Heves Megyei Népújság, 1967. december (18. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-03 / 286. szám
Sokat szivarozom. Néha még egymgy havannát is megengedek magamnak. holott ezt nem volna szabad az anyagi viszonyaim miatt. De hát szeszre, nőkre nem költők, még szabályos télikabátom sincs, valamerre csak muszáj kilengeni az embernek. Nem is tudok a magam számára nagyobb fizikai örömet, mint amikor szerencsés szivaregyéniséggel találkozom. Olyannal, amelyiknek jó az íze, kellemesen adja a füstöt, és szépen ég — mert az is fontos —, a pelyhes hamu alatt egészségej parázzsal. Biztosan vannak kivételek, amelyek erősítik a szabályt, de azt hiszem, hogy a szivarosok inkább derék emberek. A komisz, rideg, zsaroló, &mt feliemhez nem le SMfc « szivar. Még annak a gengszternek is ad valami bariton ízű, kedélyes vonást a szája szögletébe tett cabanas. aki ha megharagszik, tizenkét revolvergolyót ereszt az ellenfelébe. Hanem azért, ami jólesik, mindig meg kell fizetni. A szivarozásnak is ára van. Az ember eleinte csak aprópénzzel fizet érte. Étvágytalansággal, fejfájással, szédülésekkel. Végül pedig rendesen ki kell tenni a nagy bankót is, amelyet úgy hii> nak: korai halál. Én is fizetem szorgalmasan a részleteimet. Többet mutatok a koromnál. A torkomat már tönkretettem. És azonkívül pontosan érzem, hogy valami rejtelmes baj halad előre bennem, szívósan és fenyegetően hogy egyszerre csak ad acta tegyen váratlanul. De ettől nem félek. Sőt ez pontosan beletartozik a terveimbe. Köhögök és szuszogok. Orvos barátaim, sőt még a civil barátaim is fejüket csóválva figyelmeztetnek a súlyos következményekre. Nem múWÉ af mp, hogy me hallanék legalább három rémtörténetet, hogy mit művelt a nikotin azokkal, akik nem tudnak szakítani vele idejében. Éppen mostanában beszélte el egyik barátom Z. úr esetét. Z. úr javíthatatlan dohányos volt. Ha éjjel fölébredt, vízbe mártott egy kockacukrot, bekapta és utána szivarra gyújtott. Még ebéd közben is dohányzott. Gyufaskatulya volt előtte az abroszon, regália a skatulyában, egyszerre szívta be a füstjét a leves párájával. Csak nevetett a doktorán, aki fölváltva fenyegette, és könyörgött neki. Most aztán megjárta szépen. Operában volt a múlt héten Z. úr. Színház után megvacsorázott, aztán hazament. A negyedik emeleten lakott, beszállt a liftbe. A házmester aki fölvitte, még hallotta, hogy vidáman fütyült valami melódiát. Az első emeleten még fütyült. A másodikon csodálkozva fölkiáltott: — Nono! Mi az ördög ez? Elszédültem l És a harmadikon mér meg «81 halva. A barátom, hogy borzadályt keltsen bennem, gondosan részletezve festette le, mint roskadt le Z. úr a lift piros plüss ülőkéjén. Hogy bontotta ki a rémült házmester a szmoking nyakkendőjét. Hiába minden, már vége volt. Pedig egy pillanattal előbb még élt fütyürészeti, sőt szivarozott. Az utolsó szivarja még el sem aludt. Ott füstölt a lábánál, a földön, ahogy kiesett a szájából. A barátom szemrehányóan nézett rám: — így akarod végezni te is?! — iffy — feleltem oly mohón és boldogan, hogy barátom megijedt óz arckifejezésemtől. Próbáltam magya- rázgatni neki. hogy a foghúzást is akkor tartom szerencsésnek, ha egy villanat alatt sikerül. Keserves dolog, ha az ember érzi az étert, látja a csipeszt és másfél órát izzad a doktor keze között. De hiába mondtam akármit, a barátom nem akart megérteni, és úgy bámult rám, mint egy bolondra. f'cioes fyv/tyi meztfíL Azon a frontszakaszon. amelyen a szemben álló seregeket a Zbrucz választotta el, hosz- szabb ideje viszonylagos nyugalom uralkodott. Különösen abban a szögletben, ahol a Dnyeszter magába fogadta a Zbrucz agyagos, zavaros, gyorsan csacsogó vizét. Persze, a helyi csatározások egészen nem szüneteltek sem nyár végén, sem ősszel, de inkább csak a tüzérek „piszkálták” egymást Fekete Balázs öreg honvéd szerint „ha