Heves Megyei Népújság, 1968. február (19. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-25 / 47. szám

......... —-mi-LL. OSVA TM u Miit ti: Diákváros Kozák és tatár két szobatánemi A tatárban csipetnyi Ázsia, A kozákot szeretik a lányok« Én: mai hunok virtusos fia. Nappal tanulás, viccek, politika, Forró viták: nem Igaz apafej! Éjjel: zablával rúgkapál a Hold, Szájunkról csordul édes kancatej. 1968. Leningrád WALTER DE LA MARÉ: Bäfány TamäBt EZÜST Ölünk a vonaton üaíUasíí" Kicserélődik a vonat kÖ­zönsége. Egy percre csaknem magam maradok a kocsiban. Azt hiszem, szundikálásra adhatom fejem. De aztán új zsibongás, új életáram. Mint meleg víz szótárad a radiá­tor-rendszerben. akképp a ko­csik megtelnek] új emberme­leggel­Szemben két bájos gyer­mek foglal helyet: egy fiú meg egy lány. Iskolatársak­nak látszanak, akik tele van­nak közös „suliélménnyel”« Ha szolidabbak is némely pajtásuknál, érkezésük in­kább berontás, s helyet fog­lalásuk „lehuppan ás”. „Pajtások, sluszpasz" — mondom magamban. A Mari így, a Gém úgy, efféle vo­natkozásokat veszek ki a sza­vukból. Ülnek rendesen egy­más mellett, mint két külön­böző érdekeltség. Mert azt hamar látom, hogy valamer­re mindkettő érdekelve van. Vadonatúj karikagyűrű ra­gyog az ujjúkon. A lány fél­szegen forgatja a magáét. Mindkét keze a térdén, ár­tatlan, gyereklány-ujjak- Ahogy ott a térdére szépen kirakja, mint egy koca kár­tyás, áld nagyon is átlátszó­an, nyüt lapokkal játszik. A fiú ujjat is ígérik még csak az erőt, a csontosságot, izgékonyságuk a férfias ha­tározottságot, homlokán a puha, mozgékony redők a későbbi energikusságot, a ha­tározottság és kimunkált egyéniség erős rajzú baráz­dáit. A fiú még félkész, de mindez látszik már. Pillana­tig se nyugvó ujján villogva röpköd a gyűrű, míg a lány éppen az ellenkezője, ahogy nyugalmasan, mint egy ős­anyajelkép. megül a sarok­ban, a térdén nyugtatott, még kevés munkát látott, enge­delmes és még nagyon gyön­ge húsú, párnás ujjakkal. ülnek egymás mellett és mérhető távolság van közöt­tük, megszakítatlan rés vá­lasztja el e két külön „orien­tációt”, ruhájuk szegélye se találkozik sehol, szavaik is szétirányulnak, laza és udva­rias szál kapcsolja össz» őket, mintha egy u gr ököléi Két vé­gét fognák. A vonat elindul ég minden megváltozik. A fiút mintha az izgékonyság csúsztatná odébb a pádon, szorosan a lányhoz, hogy az. ha lehet; még beljebb fészkelődik a sa­rokba. A lányban semmi idegen­kedés, semmi nyugtalanság. Tartja a kezét a térdén, a fiú tenyerének. Apró pa&kolások- kal kedveskedik e tenyér« aztán megpihen a lány tér­dén. Jobban odafigyelek a sza­vukra, s látnom kell, hogy té­vedésben voltam, ami az „orientációt” illeti — Most összehúzzuk ma­gunkat, édesanyád azt mond­ja. hogy nem nagyon tetszik neked, fájlalod. Kicsikém, ez másképp nem megy. Most le kell mondani, de aztán jó lesz... Ez a felnőtt beszéd a fiúé« A lány csak hallgat, mint ki szedi magába a szülői neve­lést és az a dolga, hogy meg­fogadja a tanácsokat. Szem­lesütve hallgat. Természeté­nek minden nehézkességével« valami tudatalatti bölcses­séggel és józansággal. A fiú előtt nincs akadály, minden olyan egyszerű. — Elhozod a háztartási eszközeidet. Azokat te vetted, téged illet. Senki se tarthatja vissza­— Persze — bólint engedel­mesen a lány. — Te mindig azt mondod, hogy: persze... Meg hogy igen, meg nem. — Mit mondjak? Persze... Halkan balad as éjen át ■ hint a hold ezüst ragyogást] néz erre-arra s látja emltt ezüst fa ezüst gyümölcseit Ezüst tető alatt amott egy-egy ablak most felragyog] ■Iszik, óljában, mint suta tönk, as ezüst mancsos kutya. Árnyas dúcban galamb nesze* mert ezüst tollas álom ez] egér surran el hirtelen, ezüst e láb, ezüst e szem, ■ igy fénylik a hal mozdulattá» ezüst nád közt ezüst folyamban. Szokolay Károly fordításai VARGA ZOLTÁN] Parasztballada Aa asszony Illatát férjétől kapta verítékével behavazta. A föld a tenyerükbe égett Szófiának voltak, koravének Gyerekük fölsúhant s Napba a beleolvadt a híg aranyba Ok a nyárban csak aszalódtak • egyre kevesebbet szóltak Végül egy röggé összeseitek társai lettek virágnak, fűnek... A költő jókedvvel ébredt: az ember mindig Jókedvű, ha történik vele valami Ve­le ma például az történik, hogy legújabb versesköteté­nek kéziratát beviszi a ki­adónak. Fél tízre elmegy Margitkához, aki mára Ígér­te a teljes kézirat gondos legépelését, hóna alá csapta a paksamétát, és tizenegykor felmegy a kiadóhoz; a lek­tor már várja. Enyhe bizsergést érzett a gyomorszája tájékán, a amíg borotválkozott, mindegyre azon tűnődött, miért bánik oly fukaron a naptár a piros betűs ünnepekkel Ez a nap például egyszerű feketével van nyomva — holott ennél pirosabb piros ünnep egész évben nem lesz! A kará­csony ehhez kutyafüle... KI Is kellene Javítani a naptárt. Az áll benne: Ernőd napja. Hogy-hogy Ernőd? Ex nem Ernőd — ez a kötetleadás napja! Korábban ért ■ kiadóhoz, mint tervezte. Margitka nem volt otthon, az édesanyjától vette át a kéziratot, három példányban! Begyömkődte ähsrotut modern táskájába a három dossziét* s már szaladt is; fél tizen­egykor ért a kiadó háza elé. Az épület sarkán kávéház tükörablakai hívogattak; s mert volt még kis ideje, be­fordult a pörgőajtón. Az első asztalnál Ilolárik ült, a sleppjéveL Barátságo­san odabiccentett nekik, és nyugtázta a szintúgy barát­ságos visszabiccentéseket A második asztalnál Berente vitte a szót; amikor őt meg­látta, felugrott, átölelte, két oldalról megcsókolta. (A töb­bit ő veregette hátba barátk­án; ez volt a rangsor). — Ülj lei — szólt lelkesen Berente. Megemelte táskáját; arca ragyogott, ahogy nemet in­tett. — Külön ülök. At kefl néznem... a kötetem kéz­irata. — Az más — lehelte Be­rente. Megint megcsókolta, meghatottan, s mintegy ál­dást osztva intett — Menj csak! A harmadik asztalnál Spá­nyikék ültek. Tartózkodóan bólintott feléjük, de legtöbb­jük észre sem vette. Spányib pillája megrebbent; há akar­ta, vehette éppen üdvözlés­nek is. Spányikék atálják, lenézik, megvetik, tudja jól. Spányikék szerint nemcsak tehetségtelen, nemcsak rea­lista, de ráadásul naturalis­ta is. Nincs vele mit kezdeni. Elcsápolt mellettük, a meg­ritkult jéghideg sarki leve­gőben, beljebb ment. Kávét kért előhúzta táskájából az első példány dossziéját és be­lelapozott. Ekkor lépett oda hozzá Hertelendl, a Valamint című hetilap egyik szernesz- tője. — Nincs egy jő versed? — kérdezte, ahogy kezet nyúj­tott — Most viszem fel az új kötetem... — mondta je­lentőségteljesen. — Na — bökött rá Herte­lendl —, hát abból adj vala­mit Benyúlt a táskájába, fel­nyitotta a harmadik másolat dossziéját * kihúzta a leg­utolsó lapot Ez a vers mos­tanában készült a kötet nagy, mindent összegező zá­róakkordjául. Sokat nagyon sokat vár tőle: a szíve, a vé­re, a lelke van benne. — Tessék — mondta az Iz­galomtól rekedten, s átadta a papirt — Azt hiszem, a legjobb, amit valaha írtam. — Igen? — kérdezte Her- telendt s már csúsztatta is táskájába a kéziratot - ---­szí. Ig az. hányadik köteted is lesz ez? — Az ötötdik. — mondta ragyogva, aztán azt kérdez­te, mintegy mellékesen: —* És ezt mikor hozzátok? — Talán már a jövő hé­ten — nyújtotta kezét a má­sik. — Szökiben vagyunk a jó versnek. Na, szevasz. — Szervusz — mondta me­legen, s kavargatni kezdte kávéját. Tekintete Spányl- kék asztala felé kalandozott s azon tűnődött: vajon a hí­resek, a modernek, a költé­szet felkentjei mit szólnak majd ehhez a vershez? Amikor pillantásuk talál­kozott Spányik elfordult órájára nézett, fizetett s ment fel a kiadóhoz. A következő hét péntekén izgatotttan vette meg a la­pot s egy hétpróbás vizsla szimatával forgatta végig. Igen, itt van, az ötödik olda­lon, külön keretben: BAR­NÁI ZSOLT ÜJ VERSE. Hát ami azt illeti, megadják a módját... Ez a Hertelendl — legalább ez! — mégiscsak tudja, hogy ki ő! Az ördö­gét de miért változtatták meg a címet? Ezt kikéri ma­gának — hogy a megkérde­zése nélkül... No, nézzük! Ezt olvasta! — A lány szája szegletében halvány mosoly nyílik, míg pilláit lehunyva tartja. — Persze. „ — Ne mondd már! — Hát mit mondjak? Te olyan könnyen beszélsz min­dig. És ilyeneket mondass wÉn ennyit keresek, és te mennyit?” Ez olyan rossz ne­kem, mikor ilyenekkel jössz. — És mosolyog félénken. A fiú kicsit elveszi a kezét kisfiús pirosságba húzódik. — No jól van — mondja, és felugrik. — Te, itt va­gyunk! Kézen fogva leereszkednek a vonat lépcsőin a sötétbei A% elkésett Mintha a „radiátor-rend­szer” kieresztené minden meleg vizét. A kocsi túlontúl tágas lesz és kihűl, a homá­lyos sarokban egy-egy ho­mályos emberi lény. Az ab­lakhoz vaksin tapad a kinti sötét mint foncsor a tükör­üveghez. A kupé gyér fényei nézegetik magukat benne. Magas férfi löki be az aj­tót. Bekecsben, fűzős csiz­mában. Kozákos kucsma, sö­(Szőnyi Gyula rajzai) tét arc. Belőle villog a sö­tét, félelmetes szempár. Fé­lelmetes, mert az ital bizony­talanságát olvasom ki belőle, és kihívást, ahogy néz, egyre néz. Mind nyugtalanabb ér­zések fognak el. Csak ne lát­na annyi krimit az ember a tv-ben. Alig merem forgatni fejem: van-e itt ember raj­tunk kívül. De ha még akad is a homályba burkoltan, va­jon nem az 6 szövetségesei? Így vánszorog el öt perc, tíz perc. S akkor ellöki ma­gát az ajtótól, hol karba tett kézzel támaszkodott, engem mustérozván. Egyenest oda­jön, leül szemközt. Csupa üres hely, de az neki nem kell. Ide ül. Mint a végzet Cigarettája csonkját eldobja. — Hiába utaztam — azt mondja. — Kétszáz forintot kidobtam. Megszólal az ember és a szeme máris másnak lát­szik. Meleg fényű, esendő te­kintet néz rám, barátságo­san. Magam se zárkóztatom el. — Hosszú volt az út? Hálás pillantás, hogy be­szélhet — Hát elég hosszú... Ezt megcsináltam . «. Hogy is csinálhattam. Soha többet... Nem is tudom, most hogy tehettem, máskor mindig le­velet írtam. — Hányszor van, hogy nem tudja az ember, miért is teszi, mégis megteszi. — Én most pontosan így jártam. De ez volt az első és utolsó. s. Az újságban tegnap volt benne a hirdetés. Volt kétszáz forintom, vo­natra ültem. Gondoltam, ha mindjárt vonatra ülök, ide­jében ott leszek, a levél meg utazik két napig, öt hold dohányföld, azt felvállaltam volna... Most is abban va­gyok, nem is igen gondoltam volna eljövetelre, csak itt padlós lakást ígértek és azért.. i Meg aztán, ahol most vagyok, ugyan megvan most még minden, de előre tudom, hogy tavasszal baj lesz, mert azt a jószágot, azt a csirkét nem köthetem meg, hogy bele ne menjen a föld­jébe. Amiből aztán jön a ve­szekedés, a pereskedés, nem szeretem én azt, de előre lá­tom ... gondoltam, jobb ele­jét venni. Hiába! Maradunk a régiben! Sajnálják, félórá­val előbb kötötték meg a szerződést egy illetővel, annyival elkéstem. így már kidobtam kétszáz forintot, meg a fáradságot... Csóválja bánkódva a kucsmás fejét, mint aki töb­bé nem törődhet már bele ebbe az útba. Hiszen még tegnap az alkonyattal elin­dult. S most öreg este újra, döcög ezzel a vonattal haza­felé reménye- és szárnya- szegetten. Sok átszállással hajnali kettőkor hazaér. Most legalább talált egy embert, s elmondhatta. A kalauz az én végállomá­som kiáltja. BARN AI ZSOLT ÜJ VERSE: Tar talont Mindig et&rs Szélvert« fák Az életben sosem Már nélküled és általad Hajnal, te fénylő égi Iv Búcsúzom is tv végi számvetés Ezüst derengés Fenyők, fényük, fi jegenyefenyők Végül is. bukva is Gerlék a tág egekben Körülfont már az éj Gyerünk, gyerünk Szilvát a, régi pusztán Ez még itt mindig kévét, Estefelé Alázat, hívlak Parttalan kiáltás Csak most maradj velem Sorsom sarkcsillaga, te messzi koszorú Kútkáva, árva sajtár Tejutak vándora Gyökértelen, reménytelen A holdnak ujja sugaras Tengj, néma zeneszó Didergő éji lélek: lelkem Tartalom Reszkető kezéből csaknem kihullott a papír; az újság­árustól egyenesen a sarki te­lefonhoz rohant. Hertelendit hívta. Olyan dúlt volt, hogy alig tudott beszélni« Nyom­ban találkozni akart vele, de a szerkesztő ma már nem ér rá. Jó, akkor holnap, valami semleges helyen. Hertelendi- nek csak az irodalmi kávé­ház jó, ott van dolga. Jó, akkor az irodalmi kávéház­ban. De pontosan! ★ Főidre sütött szemmel lép be a forgóajtón, s lapos pil­lantást vet körös-körül. Mintha csak hajó fedélzetén állna, s lágyan, émelyítően ringana alatta a tenger. Sze­retne elsüllyedni; úgy érzi, minden szem rámered. De hát nincs mit csinálni. (. Mindenkihez csak nem me­het oda, hogy kérlek, téve­dés volt, a tartalomjegyzé­ket szedték ki a „Didergő éji lélek: lelkem” helyett... Hogy Margitka, amilyen tüchtig, kéretlenül is írt tar­talomjegyzéket, s ezt halász­ta ki vajon ujja a dosszié leg­végéről, amikor Hertelendi kéziratot kért, s ő didergő éji lelkét kereste... Ezt az egész tragédiát csak a hely­reigazító nyilatkozat teheti jóvá, a jövő számban.:. Hisz épp ezt készül megbe­szélni Hertelendi vei, bár az ügy nekik sem lesz kelle­mes..; De meg kell lennie, hiába. Úristen, de messze van a jövő péntek! Elmegy az első asztal mel­lett Holárik biccent, mint máskor is: úgy látszik ol­vasta a verset Lehet, hogy mégis van Isten? Berente nincs itt... Micsoda szeren­cse, te jóságos ég! A harmadik asztal mellett akar eliszkolni; még fejét is behúzza. De Spányik felug­rik, ahogy meglátja, s széles mosollyal Int neki: — Gyere, gyere! Éppen a versedről beszélünk! — Ka­ron fogva odavezeti az aszta­lukhoz. — Látod, tudsz le ... Kitűnő az asszociációs kész­séged, épp erről beszéltünk! És a hangulatteremtő erőd! Atmoszféra, atmoszféra! Döbbenetes! — Ránéz, fejét csóválja. — Csak azt nem értem, mi az ördögnek kel­lett neked évekig konzerva- tívoskodni? Aki így tud... — Komoly! — nyújtja a kezét Smideg. — És modern, abszolút modem! Tudat­alatti ! Csak gratulálhatok, pajtás! Tutay is vigyorog, fülig szájjal. — Már-már huszonegye­dik század! Telitalálat, bele a vén salabakter pofájába! Csak egyről kell még leszok­nod, papa: hagyd a fenébe a sorok elején a nagybetű­ket. Nem vagy te Arany Já­nosi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom