Heves Megyei Népújság, 1967. október (18. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-14 / 243. szám

/ Barátság — diákszemmel... Korunk definiáló képes­sége előtt nem maradt rejtve ttlán egyetlen fogalom sem. Az élet fogalmakat alkotott, s áz ember néhány mondatba be- lésűrítette ezeket a hazaszere­tettől a szerelemig, a gyűlölet­től a megbocsátásig. Vannak hivatalos” definíciók, és vannak olyan meghatározások, amelyeket az egyes ember öm maga, tapasztalatai, érzései alapján fogalmazott meg. Kí­váncsi voltam, miként véleked­jek a barátságról azok, akik­nek ez még az életük legfris­sebb élménye; a gimnazisták. Több mint harminc negyedi­kes válaszolt a feltett két kér­désre; Mi a barátság?; és Mi­lyen legyen a barátom? A fogalom csolatból is.” Egy-egy véle­ménnyel mi is vitába száll­hatunk. Például ezzel: „Lehet, hogy egy fiú vagy egy lány nagyszerűen megértik egymást szüleikkel. Ezt azonban nem lehet barátságnak nevezni...” Miért ne? Miért zárná ki a barátságot a szülői szeretet, il­letve a szülők iránti szeretet? Az egyik diák, nagyon érde­kesen, ezt írta: „Nagyon meg­értettük egymást. Az emberek között ezt így hívják; barát­ság. Nekünk az elnevezés nem volt fontos. Az volt a lényeg, amit éreztünk és hittünk.” Ér­dekes ez is: „Többnyire azért van szüksége barátra az em­bernek, hogy olyan problémákat, melyeket a szülei vagy a ne­velők gyerekesnek tartanak, meg tudja vele beszélni.” Az egyik faluról Egerbe ke­_ Mindjárt az egyik legtalpra- ésettebb válasszal kezdem, ér­demes elolvasni: ..Egy biztos: kell, hogy legyen az embernek barátja. Nehéz elviselni a rosz- szat, a kellemetlent egyedül. De: jó mással együtt örülni. Szerintem oly mindegy, hogy valakinek fiú vagy lány a ba­rátja (ha barátja!). Néha az ember azt hiszi, hogy van ba­rátja, pedig — dehogy! Néha aZ ember azt hiszi, nincs ba­rátja, pedig — van! Legtöbb­ször ezek okozzák a csalódá­sokat...” Egy másik diák a barátság és a „haverság” közti Különbségből következtet: „A fő különbség: míg a „haver’’ kitart az utolsó fillérig, addig a barát azután is...’? Szinte ezt követni kívánkozik egy másik válasz: „A barátok egymásért sok mindent megtesznek, olyat is, ami talán a saját érdekük­kel ellenkezik.” A következő válasz még mélyebbről jön: „Segítik egymást, és olyan köz­vetlen kapcsolatot teremtenek, amilyet sokszor a testvérek sem tudnak.” A barát meg­választásának függvényét így fogalmazta meg az egyik diák: „Csak olyannal barátkozzunk, aki képes és tud is alkalmaz­kodni hozzánk. Akarja a ba- rátkozást, mert az nem kény­szeríthető senkire.” Ha a le­írtakat egymás után, folyama­tosan olvassa az ember, egy kis vitát is talál a válaszok között. Az egyik a jellemek azonossága, a másik a vélemé­nyek, a harmadik a világné­zet, a negyedik a nemek azo­nossága, mint a barátság neki szimpatikusabb kritériuma mellett dönt. Van, aki egybe­vetve az egészet, így tör lánd­zsát: „Mindegyik lehet igazi, őszinte barátság, még a szükség vagy a véletlen teremtette kap­rait diák a fogalom meghatá­rozása helyett ezt írja: „Ott­hon maradt barátaim soha nem hányják a szememre, hogy könnyű nekem, mert iskolába járok. Sőt. örülnek is neki.” Kezembe akadt egy elgondol­kodtató, kurtán-furcsán meg­fogalmazott összegezés: „Az az ember, akinek nincs barátja, az szerintem nem való az em­beri társadalomba, mert an­nak mindenről rossz a véle­ménye és csak árthat az em­beriségnek” (?)... A fogalom­kör az alkalmazkodással zá­rul, mely így hangzik az egyik diák tollából: „A helyes alkal­mazkodás az, ha én elviselem az ő dolgait. Két barát min­denképpen hatással van egy­másra: alakítják, csiszolják, sajnos, néha rombolják egy­más jellemét. Ezért kell meg­nézni jól, kit fogadok el igazi barátnak...* Itt már a következő kérdés­re vezet át a válasz; Milyen legyen a barátom ? Valamennyiük válaszában első helyen ez a „követel­mény" áll: őszinteség. Ezt ké­rik. ezt követelik barátjuktól vagy barátnőjüktől. Az őszin­teség nem tűri a „tifeókaf’, az álarcokat, a számítást. .,Van egy barátom — írja a diák —, aki körülbelül olyan beállí­tottságú, mint én, érdeklődés és felfogás dolgában. Persze nem mindig egyeznek néze­teink (ez is pozitívum!), s ezérí az egyetértés mellett minden­napos a vita.” A vita is sokat szerepel a válaszokban. Bará­taiktól n?m bölogatást, hanem ellenvéleményt is várnak, csi­szoló, látókört szélesítő eszme­cseréket. Van, akinek ennél még többre van szüksége. „Bn azt szeretem, ha a barátofti többet tud, felnézhessek rá — de ő azért ne nézzen le en­gem” — írja egy diák. „Amit kívánok, hogy milyen legyen a barátom, azt természetesen magamra is értem. Enélkül sincs barátság” — válaszolja a kérdésre a másik. Találtam egy ilyen kitételt, amit nem tudtam magamnak megmagya­rázni. Talán az olvasónak si­kerül. „Igazi nagy barátom nincs, de olyan barátom több van, aki a környezetemhez tartozik. Jobban szeretek több barátot tudni magam körül, mint egy igazit’ _ Ko morabb hangnemmel is találkoztam. Ez a diák szépen megfogalmazta maga számára a barátságot, ám amikor a Barátról esik sró, ezt írja: „Osztálytársaim között kevés van, akivel barátságot köthet­nék. Egyrészt azért, mert vi­déki vagyok, és egy kicsit még mindig kisebbnek érzem ma­gam a többinél. Az első évben ez el is keserített engem, de most már megszoktam. Ha lányoknál próbálnék barátsá­got keresni, csak kinevetné­nek.” (Vajon ismerik-e a töb­biek e diák bánatát?) Ebben a végletben egy másik példa: „Nem szeretem a lekötöttsé­get, és így túlzottan nem is ér­zem az igazi, jó barátság hiá­nyát. Valahogy nagyon terhes számomra, ha valaki túlzottan ragaszkodik hozzám...” Van, aki az őszinteséget ter­hesnek érzi. Ezt írja: „Nem volt még igazi barátnőm. Azt hiszem, ez az én hibám. Van­nak dolgok, amiket nem mond­hat el az ember, és így jó ne- ki...” Az a kérdés, hogy mi­lyen legyen a barátom?, több szép, érdekes választ kapóit még. Az egyik legszebb felelet, mely önmagában mindenre vá­lasz, ez volt: „Ha például ve­szek egy könyvet, azt nyugod­tan megvehetem két példány­ban is.” önkéntelenül le kell írnom: ilyen barát kellene ne­kem is, de — mindenkinek. Akik a két kérdésre a vá­laszokat írták, gimnazisták. Eb­ben az életkorban születik a legtöbb barátság, mely olyan széppé,, újjá varáasol mindent. A barátság egyet jelent szá­mukra a rajongással. Próbaté­tel is, mert itt kezdődnek az első csalódások. Mindez amo­lyan „érzelmi edzőtábor”, ahonnan a legtöbben jó erőn­létben kerülnek ki, érezve, hogy gazdagabb lett az életük. (kátai) Friss hangok a kórusban NÉHÁNY ÉVVEL EZ­ELŐTT az NDK-beli Gera város bányász-énekkara hang- versenyzett Gyöngyösön. Mű­sorukban táncdal is szerepelt. Láthatóan nagy kedvvel éne­kelték a kórus tagjai. Ha azt mondjuk, meglepe­tésként hatott a közönségre a geraiak műsorösszeállítása, akkor nagyon finoman fejez­tük ki azt a meghökkenést, amit a közönségből kiváltot­tak. Persze, hazai kórusaink is énekelték már a Mississippit, énekelték a közismert operák vonzó - énekkari számait- Tud­nánk kimondottan paraszt-kó­rust is említeni, amelyek hanganyaggal sem birták hi­ánytalanul az önmaguk által kiszabott követelményt. Legutóbb az Erkel Művész- együttes műsorán hangzott fel a dal a sztrájktörő mozdony- vezetőről, akit még a túlvilá- giak is