Heves Megyei Népújság, 1967. október (18. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-01 / 232. szám
150 éve született Tompa Mihály If ét nagy születési évor- dűlőt is ünnepel az idén irodalmunk, olvasóközönségünk. Az egyikről, Arany Jánosról, szerte az országban mindenki tud. A másikról azonban, mintha éppen az első méltó megünneplésének gondjában kissé elfeledkeztünk volna. Pedig Arany nevének említése természetszerűen hozza föl az övét is:. Tompa Mi- hályét, Petőfi halála után Arany legbensőbb barátjáét. Tompa, akárcsak Arany, százötven évvel ezelőtt született, 1817-ben, Rimaszombatom. Koruk Petőfi és Arany mellé harmadikul s egyenran- gűként, őt számította a társadalom gyökeres átformálásának légkörében és szolgálatában fogant népies irányzat fő képviselőjének. Az utókor oda- tartozását nem is tagadta, de rangját leszállította, iránya s az övék közt pedig jóval nagyobb távolságot látott, mint kara. Fejlődéstörténeti, kivált ízléstörténeti nagy jelentőségét azonban nem vonta kétségbe. Egy kisvárosi csizmadia fia volt. Nagyapja, egy szegény öreg jobbágy ember nevelte. „Szolgadiák’-ként tanult, gazdagabb társai inasa gyanánt végezte iskoláit, Sárospatakon, majd felső-magyarországi helységek lutheránus papja volt haláláig. Alkati melankóliáját, gyermekkori lelki és szociális sérelmei mellett egész életét végigkísérő betegsége táplálta, s fokozta időnként letargikusra. Robusztus, férfias volt küllemében; lópatkót puszta kézzel tudott kettétörni; belsejében azonban szerfölött labilis; túlzó ambíció és a tehetsége iránti bizonytalanság között hánykódott; társaságra vágyott, idilli, családi nosztalgiákat melengetett, s gyermekei rendre elhaltak; társaságban pedig, mert gyanakvó volt, s örökké mellőzéstől és sértéstől tartott, nehéz volt elviselni. Petőfivel például, ahogy ennek neve egyre nőtt, féltékenyen összekülönbözött. A kritikusokat szívből gyűlölte, s csak a végtelen ta- pimtatú Arany tartott ki mellette. összekapás nélkül. ''Pompának három korsza- ka, hangja és témaköre igazán fontos. Az első a regéké és mondáké. A német—angol romantikához hasonlóan, egv-egy mondát dolgoz föl vagy talál ki, s kapcsol egy- egy különös történeti-természeti tájelemhez. Történeted érTOMPA MIHÁLY: A madár, fiaihoz Száraz ágon, hallgató ajakkal Meddig Ültök, csüggedt madarak? Nincs talán még elfeledve a dal, Melyre egykor tanítottalak?! Vagy ha elmúlt, s többé vissza nem jő A víg ének s régi kedvetek; Legyen a dal fájdalmas, merengő, Fiaim, csak énekeljetek! Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinkben Enyhe, árnyas rejtek nem fogad; S ti hallgattok? elkészültök innen? Itt hagynátok bús anyátokat?! Más berkekben másképp szó] az ének Ott nem értik a ti nyelvetek ,.. Puszta bár, az otthonos vidéknek, Fiaim, csak énekeljetek! Hozzatok dalt emlékül, a hajdan Lomb- s virággal gazdag tájirul; Zengjétek meg a jövőt, ha majdan E kopár föld újra felvirul. Dalotokra könnyebben derül fény. Hamarabb kihajt a holt berek; A jelennek búját édesítvén: Fiaim, csak énekeljetek! A bokorban itt az ősi fészek, Mely növelte könnyű szárnyatok; Megpihenni most is abba térlek, Bár a fellegek közt járjatok! S most, hogy a szél összevissza tépte, Ügy tennétek, mint az emberek? Itt hagynátok, idegent cserélve... ? — Fiaim, csak énekeljetek! (1852) Némuljatok meg • • • Némuljatok meg kishitűek, Baljóslatok gyász-varjai! Kik e hazának rossz jövendőt Szerettetek csak jóslani; Hol láttátok, hogy este légyen, Ha még csak a dél közeleg? Ki rosszat kívánt e hazának; Az isten verje meg! Szeretjük a békét, legyen béke! De a harctól sem rettegünk; Éljünk, ha él a szent szabadság, Ha vesz, vesszen bennünk s velünk! A népszabadság földje szántva! ültessetek, ültessetek! Ki abba boldogságot ültet: Az isten áldja meg! Isten jóvoltából megértük A várva-várt boldog napot: Hogy nem a születés, de érdem Előtt emelünk kalapot; Most már ember lesz minden ember S tesz egy boldog nagy nemzetet; Ki mást akarna e hazával: Az isten verje meg! Huhogjatok, huhogjatok csak Sötétség gyáva baglyai! Ö-várak s klastromok zugában, Mind, mind le fogjuk rontani Az elvénült falat, s belőle Rakunk szép, új épületet. Az építők kezeit, munkáját Az isten áP’' i meg! zelmesek és moralizálok, megragadásuk pedig románcszerű. Történeteivel elsősorban a népet akarta tanítani, s di- daktikuma a tisztán morális mellett gyakorta határozottan demokrata célzatú is volt. Második korszakában az allegória jellemzi. A szabadságharc bukása után, midőn egyenesen és közvetlenül szólni a nemzet gyászáról, szerencsétlenségéről, reményeiről nem lehetett, következett el e második korszak. A románcszerűből, az érzelmesből átváltott az allegorikusba, s az elé- gikusba. Pátosza tele fájdalommal, retorikája méltósággal. A demokrata elem hangsúlyát a nemzetié váltotta fel. s e versei egy nagy közfájdalomnak máig megrendítő megnyilvánulok (A gólyához, A madár fiaihoz, Pusztán.) Harmadik korszakának témavilága az első kettőében is megjelent már. A forradalom bukása következtében született kétségtől és kiábrándulásból gyötört embernek, az értékek viszonylagosságától. az élet végességétől, az elme tanácstalanságától megérintett tétova léleknek meditációit idézik, hangulatát lehelik e korszakának versei, (ősszel. Őszi tájnak, Ne hívj ... Nyári estén.) Nem intellektuális típus, költészete a hangulaté és érzelemé. S ha egészében Petőfi és Arany irányának társa, ez utolsó korszakában Vajdáéval is rokon. Volt idő, midőn ő volt a legolvasottabb magyar költő, különösen a vidéki érr telmiségi rétegeknél. Izlésfor- máló, és előkészítő szerepe óriási volt, Petőfit. Aranyt az ő virágregéin és mondáin át tanulta érteni ez a réteg. Reviczky t az ő melankóliája nyomán fogadta be. Az egykori túlzó értékeléssel s a rákövetkező méltánytalan visszaszorítással szemben napjainkban nemcsak fejlődéstörténeti szerepét tartjuk jelentősnek, hanem irodalmunk élő elemeként becsüljük költészetét s néhány versét líránk legszebb darabjaihoz számítjuk. Németh S. Béla Tíz esztendővel ezelőtt, 1857. október 3-án húnyt el Szabó Lőrinc költő, műfordító, az Ady utáni nemzedék egyik jelentős lírikusa. Egyik kedves versével és két műfordításával emlékezünk munkásságára. SZABÓ LŐRINC: Lód óriás tesz Veszekedtem a kisfiámmal, mint törpével egy óriás: — Lóéi, ne kalapáld a bútort! Lóci, hova mégy, mit csinálsz? Jössz le rögtön a gázresóról? Ide az ollót! Nem szabad! Rettenetes, megint ledobtad az erkélyről a mozsarat! Hiába szidtam, fenyegettem, nem is hederített reám; lépcsőnek használta a könyves polcokat egész délután, a kaktusz bimbait lenyírta és felboncolta a babát. Most nagyobb vagyok, mint te! mondta s az asztal tetejére állt. Nem bírtam vele tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi, s végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani. Leguggoltam s az óriásból negyedórára törpe lett. (Mi lenne, gondoltam, ha mindig lent volnál, ahol a gyerek?) És ahogy én lekuporodtam, úgy kelt fel rögtön a világ: tornyok jártak-keltek köröttem és minden láb volt, csupa láb, Ossi napfény Szeretem ragyogásod őszi nap, mikor széttéped a felhők s a köd fátyolét és fakuló sugarad megcsillan a szélrázta fákon, a porhanyó pusztán. Szeretlek, te, nagy, nagy tündöklés: búcsúzó heved a cserbenhagyott szerelem bánatát és titkait idézi. A tüzed nem hidegebb, de a természetet s mindazt, ami érzett, gondolkodott, nem melegítik át a fényeid. Szivemet se. Él benne a parázs, csak félreismerték az emberek: most már nem gyújtja szemem sugarát és nem izzik föl sápadt arcomon. De hát miért is gyötörje megint gúny s kétely a boldogtalan szívet? Lermontov és megnőtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén. És ijesztő volt odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek s én gyönge és kicsi vagyok. Minden lenézett, megalázott, és hórihorgas vágy emelt — föl föl! — mint az első hajóst, ki az egek felé szárnyra kelt. És lassan elfutott a méreg, hogy mégse szállók, nem növök; feszengtem, mint kis, észre sem vett bomba a nagy falak között, tenni akartam, bosszút állni, megmutatni, hogy mit tudók. Negyedóra — és már gyűlöltem mindenkit, aki elnyomott. Gyűlöltem, óh hogy meggyúlöltem!... És ekkor, zsupsz, egy pillanat; Lóci lerántotta az abroszt s már iszkolt, tudva, hogy kikap. Felugrottam: Te kölyök! — Aztán: No ne félj, — mondtam csendesen. S magasra emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen. Az vagy nekem, mi testnek a kenyér Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mant a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom. Shakespeare 75. szonett KÉS KEN*/ AZ UTCA Élete első 'randevújára 22 éves korában indult el Török Zoltán. Az elsőre még siet az ember ő nem akart elmenni. Félt, „Látod, ilyen a csók!” De aztán mégis elment, mert az első randevúra mindig elmegy az em- b,er. Telefonon ismerkedett meg a lánnyal. Bár ehhez általában nem szükséges telefon, hiszen annyi ilyen alkalom kínálkozik. Például elmegy az ember táncolni, vagy megtetszik neki egy lány, hát akkor elmegy hozzá és így is jó, mert ha otthagyja, akkor úgysem ért volna az egész semmit. Török Zoltán esetében azonban úgy látszott, hogy ez a legjobb alkalom, mert ő még sohasem ismerkedett meg lánnyal. Se így, se úgy, Zoltán ugyanis vak volt. Így is született, lehunyt szemmel. Szüleivel élt, akik mindent megadtak neki, csak hát nem nagyon ismert lányokat. Egyszer ugyan megcsókolta őt egy lány. A Balaton partján nyaralt, és minden este kinn üldögélt a ház előtti pádon. Beszélgetni kezdtek, és a lány megkérdezte tőle, milyen érzés semmit se látni. Aztán azt is megkérdezte, tudja-e, hogy a lányok és fiúk csókolózni szoktak. A lány 16 éves volt, Zoltán 21, nem tudott válaszolni. A lány nevetett, és Zoltán érezte, hogy két kéz fogja körül, és ez a két kéz forró, és egészen hozzá simul, aztán a lány is egészen hozzá simult, aztán megcsókolta őt a lány. Néhány pillanatig tartott az egész. A lány felugrott, és már távolról kiáltotta: „Látod, ilyen a csók!” Nagyon jó szórakozásnak tarthatta ezt a dolgot, és bizonyára töbször is elmesélte aztán a barátnőinek. Telefonközpontban dolgozott, és ez azért is nagyon jó volt, mert itt sokszor durván beszéltek vele az emberek. Természetesen csak azok beszéltek így vele, akik nem ismerték, de éppen ezért volt jó. Sokkal jobb, mint amikor udvariasan szóltak hozzá. „Tessék csak jönni, majd én átkísérem... Merre megy? 0 én is arrafelé, csak karoljon nyugodtan belém. ..” Az a lány, akit telefonon ismert meg, nagyon ingerült hangon beszélt vele. Azon a napon többször is jelentkezett, és mindig siettette. Kellemesen csengett a hangja. Zoltán csak később lepődött meg, mert amikor a lány megint hívta, akkor azt mondta, hogy ne kapcsoljon senkit, mert vele akar beszélni. Telefon- központost csak ritkán hívnak, öt pedig soha, mindig a „melléket” kérik. Most a lány vele akar beszélni, és bocsánatot kért, hogy délelőtt úgy siettette, ,,de hát biztosan megérti, olyan nehéz napunk volt.” Zoltán nem tudta, mit válaszoljon. A lány nem tette le a kagylót. Miért olyan szomorú a hangja?- Ilyet még senki sem kérdezett tőlem. Hallgatta, ahogy a lány beszél, és elfelejtett sok mindent, még azt is, hogy «Látod ilyen a csók!”, mert a lánynak nagyon kedvesen csengett a hangja... Már félórával a megbeszélt idő előtt ott állt és várt. Az utca néptelen volt, de éppen hét órakor lépéseket hallott. Elmúlt tíz perc. Egy hirdetőoszlop állt közöttük. Ketten, ha találkoznak, akkor együtt mennek tovább és összesimulnak. „Bújj hozzám és hajtsd a vállamra a fejed.” „Látod ilyen a csók.” Zoltán nem mert szólni. A lány is várt. Ketten, ha találkoznak... „Hiszen ezért jöttem. Te is megígérted, olyan szomorú volt a hangod”. A lány körülnézett, de senkit sem látott. Hét óra 11 perckor Zoltán ismét hallotta a lépteket. Távolodtak. Kiáltani szeretett volna. A fehér bot kiesett a kezéből. Elindult a hangok felé. Kitárta karjait és úgy érezte, nem kell a fehér bot, ő lát, mindent lát, a lányt is látja, és nem lehet, hogy sohase találkozzanak. A zajra megállt a lány. Mit látott? Fekete szemüveg, kitárt karok, és egy földön heverő fehér bot. Gyorsan lehajolt, felvette és átnyújtotta. „Ne haragudjon, nem vettem észre, hogy itt volt. Átkísérjem?” „Az a hang volt, szólj már!” „Látod, ilyen a csók!” Nem szólt. A lány átkísért a túloldalra egy vak embert és közben többször is visszanézett. Ahogy mentek, a lány belekarolt. „Most megyünk, megyünk, soha nem ér véget ez az út!” Keskeny volt az utca.*, ha mar véget ért. Benedek B. István
