Heves Megyei Népújság, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-26 / 280. szám
TAMÁS MENYHÉRT: Görögország Mr Mm litUni köveid káprásaUt, kisebesedett, konok tested, mint dőlnek hanyatt rajtad as ájult ciprusiak, mint vörösük a sírástól éjszakáid szeme, ütődnek szikláidhoz a meggyötört emberarcok, mint hal meg mindennap vállaidon a virradat, fnldoklik homlokodon a sárral bekent értelem, vérzik melled a könyörflletet nem ismerő fegyverektől, retteg iszonyú szakadékaid fölött az ég. ... Nem láttalak, aggódó képzeletem visz hozzád, egyesit partjaid nyugtalanságával, hol kötözött lábbal is szirtakit lejt fiad, Zorba; kötözött lábbal ki tánc a a tánc. homokba zuhant tündöklés az önkívület, kötözött lábbal Is tánc a tánc — kíséretül a mélység ritmusát zúgja a tenger és szabadságából megtért hullámaival mossa sebeidet, FARKAS ANDRÁS: Szűkjunt húzza? Szokjam hozzá, hogy bűneim csaholnak? Piszkot kutyák módjára, éhesen Ugatnak t hasztalan látszom komolynak, Barátok arcán szégyenem lesem. Tudom, hogy az id6 végül elolvad. Végigfolyik rajtunk keservesen. De bűneink futnak velünk s a holnap Ügy céloz ránk, mint a vadász lesen. S erényeim, sok csendes pillanatnak Igaz szolgái mért nem hirdetik, Hogy a jó tettek kórusban haladnak, Magasra tartva minden új napig Az életünk törékeny szép hajóját. Amíg a sors küzd, mindentől megóvják? n. Erényeim? Hát vannak? önmagomban Mit hordozok, amit átadhatok A köznek? És ha átadom, hogyan van, Mit tükröznek belőle a napok? A környezet tükrében megfogantam A képet más vetíti, én vagyok, S csak én vagyok ahogy sok más anyag mm» Csak az én énem bennem még nagyobb, S ha már nagyobb ma, tegnap, régen, ősrég, Akkor nagyobb a kínzó felelősség, Amely lábával lelkemen tapos — Ez lelkiismeret vagy, századot Öröklés nagy csapása? Ó, ki tudja, Hová vezet az ész, a lélek útja? ra. Megszoktam régen már a külvilágot. Törvényeit is joggal elhiszem, Ügy érzem néha lényegébe látok, S hitem meg nem rendíti semmisem. A külső lét lehet áldás vagy átok. Történelem egészben, kicsiben, Nekem ez sorsom — és ha megbocsáttok, Vagy becsméreltek — szívesen veszem, De emberek! A változó világnak Bennem és bennetek lehet-e vége, ltélhetnek-e, akik mit se látnak, S vághatnak-e az életem elébe Azzal, hogy hangos bűneim miatt Elvennék tőlem boldogságomat? tllrmnfa érni meSRl, 11 1967 november 30-án született Jonathan Swift, az angol klasszicizmus legnagyobb prózairója. Körülményei és természete egyaránt pamflettíróvá tette, a szatíra legnagyobb mesterévé a világirodalomban. Keserűségét, és gyilkos iróniáját bizonyos fokig magyarázza, hogy tudatos karriercsináló volt, akinek éppen akkor tört it eg karrierje, amikor a toryk hatalma idején mór nagy és előkelő szerepet játszott az angol közéletben. A toryk után Írországba, hazájába menekült Angliával szemben az írek nemzeti ügyét szolgálta, de mint anglikán lelkész sem Londonban, sem Dublinben nem számíthatott sikerre. Még a XVIII. században sem tettek szívesen püspökké valakit aki maró szatírát írt — a Hordómesét — valamennyi felekezet ellen. Szerencsétlen és komplikált magánélete is hozzájárult ahhoz, hogy szinte előre tudta: meg fog őrülni. Vagyonát az őrültek házára hagyta, művelt pedig az utókorra. amelyek közül elsősorHáromszáz éve született Jonathan Swift ban Gulliver utazásait ismeri a világ, ennek révén maradt fönn hjrneve. nagysága. gyermekkönyvből — ter- mészetesen rövidített, enyhített és ezért bizonyos fokig hamisított formában — ismerik általában Gulliver első két könyvét, utazását a törpék és óriások birodalmában. A sors nagy iróniája az ironikussal szemben, hogy a világ legkeserűbb szatírájából a századok során bájos gyermekmese lett. Kevesebben ismerik a nagyszerű harmadik és negyedik könyvet, Gulliver kalandjait a tudósok szigetén és a nemes lovak országában. Más szatírák mind a mai napig általában egy-egy emberi gyengeséget vesznek célba, visszaélést, hóbortot, múló divatot ostoroznak. Swift kiemelkedik az emberes közül. 