Heves Megyei Népújság, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-19 / 274. szám
CSANADY JANOS: Ma (Csont István illusztrációja.) A hajnal Itt elér, átdereng az Üvegfalra sikló függönyón, a félhomályon átköszönve éget: Evőé! kékiő csontok, rigófüttyök, indulj, mindig új-indítású élet! A szív túlfeléről felkel a nap, a jó nap, új, égni-kész szorgalommal, héliumlángja egek függönyén szelídre szűrve fénylő verssorok módjára hull a kifésült mezőkre. Jóreggelt, ifjúság! Jóreggelt, istenek! Ma is kell még az egek békessége, ma is kell még a szerszám és a toll, ma is kell még a szellem és a nagyság, a jó harc, amely élet és halál senkiföldjének újra nekivág, s a kín, amely világot vált valóra, ma is megváltjuk véle egy napunk, mert sosem lesz megváltva a világ! Él* irodo'om FARKAS ANDRÁS: ' Ejnye, Catullus ... Ejnye, Catullus, Ennyi az élet? Mindig a nők csak, Folyton a csókról Es szerelemről? Lesbia édes, I S nincs, aki tudná, Mennyire szép még, Csak ha van annyi, Annyi-amennyi. fis a madárka Lesbia vállán, S Lesbia area. Két szeme fénye. Hogyha madárdal Repked a házban, És a virágok És a szelekben Illatok árja... És a barátok Es az irigyek És a kíváncsi Férfiseregnek Ékes erénye? — Ennyi az élet? Római lennél, Nagy birodalmak Büszke kohója, Róma a gazdád — Csak csatazajban, Jogban erőben, Gondolatokban, Annyi hatásban Izgalom, érdek, Éjszaka, mámor, Hangos imádság, Néma-nagy átok, És az ivások És az aranynak Drága zenéje? Döbben a bölcs is, Hogyha beszelnek, Mennyi lehetnél, Hogyha a kedved Nemcsak a lányok, Lesbia ágyán És a madárkán Élne-dalolna? Jó, az a válasz Erre, Catullus, Hogy neked így jó. Hümmügöd azt, hogy Senkise hal meg Végleg — Igaz tán, Ámde a dallam Tartja-e élni Szép szeretődet? Porban a tested, Lesbia is már, S taktusaidnak Tárgya mivé lett? Porllk a láz Is, Hűlt ölelésed Régen a földben. Csókjaidon rég, Kínjaidon rég, Álmaidon rég, Átkaidon rég Szél fuvolázik Vén banya-módra. Tán csak a dallam, Taktusaidnak Völgy e-hegyorma Látszik az égen, Hallszik a földön Kétezer éve — Ejnye, Catullus, Ennyi megérte? Ennyi az ember? Ennyi lehet még? EMINESCU VÁLOGATOTT MÜVEI MAGYARUL 'Tudor Vianu, a nemrég el- -*• hunyt kiváló román irodalom'utiósa irta .A2 Estt- csillag Eminescu Lírájának egyik legmagasabb rendű foglalata. Ha a sors úgy akarná, hogy megsemmisüljön Eminescu valamennyi műve — ahogy ez az ókor sok nagy művével megesett —, és valamennyi közül csupán Az Esticsillag maradna meg, unokáink ebből az egyből rekonstruálhatnák Eminescu költészetének minden lényeges vonását”. Egy életmű tüzetes analízise után levont ilyen fajta végső konklúzió már jelzi azt is: világirodalmi rangú alkotóval állunk szemben. És Eminescu az is. Olyan költő, akinek népszerűsége a Petőfiével vagy éppen Puskinéval vetekszik, akinek versei közkinccsé iettek nemcsak a román néo irodalmi tudatában, hanem világszerte. Lám. nálunk is a legnépszerűbb, leg'smertebb román lírikus s népszerűsége — úgy látszik — egyre növekszik: példázza ezt a minden eddiginél teljesebb, reprezentatív igényű új Eminescu kötet is, mellyel az Európa Könyvkiadó lep*e meg a magyar olvasókat. Belőle szinte teliességében bontakozik ki £ffy különös va- rázsú költészet minden szépsége. muzsikája... Már Oláh Gábor, a kiváló debreceni költő megérezte, mennvj sajátos szénség és korszerűség reltezik Eminescu lí- rá'*han. 1936-ban jegyzi naplójába: Eminescu versei „...naivon szépek, naevon bájosak..., mintha néha Tóth Ámádot hallanám a képei mögött: néha Vörösmar+v jut eszembe róla. néha Pe»őfi. Igazi költő... A fantáziáját szeretem és néhány versén elomló gráciáját. Édes szavú költő Hogy szereti a természetet é«; hogy látja! Már 18 éves korából pompás versel vannak. 39 évet élt. Az utolsó négy évét már őrülten A román nép széfeméből csak ba- bonássága szűrődött be költészetébe; van esy pár hátborzongató. vad, romantikus elbeszélő, leíró verse... Jól ismerte a szocialista, kommunista eszméket... Bernek népmeséket írt... De legszebbek hrm-eas dalai...” ÍÁebrecen poétája a költő oeuvre-jének leglénye- gére tapintott. Az eminescu! líra muzsikája valóban Tóth Árpád-i hangulatokat ébreszt, de Petőfi és Vörösmarty vérbeli közép-európai rokona is a költő, hisz a román lírában egyfelől a romantika legkiválóbb mestere, másfelől pedig a népi-nemzeti gondolat európai szintű megszólal tatója, s amennyivel ifjabb magyar rokonainál, annyival több eszmeiségben; Eminescu már Marxot is olvassa! S ha ellentmondásoktól nem is mentes az Eminescu-oeuvre, egészében véve forradalmi jelentőségű produkció: vele lépett be a román költészet a világirodalom- í>a. S milyen sajátos színekkel Gazdagította azt! Közép- és Délkelet-Európa népi gyökerű élményanyagát gvúrja a legkorszerűbb formába, s elárasztja egy különös varázsú muzsikával, mely ha kell lágyan zeng, ha kell keményen pétidül, zúg. mint a havasok vihara, majd meg erdei csermely vizének lágy csobogását visszhangozza Aztán egy pompás freskót fest háttér gyanánt, melyen hol a bukovinai táj szépségeit eleveníti meg. hol a román mesevilág csodás, képzeletbeli tájait, a romantika ezernyi lehetőségét kiaknázva. Szűkebb hazájától távol, a szülőföldre emlékezve írja a költő: Táruljon most elém be a kis völgy. hol születtem, Hol kristályos patakból kavics kacagva 1 nt, Hadd lássam a sötétlő erdőt, mit úgy szerettem, S mely ott oly vadregényes, költői labirint. Patakok friss vizének dallamos, lágy zenéje. Amelyre kis madárkáik víg kórusa felelt, Levelek lenge ritmust idéző zizzenése Szivembe zsendülő és merész vágyat lehelt. If ülőn kell szólni Emines- ** cu szerelmi lírájáról, mely méltán legnépszerűbb, legismertebb eleme az életműnek. A boldog és boldogtalan szerelem egyaránt témája verseinek. Különös, valósággal izzó szerelmi líra ez, mely a romantika túlzásain túl és mellett a valószerűbb motívumok sokaságával lep meg. Lemondás és reménykedés, vágyakozás és fájdalom, csalódás, az idő és a szerelem múlandósága — íme a leggyakoribb alapmotívumok. De egy mindig közös bennük: az élményszerűség, az átélés. S a forrrjá- kat tekintve: a muzsika. Ezek harmón:ája teszi lenyűgözővé, megrendítővé, s mindenek fölött nagyon emberivé ezt a szerelmi lírát, melyhez foghatót igazán csak a legnagyobbaknál találni. Talán merész a párhuzam, de megkockáztatjuk: a magyar reneszánsz nagy költőjének, Balassinak heve, szenvedélye, lángolása, s szerelme tárgyának elérhetetlensége jut eszünkbe Eminescu „hamvas dalait” (Oláh Gábor kifejezése) olvasva, de éppúgy a Vajdo Jánosé is ki kortársa, sok vo. natkozásban szellemi rokona. Az iasi egyetemi tanár fjú felesége éppúgy az elérhetetlen messzeségbe veszett, mint Balassi Júliája, vagy Vajda Gl- nája. Innen a vágy. a várakozás, a lemondás. A Vágyakozás c. versben olvassuk: Hadd álmodjunk boldog álmot, Szenderülvén a dalon, Melyet titkos csermelyekkel Dúdol a lágy fuvalom. S átadván magunk a csendes Erdei harmóniának, Rámk kilomlott hársvirágok Hulldogálnak. hulldogálnak. He a „boldog álom" nem ^ lesz volóság, a költőt távolra sodorja sorsa kedvesétől, ki csak alkonyi látomásaiban van jelen: Ujjaival kopogtat a szél az ablakon, Magamban bús meséknek fonalait fonom. Es mintha most te jönnél felém, át a ködön, Kezed hideg, parányi, nagy szemed csupa könny; A két karod nyakamba borul forrón, puhán, Már-már szólalni készülsz *. de sóhajtsz csupán,. Ahogy múlnak az évek. és súlyosbodik a költő betegsége, egyre inkább a szerelmi vágy beteljesülésének reménytelensége szabja meg verseinek hangulatát; méla rezignáció- val mondja: A csillag, amely régen halott, Megy lassan fel az égen. Míg élt; nem láttam; most van ott. Amikor nincs már régen, A szerelmünk is idejut. Ha elhamvadt a vágya; A fénye, mikor kialudt, Követ az éjszakába. Er nnyi mélység, báj. dallam és ritmus, romantikus mivoltában is örökké korszerű líra nem csoda, hogy meghódította a világot. A nálunk nyolc évtizede és legtöbbek fordított Eminescu ezért népszerű és lenyűgöző ma is, A Köpeczi Béla szerkesztette mostani magyar Eminescu-kö- tet — bizonyosra vesszük — úlabb híveket szerez a román líra klasszikusának. Lőkös István most nem olyan kétkedés nélkül, mint az előbb; s éppen akkor port is csapott a szemébe a morduló szél. — Gondolkoztam — mondta. — S mi leszel? — Nem tudom. Az apja elnevette magát, hogy milyen biztos eredménye lett a nagy gondolkozásnak, de éppen megérkeztek a kovács kapuja elé, nyugton hagyta ezt a kérdést. Inkább kérdő- leg nézett körül, amikor bévezette a két lovat a patkóverő udvarra. Csend volt mindenütt, de az első pillantás nagyon biztatta, mivel a műhely nyitva volt egészen. Igaz, hogy nem is lehetett volna másképpen, mert a műhelynek ajtaja nem volt. A tűzhelyen azonban még pislogott a szén. — János mester a szomszédban van! — kiáltott oda valaki. Az útról szólott rá egy ember, aki látta, hogy az udvaron tévelyegnek a szemükkel. Mondott egy köszönő félhangot _ Ambrus, rögtön szalasztotta a fiát, hogy hívja haza János mestert a szomszédból. De már akkor erősen méregbe jött a szél is, hogy^ a fiú markába kapta a kalapját, s lebbenő ruhában úgy futott a szomszéd felé. Ahogy ott bényitott az ajtón, nagy társaság közepibe találta János kovácsot, aki rögtön a fiúnak szegezte a szót: — Ennek tudnia kell! Annyi ideje sem volt a fiúnak, hogy bár köszönjön; de eszét nem tudták a támad szóval félreütni, mert rögtön megkérdezte: — Mit? „ — Ki találta fel a villámhárítót? — foly- 1 Vita a kovács, __ — Franklin Benjámin — mondta a diák. A kovács nagy diadallal felemelte azt a kormos nag/ kezét, s miközben öt ujja plágazott a levegőben, csak ennyit mondott: — No, ugye! De ott ült, szelíden és mosolygósán, egy ókulárés öreg ember, aki csendesen így szólt: — Akárki mondja, úgysem igaz. Mert fiú bátorsággal szólhatott a kovácsnak, s a kovács is jöhetett mindjárt, hogy patkót verjen a lovakra. De sohasem hitték volna, hogy a közel is olyan messze legyen, mert ahogy kiléptek a házból, a vihar rögtön megragadta őket. A fiú mondott is valami affélét, hogy ne húzódjanak-e vissza, de a hangjának felét elugyanis tudni kell, hogy már Salamon templomán is volt villámhárító! Mindenki nevetett, mivel az öreget már régen el akarják vala mozdítani a Salamon király temploma mellől, de őkelme annyira gyökeret eresztett ott a villámhárító tövében, hogy mozdulni sem akar onnét. S ha már ilyen reménytelenségbe esett az igyekezet, a vitte a zivatar szelp, s a másik felére pedig azt ordította a kovács, hogy menjenek csak, mert fent az égben is most edzik a patkót. Amikor tépetten megérkeztek, Ambrus a nagy műhely mélyéről lesett kifelé; a két ló pedig, odakötve az udvari fához, röpdöső sörénnyel nyújtotta a nyakát, harapdálva a hidegen lobogó levegőt. A kovács szenet öntött a tűzhely bölcsőjébe, amely hamarosan izzásba merült, és pirosra hevítette a hosszú vasat. S miközben tűz lett a vasból és az üllő tetejéről telepoz- dorjázta fényes szikrákkal a levegőt, az udvar fölött is szikráztak a felhők, és akkorákat csattant az ég, mintha odafönt is óriás lovakat patkoltak volna valami óriások. A fiú káprázva nézte, hogy miképpen szikrázik mindenütt a világ. A fénylő elemek között a szeme is röpdösve világolt, majd az arcán enyhe öröm kezdett nevetni. Aztán nyugalom szállotta meg. Mire a patkók elkészültek, nagyjából a vihar is elvonult; s amikor pedig már ott feküdtek a két ló négy lábán, akkor üdén és derűbe vonva a világot, kinevetett az idő is. — Minden megtörtént — mondta a fiú. Már olyan jókedvük volt, mint magának az időnek. Ügy lendült fel Ambrus atya a feketére, mintha egy hét múlva akart volna házasodni; s utána a fiú is pattant egyet, s már ott feszített a piros hátán. Künn a köves úton megugrottá magát Ambrus alatt a fekete ló, s ahogy a négy patkós lába csattogni kezdett a köveken, szikrák ugrándoztak a föld fölött. — Tudom, mi leszek, édesapám! — kiáltott előre a fiú. — No, mi? — Szikra fia! — Micsoda szikra fia?! — Hát tudós, aki a tüzeken uralkodik. Ügy érezte Ambrus, hogy a füle boldog, és a szíve örvend; a fiú pedig a csillaggal nevetett össze, mely a házak feje fölött ép" pen kiragyogott.
