Heves Megyei Népújság, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-12 / 268. szám
m (Dalok szárnyán Q^éMeuf’ Ok ... hogy a többes szám nyelvtani kategóriája nemcsak a nyelvtankönyvekben kaphat és kap megérdemelt szerepet, hanem a történelemkönyvekben is, sőt, a közélet meg nem írt, de kétségkívül meglevő könyvében is. Mert ugyebár, ez nemcsak nyelvtani kategória, nemcsak egyszerűen többes szám: „Mi, isten kegyelméből... ország királya”? E2t nevezik fejedelmi többesnek, amelynek megvan a fejedelmi „egyese” is természetesen, de a lényeg mégis az, hogy egy valaki nyilatkozik, dönt többek, sőt milliók helyett. Nem véletlen, hogy egy időben elegáns és sikkes dolog volt a fejedelmi többes használata, s az sem véletlen, hogy e többes számból már hiányzik a fejedelem, vagy a király... De nem hiányzik a közéletből. A mi és mostani közéletünkből. Nos, persze most valóban csak a nyelvtani megfogalmazásban beszélünk fejedelmi többesről, nem is tudom miért, helyesebb lenne elvtársi, kartársi többesnek nevezni ezt a fogalmat. Azt mondja valaki egy értekezleten, hogy: „Ügy gondoljuk, elvtársak...”; vagy ezt: „Ügy döntöttünk, elvtársak..avagy ezt: „Ügy látjuk helyesnek, elvtársak, kartársak, hogy...” Ezt mondja és mi meghatottan meghajtjuk fejeinket, igen, ez egy szerény ember, nem tolja előtérbe egyes szám első személyét, nem kinyilatkozik a maga nevében, hanem szabatos és demokratikus fogalmazással kollektívvá teszi a véleményt, a döntést. Hát nem megható?! Tegyük le gyorsan a zsebkendőt, semmi szükség a meghatottság könnyeire. A szerénységet, ha arról van szó, tisztelni és becsülni kell, nem megkönnyezni.., Csak hogy itt nem, illetőleg itt nem mindig erről van szó. A szerénység csak forma, a megfogalmazás formája, a többes számba öltöztetett magatartás formája, amelynek legtöbb esetben annyi köze van a szerénységhez, mint villanykörtének a fejedelem, — akarom mondani a császárkörtéhez. A mi elvtársunk, kartársunk, szakt&rsunk nem szerény. Óvatos! Dehogyis mondja ő azt. hogy neki. személy szerint neki mi a véleménye valamely vállalati kérdésben, mi az álláspontja beosztásánál fogva egy fontos ügy megvalósításában, egy ember sorsának, dolgának megítélésében... Hogyne! Ha a véleménye ostobaságnak igazolódik ha álláspontjáról kiderül, hogy az bizony tarthatatlan, ha ítéletében elhamarkodottnak bizonyul, még mindig van egy nagyszerű kiskapuja, ami nagyon is nagykapu; Ez, kérem, nem az én, hanem ami véleményünk volt, én csak képviseltem ezt a véleményt, utó- végre ugyebár nemcsak demokratizmus van a világon, de centralizmus is... S ha véleménye igaz, ha álláspontja helyes, ha ítélete megalapozott tényeken alapul, akkor ott a nagyszerű lehetőség. hogy szerényen félrehajtott fejjel zsebelje be az elismerést, miszerint olyan ember 6, aki igazán demokratikus lélek, mert lám, egyéni véleményét is hajlandó a kollektíva oltárára helyezni. Mert erről van ám szó a legtöbbször, s nem a szerénységről. Szerénységről csak addig ameddig az óvatosság diktálja és igenis „fejedelmi” többesről abban a pillanatban, amikor kiderül, semmi baj, igaza van, veszély nélkül lehet vállalni a felelősséget. És lám, a nyelvtani kategóriából, a többes számtol ide vezet az út, ide, a felelősségvállaláshoz. Amit szerénységnek vélnek, pajzs az, semmi más, amit rögtön félre lehet dobni, amint már nincs rá szükség, s rögtön magunk elé lehet tartani, ha óvatosan akarjuk kikerülni a nyílt felelősségvállalás kockázatát. Nos. ezért hallgatom én mindig gyanakodva a fejedelmi többes számot a hozzászólók, a döntést közlők ajkán. Ügy vagyok, mint a vadász, amely ha csörtetést hall, hát azt hiszi, hogy a bátor tigris jön, pedig csak egy gyáva nyúl kocog valami olyan tisztásra, ahol fény derül: semmi ok az aggodalomra. Ekkor lesz a gyáva nyálból fölényesen magabiztos hős! Nem állítom én, hogy e megfogalmazások nem takarhatnak valóban és valódi szerénységet. Hiszem, sőt vallom is, hogy nem kevésszer, — igen. De vallom és tudom, hogy legalább olyan gyakran gyávaságot, a felelősség alól való kibújást fejezik ki a többes szám jelei. És éppen ezért róttam le soraimat, véleményemet e rovat keretein belül a többes számról, mert egyébként maguk a jelek, a személyes névmások, használatuk törvényei megtalálhatók az általános iskola alsó tagozatos tankönyveiben is. Apropó: alsó tagozatos! Ügy vélem, sok kisebb-nagyobb beosztású vezetőnknek, sőt nem vezetőnknek is ideje lenné „felsőbb tagozatba” lépni, ahol már természetesen, a megtanultak birtokában használják a többes számot, amikor többes szám szükségeltetik — nyelvtanilag. Azt hiszem, hogy helyes xtolt a „közélet könyvébe? is belefoglalni e nyelvtani kategóriát, hogy ne legyen társadalmid lag ható útmutató, a „hogyan bújjunk ki a felelősségvállalás alól” című tananyaghoz. i A becsületes ember lítettem, kapcsolatba került a Szociáldemokrata Párt balszárnyának ifjúmunkás tagozatával Szegeden. 1918. őszétől es- ténkint nem lehetett a kollégiumban megtalálni. A kerítésen át barátai csempészték ki, és Politzer hosszú órákra eltűnt. Egy-egy diák mindig „szo’gálatban” volt, hogy a hazatérő Gyurinak segítsen visz- szaszökni. Egyszer rájöttek, akkor egy hétig szobafogságra ítélték. Ez persze nem jelentett semmit... 1919. tavaszán minden este csapzottan, sárosán érkezett vissza. Elmondta, hogy agitációs körúton járt a tanyákon. Egy este hiába várták. Hajnal felé a kapun jött be, véresen, sárosán. Később elmondta, hogy a Klauzál téren a szobornál beszédet mondott, és politikai ellenfelei, meg a rendőrök megverték. (Politikai ellenfeleinek a szoc. dem. jobb- szárnyat nevezte.) Ez az eset 2—3 ízben is megismétlődött. A tanácsköztársaság a kollégiumban házi forradalmat is eredményezett: Politzer vezetésével a diákok barrikádot emeltek a Studium helyiségében, és követelték, hogy a két igen durva, posztjára egyáltalán nem méltó felügyelőt váltsák le. Sikerült elérni... Politzer neve azonban a proletárhatalmat átvevők előtt is ismert volt — Meglátogattuk irodájában — mondta László Imre —, és nagyon büszkék voltunk rá... Szegeden nem sokáig tartott a tanácsköztársaság élete: néhány hét után bejöttek a francia csapatok. Politzer György hazautazott falujába, Lőrincibe. — Ügy hallattam — emlékszik László Imre, az egykori isko'atá'rs —, hogy a proletárdiktatúra alatt a községi tanácson is tevékenykedett Egy évig tartottuk még a kapcsolatot A tanácsköztársaság bukása nagyon megviselte. Hajtogatta, hogy nem marad itt. Franciaországba megy. 1919. után érettségizett az osztályunk. Gyuri a kor már nem volt velünk. Később hallottam hogy Franciaországban van, ahol tanár lett Eddig a viszaemlékezés. Politzer György rövid magyar- országi életéhez, é’etrajzához ismét egy kiegészítés. Lehet, hogy lassan egész életét sikerül megismernünk, ez azonban kevés. Hiszen nevét, francia- országi politikai tevékenysége, és sajnos csak nálunk ismeretlen filozófiai munkássága tette em’ékezetessé. Mikor adják ki végre itthon is Politzer György műveit? Mikor ismeri meg I végre teljesen hazája is? .. Kátai Gábor letett, logikus érvekkel, vagy ellenérvekkel párosult. Társai, de tanárai is hamar észrevették, hogy elképzelései, megfogalmazott véleményei egészen másak, újszerűek a hivatalos tananyagba sulykolt ideológiához képest — Nekünk Petőfi a „Szeptember végén”-t, neki az „Egy gondolat bánt engemet” című vers jelentette. Amit mondott, számunkra újdonság volt — emlékezik a volt iskolatárs. Egyszer dolgozatot kellett írni Széchenyi élete és fő művei címmel. Az osztály megörült, könnyű téma... Politzer azonban egy óra alatt alig készült el a piszkozattal, míg a többiek húsz perc alatt már be is másolták”. Tanulmányt akart írni Széchenyiről, sokkal többet, mint egy egyszerű életrajz, és a Hitel, Világ, Stádium felsorolása. A nagy erőfeszítéstől folyt róla a veríték s bár a tanár megengedte, hogy tízpercben befejezze a munkát, annyira kimerült, hogy a végén ki kellett támogatni a teremből. Mindenben többet akart, és teljesebbet. Korához képest nagy tudását társai elismerték és nem találtak abban rendkívülit, hogy a VI-os fiú önképzőkör! elnök lett. (Ezt a tisztet mindig a VlII-osok látták ei!) Tudása a legfelsőbb osztály diákjai fölé emelte, műveltsége a kor Ferenc József-kalaipc* viselő egy-egy tanárában teremtett féltékenységből ellenszenvet szült Irt verseket is, amelyeknek inkább a hangja volt rendkívüli, vagyis: forradalmi. Ezeket elszavalta az önképzőkörön. László Imre sokat mesélt Politzer György tanácsköztársaság! szerep'éséről. Mint em(Amikor az Blet és irodalomban Bajomi LAzir Endre tollából megjelent az első cikk PMtzer Györgyről (Georges Politzer), s ebben írta, hogy a nálunk sajnot szinte ismeretlen — másütt nagy hírű — materialista filozófus, a franciák szerint „a materializmus Pascalja” gyermekkorát Lőrinciben töltötte, kutatni kezdtem a még fellelhető nyomok után !gy született annak idején a cikk: „Adalékok egy életrajzhoz" címmel. Az újság szerencsés módon kezébe került a Budapesten élő László Imrének, akt annak idején Szegeden együtt járt gimvA- ziumba, egy internátusbán élt ro- litzerrel. László Imre levélben keresett föl, és felajánlotta, hogy amit tud külföldön híressé lett, volt osztálytársáról és barátjáról, szívesen elmondja. Így sikerült újra adalékokat szerezni egy minden bizonnyal érdekes életrajzhoz.) ★ Szegeden a Tisza partján állt a Magyar Királyi Állami Főgimnázium, amelynek 1916—19 között növendéke volt Politzer György is. Égővörös hajú, szépnek egyáltalán nem mondható fiú, aki külsőleg a bohémia valahány jegyét magán viselte, egyénisége azonban szuggesz- tív erővel hatott társaira. László Imrével egymás mellett ültek a padban. — Eminens diák volt, de egyáltalán nem emlékszem, hogy tanult volna, soha nem láttam. Ellenben a stúdiumon a feltámasztott pad mögött mindig volt valamilyen — nem iskolai — könyv, ezeket bújta. A Szociáldemokrata Párt baiszámyának ifjúmunkás tagozatával került kapcsolatba, talán így szerezte a könyveket is. Erről soha nem beszélt. László Imre ezt mondta: Politzer eminens diák volt Az „eminens” azonban nem a megszokott magol ót jelentette. Hihetetlen felfogóképessége inkább, amely világos gondolatokkal, hamar válaszra szflÚjabb adatok •. • Amikor a filozófus még gimnazista volt (POLITZER GYÖRGY) emberiség jövőjében, amikor nem lesz ármánykodás cs háború, hazugság és bosszúvágy, csalafintaság, becsapás, hanem csak mosolygás, udvariasság ét jószándék egymás iránt. — Fizetek! A pincér számol, most 5 is szimpatikus nekem, most mindenki az, egy emberi gesztus miatt. • • — A ruhatárat hol találom, kérem? — kérdem a pincértől. — Mit? — A ruhatárat... — Nálunk nincs, kérem, ruhatár — mondja, s ruganyos léptekkel távozik, én meg ott maradok szájtátva és azon tűnődve. hogy zseniális tolvajnak, zseniális tolvaj volt ez az őszülő hajú gentleman, de miért nem kért ruhatári díjat? Voltaképpen becsületes ember. Amiért nem dolgozik meg, azért nem fogad el pénzt! (egri) én teszem ezt meg neki. — Mivel tartozom? — Ö, uram... A ruhatár voltaképpen ingyenes ... Majd ha távozni tetszik, akkor amit gondol... De hangsúlyozom, hogy a ruhatár egyébként teljesen ingyenes — szól és már tátvozik is, karján a nagy halom kabáttal, egy távoli sarok felé, ahol a ruhatár lehet. — Látod! — kezdem a filo- zofálgatást larátomnalí. — nagy dolog ez? Nem nagy dolog. Egy jó modorú, udvarias nyugdíjas, kap ötszáz forintot és valami borravalót... Ő is jól jár és a vendég is. Ennyi az egész. így kellene ezt mindenütt, az élet minden területén — folytatnám mélázva azon, hogy egy kis mosoly, amely nem kerül pénzbe, egy udvarias gesztus, amely még egy mosolyba sem kerül, s felvidítja a munkától megfáradt embert ... — Igen, felvidítja, sőt, ha valami mérge, baja volt napközben az emberekkel a munkahelyén és talán egy kissé megrendült a hite is embertársaiban, itt és így visszakapja ezt a hitet. Ennyi az egész — lelkendezem és bízni kezdek az Megnyerő modorú, idősebb férfi. Homloka magas, halántéka kissé őszes, tartása még friss és magabiztos, meghajlása udvarias, egyáltalán nem megalázkodó, Mintha azért lenne, hogy szívességet tegyen embertársainak, akik a presszó melegében kabátban gyűr kődnek, vagy kabátjukat gyüre- tik másokkal a székek karfájára dobva... — Megbocsát,ú Ha szabadna. A kabátot kérem — h H meg szer„..y mosollyal, s már dobja is a Icarjára a női kis bundát a férfi átmeneti kabátot. Halad asztaltól asztalig, gyorsan, precízen, finom eleganciával. A mord és rideg kereskedők, felszolgálók világában olyan ez z ember, mint a borús ég apró 'dakán bekandikáló, fénylő gpsugár. — Megbocsát... Ha szabadba. A kabátot kérem — hajol hozzám is és szinte szégyellem magam, hogy ő hajol meg előttem és nem én őelőtte, hogy ő szolgál ki engem és cipeli a kabátom a ruhatárba és nem ld, melyet .stréber’ jelentésben ő terjesztett el. Befejezésül Idézzük, hogyan jellemzi ezt az embertípust: „Az akarnak akar, mindig akar, mindent akar. Akar valamit. ha alszik (mert a fél szeme nyitva van), akar valamit ha nem alszik (mert az egyik szemét akkor is behunyva tartja), akar, ha azt mondja, hogy akar,- és akar, ha azt mondja, hogy nem akar. Már úgy született, áz akarásra.’1 Raisz Rózsa főiskolai tanársegéd vasónak azt az illúzióját erősíti, hogy nem is az író beszél, hanem a műben szereplő kisváros lakóitól tudjuk meg a közvéleményt: „Nem volt már nehéz kitalálni, miben sántikált a vén gonosztevő (de ki is fogja annak a csontjait vetni még a föld is) miért tette alattomban pénzzé az összes ingatlanait.” Szóanyagát részben a népnyelvből veszi, ezért — ha a tartalom úgy kívánja — igen sok rokon értelmű szót használ. Egy fiatalkori novellájában például szereplőinek egyéniségét és foglalkozását azzal mutatja be, hogy mindegyikük más szóval kéri reggeli pálinkáját: „Az útkaparó egy fél verdung „gyomorerősítőre”' tér bs. Marci gulyás egy „klázi papra, morgót” kér, Kata ángyom, örzsi népi édes testvére a falu túlsó végéről egy korty „szentelt vízre” áhítozik. Mókus Tamás, az obsitos huszár egy „porció” snapszért jelent meg „raportra”, Mezitlátös Miska, a szőlőpásztor pedig egy kis „gugyi” végett ballagott le innen is meglátható hegyi gulyibájából.” Igen jellemző stílusára a képes kifejezési mód. Megszemélyesítését is a pontosság, tömörség, szemléletesség szolgálatába állítja: „Gregorics Pál nv'ndig a Népszerűség után futkosott, aki csinos, kacér leány, s mindenütt a kritilcával találkozott, aki mérges arcú. vasvilVaszemü boszorkány.” Mennyi kedvesség, gyöngédség van következő hasonlatában, melyben kisfia kihullott tejfogáról ír: „Béreiké foga egy parány' aranvkehelyből kukucskál k: mint valami fehér virágbogyó” Mikszáth azzal is gazda?-' tóttá nyelvünket, hogy új sza vakat alkotott. Szóalkotása: közül az „akarnok’zot emeljük Rovatunk eddig megjelent cikkeiben sokféle hibás nyelvi megnyilatkozást elemeztünk, közöttük leggyakrabban olyanok fordultak elő, amelyek színtelen, jellegtelen, általános voltuk miatt zsargonsze- rűek, uniformizálják a kifejezésmódot. Ezek elterjedése miatt nem hallani már azt, hop-' észrevesz, megállapít valaki valamit, hanem „megállapítást nyer” a dolog, nem hasznosít, értékesít valaki valamit, hanem tőkét kovácsol belőle” hangzatos, de tartalmát vesztett, üres frázissal szólva. Miképpen érvényesülhet az egyéniség abban, hogy a közösségtől kapott nyelvi anyagból mit és hogyan alkalmazunk? Feleletképpen megvizsgáljuk az egyik legegyénibb stílusú írónk. Mikszáth Kálmán nyelvének néhány jellemzőiét, bár tudjuk: írói hangjának varázsát mindezek önmagukban még nem magyarázzák, az ezeken kívül több — részben nem is nyelvi, hanem szemléleti, magatartásbeli — összetevő eredménye. (A Mikszáthtól idézett adatokat természetesen nem közvetlenül utánozható példának, inkább bizonyító anyagnak szánjuk.) Mikszáth eszménye az egyszerű, könnyen érthető stílus Ezért mondatait az élő beszéd lejtéséhez szabja. Gyakori köztük a párhuzamosan, ellentétesen szerkesztett. Nemcsak hatásossá, hanem kifejezővé is teszi ezzel szövegét: „Ezalatt pedig röpült az idő. mint a madár, de a pör csak csúszott, mint a tekvősbéka.” Lazán, természetesen szerkesztett mondataiban sokszor van zárójelek, gondolatjelek közS vetett, bölcs meet;gvelést, gűnvos rnepir-xrwéwt s+b. közlő rész Idézett ordánkban a zárójelbe tett tagmondat az olNyelvhasználaf és egyéniség