0 az egész fajta gyengeségeit, lépten-nyomon található gonoszságát, bosszantó és ártalmas ostobaságát mutatja meg. Szerb Antal találó megállapítása szerint: „Iróniája ellen nincs menekvés, sima és éles mondatai behatolnak a legvastagabb önbizalom páncéljai mögé is”. Maga Swift mondja, hogy olyan mondatokat akart írni amelyek ostorcsapásként hatnak az emberekre. Bár iróniája, mely művészetének mozgatóereje — általános, mégis leginkább azt a tulajdonságot gúnyolja, amely az embert leginkább kihozza sodróból: a nagyképűséget. a fontoskodást, az arányérzék hiányát. A nagy műben mégis leg” mulatságosabb Gulliver a komoly angol polgár, aki tiszteletet érez a lilliputiak iránt, bátor az óriásokkal szemben, és semmi groteszk csoda nem tudja rtagyWpd molyságából kibillenieni. Stílű» sanak titka <t halálos ■\oinoivság. a „faarc,,. A legnagyobb képtelenséget is tisztán klasszikus nyelven adja eló és sohasem mosolyodik el A fantasztikus túlzásokba burkölt igazmondás hite'ét Swift stílust©- gyei me támasztia alá Minden szenvedélyes kitörésnél hitelesebben tolmácsolja a sorok mögött izzó igazi szenvedély mérhetetlen gyűlöletét a társadalmi igazságtalanságok ellen. Művészi fokon a realizmus igénve és a szatirikus túlzás között nincs ellentmondás. sőt. Sw’ft Gulliverje éppen a fantasztikum művészi eszközeivel vált a társadalmi igazmondás világirodalmi remekévé. Cwift főműve, a Gulliver ** kétség kívül a legnagyobb könyvek közé tarloztk. Nemcsak iróniájának, szellemességének semmit sem csökkenő ereje révén, hanem úgy is mint emlékmű az ember természetéről és szenvedéséről k. L 4LCLF — Különbség-e, vagy nein, a kutyának a helyiséget azonnal el kell hagynia! Dühösen nézett rám. — Nem fogjuk önt kiszolgálni, amíg a kutya bent van! — Az ördögbe Is! A kutya nem az enyém! — kiáltottam dühösen. — Be tudná talán nekem bizonyítani. hogy az enyém...? — És ön be tudná bizonyítani hogy nem az öné? Már újabb, erélyes feleletre nyitottam a számat de meggondoltam maeamat. Felálltam. szó nélkül vettem a kabátomat és eltávoztam a barátságtalan helyről. A kutya azonban jött velem. — ö jött velem! — helyesbítettem. — Az teljesen mindegy! — Ellenkezőleg: nagy különbségi tam: a kutya a hála minden Jele nélkül rohant utána — Zabálj és dögölj meg! — gondoltam és kerülő úton siettem tovább. Sajnos nem elég gyorsan. A legközelebbi utcasarkon már Ismét mellettem volt. — Az ördög vigyen el! — kiáltottam rá mérgesen. — Mit akarsz még? Nem kapsz semmit! Szavaimat aligha vette figyelembe, vagy nem hitte eL Változatlanul és zavartalanul mellettem maradt, várakozóan tekintett rám. Lemondtam róla, hogy egyhamar megszabaduljak tőle. Elmentem hát egy vendéglőbe, hogy egv csésze kávé mellett átgondoltam, miként szabadulhatnék meg tolakodó kísérőmtől. Kabátomat felakasztottam egy fogasra és leültem. — Egy kávét kérek... — mondtam a pincérnek. — Sajnálom, uram — válaszéit a pincér egy pillantást vetve a kutvára. amely a fogas mellett ült és szinte hipno- tizáltan meredt a kabátomra — kutyának nem szabad bejönnie a helyiségünkbe... — A kutya nem az envémi — De hiszen ön mellett ül! — Hát mellém ült, de nem az enyém! — Hiszen láttam, hogy vele jött be — makacsoidott a pincér. Nem tudom, mivel te lenne legcélszerűbb kezdenem: a kutyával, a kabátommal, vagy a kolbásszal...? — Legjobb lesz talán az utóbbivaL Történetemben egy fél kiló kolbász szerepel. Erre határozotton emlékszem, mert ez az én kedvenc kolbászom volt... Bar ez nem mindenkit érdekel, — én ezt a kolbászt nem máshová, mint a kabátom zsebébe dugtam. Kabátom új és világos színű volt, nemrég vettem Talán másodízben volt rajtam és így érthetően, — büszkélkedtem vele. Ennyit a kábítómról. És folytassuk a kutyánál. Ez a kutya meglehetősen nagy növésű, veszélyesnek látszó, meghatározhatatlan fajú és számomra teljesen idegen, sót ellenszenves kutya volt Mégis, mintha hozzám tartozott volna — mellém csatlakozott s attól kezdve velem járta a várost. Egy idó után rájöttem, hogy ragaszkodása nem nekem, hanem az említett kolbásznak szól. Amikor ezt észrevettem, energikusan el akartam távolítani, de a kutya makacs volt és nem tágított mellőlem. — Na várj csak, te átkozott! — fakadtam ki végül — nesze! — szóltam oda neki és a zsebemből fogcsikorgatva elővettem csomagomat, letörtem egy darabot a kolbászból, elhájítotA pincér összehúzta a szem öldökét és határozottan kije len tette: Megpróbálkoztam még három távolabbi vendéglővel, de az átkozott kutya miatt mindenhol ugyanígy jártam. És akkor mentő ötletem támadt. örömömben a kezemet kezdtem dörzsölni. — Na megállj csak! — bebizonyítom, hogy kettőnk közül ki a ravaszabb! Oldalról nézett rám és halkan morgott. — Morogj csak, bestia! — 'Gondoltam — maid nem fogsz ‘e nemsokára morogni! Egv közeli ve"dé"lőb- tériem he. ahol a Vahítomn+ írinirasz- tottam a fogasra és otthagytam Az ajtóból visszanlltantva meggyőződtem, hogv iól terveztem: a Vntva ott ült a kábítom mellett... Átmentem egv másik vendéglőbe és végre sikerült minden inoidons nélkül egv kávét megrendelnem maid teljes lel kinvugalommal meginnom, 1 közben arra gondoltam, hog1 vájjon-mi történt a kutsává’ Biztosan fe1 fedezték azóta é« eltávolították a vendéglők*’ Szabadnod éreztem ismét m? "amat! Fizettem hát és vissza m°r>tem az p'őbhj vendig'’’ Óvatosan nvitottam be az .»* ton —. de meg'enetésemter szinte kővé meredtem. — Az ördögbe is! — kiáltó* tam fel. A kutya elment — kétségtf len. De a kabátom Is eltűnt a te "fisról — kolbászostól! Fordította:, Antalfy Istvéft — Nagy volt köztük a sze-< relem? < — És ha nagy volt, mit za-< var az téged? Neked se 7su-; zsa az első. Hány szeretőd volt, már? ! — Nem számoltam még ősz-! sze, Miska bácsi — hencegett! a fiú. — Zsuzsa hányról tud? — Egyről sem. Nem is kér-; dezte. ; — örü'j neki. Ahogy én is-; merlek, több eszed van, sem-; hogy számonkérjed azt is,; amihez még nem volt közöd. ; Vattai Feri elvigyorodott a; dicséretre: I — Valóban egy lány mindigattól számít, amióta 'srner-: jük... ; — Okos vagy, öcsém, okos és bölcs!... Aztán gondolj ar-i ra Is, nagyobb csapás lányként j maradni özvegyen, mint fele-' ségként. Ezért dicsőség a fér-; flnek, ha szót bír érteni tgy özvegy lánnyal. — Már ped g én szót értek Zsuzsával — dicsekedett Vat-’ tai Feri. — Ezt csak akkor hiszem e', ha feleségül megy hozzád. Hát ez volt az előzménye annak, miért vitt Kajtár Zsuzsa Vattai Feri kíséretében virágot Mészáros Sanyó sírjá- au _ ___.______ ! no s Sanyót az a szerencsétlenség érte... És te is. meg én Is tudjuk, milyen szerelmes volt Zsuzsánkba... Érted?! — Nem egészen — vallotta be az asszony. — Gondolkozz csak s megérted! Aztán beszélj Zsuzsával, vigyen virágot Mészáros Sanyó sírjára, és kísérje el Vattai Feri is. így sejtse meg a fiú, hogy Zsuzsa és Mészáros Sanyó között... — Am! persze nem Igaz — szólt közbe Murgicsné. — De most igaz lesz! És Zsuzsa ne dicsekedjen, csak cé'ozgasson rá. ügvesen okosan. Sajnálgassa Mészáros Sanyót, s közben lobban örüljön Ferinek... Most már érted?! — Igen M’ska bácsi, értem — kapcsolt végre Murgicsné. Bizonyos, hogy a pszichológusok szakszerűbben feitenék ki, mily mértékben táplálta Vattai Feri vonzalmát Zsuzsához a temetőbe járás és Sur- bán M ska bácsi bizalmaskodó rr.egjegvzései. ' — Büszke lehetsz, öcsém, hogy Zsuzsa hajlik feléd. Nem akármilyen 'ány az. Megnézi, kivel áll szóba. Meg szerencséd is van. Ha Sanyó nem töri ki a nyakát, most csak sóhajtozhatnál Zsugáért.,, . . ______ Szó szót követett már. Mur- : gicsné egyre azt hajtogatta, i hogy Zsuzsa már betöltötte a huszonötödik évét s ilyen korban a lányok nem udvariókat, hanem élettársat keresnek. És Vattai Feri sem talál minden nap olyan lányt, mint Zsuzsa. — Emberi kötelességünk, Miska bácsi, összesegiteni ■ őket... S nem hiába makacskodott Murgicsné. tudván, hogy Sur- bán Miskának sem m'ndegy a kis Kajtár Zsuzsa sorsa, az öreg nem maradt adós. Igaz, előtte percekig töprengett. — No, figyelj rám, asszony! — mondta aztán. — Em ékszel te annak az óbudai Mészáros Sanyónak a szerencsétlenségére? Van már két éve, amikor motorkerékpárjával nekiszaladt egy teherautónak ... — Emlékszem, szegényre. Mit akarsz vele? — Mindjárt megérted, csak figyelj! Az a Mészáros Sanyó udvarolt Zsuzsának! Olyannyira, hogy már az esküvőben is megegyeztek, de a halálos baleset ... — Honnan, kitől veszed ezt, Miska bácsi? — bámult Murgicsné. — Ne az érdekeljen most, te!... Igenis, Zsuzsa majdnem belebetegedett, amikor Mészá— Nocsak!... Gyereke van? — komolyodott e] az öreg. — Dehogy van gyereke! Az a szerencséje, hogy nincs ... — Ha nincs, akkor meg mi a probléma? — A Feri hülye elve*.!... Beszélhetnél vele, Zsuzsa érdekében. — É-é-én?!... En mondjam meg neki, hogy Zsuzsa mát ... Mi jutott eszedbe? — lepődött meg Surbán Miska. Murgicsné Ijedten közbevágott: — Nem, nem, Miska bácsi, másról van szó! Csak azt kellene mondani Ferinek, hogy attól még lehet egy lányból jó feleség... — Ami igaz is, mit rágódtok rajta? — dohogott az öreg. — Mert Zsuzsa nem akarja becsapni Ferit, és attól fél... — Ha előre fék várjon olyanra, akinek más elvei vannak. — De minek várjon? Érthető, ha Zsuzsa ragaszkod k hozzá. Magyarázd meg Ferinek, ma más világot élünk, megváltoztak a lányok ... — Én magyarázzam meg neki? É-é-én? — csodálkozott megint Surbán Miska bácsi. — Több mint húsz éve vagy asz- szony és mégsem tudsz mit tanácsolni annak a lánynak?., • lődik egyik „lányuk”, a ki* Kajtár Zsuzsa: — Képzeld, Miska bácsi, a Vattai Feri már hetek óta a nyakán lóg. Nem tágít mellőle, nem és nem!... Reggel érte megy. délután hazakíséri, és napközben is mindig talál valami ürügyet meglátogatni Zsuzsát a gép mellett. — No. végre! Csakhogy megjött már az esze Ferinek!... — Nem ilyen egyszerű a dolog, Miska bácsL — Miért nem? Vattai Feri még nem vén legény Zsuzsához. — Ha csak vén lenne!... Zsuzsát ez nem zavarná. Más a baj vele. — Az se. Az elveivel van baj, Miska bácsi!... — Iszákos lett talán? — Mivel, te, mivel van baj? — hegyezte a fülét Surbán Miska. Murgicsné közelebb hajolt az öreghez. — Az elveivel!.Folyton ezt mondogatja, i.eki csak olyan lány lehet a felesége, aki az övé ’esz először. — Hadd mondja! Mit törődtök vele? — nevetett Surbán fV/l í clrji — Jaj. hát nem érted!’... Zsuzsa, szegény, már megjár__.... -—, , . , . — - i *
