Heves Megyei Népújság, 1967. október (18. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-22 / 250. szám

Petőfi Sándor:

Hazámban

Arany kalásszal ékes rónaság,

Melynek fölötte lenge délibáb Enyelegre fis tündér Játékokat, Ismersz-e még? óh Ismerd meg fiad!

Rég Tolt, Igaz, midőn e Jegenyék Árnyékain utószor pthenék.

Fejem fölött míg őszi légen át Vándor daráld V betűje szállt;

Midőn az ősi háznak küszöbén A búcsú tördelt hangját rebegém;

S a Jó anyának áldó végszavát A szellők már régen széthordozák.

Azóta hosszú évsor született,

És bosszú évsor veszte életei,

S a változó szerencse szekerén A nagy világot össze Jártam én.

A nagy világ as életiskola; Verítékemből ott sok elfolya.

Mert oly göröngyös, oly kemény az út Az ember annyi sivatagra Jut

Est én tadom — miképp nem tadja más Kit ürömével a tapasztalás Sötét pohárból annyiszor kínált,

Hogy ittam volna Inkább a halált!

De mos' a bút, a hosszú kínokat. Melyektől szívem oly gyakran dagadt, És minden szenvedés emlékzetét Egy szent öröm könnyűje mossa szét;

Mert ahol enyhe bölcsöm lágy ölén Az anyatejnek mézét ízlelém;

Vidám napod mosolyg ismét reárn,

Hű gyermekedre, édes szép hazám!

Szeresd hazádat és ne mondd;

A néma szeretet

Szűz mint a lélek, melynek a

Nyelv még nem véthetett.

Tégy érte mindent: éltedet,

Ha kell, csekélybe vedd;

De a hazát könnyelműen Kockára ki ne tedd.

S nem csak dicsőké a haza;

A munkás pór, szegény,

Bár észrevétlen dolgozik A hon derületén.

Tűrj érte mindent ami bánt,

Kínt, szégyent és halált;

De el ne szenvedd, el ne tűrd Véred gyalázatát

S ne csak veszélyben légy serény,

A béke vészesebb,

S melyet vág álmos népeken, Gyógyíthatlanb a seb.

Gondold meg, mennyit érsz: eszed Szíved, pénzed, karod,

S fukar légy, alkván a honért Ha azt feláldozod.

Kosztolányi Dézsát

Vörösmarty Mihályt

HONSZERETET

S midón a legtöbb emberek Csüggednek várni jót Családjok-, társaik- s magokért, Ha sorsok csalfa volt;

Midén nem-méltatott erény És bűn, mely célt nem ér,

Kifárad újra küzdeni A vágyott javakért;

Midőn a legbuzgóbb anya Remény- s munkátalan,

S a veszni-indult gyermekért Csak sóhajtása van;

Te meg, ó honfi, ébren állj,

Remélni, tenni hő,

Míg a honból, kín lelked függ, Van egy darabka kő.

S midőn setét lesz a világ És minden tűz kiég,

A honfiszívben fennmarad Egy élő szikra még.

Benjámin László:

S hol honfi húnyt, e szikra ég

Fenn a sírhalmokon,

Bal századoknak éjin át E lángban él a hon.

S kihűlt hamvából a dicső Göröghon újra kél,

Felhozza régi hőseit E szikra fényinél.

E szikra a hon napja lesz,

S hol fénye hőn ragyog,

Az élet a hon kebelén Űjulva feldobog.

És újra felvirúl a föld Amerre a szem néz,

És minden, aki rajta él, Munkára tettre kész.

S a nemzet isten képe lesz Nemes, nagy és dicső. Hatalma üdve és neve Az éggel mérkező.

Ö honfi, őrizd e tüzet,

S ne félj, ha vész borúi:

E szikra fényt ad és hevet S ég olthatatlanúl.

ZÁSZLÓ

MAGYARORSZÁG

CSak bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló.

Mindig beszél,

Mindig lobog.

Mindig lázas.

Mindig önkívületben van az utca fölött, föllengő magasan egész az égben, s hirdet valamit rajongva.

Ha már megszokták és rá se figyelnek, ha alszanak is, éjjel és nappal,

úgy, hogy egészen lesoványodott, s áll, mint egy vézna, apostoli szónok a háztető ormán, egyedül,

birkózva a csönddel és a viharral, haszontalanul és egyre fönségesebben,

lobog,

beszél.

Lelkem, te Is, te is — ne bot és vászon — légy zászló.

Es Itt madár. Két ssárnya van és napsütésben árnya van,

■ ha mély árnnyal les rá az est, a holdba repül egyenest.

Farkas ez. Horgas foga van, a gyilkolásra Joga van, s a hóra vinnyogva terül, ha paskacső elé kér ÜL

Korhadó csontot rág falánk dühhel a földalatti láng, perzselt gyümölcsből árad a barlangi medve bánata.

▼ad hörgést ver tel a mocsár, dfibög a kardorrú madár, öklel az óriásbölény, sárkánygyík dobban, ősi lény.

Halk léptek is halálhozők, viperát bújtat a bozót, és nappalon és éjjelen vonít az ősi félelem,

vonít a táj — hazám ez itt, nyeltem cseppecske fényeit, mikor bődülve elkapott és torkom felett átcsapott,

átzúgott homlokom felett, hogy törjek lakható helyet, vágjak vadont, szántsam szikes pusztáit, szabad telepes,

és alányomva vállamat emeljek szabad államot, s ha élni mégsem sikerül, haljak meg érte emberül.

J ?MK EREJE

NEM l Köbén

VAGYON...

Részlet Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényéből

Akkor aztán Dobó fölkelt.

Az aranyos sisakot a fejére tette, a vörös bársony kapitányi palástot a vállára. És bal kezét a kardján nyugtatva szólott:

— Kedves barátaim és védőtársa Lm, a falakat láttátok, most már a falakon belől való erőt is ismeritek. Ebben a várban van most a maradék ország sorsa.

A teremben csend volt. Minden szem Dobón függött.

azt megszegi valaki, meg ne áülhassom holta titán az örök

isten szeme előtt.

Félrenézett és várt, hogy megmozdul-e valaki?

A teremben csend volt.

Nem mozdult senki.

A feszület mellett két viaszgyertya állott. Az apród meggyúj tóttá.

Dobó tovább beszélt:

— Meg kell esküdnünk egymásnak az örök isten szent nevével ezekre a pontokra ...

Egy ív papírost vett fel az asztalról, és elolvasta:

— Először: akármiféle levél jön a töröktől, el nem fogadjuk, hanem a vár népe előtt olvasatlanul megégetjük.

— így legyen! — hangzott a teremben. — Elfogadjuk!

— Másodszor: mihelyt a török megszállja a várost, senki neki ki ne üvöltsön; bármit kiáltoznának is be, arra semminemű felelet ne hangozzék; — se jó, se rossz.

— Elfogadjuk!

— Harmadszor: a várban a megszállás után semmiféle beszélgető csoportosulás se kint, se bent ne legyen. Se ketten, se hárman ne suttogjanak.

— Elfogadjuk!

— Negyedszer: az altisztek a hadnagyok tudta nélkül, a hadnagyok a két kapitány intézkedése nélkül a csapatokon nem rendelkeznek,

— Elfogadjuk! !

Egy érdes hang szólalt meg Fügedy mellett:

— Valamit ide szeretnék betoldani.

A szóló Hegedűs volt, Serédynek a hadnagya. Az arca ki volt vörösödve.

— Halljuk — szóltak az asztalnál.

— Azt ajánlom, hogy a két kapitány viszont a hadnagyokkal mindig egyértelemben intézkedjen, valahányszor úgy fordul a sor, hogy akár a védelemben, akár más fontos intézkedésben a hadnagyok közül csak egy is tanácskozást kíván.

— Az ostrom szünetében elfogad— szólott Dobó.

Dobó folytatta:

— Utolsó pont: aki a vár megadásáról beszél, kérdez, felel, vagy bármiképpen is a vár megadását akarja, halál fia legyen!

— Haljon meg! kiáltották égő szemmel. — Nem adjuk meg a várat! Nem vagyunk zsoldosok! Nem vagyunk szolnokiak! — hangzott mindenfelől.

Dobó levette az aranyos sisakot. Hosszú, szürke haját végigsimította. Intett a papnak.

Bálint pap fölkelt. Fölvette az asztalon álló kis ezüst feszületet.

— Esküdjetek velem — mondotta Dobó.

A teremben mindenki a feszület felé nyújtotta esküre emelt kezét.

— Esküszöm az egy élő istenre...

— Esküszöm az egy élő istenre — hangzott az ünnepi mormolás.

— Hogy véremet és életemet a hazáért és királyért,

az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül neg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebbvaló parancsolatának. Isten engem úgy sególjen!

— Ügy segéljen! — zúgták egyhanggal.

— És most magam esküszöm — harsogta Dobó kigyulladó szemmel, s két ujját a feszületre emelte —, esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet! Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kézre jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet. Ég a lelkemet! Az örök isten taszítson el, ha eskümet meg nem állnám.

Minden kard villant. Egy-lélekkel kiáltották:

— Esküszünk! Esküszünk! Mink is így esküszünk.

Dobó ismét föltette a sisakját, és leült.

— Hát, testvéreim — mondotta egy árkus papírost véve a kezébe — most még azt beszéljük meg. hogy a falak őrségét hogyan helyezzük el? A falak védelmére nem egyforma beosztás kell, mert a város felől, meg az új bástya felől sík a föld és völgyes. A keleti meg az északi bástyák felől vannak a dombok meg a hegyek: bizonyos, hogy odaállítják az ágyúkat és ott törik majd a falat, hogy beronthassanak.

— Nem törik azt át sohasem — legyintett Ceeey.

— Non© felelte Dobó.

S folytatta:

— Ácsot meg kőművest azért rendeltem jó számmal a várba, hogy amit a török ront, éjjel berakják. Hát ott lesz a legnagyobb munka. És ha az őrséget most el is osztjuk, az majd az ostrom szerint változik.

— Csak intézze kegyelmed, kapitány uram, mi elfogadjuk — kiáltották többfelől.

— Hát én azt gondolom: négy seregre osszuk a védelmet. Egyik sereg legyen a főkapunál; a másik a szeglet- toronyig való részen; harmadak a külső várban; negyedik a tömlöcbástya körül, északon. A négy csoportnak megfelelően, négy részre oszlik bent az álló sereg is. Az álló sereggel Mekcsey kapitánytársam rendelkezik majd. Ostrom idején az ő rendelkezése szerint történik majd a katonák váltakozása, valamint a belső vár védelme is.

— Hát a város felöli oldal? — kérdezte Hegedűs.

— Oda csak egyes erőket állítunk. A kapunál elég, ha húsz ember lesz. Az úgy is szűk gyalogkapu, s onnan nem is próbálhat a török támadást.

És egy másik ív papírost vett fel.

— A legények számát hozzávetőleg így osztottam el. Az ókapunál, vagyis a főkapunál az új bástyáig álljon mindenkor száz drabant. A tömlöcbástyán száznegyven, a tiszttel száznegyvenegy. A Sándor-bástya mentén százhúsz, a kapu nélkül. Onnan vissza a kapuig százöt.

— Ha Eger elesik, utána nem állhat meg se Miskolc, se Kassa. Az apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többe ellenállás. És akkor Magyarországot beírhatja a történelem a halottak könyvébe.

Komor szemmel pillantott körül, és folytatta:

— Az egri Vár erős. de ott a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott idegen zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot kapjanak. Itt csak az öt pattantyús a német, de ezek is derék emberek. Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben. itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.

Az ablakon beereszkedett a nap és rásugárzott a falon Függő fegyverekre s a falak mellett rudakon álló páncélokra. Tündöklött tőle a kapitány aranyos sisakja is. Gergely mellette állott. Az ablakra pillantott, aztán a szeméhez emelte a tenyerét, hogy a vezérre nézhessen.

— Azért hívattam össze kegyelmeteket — folytatta Dobó —, hogy mindenki számot vethessen magával. Aki többre becsüli bőrét, mint a nemzet jövőjét, nyitva még a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgő zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólanék, mert meg kell esküdnünk a vár védelmére olyan esküvel, hogy ha