köll, ha nem köll”. Nemsokára aztán igazán nagy lett a csend. Megjöttek a fagyok, a nagy sáros mezők megráncosodtak a hidegtől és reggelenként zúzmara ülte meg a bakák haiuszát a mell vérten, a figvelóállásban, a padkán. Égbekiáltóan szomorúak tudtak lenni ezek a ködös, fagyos reggelek a közeli község szí- vettépő rom jai felett. Fekete Balázs a 72-eseknél — csak a jó ég tudia, miképpen került oda alföldi parasztember létére a hegviek kö-ré — súlyos kedéllyel szemlélődött a világban. Oly nagyon kikezdte már a bánat „a nvűvés dög háború miatt”, amit bajos leírni, mert vannak bizonyos betegségei a léleknek, amikre nincsenek értelmes szavak. „Haza kéne már menni” — gondolta Fekete Balázs — „mert még egy telet nehezen bírna már k! a kúra fi test az árokban. Odahaza meg végképpen elbitangol minden..." Ilyen hangulatban tengett- lengeH azon az éjszakán, amikor túlnan. a futóá'-okban, inanv vidám hejehuja kerekedett. Alig egy kőhaíításnvira húzódott az oroszok árka, innen a Zbriiczon, még csak nagvon éles fül sem kellett a neszek mezhallására. Fekete Balázs fülelt, hümmögött. csóválgatta a felét, s ml taeadás — erősen böködte a kíváncsiság megtudni. uevan mitől van a „muszkáknak” olvan éktelen iók°d- vük? Azt mondta a komá iának. a mellette őrködő Vas Fé- terne’z; — Hallod-e, ezek vutkit kaptak. — F°ne a jó dolgukat. — Roham előtt szokott megesni az ilvetsmi. — Akkor nyitogassuk csak a szemünket. Bizony, erősen nyitogatták. Abban Igazuk volt, hogy minden roham előtt pálinka járt a harcosnak. Ez a szokás dívott mindkét oldalon. De azért a rohamokat tüzérségi „hecce- lődósek” szokták megelőzni, erről pedig szó se volt ekkor. Mi történhetett odaát, mit jelent a nagy vidám zsivaj, ej. csak virradna már meg. Megvirradt. Amikor a két vitézt leváltották, reggel, erős köd gomoly- gott által a Dnyeszter fekete — Nagyon titkolóznak a tiszit urak __ — Nem lehet kiszimatolni semmit? — Az égvilágon semmit. Csak egy bizonyos: pálinkaosztás lesz früstükre... Valóban, némi vizes rum került hamarosan a kulacsok fenekére. nem sok, sőt módfelett kevés. Némelyik harcos egyetlen löttyintéssel lezúdította a torkán. Fekete Balázs nem sietett a művelettel, hozzá sem értette a száját a porcióhoz. vízén Bukovina felé Az árokban mindenki tudott már az oroszok „lakodalmáéról, csak az okát nem értették. Barna Miska, a zászlóalj törzs ordo- nánca sokat sejtetően suttogta a század írnoknak: — Valami van... — De micsoda? ALIAGA KURCSAJLI: SZEMBEN II SZELEKKEL Fogd meg a kezem, kicsi lányom, Aztán fel, harcra a szelekkel! Sorsom könnyűnek nem kívánom, Hanem: szemben a szelekkel! Csapjon arcomba gyilkos lángjuk, Vakítsák könnyel a szemünk: Hű friggyel őket nem kínáljuk, Hanem: fel, szemben a szelekkel! Korom göröngyös útját járom, Hó hull, áztat kövér eső. Előre mégis, bármi áron, Előre, szemben a szelekkel! Bán Ervin fordítása Inkább a túlnanlévő titok birizgálta. Valami nagy dolog történhetett odaát. Múlt az idő, déltájban felszállt a köd s hiábavalónak bizonyult a sok találgatás, a titok megmaradt titoknak. Egyszercsak felbukkant az orosz sáncoliból egy kucsmás fej és sziláján ordít: — „Zbroskdzrac!” Ilyesvalaminek hallotta Fekete Balázs a sok szót. Megmosolyogta, de azért az illem kedvéért átkiáltott a cimborának: — Mi a bajod? No erre aztán megindult a kedélyes „párbeszéd”. Onnan ide szaporán a sok „Zbrcskdzrac”, innen meg oda „Vakapád, vakanyád”. A kucsmás elunta a süket tercierét, kiugrott az árokból és a sánc tetejéről erősen, hadonászva integetett. Se puskát, se gránátot, semmiféle gyilkos szerszámot nem észlelhetett nála a figyelő szem. Ellenben lekapta nagy bozontos hajáról a kucsmát és lóbálta. Integetett egyre és lelépett a sáncról. Ekkor aztán bizony nehéz lenne megmondani miért, mintha parancsot kapott volna rá, kiugrott a senki földjére Fekete Balázs is. A kucsmás jött errefelé. Fekete Balázs ment arrafelé és a két árokvonulat közepén találkoztak. A kur/jmás keresztbefonta a két karját a mellén, hajlongott, Fekete Balázs meg tisztelgett neki, mintha feljebbvalója lenne. Egyidejűleg mindkét ároksor mentén megtelt fejekkel a vonal: magyar fejekkel itt, oroszokkal ott. Nevetett a sok hadfi, tetszett nekik az „óriási cirkusz”, úgy látszott néhány percre szétszakadezik a kolera-unalom mclletnyomó köde. Fekete Balázs megnézte a kucsmát. Időses. Csupa szőr és ránc. Telebarázdálták a gondok az arcát Kék a szeme. Csillog, vidámnak látszik, de a mélyén mintha ott lappanga- na az 1914 óta felgyülemlett teméníelan baj és bánat. És a kucsmás szintén megnézte a magyart. Időses. Fekete a szeme. Zúzmarás még mindig a bajsza. Borostás. És mély gödrök lepik az arcát mindenütt. A nehéz élet nyomai. Ekkor az orosz előkapta a kulacsát, húzott belőle egy keveset és odaadta Feleste Balázsnak. — M'r! — mondta neki. — Én aztat nem tudom, testvér — felelt rá a magyar —, de ha már megkínálsz, isten neki. Ivott. S ezzel a kulacs ki is lirült. A másik ekkor előkotort egy fényképet. Nyilván a felesége, meg az öt gyereke volt rajta. Fekete Balázs is elővette az ő fényképét, amin ugyancsak a feleség és öt gyerek szorongott egymás mellett. Bólogatott az orosz, bólogatott a magyar. Kölcsönösen megkínálták egymást cigarettával, szaporán társalogtak — egy szavát sem értve egymásnak. De az orosz egyre azt hajtogatta: „Mir! Mir! Mt!" Fekete Balázs a szót nem értette, de a széles, szíves mosolyt látta és jót húzva a saját kulacsából, a maradékot oda adta a másiknak. — Te Balázs, hallod-« — ordított Vas Péter —, mit lefetyel az a „muszka”? Fekete Balázs visszaordított: — Folyton azt hajtogatja „mir, mir, mir” — a jó fene tudja, mit akar vele! Csakhogy erre nyomban megszólalt a Jasztoóka, Burák és Topa. a három szlovák katona. Hol szlovákul, hol oroszul, hol magyarul kiáltozták: „Béke! Béke! Béke!” Pillanatok alatt felbomlott m nden rend. Innen és onnan kitódultak a katonák az árok elé, el- özönlötték a senki földjét és egyszeriben mindenki megértett, mindent. — Kitört a béke! — ordította Fekete Balázs. — Ez volt hát a titok! És megölelte az ötgyermekes oroszt, aki visszaölelte az ötgyerekes magyart Minden egyebet elvégeztek a tolmácsok, és ezen a napon, 1917 novemberében, néhány nappal a bizonyos pétervári események után, egészen váratlanul — kisütött a téli nap a Dnyeszter és a Zbrucz találkahelyén. Magyarul énekelt a magyar, oroszul az orosz és megkezdődött a nagy barátko- zás. Fekete Balázs megértette, most már nem lehet nagyon messze az idő. amikor haza- tértiét a falujába. Nagy melegség öntötte el a szívét, s csak ennyit tudott mondani a kucsmásnak: — Az isten áldjon meg ben heteket, testvér... FORGÁCS KÄROLX: Szanatóriumban (Csont István Illusztrációja) Szabad vagyok s rab mégis. Okos szabályok óvnak, Melléin áll hegy és erdő, a levegő, az ég is* Derűs est után jó nap. Káposztalepke rajzik, Olyan a hó hullása, A szélfúvás a fal mögött mint halk síp: Tar ágak muzsikása. Szabad vagyok: nyitott út Kerítéstől garádig Kígyózik itt előttem, semmi jogom nem csorbult. De ki bent van: ki vágyik. \ Hó-süvegű hegyekre Erős tölgyek ügetnek. Agaikat az ősz már régen levetkőztette. Elhagyják a zord völgyet. Kezem messze kinyújtom. Hogy mindenkit elérjen, Megkereshetek bárkit, akár a Tejűton: Gáttaian időn, téren: Bár körbezárt a testem. A gondolat rajzását Nem öli meg erőszak, nem áll senki se lesben. Sem ember, se lármás ég. Ha szél veri a törzsét. Ha nem repül, befordul, beás a mélybe mélyen, míg felszakad a bőség. S a látható falon túl Hegyet, völgyet eláraszt. Szemgolyóm fénybe mártja. Ki-nem-mondott kérdésekre kimondja a választ: Nem jut eszembe hátha.---------------------------------------------------------------------—r.
