Heves Megyei Népújság, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-07 / 263. szám
I Lenin hazatér Resstet Gyurkó Kiosztó Lenin, október című könyvéből árdus 27-én éri»* Jgffl MM zett el a várva Hmm várt pillanat. M WM B „Amikor Bemből * W "B megérkezett a levél — írja Krup- nkaja —, amely szerint Platten tárgyalásai sikeresen véget értek, csak alá kell írni a Jegyzőkönyvet, s máris indulhatunk Oroszországba, Iljics felpattant: „Az első vonattal utazunk.” Két óra volt hátra ez indulásig. Két ára alatt fel kellett számolnunk egész „gazdaságunkat”, elszámolni a szállásadónővel, visszavinni a könyveket a könyvtárba, ösz- szecsomagolni, stb. „Utazz egyedül, én majd holnap utánad megyek.” Iljics hajthatatlan volt: „Nem, együtt megyünk”. Két óra alatt mindennel végeztünk: becsomagoltuk a könyveket, megsemmisítettük a leveleket, kiválogattuk a legszükségesebb ruhákat, likvidáltuk minden ügyünket. Az első vonattal Bembe utaztunk.” A német határállomáson már várta őket a vasúti kocsi. Három ajtaja le volt plombáivá, csak a negyediken közlekedhetett a csoportot kísérő két katonatiszt. A folyosó» krétával vonalat húztak: es volt a hatálr a német és az orosz felségterület között A vonalat csak Robert, az egyik emigráns asszony négyéves kisfia lépte át A német szociáldemokraták többször is megpróbáltak kapcsolatot teremteni az utazókkal, de Lenin hajthatatlan volt: nem áll szóba azokkal, akik a háborút támogatják. A kormány betartotta a feltételeket; Halléban a trónörökös különvonatának két órát kellet várnia, mert a* orosz forradalmárok szerelvényét eléje engedték; Lenini ahogy közeledtek Oroszországhoz, egyre idegesebb lett Stockholmban Radek elvitte egy áruházba, mert egyetlen cipőjének lyukas volt a talpa. Fehérneműt és kabátot is akart venni, de Lenin nem engedte; esze ágában sincs konfekcióüzletet nyitni Petrográdon. Ismét Krupszkaja: „Feldíszített finn bérkocsin utaztunk át Svédországból Finnországba. Itt már minden olyan ismerős, otthonos volt: rozoga harmadosztályú kocsik, orosz katonák. Nagyon jó volt. Robert hamarosan egy idősebb katona ölében csücsült, átölelte a nyakát, valamit csacsogott franciául, és húsvéti túrós kalácsot evett, amellyel a katonát megkínálta. A mieink ott szorongtak az ablaknál. Az állomások peronjain katonák tolongtak. Uszijevics kihajolt az ablakon. — Éljen a világforradalom! — kiáltotta. A katonák értetlenül bámultak rá Többször elment mellettünk egy sápadt főhadnagy, és amikor leült Iljics mellé, és szóba elegyedett vele. A főhadnagy „honvédő” volt. Iljics a maga álláspontját védelmezte — szintén borzasztóan sápadt volt. Közben lassanként szivárogtak be a vagonba a katonák. Nemsokára megtelt az egész kocsi. A katonák felálltak a padokra, hogy jobban hallják és lássák azt, aki olyan érthetően beszél a rablóháború ellen”, ^prfHs 3-án, esteli 4 óra tájban érke- tek meg Pstrog- rádra. Húsvéthétfő volt, az újságok nem jelentek meg. Lenin nővérei is csak az utolsó nap kapták meg a táviratot, hogy érkezik. A Finnlandi-pályaudvar körül mégis annyi ember tolongott, hogy a villamosok alig tudtak közlekedni. Igaz, sokan azt se tudtak, ki érkezik; a pályaudvar ebben az Időben látványosság, nyilvános szórakozóhely volt. De akik tudták, azok közül is kevesen ismerték Lenint. Csaknem húsz évet élt külföldön, írásai nagyobbrészt álnéven jelentek meg, 1905-ben nem szerepelt a nyilvánosság előtt. A tömeg nem Lenint várta, az embert, akit nem ismert, hanem az eszményt, melyet a neve megtestesített. Hisz Petrográdban ekkor annyit már mindenki tudott, hogy Lenin: a forradalom, A név viselőjének még ezután kellett vizsgáznia előttük, méltó-e arra, hogy a vezetőjük legyen, de maga a név sok ezer embert csalt ki a Svédországból érkező vonat- 1 hoz. A pályaudvar nappali fényben úszott, a műszaki alakulatok fényszórói megvilágítotSzász Endre: Diádéin II szovjet zeneművészet Mos2Íkvában és Lendngrádban, hanem a Szovjetunió számos városában kibontakozott. Nagyon mélyről kellett elindulnia a szovjet zenekultúrának. A forradalom utáni állapotot véve alapul: sokkal mélyebbről, mint ahogy mi tehettük 1945 után. Hatalmas területek, emberek milliói éltek a magasabb kultúrálod áll lehetősége nélkül. De ebből á mélységből igen nagy magasságra tört, a világ zenei nemzeteinek legelső sorába. Amikor Szvjatoszláv Richter, a szovjet zeneművészei egyik legkitűnőbb reprezentánsa először járt Magyarországon, az első koneertjé® „tisztes” ház volt csalt. A magyar közönség mindig is híres volt szigorúságáról, csak akkor adja oda bárkinek is a siker pálmáját, ha meggyőződött tehetségéről. De a második koncertre már szinte megostromolták a Zeneakadémiái; a nagy művész híre szinte pillanatok alatt elterjedt. Ami Richterrel történt, w azt mondhatjuk, hogy szimbolikus jelentőségű, a szovjet zeneművészet fogadtatását jelképezi. A szigorú magyar közönség a szovjet művészek egész sorát zárte a szívébe. És ugyanez történt az elmúlt évek és évtizedek alatt a világ más országaiban, azokban is. amelyek kormányai nem állanak barátságban a szovjet állammal. Az igazi művészet önmagáért beszél és legyőzi az előítéleteket. Egy nép zenéje mindig egy kicsit a nép erejének és érzelmi mélységének bizonyítéka. A szovjet zeneművészet erőről és mélységről tesz tanúságot. Arról, hogy Lenin harca eredményes volt, a nép megérett és egyre jobban megérik a szépség befogadására. Vitányi Ivéé ták a várakozó tömeget, a csapatokat, a vörös zászlóerdőt, a páncélautókat. A peronon a kronstadti tengerészek álltak díszőrséget, a Katonazenekar a Marseillaise-t játszotta, amikor a vonat begördült az állomásra. Lenin zavartan állt az éljenző tömegben; amikor a díszszázad parancsnoka vigyázzállásba merevedve jelentést tett neki, meglepetésében ő is a sapkájához emelte a jobbját. Bal kezében virágcsokrot szorongatott. amit Kollontaj nyomott a kezébe; láthatólag nem tudott mit csinálni vele. Nem várt ilyen fogadtatást, még a vonaton is azon töprengett, letartóztatják-e őket. Mi járhatott a fejében: a bátyja, az anyja, az elvtársai, akik elhullottak mellőle a harminc év alatt; a börtön, a száműzetés, az emigráció keserves csatározásai, a magány még keservesebb évei, amikor már úgy látszott, hogy minden reménytelen? Vagy csak a jövő? Amikor a tengerészek parancsnoka üdvözölte, s kifejezte reményét, hogy belép az Ideiglenes Kormányba, fölkapta a fejét Néhány mondattal válaszolt, a végén fölemelte a hangját: „Éljen a szocialista világfoi radar- lom!” Ezt vágta oda az egykori cári váróteremben Cshe- idzénék, a Petrográdi Szovjet elnökének is, aki köszöntötte és együttműködésre szólította fél. Ezt kiáltotta a kis páncélautóról is, melyre fölkapaszkodott, mert gépkocsija nem tudott elindulni a tömegben. Az emberek lépésben követték, kétoldalt munkások és katonák álltak, az ablakok tele voltak nézőkkel, holott már jóval elmúlt éjfél. szuronyok csillog- tak a fényszói-ók jMJßk, fényiben, a me- 5TB net minduntalan megtorpant, hallani akarták Lenint Mire a Ksesinszkaja palotához, a bolsevik főhadi- száliáshaz értek, már rekedt volt. Hazaérkezett nyában dilettáns színvonalon maradt. Az orosz zene legjobbjai. Muszorgszkij, Borogyin, maga Rimsakij Korzakov autodidakták voltak, mint Rimsz- kij leírja, úgy vállalta él a zeneelmélet tanítását, hogy az anyagot még saját magának is tanulnia kellett A forradalom legnagyobb vívmánya a zeniében éppen ennek a helyzetnek teljes felszámolása. A cári Oroszország magas színvonalú, de rendkívül szűk körű zenekultúrájából széles körű, szellemben és szervezetében egyaránt demokratikus zenekultúra virágzott fél. Kialakult a zeneiskolák hatalmas hálózata. Olyan vidékeken és olyan országokban (például az ázsiai köztársaságokban), amelyekben azelőtt szó sem lehetett európai értelemben vett zenekultúráról. S ezekben az intézetekben a legmagasabb színvonalú munka folyik. A szovjet állam vigyáz tehetségeire, biztosítja munkájukat és fejlődésüket. Ennék eredménye az. hogy olyan sok nagy művész nőtt ki a szovjet zeneiskolákból, amivel a világ egyetlen más országa sem vetekedhet. Elég a nemzetközi zenei versenyekre gondolnunk, amélyék évtizedek óta (változatlanul egyre- másra hozzák a szovjet sikereket. De gondolhatunk a távoli köztársaságok, autonom területek zeneiskoláinak, színházainak, zeneegyütteseinek fejlődő munkájára (közülük a legutóbb járt itt nálunk az üz- bég népi együttes). Vagy arra a magas színvonalú koncertéletre, ami most már nemcsak forradalom előtt is. Voltak az orosz népnek nagy zeneszerzői (mint Muszorgszkij, Csajkovszkij vagy Stravinszkij) és voltak nagy előadóművészei (mint Saljapin). Ök már abba a nagyságrendbe tartoznak, amelyen belül nincs „fokozás", a művészet nem olyan mint a magasugrás, a legnagyobbak egymással összemér- hetetlenek. Nem mondunk tehát eleget annak megállapításával, hogy a Szovjetunió ma is a világraszóló nagy művészek hazája, Sosztakovics és Prokofjev, Richter és Ojsztrah. Gilelsz és Rosztropovics, Rej- zen és Doluhanova országa. Nem azzal mérhetjük le csupán a szovjet zeneművészet fejlődését, hogy ilyen nagy művészei vannak, hanem sokkal inkább azzal, hogy maga a zene is demokratizálódott és összeforrott a néppel. A múlt század egyik nagy zeneszerzőjének, Rirrtszkij- Koraakovnak önéletrajzi másából szemléletes képet kapunk arról, milyen áldozatos küzdelmeit kellett folytatniuk az orosz zene híveinek azért, hogy művészetük fejlesztéséhez megteremtsék a szükséges feltételeket. Nem volt megfelelő zeneoktatás. — Igaz. hogy a nagy földesurak gyakran jobbágyaik gyermekeiből neveltek zenekarokat, s őket tanították is, de meghagyták jobbágyi kötelékeikben Igaz — arról pedig többek között rolsztoj írásaiból kapunk szemléletes képet —', hogy a feltörekvő értelmiségi ifjúság soraiban is kedvelt művelődési-szórakozási forma volt a közös zenélés —, de megfelelően szervezett oktatás taí1_1 íres és sokszor idézett *• anekdota az. amit Gór- ^kij jegyzett fel Leninről és a * zenéről. Eszerint Lenin, egy ■ alkalommal Gorkijjal együtt ■ hallgatta meg Beethoven Ap- passionata című zongoraszoná! táját, majd a nagy író tanúsága szerint így szólt; ) „— Semmit sem Ismerek 1 jobban, mint az Appassiana• tát, hajlandó volnék minden- I nap meghallgatni. Bámulatos, ’ nem emberi muzsikai Mindig büszkén, lehet, hogy naívul, , azt gondolom olyankor: íme, I milyen csodákra képesek az r emberek! t És hunyorított, nevetett, az• tán szomorúan tette hozzá: ► — De sokszor képtelen va- ígyok zenét hallgatni, az idegeimre megy, szeretnék ked- , vés ostobaságokat mondani és megcirógatni az embereket, akik förtelmes pokolban élnek :és ilyen szépségeket tudnak al- I kötni. Pedig ma nem kell sen- , kit cirógatni — leharapják a [kezünket, ütni kell, sajnálkozás nélkül, bár elméletben erőszak ellen vagyunk. Hm, hm, [ — pokolian nehéz kötelesség! ’ í Ezt a történetet neon azért 'elevenítettük fel újra, hogy ; vele Lenint iellemezzük, hanem hogy a szovjet zeneművészet fejlődésére emlékeztessünk. Azt bizonyítják most számunkra Lenin szavai, hogy [a zene harmonikus fejlődésé- ’ hez nyugodt légkör és béke Szükséges, amelyben nem kell félni attól, hogy „a cirógató [kezet leharapják". A szovjet állam nehéz har* cokban született, de - ezek a harcok megteremtet- ' [ték a békés alkotómunka lég. körét a zeneművészet számára [is. Eredményeként a művészeti , i Ag páratlan virágzása követ- ,to. Az orosz zene híres volt a fiúcska tekintete oiy esdeklő volt, hogy a kapitány elámult, majd gondolt egyet, s kacsintva rámosóiyodott. — Ügy is van! — mondta a matróznak. — Az „úr" az én vendégem. A matróz vállat vont, otthagyta a potyautast, s hátra ment a tathoz. — Bejöhetek? — kérdezte a fiúcska a kapitánytól, a parancsnoki híd ajtajában. — Tessék, gyere, gyere! — Nézd csak! — szólt rekedten a kapitány — már látszik a kikötő. Akarod egy kicsit kormányozni? — Akarnám — mondta a fiúcska —. de nem merem. Nagy felelősség. A kapitány megérezte, hogy nem szabad erőltetni a dolgot. — Hát akkor nézd, hogyan manőverezek. — És fokról fokra elmagyarázta neki a kikötés mozzanatait. Amikor partot értek, a kapitány kezet nyújtott a kisfiúnak. — Köszönöm, hogy felengedtél a hajódra — mondta a kisfiú. [ — Ide figyelj — mondta a1 kapitány. — Szeretném, ha nem felejtenéd el: ha netán kapitány lennél egyszer, s a1 parton látnál egy kisfiút, aki nézi a hajódat, vedd fél a fedélzetre. El ne feledd! A kisfiú csak bólintott, de a 1 kapitány jól tudta, miért mondta ezt. ~ < — A jó öreg Hanna —i mondta a gépésznek, amikor az előmászott a gépházból. —j A jó öreg teknő! — A gépész< látta, hogy a kapitány körbe- < járja a hajóját, mintha most! látná először. ! valamit mondani, de a szavaik a torkában akadtak, ezért csak bólintott gyorsan, zavartan. — Hát akkor igyekezz — mondta a kapitány —, mert indulunk. A matróz besegítette a fiúcskát az utas nélküli hajóra, visszalökte a mólóra a pallót, a kapitány meg csengetett, feldübörgött a motor. A fiúcska csak akkor tért magához ámulatából, amikor a hajó már megkerülte a mólót, s a nyüt vizet hasította. Szép őszi idő volt, szélcsendes, napsütéses. A .tó fölött könnyű pára lebegett eltakarta szemközti partot, a víz úgy nyúlt a messzeségbe, mint a tenger. A fiúcska meg éppen hogy azt gondolta: ez itt a tenger. Belekapaszkodott a korlátba, azt hitte álmodik, pedig hát minden valóság volt: a hajómotor dübörgése, a koriáit, a tat körül vitorlázó sirályok, a habzó zöld víz. — A jegyedet! — fogta meg . a matróz a vállát. A fiúcska csodálkozott: Nincs jegyem... — Hát akkor? — vakarta ; meg a fejét a matróz, s hátra : tekintett: a parancsnoki híd ablaka nyitva volt, a kapitány a kormánynál állt. előreszegezett tekintette. Odakiáltott a matróz: — Ennek a kisfiúnak nincs ám jegye! — Engem ő hívott! — mondta megszeppenve a fiúcska, s a kapitányra mutatott. A kapitány jól hallotta a szavait, hiszen kis hajócska . volt —, s valamit akart is ipondani bosszúsan, de akkor találkozott a tekintetük: a nagy. erős férfié, meg a sző- *e, barna szemű kisfiúé. A