kiközösítettek maguk közül, miután elérte méltó büntetése. A dal mondanivalója egyér­telmű. Nem állíthatjuk, hogy zeneileg fényes magasságokba ível. De színvonalas. Ritmusképlete azonban, stí­lusa — hogy is mondjuk? — kissé szokatlan. Egyszerűen: dzsessz. Még annyit, a közön­ség megújráztatta, pedig iga­zán szakmai közönség hallgat­ta, hiszen valamennyien az ország különböző részéből ér­kezett kórusoknak voltak a tagjak Nagyon tetszett nekik a dal. Ezek a példák, élmények adták az ötletet, hogy megkér­dezzük Záborszky Józsefet, sok nagy sikerű hangverseny karnagyát, mi az ő vélemé­nye az ilyen modern művek, dzsesszhatású kónjsművek elő­adásáról. Válaszát tartalmilag Idézve, a következőket mondhatjuk. Nem lelkesedik értük. Abból indul ki, hogy a magyar kő- ruskulturának olyan magas­ságait tudjuk mi produkálni, ami példája lehet más nem­zetek énekkari törekvéseinek. Még a kórusok megfiatalítá­sának kedvéért se legyünk hűtlenek klasszikusainkhoz, hiszen őket túlszárnyalni sen­ki sem képes. Az ő muzsiká­juk az igazi érték. KLASSZIKUSAINK megíté­lésében nem vitatkozunk. Vé­leményét azonban mégsem osztjuk teljesen. És ebben az esetben egy kicsit tágabb ér­telmezést kockáztatunk meg. Még a megbotránkoztatás ve­szélyét is vállaljuk. Nézzük meg kórusaink több­ségét. Deresedő fejű férfiak, idősödő nők állnak fel ben­nük túlnyomórészt. Fiatal fiú vagy lány elvétve akad kö­zöttük. Kivéve az ifjúsági, is­kolai kórusokat — természete­sen! Mennyiben „ludas” eb­ben a műsorpolltika, amely Lullytől Kodályig terjed, kö­zéppontjában a magyar népda­lok és azok feldolgozásai áll­nak? Maradjanak is meg ezek a fókuszban. De Gershwin és a spirituálék, a songok és — uram bocsáss!... — dzsessz- számok is kapjanak helyet a műsorban. A mai fiatalok ér­deklődését lehet ugyan vitat­ni, de figyelembe nem venni — kissé könnyelműség. A gavott és a menüett ép­pen olyan társastánc volt va­lamikor, mint ma a samba — mondjuk. Az előbbi kettő már klasszikussá vált- Nem tör­ténhet meg ugyanez majdan a A Hotel Park a Nisava part­ján állt és a német megszál­lásig semmiben sem különbö­zött a többi nisi szállodától. Amikor azonban a második világháború alatt a németek bevonultak Dél-Szerbiába, a nisi lakosok messze elkerül­ték még a környékét is- A ka­pun állandóan német tisztek özönlöttek ki és be, este han­gos vigadástól zengett a kör­nyék: mulattak a megszállók, a Hotel Park volt a kaszinójuk, kedvenc tartózkodási helyük. Egy meleg augusztusi es­tén — pontosabban augusztus 2-án, este 9 órakor — egy fia­tal partizán besétált a Hotel Park németekkel zsúfolt nagy­termébe, elővett a zsebéből sambával is, hogy csak egy példát vegyünk j..? Ami ma még szokatlan, nem biztos, hogy művészietien is. A közíz­lés éppen úgy változik, mint bármi. A dzsessz világhódító útját nem lehet tagadni; Mielőtt azonban a fürdető­vízzel a kisbabát is kiönte­nénk, állapodjunk meg abban: nem akarja senki Kodályt vagy Bartókot száműzni, más­sal helyettesíteni- Őket nem is lehet. De miért ne szólalhatna meg a sztrájktörő mozdonyve­zetőről szóló énekkari mű és a hozzá hasonló, modern rit­musú, stílusú kórusdarab is az énekkari hangversenyeken? Szentségtörés lenne? Ha a ze­nemű nívótlan, akkor ne ke­rüljön közkézre, ezt elintézni,- csupán adminisztratív kérdés. De ha túlhaladja a kívánt mértéket, álljunk csak oda vele a hangverseny-dobogóra, ünnepségek idején. A POL-BEAT, a protest- songok sorába nagyon szépen beilleszkedik, és ezzel még csak a mondanivaló előnyére sem juttatjuk hátrányba a művészi igényességet. Elismerjük: az elmondottak­kal lehet vitázni. De az élet által megfogalmazott kérdést nem nagyon lehet megkerülni. Szembe kell vele nézni. (G. Molnár) egy kézigránátot, és halálos nyugalommal a tömeg közé vágta. Ennek az akciónak óriási volt a jelentősége. Jeladás volt, a németek elleni szerve­zett harc megindításának har­ci riadója, amely nyomán ki is bontakozott a hősi parti­zánharc. A könyv szerzője, Alek- szandr Vojinovics, az akció végrehajtója. A szerző nem akar hősi éneket zengeni, egy­szerűen csak elmondja, ho­gyan is került ő akkor gráná­tokkal a zsebében a Hotel Parkhoz, és hogyan menekült. A könyv a Zrínyi Kiadó gondozásában jelent meg. Álekszandr Vojinovics: Hotel Park #i 30. ‘ Kellemetlen levél. Valami inkoir réktség van benne. Szasa — egyszer­re csak ilyen oldaláról! De vajon faiért nem? Emlékszem, mit mon­dott: ideálokra nincs szükség. Szasa igen okos, de a lelkiélete egészen közepes lehet. Nem akar többé ta­lálkozni vele. Feláldozza fantáziaké­peinek. Vagy talán — megunta az alakoskodást? Lehet, hogy megfo­gadta: ha túléli a műtétet, többé nem fog hazudni. Komám, hagyjuk a következteté­seket. Túl kevés az adat ahhoz, hogy Ítélkezzél. Érdekes volna a füzetben elolvas- ni a szerelemről és a boldogságról írt fejezeteket. De nem, majd ké­sőbb. Eléggé elszontyolított a kíván­csiságom. Gyerünk, nézzük meg, mi ott a helyzet? Lemegyek a lépcsőn. Meglepetés sekre számítok. Hogy belépek a műtőbe, és lám pünden a legnagyobb rendben: Sza­sa felébredt, szíve jól működik, a vérzés megszűnt. Egy megkönnyeb­bült sóhaj. Az öröm elönti egész tes­temet. Győzelem! Mégsem. Nem vagyok én ilyen szerencsés. Csodák ritkán fordulnak élő. Könnyen lehetséges, hogy az el­lenkezője: a vérnyomás hetven, és az edényben a dréncsőből igen sű­rűn csepeg a vér. „Miért nem hivat­tak”? — „Mert azt hittük...” — ..Hülyék!” Nyilván így is van. A szívem nem ok nélkül fáj. Tudom: eíőérzet nem létezik. Mindezeket a telepatikus jelenségeket még nem ellenőrizték számszerűen. De azért mégis... Futás! 4 Mtmiisß* 1961. október 14., szombat Rettegve nyitom fel az ajtót. Rög­tön mindent látok. Nem történt semmi. Ahhoz túl nagy a csend. Még unalmas is. Sza­sa magától lélegzik, de a szájából még kiáll a cső. Szeme félig nyitva. Ajka mintha már nem volna annyi­ra kék. Megjegyzem, a mesterséges fény torzít is. Gyima megint Oksza- na mellett ül. Legyen. Az ernyőn nyugtalanul fut a jelzés, mutatja a a szív összehúzódásait. Zsenya egy alacsony kis pádon ül a dréncsőnél, a cseppeket számlálja. Az edényben sok a vér. Talán nem ürítették még ki? Lenya egy papírlapra ír. Fáradt­nak látszik. Más nincs bent. — No, mi van? Gyima zavartan ugrik fel. Nem vette észre, hogy beléptem. Bolond ez, nem tudok én semmiről. — Távozása óta semmi sem tör­tént. — A részletek? — A pulzusa száztíz és százhar­minc közt ingadozik. Vérnyomása kilencven-száz. Zsenya, te hány cseppet számoltál meg? — Negyvenet. Volt hatvan is. A szívmegállás óta eltelt másfél óra alatt majdnem háromszáz köbcenti távozott belőle. — És szerintetek ez semmi? Csend. Talán valóban semmi? Még nem sok idő múlt el, megszűn­het. Hiszen már csak negyven csepp. — A vizeletét kiengedtétek? — Igen. összesen ötven köbcent! ; igen sötét. Még egy újabb veszedelem lesz. a veséjével. Egyébként azonban, más­fél órára ez nem is kevés. — Vérzéselállító szereket beadta­tok neki? — Természetesen. Tessék a jegy­zékük. — Minek? Elhiszem. Elhiszem, csak nem mindig. Ezért is dúgdossák elém a papírt. De azért általában hiszek nekik. Jó gyerekek, csak irkáim nem szeretnek. Ezért vigyáznom kell. Az ördög nem al­szik. Pusztán a becsületre nem épít­hetünk. Az elég ahhoz, hogy valaki három éjen-napon át üljön a beteg mellett, de kevés a kortörténethez Vagy nem értik a fontosságát. Igaz is: a beteg és a papír — ezt a kettőt nem lehet összehasonlítani, de azért a papír is fontos. A szervezéshez kell. Szervezés nélkül pedig nincs eredmény. Hagyd el ezeket a könyvelői okos­kodásokat. Mit tegyünk a vérzéssel? Most ez a fő kérdés, jóllehet a szív és a vese még nagyobb veszélyben forog. ■— Van vér az átömlesztéshez? ■— Igen, bőségesen. — Egy órát várunk, majd össze­gyűlünk és megbeszéljük. A légcső ben maradjon bent a cső. És lássá­tok el altatókkal. Kimegyek. Nem tudnék ott ülni. Beszélnem nincs miről, termem nincs mit. Járjam végig a klinikát? Nem. Rajta ezzel, nem segíthetek, a soron következőket pedig megnézni se bírnám. Elrémülök már az operá­lás puszta gondolatától is. Ugye hogy nem vagyok alkalmas sebész­nek! Bolond, erre már késő gondol­ni! Beszéljek Szasa feleségével? Hát az a másik? No éppen. Egyáltalán, most fütyülök mind a kettőre. Mai sajnálat-adagomat mint elköltöttem Szására. Bebotorkálok a szobámba. Most mihez kezdjek? Először is igyuk ki ezt a kompót- levet. Olyan keserű a szám a do­hánytól. Műtét után mindig kótya- gosra szívom magam füsttel. Undok ital, nem házi készítmény. Hülyeség. Zsemlével megjárja. A levél. A szerelem. Jobb lesz ettől minél távolabbra húzódnom. Nyugalmasabb. Vagy még korai? Nem, nem akarom. Elég nekem az izgalmakból. Emlékszem... Száraz sütemény... Mártogatom... Ássunk mélyebbre! Volt egy érdekes anek­dota valakiről, aki megunta az éle­tét, és mielőtt főbe lőtte volna ma­gát, még megásta a saját sírját. Olvassam a füzetet? Félek tőle. Gondolataimban már összekapcsoló­dott ez a kettő — szívmegállás... Rágondolni is rossz. De mégis meg­indult a szív. Már otthon lehetnék... Üres aggyal, elkeseredett szívvel. Ez a kettő meg zokogna. Nem: jó, hogy így történt. Ö él. No és már oly bi­zonyosra veszem, hogy minden rendben lesz? Természetesen nem. Engem nem csap be a műtő békés képe. Még mindenre számíthatunk. Tessék például: vérzés, megismételt műtét, szívmegállás. Masszázs. „Pu­pillája már tíz perc óta tág”. Vagy pedig: a vérzést ugyan sikerült mű­tét nélkül is megállítani, de már túl sok az átömle&ztett vér és ettől a vese elégtelensége. Harmadnapra — halál. A végső percig öntudatnál van. A tekintete: hát igazán nem le­het segíteni? No, elég, elég. Túlozni sem kell. A billentyű jó. S ha a helyreigazítás rossz lett volna, már eddig meghal... Vérzés. Vajon a vér alvadékony- ságával történt-e baj, vagy egy ér repedt meg a masszázs alatt? Ana­líziseink sajnos nem adnak teljes képet a vér alvadékonysági rend­szeréről. Ez is igen bonyolult prog­ram. No jó. Nem kell fölöslegesen töprengenem. Ügy döntöttünk, hogy egy órát várunk — hát várjunk. De még csak húsz perc múlt el az órából. Beszéljek Irinával? Ügy érzem, nem szépen viselkedtem vele. Meg aztán: tudnom kell, mihez kezd pá­ciensem, ha életben marad. Bár nem hinném, hogy ilyesmiben az én ta­nácsaimra szorulna, de mégis. Hát a levél? Adjam át minden körülmények közt, úgy, ahogyan meghagyta nekem? Azt hiszem, jo­gom van dönteni ebben a kérdés­ben. Igen, jogot szereztem rá. Nyil­vánvaló, hogy beszélnem kell Iriná­val. Vagy tán halasszam el ezt „azu- tánra”? Nem fogom elhamarkodni. Egyelőre elmondom, mi van Szásá­val. Kilépek a folyosóra. Bekopogok. Halkan mondom. — Kérem, jöjjön ái. Hátha alszik? Gondolom, mégsem Pár pillanat és hallom, hogy nyi­korog a laboratórium ajtaja. Irina lép be a szobámba. Szívélyes aka­rok lenni, jóvátenni nyerseségemet. Hát bűnös ő, hogy egy házasember­be szeretett bele? — Kérem, foglaljon helyet. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom