Heves Megyei Népújság, 1967. október (18. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-12 / 241. szám

a Atány angolul és németül Két népraj’ztudós itizenötéves kutatásának eredménye nyozhattuk az egyén és család kapcsolatát, a családi hierar- hiát, vagy a család és a falu kapcsolatát — meséli dr. Ho­fer Tamás. Néhány érdekes dolgot is említ: például az állatok szem- betegségének gyógyulására kagylóhéjat törtek össze, és ezt a port hintették az állat sze­mébe. Egyes kórok ellen sű­rített dinnyehéjat használtak még nem is olyan régen. Vagy, amikor ökröket törtek be sze­kérhúzásra, akkor sündisznó­bőrt erősítettek az istrángra, az állatnak arra az oldalára, amely felé szívesen és rend­szeresem kitért... Amerika érdeklődik Kutatásaik eredményét több folyóiratban közölték már: egy 220 oldalas tanulmányt adtak közre a Néprajzi Közle­ményekben Atánv gazdasági ágazatairól; az Etnográfiában és a Néprajzi Értesítőben is írtak munkájuk eredményei­ről. Az Agrártörténeti Szemlé­ben napvilágot látott az a vita, amelyet a Történelmi Társulat rendezett kettőjük átányi ku­tatásairól. A Magyar Népzene Tárában megjelent több, Átányból származó sirató ének, siratási szokásokkal, Rajeczky Benjámin népzene- kutató publikálásában. Amint dr. Hofer Tamás el­mondta, az angol és a német nyelvű kiadásokra azért ke­rülhet sor, mert a Nyugat és főleg Amerika rendkívül ér­deklődik a régi, hagyományos közép-európai, paraszti élet­forma iránt. Berkoviís György KILENCÉVES LEHETTEM, amikor megírtam az első — és mai napig az egyetlen — regényemet- A „mű” közel másfél füzetoldalt tett ki, bő­velkedve izgalomban..« így aztán nem csoda, hogy öröm­mel utaztam Boconádra, mi­kor meghallottam: regényt ír­tak a gyerekek! Illetve ada­lékokat egy regényhez — mindegy. Fő, hogy megmoz­dult a fantázia, a téma pedig nem messze hevert, a szom­szédban, Alatka pusztán... Az alatkai kastélyt egy szépfaragású, megközelítőleg ép állapotban lévő török ab­lak miatt nyilvánították mű­emlékké. 1762-ben emeltette Szeleczky Márton földbirto­kos az épületet. Kérem az Olvasót, hogy ezt a dátumot felejtse él, mert a gyerekek „regénye" a történelmet — megbocsáthatóan! — a fantá­zia szolgálatába állította, s a kastély körül játszódó kis cse­lekmény időben a török hó­doltságot választotta színhe­lyül; A hetedik osztályos gyere­kek mindenekelőtt bejárták a kastélyt, a pincétől a pad­lásig. Korhadó gerendák sze­gélyezte, vadszőlővel befutott teraszról léptek az épületbe. Odabent ép ablakok, ép ajtók, szépstílusú cserépkályhák fo­gadták őket, festett, jó álla­potban lévő falak, kisebb-na- gyobb szobák, folyosó, mely­nek végén a pincélejárat és a padlásfeljáró található. Dohos pince odalent, dongó fallal az egyik végén, ahová a fantázia hosszú alagutat képzel részint a boconádi kastély; részint a siroki vár irányába. (1331-ben Pál országbíró Csenyk cseh vitéznek adta Boconádot a si­roki várral együtt!). A padlá­son törmelékek, felére kopott kapavas, baglyok, galambok, Jaffa Tgy nevezik, de lehet, hogy csak becézik azt a sárgás szí­nű Hókat, amellyel útón-út­félen találkozik manapság az ember, presszókban, első és harmadosztályú vendéglők­ben, szóval mindenütt. Meg­vallom őszintén, egykor ál­maim itala volt ez a na- rancsizű micsoda. Messzi kül­földet járt ismerőseim gyak­ran többet beszéltek róla, mint a Capitóliumról, dicsér­ték ízét, zamatát, s nem győz­ték hangoztatni azt a bizo­nyos „bezzeget” — hogy ott ilyen is van. Bezzeg most nálunk is van. Csak ez van! De még meny­nyi! Alig győzöm kivárni, hogy elfogyjon a készlet, mert ha sokáig tartja magát ez a „narancsizű”, kénytelen leszek külföldre utazni, egy kis igazi és hazai málnaször­pért. Arról már nem is beszél­ve, hogy mennyivel drágább ez a külhoni Jaffa. És hogy még drágább legyen, kitalál­ta valaki, hogy csak nagy pohárral kapható. (Óh, cso­dálatos kalkuláció!) Vissza a hazai málnaször­pöt! És ha úgy tetszik, ma­radhat a Jaffa is. De csak mellette!^. m. mim SZERELME... lyukas tető. A csönd terem­tette romantikát hatásosan fo­kozza a nagykiterjedésű elva- dultságában is még mindig csodálatosan szép park, ahol a sűrűben egy sírkő áll •;. Ezek után nézzük a kicsik regényét, melyekre két „irány­zat” jellemző: a happy end, vagy a tragikum. Katona Kati így mesél: — A KASTÉLYT EGY TÖ­RÖK ÜR foglalta el, aki egyet­len lányával, Alitkával élt itt Zsófi néni, a szakácsnő fő­zött rájuk. Egyszer, az egri vásárban egy parasztfiú meg­látta Alitkát, és beleszeretett. Alitkának is tetszett a fiú. Ám amikor eljött a kastélyba lánykérőbe, a török födesúr elzavarta a szegény fiút. A szerelemnek azonban nem szakadt vége, és erre a ba­sa” hamar rájött. Mit tegyen? A szép Alitkát bezárta! Csak Zsófi nénivel érintkezhetett, aki az ételt vitte neki. Egy ko­csis, a parasztfiú barátja el­határozta, hogy segít a fiata­loknak. A boconádi kastély pincéjében egy omlás mögött alagutat talált. Elindult ben­ne.^ Itt-ott megroggyant már a nedves fal, de csak ha­ladt tovább; Később egy sirt talált: valamelyik birtokosé lehetett. Aztán egy vasajtóhoz ért, hosszú út után; Fölfeszí­tette, és kint találta magát Alatkán -.. A kastély hátsó falán megpillantotta a rácsos ablakot, a „kalitkát”; ahová a török lányt bezárta apja. Föl­feszítette a rácsot, és kiszaba­dította a lányt, aki aztán el­szökött a parasztfiúval. Péter Gyula szerint egy si­roki diákfiú volt Alitka sze­relme, aki íródeákként tevé­kenykedett a török úrnál. Amikor ez rájött arra, hogy egy gyaur szereti a lányát, el­zavarta. Egy kis jobbágyfiú hordta Alitkának ezután a leveleket, izmos kis gyerek, akit a hajdani földesúr szép- lői miatt Lencsének nevezett él. Éjszaka, lóháton jött a diák, (Józsefnek hívták), hogy találkozhassak szerelmével. Gyanakodott a török úr; és hamar rájött, mi történik á háta mögött. Ekkor zárta be Alitkát. Zsófi néni, a szakács azonban becsempészte a leve­leket az étellel együtt. Később sikerült megszöktetni Alit­kát .. í De hogy néztek ki a szerel­mesek? A „regényekben” ezt is megtaláltam. Alitka szép, ívelt szemöldökű, hosszú hajú lány volt, szőke, magasterme­tű, arcán állandóan fátyolt hordott török szokás szerint — ahogy Nagy Marika írta; Anyja még azelőtt meghalt, hogy Magyarországra jöttek. A diák, József: magas, szép- bajuszú, okos fiú volt, és — Marika leírása szerint — a kastély kertjében találkozott Alitkával, amikor az sétált, ő pedig tanult; Az apa haragja ismeretes- A rács mögé bezárt kislány megbetegedett, és meghalt, József pedig világgá ment, s azóta sem lehet róla hallani. PAPP LACI LENCSÉVEL, a szeplős, mokány kis job­bágyfiúval is foglalkozott. „Szerette az igazságot, és ak­kor is segített Józsefnek, amikor a basa minden szolgá­ját megfenyegette. Olyan erős gyerek volt, hogy amikor Jó­zsef találkozóra jött Alitkához, ő tartotta a lovat. Az egyszer megijedt a távolban száguldó lovasoktól, és el akarta szakí­tani a kötőféket. Lencse úgy tartotta vissza, hogy beleka­paszkodva a kötőfékbe, testét a ma is látható öreg tölgy törzséhez feszítette” ;.. A fantázia e kedves kis já­tékaiban nemcsak Alitka sze­relmének — mint költött sze­mélynek — története érdekes; A gyerekek a történetükkel magyaráznak is, feltételezve: Alatka tulajdonképpen a tra­gikus sorsú török lány, Alitka neve után kapta mai elneve­zését. Egy másik „verzió” sze­rint a környékbeliek azt a szobát, ahová a rács mögé be­zárta a kegyetlen atya a lányt, kalitkának nevezik, tehát: Alatka a kalitkától kapta ne­vét... NE VARJÚNK A GYERE­KEKTŐL nyelvészi, vagy ré­gészeti magyarázatot, örül­jünk egészséges, szép fantá­ziájuknak, az általuk fölis­mert, és megszeretett igazság­nak, kedves lokálpatriotizmu­suknak. Megmondom őszintén, hogy miután áttanulmányoztam tör­téneteiket, egészen más szem­mel néztem az alatkai kas­télyra, és sokáig elidőztem a kőbe faragott, régi, török ab­lak előtt (kátai) 5». 29. ' A dolgozószobám. Alkonyi sötét­ség. Nem gyújtok villanyt, jobb így. Tárcsázok. '■*- Holló! Már mind otthon vagy­tok.? Mi van Lenácskával? Feleségem válaszol: minden rend­ben, Lenácska kérdezteti, mikor ér­kezem haza. Most már nagyobb, s nem kérdezi, hogy 5,Jól ment minden? Meghalt a beteg?” ..Mit tudom én, hogy mikor érke­zem? Rámnehezedik. Elmondom. El­szorul a torkom. i .— Nem leszek hamar otthon... Hacsak meg nem hal. Ne nyugtalan­kodjatok miattam. Á, dehogy, nem ettem. Ez nem fontos. • Feleségem aggályoskodik, de nem túlzottan. Tudja, hogy nevetségesnek tartom az evésről beszélni. Az asztalon egy pohárban kompót és valami zsémleféle. A főnővér hozhatta. De honnan a zsemle? Nem a konyháról. Valakinek a reggelije, a névtelen adakozóé. Talán a labor­ból, Valja. Először is gyújtsunk rá. „Elcserél­ném az édes kenyerem... egy keserű, de hosszú szippantásért...” Nem tu­dok szabadulni ettől a daltól. No tessék, az orvostudomány. A szívnek, ha elindult, nem szabad megállnia. Egyszerűen képtelenek yojtunk felfogni, megérteni, mi tör­ténik. Hogy kellő időben közbelép­hessünk, legalább atropinnal. Az orvosok nevetnek, ha a kiber­netikát említem. Pedig ez nem ne- vwstség. Csak ennek köszönhetem, hogy a mi tudományunk kilátásai 1 Nbjüusőm 1967. október X2.» csütörtök . - «*■- ^ '«SSW»' , NY!KOI AJ AMOSZOV?»; SZIV ÉS GONDOLAT fordította* r adö eyoßsy mintegy megvilágosodnak előttem. Bár egyelőre még csak az elvek — a gyakorlatból semmi. Ez azonban már csak rajtunk múlik. Sok mun­kára, befektetésre, időre van még szükség, hogy ezek az elvek hússá- vérré váljanak, vagyis gépezetekké, amelyek felfogják a betegről nyert információkat — fantasztikus emlé­kezőképességű számítógépek prog­ramjaivá valamint egyéb készülékek­ké, amelyek majd a fizika és a ké­mia eszközeivel hatnak a szervezet­re. Nem fogom megélni. Nem is vol­nék alkalmas erre. Buta, képzetlen vagyok. Mennyire kellene ez most. Szasa fiatal, csak néhány óráig kellene ki­tartania, néhány napig, és minden rendben volna. A billentyű bizonyá­ra kitart. Igazán élhetne! Látom a homályos üvegen át, hogy valaki az ajtóm elé lépett. All, figyel. Bosszant. Nem a műtőből valaki. Az nem várna. — Lépjen már be! Mit áll ott? ,;... Mit áll ott... Jöjjön már be!” Az öregasszony énekli ezt, a Pikk­dámában. Kedvenc operám. A néni az, a rendelőből. — Bocsánat, Mihail Ivanovics, va­lami lány vagy asszony szeretne be­szélni önnel. Nem akartam zavarni, tudtam, nem kíván látogatót, de na­gyon kért... Lám, mind tudják, hogy nem kí­vánok semmit. Sajnálnak. De ettől nekem nem könnyebb. Senki sem veheti le rólam azt, ami rám nehe­zedik. — Milyen ügyben? — Azt mondja, személyes ügy. — Nekem nincsenek személyes ügyeim. — Az ő személyes ügye. No persze. Lassan jár az eszem. Nyilván nem szerelmi légyottra jön hozzám... Inkább valószínű, hogy az az, akinek a levél szól. A felesége tehát ott ül az egyik kapuban, a sze­retője bejön a másikon. Durván mondom. Miért volna a szeretője? Csúnyán gondolkozom. Mert dühös vagyok a sorsra. Nyilván fontos, hogy beszéljek ezzel a nővel. — Küldje be. Villanyt gyújtok. Viszolygok ettől a beszélgetéstől. Ugyanúgy, mint a másiktól, a fele­ségével. Kötelesség. Megint köteles­ség. Tartozom ezzel. A tartozást az embernek meg kell fizetnie. Az em­berektől kaptam én mindent, amim van. Fenét az emberektől, a magam erejétől! De valóban? Gondoljunk csak azokra a gyerekekre, akiket farkasok neveltek fel az őserdőben. Állatokká lettek. „A neveléssel be­lénk oltott viselkedési programok...” — ez is abban a szerencsétlen füzet­ben áll. Nem kell túlértékelnem ma­gam. Hallgasuk hát meg, legyünk udva­riasak. És ugyan miről beszélek majd vele? Mit érthet meg ő mindezekből? Most igazán nincsenek vigasztaló szavaim. Inkább énrám férne egy kis vigasztalás. Szasa azt mondta: olvasd el a levelet, akkor megér­ted... De most igazán nem olvasha­tom el. Szégyelleném magam Szasa előtt. Az a vérzés, az a szívmegállás — megbocsáthatatlan. Jöjjön be. Igazolócédula és udva­riasság — ennyi az, amit adhatok ne­ki. Már csak Szasa érdekében is. Ha neki magának nem tudok segíteni; mit adhatnék ennek a nőnek? Már itt is áll az ajtóban. Gyorsan ideért. Ügy látszik, a néne már elő­re idáig engedte. Jól okoskodott a vénasszony: mit futkosson fel-le a lépcsőn, inkább idehozza.» — Tessék bejönni. — Jó estét kívánok. Azért jöttem, hogy Szasa iránt érdeklődjem, — Foglaljon helyet. Nézem. Meg kell adni, csinos. Har­minc körül lehet, jó az alakja, még a lába is. Nevetséges: ilyen pillanat­ban a lábát nézem. Régi reflex. Bu­ta gondolatok, egyáltalán nem ide­valók. — Bocsásson meg.» Most ezt fogja mondani: ami­ért ilyen későn zavarom, hiszen bi­zonyára fáradt-és a többi. De nem, elhallgatott. — Kérem. Nekem is a nyelvemre kívánkozik: „Mivel állhatok rendelkezésére?” Nem mondom. Nem érzek iránta semmit sem. — Mondja, életben marad?! Hát igen, enélkül nem megy, ez a szokásos kérdés. Enélkül sosem megy Dühít. — Nem vagyok isten. Nem tu­dom. Mi megteszünk mindent, amit lehet. — Bocsáson meg, de most iga­zán semmi kedvem sincs elmagya­rázni önnek, hogy mit, miért és ho­gyan. Ha röviden mondom, nem ér­ti meg, ismeretterjesztő előadásra meg nincs időm. És még azt sem tu­dom, hogy ön kicsoda! Stop! Felugrott. Elvörösödött. Pfuj, milyen aljas voltam! — Bocsásson meg, professzor! Nem gondoltam, hogy ön... Szégyenkezem, majd elsüllyedek. Sértő szó lehetett a nyelvén. Bár in­kább kimondta volna! — Sajnos, nem vagyok angyal. Ne gondolja, hogy az én helyzetem könnyű. Kérem, ha lehet, ne sértőd­jék meg. Később megmagyarázom. Legyen türelemmel és ne kérdezzen butaságokat. Tessék ez a kulcs, a szomszéd helyiségé. Laboratórium, van bent egy pamlag. Menjen be. zárja magára az ajtót és ne gyújtson villanyt. Mindent elmondok, majd ha lehet. Megfelel így? — Igen. Kiment, rám se nézett. Rossz do­log. De talán az utolsó szavaim jó- vátettek egyefmást. Szasa szemrehá­nyóan pillant rám. Isten sem bo­csátja meg ezt nekem. Ö azonban, az isten, meg kell hogy értsen. Még­sem, ő nem lehet engedékeny. A gyengéket soha, semmi körülmények közt sem szabad megbántani. Még akkor sem, ha oktalan kérdéseket tesznek fel. Zavaros dolgokat gondo­lok. Hogyhogy isten? Vajon, ha ő lé­teznék, történhetnének ilyenek? Fur­csa. Semmi sem létezik. Csupán egy nagy gépezet. Csak éppen senki sem tudja irányítani. (Folytatjuk) állításra kerülne a sor „fel­szerelhetnének” teljesen nap­számosokat, kisföldű- és gaz­dagabb parasztokat ruhával, bútorzattal, edényekkel, gaz­dasági szerszámokkal — és szokásaikkal együtt. A gyűjtő- és kutatómunka a faluban el­töltött több mint 500 nap — csaknem két év, természetesen nem egyfolytában — legfonto­sabb eredménye ez. Tanyázás és sirafás Dr. Fél Editet és dr. Hofer Tamást mindenki ismeri Átányban. ők is ismernek minden házat és csaknem . minden embert, ha nem is név szerint. Már úgy térnek visz- sza, mintha hazamennének. Hofer Tamást befogadták az úgynevezett tanyázásba is. Részt vehetett a jó ismerősök, , barátok, rokonok egy-egy be- . szélgetésén. amikor esténként ■ összegyűltek és folyt a diskur- , zus fiatalkori és katonaélmé- i nyékről, politikáról, az éppen : eltelt mai napról, a világ és a : falu folyásáról, ment az ug- i ratás. tréfálkozás, a viccelő- , dés. Ide, a tanyázásna idegen j be nem teheti a lábéit, de Ho- i fér Tamást beengedték. Fél 1 Editet nem, mert íratlan tör- , vény, hogy nő nem vehet részt i a tanyázásban. , Viszont ahol Főt Edit meg- ] jelenhetett, például halott si- ratásám, oda Hofer Tamás , nem mehetett, mert siratni , csak nőknek illik. , A két kutató megosztotta a \ munkát. Dr. Fél Edit speciális , területe a népművészet, nép­művelés, a családszerkezet, dr. \ Hofer Tamásé a paraszti gaz­dálkodás, a településszerke­zet és a falusi társadalom ta­nulmányozása. Szembetegség ellen kagylóhéj — Rendkívül fontos volt, hogy személy® kapcsolatunk legyen az emberekkel. Amikor ez kialakult, akkor már köny- nyűszerrel ott lehettünk min­denhol, nem okoztunk feszé- lyezettséget és gátlásokat az emberekben. Ott voltunk a mezőgazdasági munkák idején kapálásnál, vagy behordásnál. Pontosan rögzítettük a munka szervezettségét, intenzitását és ütemét, a pihenésnek módját és idejét... Ott voltunk es­küvőkön, temetéseken, név­napokon, születésnapokon. Szinte meghitt családi kap­csolatba kerültünk egyes em­berekkel, csak így tanulmá­Áiány nemsokára világhír® falu lesz: monográfiáját ango­lul és németül adják ki. Két tnagyar néprajztudós, dr. Fél ■Edit és dr. Hofer Tamás tizen­ötévi munkája révén olvashat­ok szerte a világon a Hév® ttiegyei községről. ' II. József térképe :— Miért pont Atányról? V!:— A régi, egyénileg gazdál­kodó magyar falut, vagyis a Utáltat szándékozunk bemu- .tetni a jelennek és átadni a Jövőnek, nehogy nyom nélkül .tűnjön él. A tipikus magyar falut valahol az Alföldön kép­zeltük él. Az Alföld középső éis délebbi részein falusias mezővárosok és nagy kiterje­désű községek vannak és eh­hez ketten kevésnek éreztük magunkat. így esett a válasz­tás. a hegyvidék és a síkság találkozásánál fekvő kisebb lélekszámú falvakra. Tanul­mányoztuk a II. József által 1780-ban kiadott első egységes katonai térképet és fi gy el­münk Átányra terelődött, mert a térképről kiderült, hogy eb­ben a községben a gazdasági Udvarok teljesem elkülönültek * lakóházaktól. Ez az úgyne­vezett kertes település, ahol a falu közepén a házak, a pere­mén a gazdasági udvarok, istállók vannak. Ezenkívül flieg 1952-ben is, amikor dr. Fél Edit megkezdte a kutatást még mintegy 80 istállós-ólas kért, illetve udvar volt itt iiasználatban. Ilyenre akkori­ban nem találtunk példát — mondja dr. Hofer Tamás, akit felkerestünk a budapesti Nép­rajzi Múzeumban, A múlt összegyűjtése A két néprajztudós több mmt háromezer tárgyat gyűj­tött. Az egész világom söhon- nan sem szedték össze a kö­zelmúltból, egyetlen község­ből, ennyi és ennyiféle tár­gyat. Hatezer fotót is készítet- bek, és annyi feljegyzést, hogy évekig publikálhatnak belőle. A nem is olyan régi, de már dimúlóban lévő paraszti élet­formát teljesen rekonstruál­hatják az összegyűjtött anya­gokból — egyetlen község, Átány alapján. A Néprajzi Múzeum két hatalmas raktárát töltik meg a szerzemények: boronák, vil­lák (csak ebből 18 féle), birka- etető, jászol (8—10 ökörhöz való is), cserépedények, - fe­dők, mángorlók, m®zelők, egy ház telj® edéíny-felszerelése, gyékényből font tojás- és do­hánytartók, tükrök, kanapék, játékok, lámpák, vagyis több hoz telj® bútorzata és több család telj® ruházata. Ha ki­

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom