Heves Megyei Népújság, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-10 / 214. szám

Gellért Oszkár 85 éves O r esztendő — már ax de­ven történelem maga. Nem az évek számának puszta sokaságával kelt tiszteletet, hanem azzal, hogy valaki át­élte, tevékenyen formálta tör­ténelmünket. A fiatalabb ge­nerációk már csak könyvek­ből, másodkézfoől-harmadkéz- ből, papírról és többnyire papírszagúan ismerik ezt a 85 esztendőt; ha számon kérik, tudunk precíz feleleteket ad­ni, évszámokat, tényeket, ne­veket sorolni, de az eleven valóság atmoszférájából nin­csen tudomásunk, ez a tudás a 85 évesek pri vilégi urna. Em­lékezéseik apró gesztusai, sze­meik hirtelen felragyogása, egy bólmtáa, homlokráncoláa vágyat kelt ben­nünk, hogy visszafelé ha­ladjunk az idő­ben, ellopjuk a ki, tudja hová Illant izeket és színeket, hogy ne csak tudá­sunk legyen szabatos, hanem az is. amit ér­iünk. Gellért Osz­kár 85 eszten­dejének törté­nete, a magyar századelő iro­dalmának ícnv xadalmi lendü­letű újítási tö­rekvésedhez nyúlik vissza, a modem magyar szellemi élet legnemesebb, klasszikus érté­kű hagyomány­ként számon tartott mozga­lomhoz, a Nyu­gat című folyó­irat köré tömö­rülő írók moz- _____________ ga lmához. írásunk m Nyugat elő­történeteként tartja számon azokat a lapalapítási kísérle­teket, amelyek a későbbi nagy folyóirat szellemével azonos célokat tűz ki maga elé. 1902- től az Osvát Ernő szerkeszté­sében kiadott Magyar Géniusz körül már szerveződik a ké­sőbbi Nyugat-tábor, s itt, a legelsők között kezdi pálya­futását Gellért Oszkár társ­szerzői minőségben, igen fia­talon, húszéves korában. A kö­vetkező esztendőben pedig már egymaga próbálja fenntartani a lapot, azzal a nehézséggel birkózva, amely az új világ­képet hirdető lap és a kon­zervatív ízlésű olvasótábor kö­zötti feszültségből származott. Az életvitelére, egész alkotói pályafutására oly igen jellem­ző fotaxntt munkabéré«, kü­lönleges termékenység már ek­kor megnyilvánul: m lappal kapcsolatos gondok nem aka­dályozzák meg abban, hogy még ez évben (1903) megjelen­tesse első verseskötetét, éa megkezdje később kibontako­zó publicisztikai tevékenysé­gét; a Pesti Hírlap vezércikk- írója lesz. A Nyugat megindu­lásától kezdve cselekvő rész­vevője a folyóirat hősi korsza­kának, a ma már legendás hí­rű merész vállalkozásoknak, harcosa a magas igényű, mo­dem irodalomnak szárnyakat adó lap küzdelmednek- Szer­Egy tiszta kacagást! Ha majd megéred azt i hogy békés századok sorjáznak előtted, a hullák helyett szabad mezőknek fanyarédes illatát szagolhatod; örvendj, de mihelyt győzték ae hallass győzelmi rfihejt Ha majd megéred aat a napot, ■ feleded a múlt évezredeket, arcodra ne véssen ráncot a fagyott epenedvű vigyor, a „megmondtam ugye“ dőlyfe, mikar a száj nyílása dugul, bereked, ■ csak a gőg fii a két szájszegleten és a Jeges s a hangtalan kinevctéa. Ha majd megéred. Emberiség, hogy and volt, az nemcsak ómega-vég, de oly alfa-kezdet la, amire rég vágytál, és hogy érdemes élni még, mert a kor a tövekbe új sarjakat ojb rajzoljon az arcod egy néma mosolyt, ■ ne a vesztest gyalázú, a legyőzöttet megalázd vtháneolást —• s az új kori, a csodást, ha nem mosolyogva, majd úgy hahotázd, hogy adj neki Inkább egy gurgnlyáaé kisgyermek! Úszta kacagást! késztől tevékenysége a Nyugat hasábjain bontakozik ki, csak­nem mindvégig egyik vezető­je a folyóiratnak. A hajdani, klasszikus hírnevű szerkesz­tők világában, Ignotus, Fenyő Miksa, Osvát Ernő társaságá­ban él és dolgozik. A z első világháború no- héz éveiben, amikor színt kellett vallani, állásfog­lalása egyértelmű, — mind publicisztikájában, mind költé­szetében szenvedélyesen til­takozik a gyilkolás emberte­lensége ellen. A Pesti Hírlap­ban közölt ellenzéki vezércik­kei a toll fegyverével folyta­tott harc bátor haditettel. A polgári, demokratikus forrada­lom, majd a Tanácsköztársa­ság ideje lázasan tevékeny korszaka életének. Kiadatja A Maáatmtu (1918) című gyűjteményt, a ha­ladó írók reprezentatív, 1918. decemberében megalakuló szervezetében, • Vörösmarty Akadémiában 6 is ott van Ady, Juhász Gyula, Kaffka Margit, Kassák Lajos, Kosztolányi, Móricz, Tóth Árpád társaságá­ban, majd a köztársasági kor­mány sajtófőnökéként tevé­kenykedik és állását a Tanács- köztársaság Időszakában is megtartja. Az éneraforradaSnH terror őt to börtönbe hurcolta, de a fogság szenvedésed erejét, kü­lönleges mun­kabírását nem törhették meg, sőt, szabadulá­sa után publi­cisztikai és szépirodalmi te­vékenysége egy­aránt kiteljese­dik. Lírájátnem kisebb szellemi autontasoK méltatják, mint Kosztolányi, Babits. Kassák. A Nyugatnak továbbra is hű­séges szerkesz­tője, és Osváith halála után Mó­ricz és Babits oldalán 6 veszi kézbe a folyó­irat irányítását, vállalva azt a különleges em­berismeretet és diplomáciai ügyességet igénylő felada­tot, amit a két eltérő világné­zetű, tempera­mentumul. ízlé­sű nagy író Mó­ricz és Babits közötti közvetí­tés jelentett A Nyugat meg­szűnte után a folyóirat örökébe lépő Ma­gyar Csillag lelkes munkatár­saként gondozta, őrizte a klass- szikus előd hagyományait A felszabadulás után egy- ” re sokasodó esztendői­vel szemben sem lankadt pá­ratlan kitartása, fiatalos len­dülete. Sorra jelennek meg új verseSköteteá, melyekben, han­got ad az új kor igényeinek megfelelő közéleti tematiká­nak is, kései lírájában pedig megújul a költőt oly régóta ih­lető harmonikus családi élet témája, friss szálakat fonva a régi kedves szőttesbe. 85. születésnapján az egész magyar irodalom és az iro­dalomkedvelő nagyközönség meleg szeretettel köszönti Gel­lért Oszkár. Szerdahelyi István bolgár költő és író novellá­ját közöljük a Szozopoll el­beszélések című kötetből. Enyhe, meleg volt a febru­ár. A viharos déli szél és fel­hőktől terhes ég epedező han­gulatra gerjesztette az em­bert. • valami merőben újat, csalóka messzeséget csillogta­tott előtte. Nem sok kell és a csalóka tavasz rászedi a gyü­mölcsfákat. A mandulafák rü_ gyei már-már bomladoznak. Ingujjban jártunk. Ekkor kezdődött meg a partjainkon kikötött japán ha­jó kirakodása. Ez volt az első japán hajó, amely befutott ki­kötőnkbe; nagy, rozzant, fe­kete alkotmány, s ráadásul öreg is. Csak amikor észre­vettük, hogy a személyzete meg van ijedve, és nem mer partra szállni, értettük meg, miért küldték hajóparkjuk­nak ezt a veteránját A társadalom megmozdult „Emberevő” hírüktől megin­dulva az embereik zászlóval és muzsikával a kikötő felé indultak. A legvállalkozóbbak felmásztak a fedélzetre és a személyzetet a város vendé­gévé nyilvánították. A Japánok hamar meggyő­ződtek róla. hogy a „bolsevi­kek” nem embert esznek, ha­nem sfiít bárányt, g egyszerre minden nagyon megtetszett nekik: a régi kikötő, a sárga város és a kristálytiszta masz- tíka. Egyik népünnepély a másikat követte. A vállalatok versengtek, hogy melyikük vendégszeretőbb. Hamarosan bekapcsolódtak a falvak is. Lakodalmakra, név- és szüle­tésnapokra Invitálták a japá­nokat. sőt olykor ürügy se kellett hozzá. _ A bűcsúbankettröl kissé megkéstem. Az utolsó ecset­vonásokat végeztem el azon a képen, amelyet, a város kö­zönsége a vendégeknek akart ajándékozni. Hajnalban elha­józnak. Az rnterMubhon összegyűlt a város színe-virága. A mie­ink még valahogv állták a «arat, de a jnoánok már min­dent a maszfikn férvlő ködén át láttak. Talnon állóinkban akár exet la Ittak rizsnálinkás palackjainkból, de az ánízs ookoll erős aromáját nem bírták. Nem tudom, kinek az ötle­tére az öreg tenaerész. a na gr­amelyen a Petrolay-lány, az udvariója végigegyensúlyozott Megbillent, parányit sikított, de az öreg Pépépé mellette ter­mett és atyaian leemelte. Klárinak egy pillanatra rossz ér­zése támadt, mert Pépépé a combjait fogta át —, de ez a gya­núja el is illant hiszen az öreg rögtön elengedte, és külön­ben is. csak segíteni akart Este egy extra kis vendéglőben vacsoráztak. Klári me­gint ámulhatott, mert a pincér személyesen ismerte Petro- layt, és olyasmit hozott, ami az étlapon nem szerepelt. A va­csorához sűrű, édesikés, alattomos nehéz török bort ittak. Ké­sőbb, amikor a vendéglő bezárt átmentek a presszóba, ittak kávét,, aztán konyakot és közben csoköládés végű piskótát rágcsáltak. A tenyérnyi kis placcon még táncoltak is. Klári ismét csodálkozott; Petrolay-Puchner finoman és sikkesen vezetgette, akármilyen nehéz volt a teste, sosem lépett a lány lábára. Erről Gyuri jutott az eszébe, aki a táncolást mindig rühellte, s ha nagy ritkán rá lehetett beszélni, tüstént össze­taposta. Hazafelé menet már annyira szédült, hogy maga kérte meg Pépépét: — Belekarolhatnék magába? Egy másodpercre felrémlett Gyuri arca, de elhessegette: „Kicsit spicces vagyok, ez az egész!” Mind a négyüknek külön szobájuk volt. Ezt is Pépépé rendezte így. Mielőtt elbúcsúztak volna, az öreg vigyorogva megfenyegette ujjával a lánya udvarlóját: — Ide figyelj, öcskö®, Klárira nekem kell vigyáznom! A lányomat nem féltem — ő megvédi magát! Ha lappangott is Kláriban valami gyanú, ettől teljesen megnyugodott. Amíg el nem aludt, magában Gyurival vesze­kedett, neki magyarázta, milyen ostobán viselkedett pénte­ken. Egyszer csak felriadt. Valaki ült az ágya szélén. A sötét­ben is felismerte körvonalairól Pépépét. — Csitt, kislány, ne csapj lármát! — suttogta. — Nem tudok elaludni, rosszul érzem magam! Klári egy szót sem szólt, teli volt ijedelemmel. A férfi látta, mennyire megriadt, ezért azt mondta: — Akarod, hogy elmenjek? Nem lehetsz ilyen szívtelen! Hiszen én régóta ... A lány egy tétova mozdulatot tett a fejével. Pépépé fél­reértette. — Azt ajtó? Bezártam, ne félj! Birkóztak. A férfi csupa erő és vadság volt. Pépépé vé­gül megunta a b'rkózást, és azt sziszegte: — Mit képzelsz? Minden ingyen volt? Hát bolond vagyok én? — Aztán szelídebben folytatta: Ha tudnád, hányán iri­gyelnének ... Amikor visszaértek a városba, a professzor azt mondta, ftfczör Klárit szállítják haza, A hogy befordultak a sarkon, a lány meglátta Gyurit Ott várt a kapu előtt Ügy érezte eb­ben a pillanatban, senki sincs a világon, akinek annyira örül­ne, mint ennek az undok alaknak. Szép Gyuritól, hogy be­látta. milyen igazságtalan volt. Lám, ő jött el békülni. Pépépé felé csak éppen biccentett, és hidegen ennyit mondott: — Köszönök mindent Rohant a kapu félé Gyurikám! — olvadt a hangja. — De jó, hogy itt vagy! — Csak azért várakozom, hogy tudtodra adjam: nem csinálom ezt tovább! Elég volt. —De ... hát nem békülni jöttél? A fiú válasz nélkül, szigorúan nézett rá. — Szóval, így vagyunk! — csattant fel Klári. Aztán sze- lídebb hangra váltott: — Tudajdonképpen mi bajod vélem? Választ most sem kapott. Ettől fejébe szállt a vér: — Mondd meg, mi bajod? Te őrült! Gyuri sarkon fordult és elment. A fejét se fordította hátra. Klári úgy érezte, gyilkolni tudna dühében. „Hiszen ő semmit se tudhat! Mi baja? Lehetetlen fráter!” Mire felért a lakásba, már ei is döntötte: jöhet Gyuri bocsánatot kérni — nem fog szóba ájlni v«fc szakáQú El go Nepturmak öltö­zött; valahányszor új vendég érkezett, vaspálcájával rácsa­pott holmi rézkorongra, mennydörgő hangon bemond­ta a nevét s angolul a fogla­kozását Ez történt velem to. Egy pillanatra nagy csend lett Könnyedén meghajoltam. A félbeszakadt énekszó újult erővel zendült fel. A mulat­ság közepéről valaki felém in­tet. A révkapitány volt Felállt kezet szőri tot velem, s bemutatott a kapitánynak, és a mellette levő lánynak. Nagyon szép volt haja ében­fekete, arca napsütötte, sze­me narancsszínű, különös te­kintetet vetett rám. „Valami biztosan nincs rajtam mid­ben”, gondoltam magamban és lopva, női módra szemügy­re vettem ragyogó tiszta inge­met és kék nadrágomat. A részeg japáni, akinek olyan volt az arca, mintha öreg pergamen-maszkot viselne, köszönte a megtiszteltetést néhány hízelgő szót mondott a festményről, azzal bemutatá­somnak vége volt Mélyen meghajoltam, s amire Ismét kiegyenesedtem, rám villant az odaadó narancsszínű tekintet s vidám megszólítást hallot­tam: •— Parancsoljon, möszjfi. A* asztal Ores. Az első tiszt alud­ni ment Parancsoljon, möszjő. Barátomra pillantottam. Könnyedén bólintott A kapi­tány, a masztikáját iszogatta, s egy gömbölyded, nagymellű és almaarcú idevalósi leány­zót bámult A japán leány mellé álltam, — szobornak. Nem fért kétség hozzá, hogy bord-bambina, egyike azok­nak a tengeri teremtéseknek, akik hajóról hajóra szállva be­járják a világot s akiket a termé­szet vagy a társadalom arra szánt hogy változatosságot varázsoljanak az óceáni una­lomba. Ez a lány azonban olyan szép volt olyan válasz­tékos, olyan tiszta, az arcának olyan nemes az ováija, hogy a sajnálattól és az undortól ösz- szeszorult a szívem, ha elkép­zeltem holmi férficsőcselék karjában. A kapitány, mint utóbb megtudtam, Singapore- ban szegődtette Marseille-ig. Bár ragyogó fekete a haja, a karja vénásan puha s a szeme alatt öreges tarisznyák. Tizen­> kilenc éves volt > Mint Ismeretes, Ilyen gyö- J nyörű teremtés jelenlétében ; még a szobrok is megszólal- ; nak, különösen, ha az ember ; (keze ügyében van a masztika. ; A második pohár után a sze- ; mébe néztem, és halkan azt ; mondtam, úgy csillog, mint ; egy távoli planéta. Ezt olvas- ; tam valahol, s nagyon kapóra ; jött A leány az felelte, nem ; tudni, honnan, az a panasz ; érkezett, hogy a planéták már I nem is olyan táyoliak. És a be- í szélgetés megindult. Ám, mint 1 gyakran megesik velünk, az 1 ember flörtöt remél és tragé- ! diát talál. Története a jól is- • mert rövid történet... Annyira 1 lehangolt hogy újra töltöttem, > s megátkoztam ostoba, érzel- : mes szívemet A zenekar rázendített egy J modern táncról. Egyébként a ! lakmározók nem voltak tán­> cos hangulatban. Ügy látszott > nagyon el vannak foglalva I magukkal, s nem hallják az új ; hangokat, amelyek állhatato- ! san és fürgén kísérik az ün- ! neplő kaptár tompa zümmögé- í sét. , A szép lány felemelte a po- í harát és átszellemülten így ! szólt: — Az egészségére! , Ittunk egymás egészségére, ; s kimentünk az üres tánctér- ; re. Ez volt életem leghosszabb J és legszebb tánca. A napsütöt- í te, ovális arcon és a mámorítő ; ritmuson kívül minden meg- ’ szűnt fétezni számomra. Vé­gül a pörgéstől és a hirtelen támadt érzéstől kábultan meg­álljunk a tánctér közepén. Fteoetikua tapsvihar tört kt Illedelmesen táncoltunk. Olya® volt mint egy musorszám. A tetszésnyilvánítás elcoes** desedett de mi egyre ott áll­tunk egymás mellett s nem tudtunk visszatérni az asztal­hoz. A nagyszákállú Zigó bó­kolt előttünk, régimódi ele­ganciával karón fogótt ben­nünket és viharos taps köze­pette az asztalához vezetett la* mét felharsant a zenekar. A fellelkesedett emberek táncol­ni Indultak. A kapitány tánc­ra kérte az almaképű leányt« Néhány Japán ment volna va­lamerre, de már annyira fogytán volt az erejük, hogy négy lábra ereszkedve mász­tak kifelé. Zigó segítségükre sietett és sorra kivezet« őket a hátsó ajtón. A leány e lát­ványra megra ffadta mellénye­met és így szólt: _ Gyerünk ki, itt nagyon fülledt. Odaszóltam ?Neptumnak”ä hogy kinek adja át a fest­ményt, és nekivágtunk a ten­ger felé vezető, néptele« éjszakai utcáknak. Némán csatangoltunk egymás mellett a violaszín ködben, a fekete fák között. Hogy őszinte le­gyek, még sohasem éreztem magam ilyen verőfényes lelki- állapotban. Nem érintettük egymást, nem csókol óztunk, csak átengedtük magunkat a különös boldogságnak. Az alvó tenger alig látszott, s én bána­tosan gondoltam arrra az új­donságra, arra a csalóka mess- szeségre, amerre a lány hajnal­ban elhajózik. Némán lépked­tünk, a hullámtörő tompám ütemesen morajlott, az éjsza­ka gyorsan tovatűnt Felbődült az első sziréna. A lány ijedten hozzám simult, majd hirtelen kivonta magát ölelésemből és előresietett. A parton a vendégek éppen búosúzkodtak. Az első tiszt kezében a kép és egy csokor virág. A lány megállt előttem, felindultam, gyönyörűen. Nem mertem megölelni. Kezet fog­tunk. ő elindult, aztán hirtelen megfordult, és a nyakamba borult. A kikötősziréna felsírt A kapitány diszkréten eltávolo­dott. Azok, akik a vendégek«! kikisérték, elfordították a fe­jüket. Harmadszor is felbődült a sziréna. Hallottam a révkapitány udvarias hangját, éneklő, lágy francia beszédét: — Itt az idő... kisasszony.. 1 A leány kiszakította magát a karomból, a feljárathoz fu­tott, s kétségbeesetten intege­tett: — ciao;:: A hajó elindult, egyre távo­lodott, látomásszerű lett, aztán a köd végképp elnyelte első és utolsó szerelmemet. A rév- kapitány karon fogott, elindul­tunk hazafelé a ködben, s ne­kem úgy rémlett, nem a sziré­na üvölt, hanem valami szív­tépő hang kiáltja bennem: — Ciao, bambina, cdao, ciao... A művész felkelt a heverő­ről, fogott egy képet, amely befelé fordítva a fal mellett állt és megfelelő világításba helyezve rátette a festőáll- ványra. — Szína.. i — mondta és fel­rehúzódott. Valóban Szina volt. Hónapokkal ezelőtt Málta szigetén, a mesebeli La Valetta városban kószáltunk és hango­san beszélgettünk. Egyszer csak egy szép lány megállít bennünket. A „Splendid bar” piros kapuja előtt álldogált, és szívélyesen mosolygott a járókelőkre. Már messziről észrevettem, de sehogy se szá­mítottam rá, hogy megállít bennünket, hogy felismeri, bolgár tengerészek vagyunk, s elmondja nekünk, járt ha­zánkban, s megindító gyöngéd­séggel, szeretettel emlékszik rá.j. Most láttam Szina arcképét, s arra gondoltam, milyen ki­csi és milyen szomorú is a vi­lág. A művész semmit se tudott meg. De élénk képzeletű, aranyszívű ember volt. Jlmisig, 9 1967. szept. 10„ vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom