól, nincs kitől félni többet. Leooeráltáfc a tyúkszemet az ujjaimről a fo1v+rvr»rv<[ u-*\ser- ves fájdalom. Nem gyötör se az egy'k. se a másik. Egyedül ülök a konvh-iban muzsikál a rádu a lábam a .ió meleg vízben, mert naponta áztat' ni kell. „,

Next

/
Oldalképek
Tartalom