Heves Megyei Népújság, 1968. február (19. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-08 / 32. szám
„Meg tudunk-e élni a tsz-ből?” A lignittárnák is meghalnak Válasz a felsőtárkányiak kérdésére yolc évvel ezelőtt, ami- kor a felsőtárkányi gazdákat meglátogatták az agitátorok, hogy bizonyítsák nekik a nagyüzemi gazdálkodás előnyét a régivel szemben, sokszor tették fel a kérdést: „Meg tudunk-e élni a tsz-ből?” A kezdeti nehézségektől tarkított években újra és újra elhangzott ez a kérdés a veszekedős zárszámadásokon, az év közbeni vitákon. De a szövetkezet fejlődése során is, amelyet nagy nekilendülések, kudarcok, kisebb-nagyobb győzelmek és szerényen emelkedő fizetségek jellemeztek. Most sem maradt ki e kérdés a zárszámadási beszámolóból, amelyet Szántósi Rá- fael tsz-elnök mondott el. De ő nemcsak a kérdést ismételte meg, választ is adott rá. Ilyen választ; — Az utóbbi öt évben 9503 forintról 18 451 forintra növekedett a tagság évi keresete, s emellett igen lényeges összeget tartalékoltunk, hogy az idén is minden hónapban rendszeresen fizethessük tagjainkat. Javuló gazdálkodásunk eredményeként szövetkezeti tagjaink 2 262 000 forintot, alkalmazottaink egymilió forintot vehettek fel munkájuk ellenértékeként. Munkaegységenként 35 forintot tud fizetni a szövetkezet, de ahogy számoltuk, a napi kereset eléri a 90 forintot. Elismerően morajlott fel a szövetkezet tagsága, amikor az elnök idáig ért beszámolójában. De amit ezután mondott, attól a hitetlenkedők tovább csóválták a fejüket. De nem rosszallóan. Az elnök ugyanis az évek óta oly sokszor nekiszegezett kérdésre: „meg tudnak-e élni a tsz- ből?” — ilyen adatokat is felsorolt: II óta K. István napi át** lagkeresete 104 forint volt az elmúlt évben, Baj- záth B. Ferenc napi tízórás munkájával 137 forintot keresett Az asszonyok közül Rozsnaki P. Simonná majdnem 70 forintos napi keresetet ért el. Barta Pál traktoros 110 forintot Bakondi Sz. Antal 112 forintot, de volt olyan tagunk is, mint Juhász Cs. Sándor, aki a múlt évben ötvenezer forinton felül vitt haza családjának, s napi keresetének átlaga meghaladta a 120 forintot. Bár ezek a számok a meglepetés erejével hatottak, mégsem voltak annyira váratlanok. A szövetkezet tagjai, de a kívülállók is „sejtették”, hogy a mindegyre biztonságosabban gazdálkodó tsz-ben a megélhetésnek mind nagyobb lehetőségei adódnak. Ennek köszönhető, hogy tavaly többen léptek be, mint ahányan nyugdíjba mentek vagy elhunytak, rníg a korábbi években a szövetkezeti tagság állandó csökkenése volt tapasztalható. Azt is remélik ezek után, hogy a fiatalok is jobban érdeklődnek majd a belépés iránt, hogy a rendszeres kereset, a jó megélhetési lehetőség vonzóvá teszi számukra is a termelőszövetkezetet. Miközben a szövetkezet vezetői — a tagság szorgalmas munkája nyomán — kedvező választ tudtak adni arra a kérdésre, hogy „meg lehet-e élni a tsz-ből?” — nem elégednek meg ennyivel. A beszéd, a vita, a tervek, javaslatok akörül jártak: miként lehetne az idén jobbá tenni a gazdálkodást? A vezetők és a tagság nagyjából már egyeztette elgondolását. Mindenekelőtt egyharmadával akarják növelni a gabona termésátlagát, amely az elmúlt évben szánalmas, öt-hat mázsa volt. El kell dönteni, hogy érdemes-e burgonyát termelni és őszi árpát, amely szintén keveset hozott a közösség konyhájára. Elhatározták, hogy nagy hozamú búzát termesztenek, nem sajnálják a műtrágyát, feljavítják a földet, alkalmazzák a vegyszerezést. Olyan ipari növényeket is termelnek, amelyek télen is adnak munkát, a szövetkezet tagjainak, s nem utolsósorban több meszet égetnek, amely eddig is bevételük jelentős részét adta. iVI indezek alapján — iT'1' mint a zárszámadáson részt vevő Hegyi János, a járási tanács vb-elnöke mondotta — reális cél, hogy a felsőtárkányiak az idén legalább ezer forinttal növeljék jövedelmüket. Ez minden bizonnyal még nyomatékosabb választ ad a felsőtárkányiak egykori kérdésére: „Meg tudunk-e élni a tsz-ből?” Kovács Endre SORRA HALNAK a Mátra vidék föld alatti lignitbányái: temettek már Szűcsiben, a hajdani Vilmos- telepen, elbúcsúztatták Ró- zsaszentmártonban a legöregebbet s a valamivel fiatalabbat is Gyöngyösön. Már csak az ecsédi tárna — a 13. számú peremfejtés — él legénységével, az ideszorult, visszamaradt 365 kipróbált emberrel. A háromszázhatvanöt bányász januárban az utolsó háromszázhatvanöt napot kezdte a mélyben: az év végén lakat kerül erre a szállítóvágatra is. Hiába: nem kell már a lignit, a szén, úgy mint valamikor. Olcsóbb a gáz, az olaj — s egyre inkább rászokunk ezekre. Kicsit „rezervátum” ez a bánya: történeteket, emléke„...az egyszerű, nyolc osztályt végzett ember” — hallom a televízióban az elismerést, hogy ez az egyszerű, nyolc osztályt végzett ember csak úgy ukmukfukk odamegy a könyvespolcához és levesz onnan— horribile dictu: egy szakkönyvet. Egy egyszerű, nyolc osztályt végzett ember! Úgy emlékszem, ha jó emlékszem, hogy amikor bevezettük a nyolcosztályos kötelező iskolai oktatást, azt azért tettük, mert úgy véltük: aki ezt elvégzi, ér annyit, mint a régi négyközépiskolás, sőt a mostani tananyagot figyelembe véve összehasonlíthatatlanul többet is. „.és most ez „egyszerű nyolc osztály”1 ...és most ott tartunk, hogy „egyszerű középiskolai érettségi...”! Minden bizonnyal megérem azt is, hogy ilyen megjegyzést hallok majdan valamelyik televíziós kommentárban, hogy azt mondja: „...egyszerű, egyetemet végzett ember, szerény kandidátusi képesítéssel...” Hja, kérem, kicsi nép a magyar, de a kis- újja is kandidátusságra termett! <—ó) Erdők alján áll cg\j akol... Jó harminc esztendeje kelt útra az eth- nografus Ma- darassy László dr„ festőművész barátja társaságában, hogy a legelőmezq- ket járó. pász- toroljat fölkeresse. Három hónapig tartott az utazás, vasúton. országúton. dű- lőúton. gyalogúién. gőzkocsin. gépkocsin és az apostolok lován. Eljutottak a „Palóc Felföld” keleti szegletébe is. Szarvaskőnél szálltak le a vonatról, s az Egér-patak sziklaszon da - tán. majd a Csehi-víz szűk. erdőborította völgyében fölfelé haladva becse”- készték a Szarvaskő, Mónosbel, Mi- kófalva, Be- kölce, Egeresein, Egerbocs határában fekvő magas dombvidék ,|u- hásztanyáit. Ezen az úton, az Eger-patak sziklaszorulatán suhan most autónk. A magas domb vidék juhásztanyái közül j mónosbéli a kiválasztott. Erdők alján áll az akol. Felszakadozó párák, enyhe téltemető idő. Bennem még is az őszt váró szomorú ju- ^sznóta bujkál: C sszel felé van az idő, ternyosodik a hófelhő, sirdogálnak a bárányok, mert nincs nékik édesany.ok ive sírjatok kis bárányok, van még néktek jó gazdátok, jó gazdátok, jó juhásztok. aki gondot visel rútok! A jó gazda, jó juhász Sv- rányi Barna, a mónosbéli tanyában. Utoljára hat esztendeje láttam, régi szertartás szerint, bacsó tisztsége minden ékével-díszével, szamárháton léptetett a j uhász társak elé. Másodnapja tartott a boros-pálinkás vigalom, s mikor tisztébe avatták, köszöntésül a „binkós” pásztortáncot is eldoboigták előtte. Mi is dobogunk-topogunk, kifelé hátrálva a tanyaudvarból. de nagyon kényszerű tánc ez, amit pulik vakkan- tásai kísérnek. A náddal fedett ako] ajtaja nyöszögve tárul, a bacsó asszonya egyetlen szóval csendességre inti a leginkább hangoskodó szőr- gomolyt. Mestert, s aztán már háborítatlan közeledhetünk. Bent meleg pára. Számlálják a nyájat, zöld festékkel jegyzik az anyák s bárányaik bundáját. A jókora akol most egyetlen „szülőszoba”. Az elles ideje tart; szemünk előtt érkeznek világra az apró jerkéik, kosok. Az egyik kis fehérség tétován figyeiget, aztán reszkető lábakkal az egyik anya burdájához törleszkedik; a tömött bundás a törleszkedőre néz. aztán az érzelem minden jele nélkül odébb sétál. — Nincs tán benne szülő] érzés? — Jó szülő ez mind, le csak a sajátjához, idegen bárányt nem fogad el. Finom szaglásával saját szülöttjét ezer más közül kiválasztja, megismeri az anya., — S a nyáj őrzője, gondozója i smeri-e valamennyi állatát? — Egytől egyig. Minden juh különbözik a másiktól Tessék alaposan megfigyelni, két hasonló juhot nem talál. Tehetünk próbát is a bizonyosságért. Én kimegyek, ma- mk valamelyik juhot az egyik rekeszből átterel; k a másikba, én bejövök, s . visszahozom azt az egyet. De visszahozom akármennyit. A juhászat tudományát valódi juhászősöktől örökölte. Minden feje-foka pásztorkodó ember volt, s családjában — a dinasztia hagyományai szerint — apától a fiú jussolta ezt az ősfoglalkozást. Apja, nagyapja élete a legelőmezőkön. a nyájak mellett telt. — Én a bükkszen törzsébe ti Eperjesi-tanyán kezdtem, apám keze alatt, ahol születtem. Én, kérem, tizenhat éves korom óla vagyok fal- kás juhász. Tanítgatta édesapja, meg Singár Pista, a rucíalvi juhász, aki a keresztvíz alá tartotta. Szolgált Kisterenyán. a balatoni Szeles-tanyán, az alföldi síkon, s feleségnek is juhász leányát választotta. — Édesapám számadó ju- hászgazda volt, az volt a tisztsége, ami az enyém is. Bacsó. Tizenháromezer juh volt az ő kezén. Az én nyájam kevesebb, kétszázötven- hét a nagyobb ja. „Az én nyájam” a mónos- béli termelőszövetkezeté. Vett házat, s tíz gyermekével — közüle egy, legidősebb fia lett csak juhász — tizenhat esztendeje szegődött a Bükk alá Havi kétezer forint, évi 12 méter fa a fizetsége, van háztáji földje s tarthat 15 juhot. — Korán kelek, későn fekszem. Virradattól napnyugo- vásig a jószág között vagyok. Tegnap is este 10 óráig el’.et- tem. S az elletésen túl is sok a tennivaló, mert kérem, kényes állat a juh. megkívánja a gondosságot, törődést; Ha mondanák, hogy rosszul kedvezzek. nekik, én akkor se tudnék. A bacsó fontos tisztség, ezt a címet ősidők óta a legkiválóbb juhász kaphatja. Ám nem elég mesterségben kiválónak lenni, az emberség is fő követelmény. Az ötvenöt éves Surámyi Barna mölket, módszereket, embereket, szerszámokat őriz egy ideig. Huszonöt esztendős szolgálat után meséli a villanyszerelő Teréki István, hogy ő még a részvénytársaságnak adta oda a munkakönyvét, s faácsolattal biztosított fejtéseket látogatott. S akkoriban szárították is a Lignitet, hogy növeljék a kalóriáját. Harminc kilogrammos kis zsákokban, „Korona háztartási szén” néven hozták forgalomba. Ugyan, ki bíbelődne ma effélékkel...? Kaszás János, a pártalap- szervezet gazdasági felelőse pedig Pemyepusztáról „meg a felszabadulás utáni helyreállítási munkákról beszél. A Selypi Cukorgyárat említi: átmenetileg innen kapták az energiát, amíg a salgótarjáni vonalat kj nem javították. Negyedszázados történelem apró foszlányai zsonganiak a fejemben, ahogy Heidirí- ger János körletvezető főaknász társaságában lefelé ereszkedtünk a szállítóvágat meredélyén. KÉT VÁJÁR akad az utunkba. — Mit csinálnak ...? — kérdem tőlük. A főaknász felel helyettük: a 4-es nyugati vágatot készítik elő. Itt, ezen a vonalon jön majd az utolsó tonna lignit... Blaskó György és Tóth József neve talán így kerül valamikor a mátrai bányák krónikájába; Egyre fárasztóbb a légzés. Meglep, hogy messzi, benn Baronás Sándor — egy üzemzavar miatti kényszer- pihenőn — azt magyarázza: azért jött vissza Dorogról, mert itt jobb a levegő. Nem kell úgy tartani a gázmérgezés tőL Különben — folytatja a beszélgetést — a lignit fejtése nehezebb mint a kőszéné. Rosszabbak a főteviszo- nyok, jobban dől az anyag tán viselője a kitüntető tisztségnek. Sokan felkeresik, s a távolabbi legelőmezőkről is írnak levelet, elpanaszolják gondjukat, jószágaik betegségét — tanácsokat kémek tőle, gyógyjavallatot. Ha a levél írója „rendes” juhász, a segítséget bizonyosan megkapja. Akárkinek nem árul- gatja a titkát. A sántaság elleni medicinát nekem sem mondta ki. „Még újságba írná, én pedig holmi koca juhászokat nem okosítok ám.. Az ő falikújában egészségesek a juhok. Ha mégis kór támadná valamelyiket, őmaga j meggyógyítja. Sebósztudo- j mánnyal is bír. Száz és száz ! növendék toklyót szabadított már meg a kergeségtől. ope- i ráló szerszámaival. Annyira ismeri állatait, hogy tekihte- | tűkből észreveszi, milyen baj közelít. Kényes, nyugodt békés hajlandóságú állat a juh. Csak az éltetés idejére hagyja nyáját fedél alatt, különben legtöbb idejét velük tölti az erdők alatti legelőkön Jó segítői a pulik, rendben tartják a nyájat. — Olyankor mivel űzi idejét a juhász? — Gondolkozom mindenről. Mostanában legtöbbet a húszéves fiamról, aki meghalt. Korábban nótázott. dano- lászott. Tarisznyájában magával hordta „kamétját” (klarinét), édes-bús régi dallamokat fújt rajta Azóta gyászát csak a csönddel engeszteli. Otthonában heteken át a rádiót se szólatja. Asszonya szótlan könnyezik. Bennem megrezdül szomorúan : „... Ne sírjatok, kis bárányok . Pataky Dezső ( s több ere keil a „kaparáshoz”. Szerencse, hogy időközben kitalálták az ecéipaj- zsot, ami nagyon sokat segít az embernek... — Bár még sokáig segíthetne! — sóhajt. A 2-es keleti pajzsfronton már meggömyedve, ülve beszélgetünk Szurdoki Bálint csapatával. Témánk: a búcsúzás. — Milyen érzés így dolgozni? — CSEPPET SEM KELLEMES — szólal meg valaki a hátam mögül őszinte határozottsággal — Mj valamennyien ezekre a ligmit- tónyákra tettük fel egész életünket. Ügy jöttünk ide, hogy innen, a föld alól mehetünk nyugdíjba. Nyilván, így is rendezkedtünk be odafenn. A jó fizetésre építettünk mindent: családot, házat, bútort. OTP-kölcsönnel gyorsítottuk az elképzelések valóra váltását s a fizetésből becsületesen törlesztettük mindig a tartozást. Az adósságból azonban még jócskán maradt így is, s pénz kellene a gyerekek neveléséhez is. Ha máshová megyünk innen. kevesebb fizetést kapunk, nehezebb dolgunk lesz... Néhányan közbeszólnak: a vájárság csak idelenn szakma, fenn a bányász csak segédmunkásnak mehet. S az a baj. hogy akad közöttük jó néhány megkopott, rokkant ember is. félő, ezek után majd nem nagyon kapkodnak az üzemek, vállalatok. Az előrelátóbbak persze már idejekorán mérlegelték mindezt s különféle tanfolyamokra iratkoztak, tanuláshoz láttak. Jelenleg is tizenöten tanulnak a csapatból. Nehéz- gépkezelőnek, dózerosnak, ívhegesztőnek, lakatosnak készülnek. — Aki gépre kerül majd a külfejtésen, annak még csak istenes, mert elég jól kereshet. Ám ez a jó kereset is kevesebbet ér, ha az embert külszolgálatra osztják be. valahová az Alföldre, valamelyik csatoméhoz. Idegenben egykettőre elmegy a pénz s a távolság miatt széthullhat a család Is — veti közbe egyik szomszédom. — így jártak a Dunántúlra ment bányászok is. Petőfibányán tizenhét válást emlegetnek. — Nem megoldás az sem, ha valaki például lakatosszakmát szerez — panaszkodik egy másik. — Friss oklevélre ugyan idegenben hol fizetnek sok pénzt? Merthogy mindenki nem maradhat a vállalatnál... — Költözködni? — kérdik többen is. — Másutt csak az kap lakást, akinek idehaza sincs. De nekünk már többnyire van házunk. „Holt vidéken” aligha kapna rajtuk valaki. Ki venné meg. hogv könnyebben mehessünk a Dunántúlra? NEHÉZ KIMONDANI a szavakat: a megyében, az országban sokan élnek kevesebb pénzből. S megélnek jól. Persze, szokás dolga. Nó, de végül is mindent meg lehet szokni... Ki megy. ki marad? — kérdem itt is, ott is„ ahogy meghajolva bukdácsolunk a vágaton. — Még sokan nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogv mi les7 később, az idei 170 ezredik tonna lignit után. Akadnak, akik csak várnak. egyre várnak s nem gondolnak az utolsó esztendőre. — Majd csak lesz valahogy — mondják. — Bezártunk, elhagytunk már néhány bányát s a kenyerünk még mindig megvolt. Biztosan meglesz ezután is...! Gyóni Gyula Nmúm 3 1968. február 8., csütörtök
