Heves Megyei Népújság, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-03 / 208. szám
Móricz Zsigmond tréfálkozik Gácsi Mihály: Könyvégetés Ifjúságunk zenei nevelése IFJÜSÄG és zene egy kicsit összekapcsolódnak egymással. A fiatalság a művészetek közül főként azok aránt érdeklődik, amelyek leginkább „lírai” jellegűek, leginkább telítettek közvetlen érzelemmel; Ide tartozik a zene mellett a tánc és a költészet, vagyis azok a műfajok, amelyek léte és története mindig is összefonódott a zenével. Rajong értük, szereti és gyakorolja. Éppen ezért a művészeti ízlés kialakulásában ezeknek a művészeti ágaknak döntő szerepük van. Az az élmény, amit az ember például a zenében ifjúkorában nyer, többnyire egész életében elkíséri, arra emlékszik vissza szeretettel, mert hiszen a zenével együtt mindig ifjúságára is emlékezik. A zenei nevelést tehát nem lehet elég fiatalon elkezdeni. Nagy zeneszerzőnk és zenei nevelőnk, Kodály . Zoltán egyik alapelve éppen az volt, hogy az első lépéseket már az óvodában meg kell tenni, majd az általános iskolától kezdődően rendszeres zenei nevelést kell nyújtani. A magyar ének- és zenepedagógia ma az ő tanításait követi, s ezen az úton vált méltán világhírűvé. A hazánkban járt külföldi szakemberek mindig a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak zenei általános iskoláink kitűnő munkájáról. Ezekben az iskolákban a gyerekek már egész zsenge korban elsőrendű zenei nevelést kapnak, oyan eredményekkel, ami azelőtt szinte elképzelhetetlen volt. Mit kap mai ifjúságunk a zenéljen? Lehetőségekben csaknem mindent. A zeneiskolák és a zenét tanuló ifjúság száma többszöröse a felszabadulás előttinek, az iskolai zenei oktatás széles körűvé vált, az ifjúsági koncertek gyakorlata az egész országra kiterjedő mozgalommá fejlődött, a rádióban és a televízióban megkap minden jó zenét, amit csak lehet. Mégis azt látjuk, hogy ifjúságunk csak kis részét használja fel azoknak a lehetőségeknek, amelyekkel megismerheti és elsajátíthatja a legmagasabb színvonalú zeneművészetet. A ZENEI nevelés lelkes apostolai, fáradhatatlan munkásai sokszor beszélnek arról, hogy minden eddigi eredményünk ellenére az ifjúság széles rétegéhez nem jut el a jó zene. Most az országos eseménnyé nőtt slágerfesztivál alkalmából különösen szembetűnik az, hogy jelentős rétegek számára csak a táncdal, (s mellette, de még szintén az előbbi „csak”-ba beleértve a s,magyar nóta” és az operett jelenti a zenei táplálékot), s ha a közönség (jobbára az ifjúság) szavazatait megnézzük, abban sem mindig a legjobb, sőt nem is mindig a legmodernebb. Ifjúséptink zenei igényeit a zenei neve- \ Is alakítja, hanem s kömye- \ & is, amelybe beleszületett és amiben él. Ez a „művészettsaociológiai” környezet nem csupán a már kialakultat, a már megszokottat tálalja a számára (például a magyar nótát és az operettet, vagy a hagyományos tánczenét), hanem nagyrészt meghatározza igényeit is. A zene társadalmunkban művészi funkciója mellett igen erős szórakoztató szerepet is játszik. Nemcsak magas fokú szellemi élvezetet nyújt, de szerves része, sőt kiváltója a szórakozásnak, a vidámságnak, a fiatalos jókedvnek, a táncnak, alkalmas kísérője a fiatalok együttlétének, az udvarlásnak és a szerelemnek. Nem találhatunk benne semmi meglepőt, hogy a fiatalság jelentős része elsősorban ilyennek tekinti a zenét, mivel szórakozásra, vidámságra és szerelemre vágyik. S ezt azok a zenei formák, amikkel a zenei nevelés során megismerkedik, nem nyújtják neki, legalábbis nem az 6 igényei szerint AZ IFJÚSÁG zenei ízlésé- ; ben ez az a két hatás megüt- < közik egymással, s a kialakult < ízlés éppen kettőjük eredője; lesz. Különösen éppen a ser- < dülőkorban zajlik le ez az < „ütközet”, hiszen akkor ébred« fel az igény azokra a szórako- < zási formákra, amelyeknek a < zene mintegy kísérő jelensé-; gük. S ezt tudomásul kell ven-; nünk, azoknak is, akik az iga-! zi művészet iránt lelkesedésükben és népünk kulturális« színvonalának emelésében legmagasabbra szeretnék he- < lyezni a mércét. A „könnyű” < műfajokban nem csupa rosszat; találunk, hanem ízléseset, művészit is, — például az < „igazi” dzsesszben, vagy a< beat-zene legjobb törekvései- < ben. A problémát ezen a sí-" kon éppen az jelenti, hogy a< könnyű műfajokban sem mindig jut a legjobb a legszéle- j sebb rétegekhez. Az ifjúság zenei nevelése j ezért szélesebb összefüggés-1 ben egyáltalán nem azt jelen-; ti, hqgy megpróbáljuk min- den erővel visszaszorítani például a tánczene iránti érdek- < lődést (ez úgyis lehetetlen,^ lenne), hanem azt, hogy a két; hatás „eredőjét” igyekezzünk < módosítani. A módosítás lé- < pésről lépésre haladva, az < arányok módosítását jelenti. < Azt tűzhetjük ki célul, hogy < minél többet a zeneirodalom < nagy értékeiből, s minél job- < bat a „pupuláris” műfajokból.; Ez a célkitűzés szerény, de J reális. Lényegében úgy is fo- J galmazhatjuk: növelni akar- ; juk a választékot. Többet aka-1 runk adni az igazi zenemű- J vészeiből, bízva abban, hogy ! akihez — megfelelő körűimé-! nyék között, és előkészítéssel 1 — eljut, az hívévé is szegődik. De nagyobb választékot« kívánunk nyújtani a népszerű műfajokban. Az igénytelenség ugyanis, ami ifjúságunk; egy részét ebben a tekintetben; jellemzi, mindig visszavezet-; hető a „kínálat” egyoldalúsá-< gára. Ha ilyen vonatkozásban1 is megkaphatja a legjobbat, akkor jobban fog szelektálni. AZ ÍZLÉS igazi nevelője természetesen továbbra is csak a legjobb, legigényesebb zeneművészet lehet A zenei nevelés legfontosabb célja mindig is a zenei ismeretek megalapozása, a zeneművészet nagy alkotásainak megismertetése és megszerettetése marad. Ez a záloga a zenei ízlés általános fejlődésének, ez vezethet oda, hogy a „könnyű1 műfajokban is határozott igény ébredjen a zeneileg magasabb rendű iránt. Itt hosszú folyamatról, évtizedek munkájáról van szó, nem gyors rohamról és gyors sikerekről. Zenei nevelésünk eddigi eredményei azonban azzal biztatnak, hogy a jövő munkája is eredményes lesz. Vitányi Iván itták ki. Az a két úr pedig csak fogta, ivott és a bajuszán hagyta a habot. Magyar ember nem törli le, legfeljebb lenyalja... ^■E^mKuaHKsasv ? Legemlékezetesebben akkor tréfált meg, mikor Pesten az „Űri muri”-t adták. Nekem. Balogh Edgárnak és még né- hányunknak jegyet adott a színházba. Mi rajongtunk a regényért, de jóval kevésbé a színdarabért. Le is pocskondiáztuk halkan. Hogy milyen más a regény Rozikája, kifogásultiík Zoltánnét is. a hepiendes befejezést is. Miért próbálkozik mindig színdarabírással? Röviden szólva: alaposan leszedtük a darabról a keresztvizet. De micsoda rémület vett rajtunk erőt, mikor a második szünetben megláttuk, hogy a mögöttünk lévő széksorból lopakodik ki az előcsarnokba! Megrökönyödtünk. — No, most mi lesz? — el akartunk somfordálni, hogy ne találkozzunk vele. De ő megvárt és magához intett: — No, hogy -t.szett, fiúk? Csak hápogtunk, habogtunk, közhelyeket makogtunk. — Mindent hallottam... Mögöttetek ültem — kuncogott — Őszinte kritikára voltam kíváncsi. Majd a föld alá süllyedtünk zavarunkban. Rettenetes volt. De ő elmosolyodott. — Megtudtam, amit akartam... Egyet értsetek meg: kell a színdarab is, hogy új regényt írhassak. — Majd komolyra fordította a szót: — Család, feleség, gyerek, a kér tészné... Nekem hét nőt kell eltartanom. Leforrázva, meghatódva néztük a cipőnk orrát. Győry Dezső Äo\D Huszonöt éve — szeptember 4-én — hunyt el Móricz Zsigmond, a magyar realista prózairodalom kimagasló képviselője, T gyerekek, hogy ha hatalmas nm ilirttr»!/ men urakhoz alázatos folyamod- UIIUIJUIUK meg, ványt írunk> a megszóiításban minden szót nagybetűvel kell kezdeni. így szólott a tanító úr, rektor bácsi utódja, és felíratta elibünk a fekete táblára: Például: „Tekintetes Tanító Ür!” Azóta mindig nagy betűvel jut eszembe a hatalmas tanító úr, ha nem írok is hózzá alázatos folyamodványt. S most, hogy emlékezni akarok róla, pennám a régi res- pektussal írt nagy betűvel minden szót... a régi eskola úgy maradt rektor bácsi nélkül, B 120nV az üres csigahéj az árokparton. A gye• rekek darabig eljátszogatnak vele, de már nem él, se nem árt, se nem használ, s utoljára is az a sorsa, hogy rossz helyre kerül; egy nagy csizma rátapos és úgy szétmegy, mintha sohse lett volna. Nagy gyűlések, tanácskozások után új tanítót választottak. Előbb kijöttek a kövér urak, az esperes meg a többi vaskalapos. Megállották az eskola előtt, csóválták a fejüket, a pápaszemet levették, megtörölték fehér zsebkendővel, újra feltették, és megint csak csóválgatták a fejüket. Mi, gyerekek, mindjárt gondoltuk, hogy a megtörölgetett pápaszem is csak olyannak mutatja az eskolát, mint azelőtt volt; A vastag fekete urak ott mentek el mellettünk. Én hallottam, mikor egy így szólt a pap bácsihoz: Az öreg ház udvaráról kivágták a két vadkörtefát, árkot ástak, abba falat építettek, magasra. A fal teteje egy szinten volt a régi iskola kéményén a gólyaf észekkel. Még árra hosz- szú gerendáikat, szarufákat húztak fel. Azután beasindelyez- ték fekete palatáblákkal. Az egész falu ott dolgozott tavasztól őszig. A gyerekeknek sose volt jobb dolguk. Bitangolhattak, amerre nekik tetszett. A Tisza partján fürdés közben beszéltük meg a jövendőt. Nagyon jől éreztük magunkat, hasalva a forró Tisza- iszapban, a langós kanyarulatnál. Semmi bú, semmi baj. Se tanító, se lecke. Még az édes szüléink is örültek, ha nem lábatlankodtunk. Bárcsak mindig így tartana! De Nyilas Lajkó egyszer jós arccal felemelkedik az iszapból. Fekete volt, mint az ördög, és mint a jóslat, amit mondott: — Meglássátok, pulyák, hogy jajkeserves lesz még ez a jó élet. Azt mondom én nektek, megsiratjátok még a rektor bácsit, mint... — itt megakadt, de kivágta magát —, mint Fóri Pista előre megsiratta a minap, hogy bárcsak megverte volna már az anyja... A nevettünk rajta, pedig Nyilas Lajkó nagyobb Akkor ■’°s v°k> mint a görögök jósai, akikről annyit kellett később tanulnom. Még az iskolán ablak se volt, már ott volt az új tanító úr; Magas, sovány, fekete úr volt. Görcsös bot volt a kezében, sárga és bütykös. Iszonyúan fájt volna az ütése. A tanító úr szeme olyan, mint az áspiskígyóé. Mindig a „magasabb pedagógiát” emlegette, és mindig megmagyarázta, hogy miért nyájas vagy miért szigorú hozzánk. \ — Gyermekeim! — mondá legelső beszédében, amit hozzánk intézett —, bennem atyai barátot fogtok találni; erényeiteket megjutalmazom, jótulajdonságaitokat kiművelem... de bűneiteket gyökerestől kiirtom, s lelketek rossz vonásait lecsiszolom, mint a gyémántcsiszoló, aki a földszínfl alanyból királyok csillogó diadémját állítja elő... Egyébre nem emlékszem, de ez sajátos módon megragadt a fejemben. Sajnos, én már csak egy évig voltam műhelyében, s így nem sikerült neki belőlem, a földszínű alanyból, királyok csillogó diadémját állítani elő. Csak a többi kis mocskos lurkón gyakorolhatta kedvére művészetét. o ez a művészei-! A modern pedagógia nagy felfedezéseivel itt ismerkedik meg legelőször, s — Kezeket -pádra! ' S erre a jelszóra mint egy ropogó sortűz csaptuk tenyerünket a padra. S tízszer-hússzor egymás után, míg egyön* tetű nem lett a csapkodás. — Felállj! — Leülj! — Jobbra nézz! y — Egyszerre! A nagy magyar regényíró akármilyen komoly és magá- bazárkózó természet volt, tudott tréfálkozni is. Átható tekintetű, kék szeme körül ilyenkor finom ékbe szaladt össze néhány ránc, és alig észrevehetően fölfelé rebbent vaskos bajusza vége. Nevezetes felvidéki előadó- kőrútján, 1927 tavaszán látogatott el Rimaszombatba, má sodik feleségével, Simony! Máriával. Ady-vita zengett £ „Gömör” hasábjain, a konzervatív püspöki udvar és a vol megyei urak bojkottra készü lődtek. A fiatalság fejedelm: fogadtatással, három deputáci- óval, felvirágozott négyesfa gattal és fáklyás zenévé húzta keresztül a gyepesfejűel botrányos tervét. A Rima-parti városban dél után az egyetemisákkal város nézésre indult Á kirakatoka és az árakat vizsgálgatta A művésznő a szállóban pi hent Mi nem nagyon lelkesed tünk második házasságáért Azt a fiatal színésznőt „gon dőltük” neki, akivel a fánu szóba hozta. Móricznénak pe dig csupán Jankát ismertül el. A hosszúra nyúlt séta utál hazakísértük a szálló Ifepujáig A kézfogások után hátrave tette a fejét, botjával oldal szúrt a járdára, és körben já ratta rajtunk a szemét, átható, szúrós nézésével. — Hát a művésznő? Megfeledkeztetek róla? Nem értettük, zavartan, ősz szemeztünk. — Mit üzentek néki? S< virág, se semmi? Irultunk-pirultunk. De nen válaszoltunk. És megjelent arcán a huncut mosoly: — No, nem baj, majd én.. — nyúlt a felöltője belső zse I bébe és előhúzta a Ids ibolya WVWAVVWWóMW/VVWVWWMi . — Barátom, nem eskola kell már manapság, hanem iskola. HíSZen lett Is iskola az eskola helyén.' csokrot, amelyet órákkal az>- előtt a piac sarkán vett. — Azt mondom majd, ti küldjétek! — és faképnél hagyott bennünket. Mikor országos reakciós hajszát kiváltó prágai látogatásakor engem megkért, hogy legyek kalauza, kötelességsze- rűen a magyar követséget is fölkereste. Akkor már sok magyar élt a fővárosban. Még volt két óránk, beültünk p Blauer Sternbe. Sokáig diskuráltunk komoly témákról. Hogy javasolni fogja a követnek: létesítsenek Prágában „Magyar Házat” magyar vendéglővel, nyissanak óvodát, magyar elemi iskolát. Néhány asztalnál már gyülekezni kezdtek az étterem vendégei. — Megmondom, melyik asztalnál miféle náció fiai ülnek — mondta pajkos hangon és felém vágott a szemével. — ' Kitalálom. Elhiszed? Kez■ dem... Félreeső sarokban ültünk. A ■ beszélgetések hangfoszlányai ; sem hatoltak odáig. Kíván■ csian vártam. — Annál az asztalnál — mutatott balra —, azok csehek... Amott, két asztallal odébb meg németek Igaz? Ellenőriztük a főpincérnél. Eltalálta. — És annál az asztalnál — bökött az-áliával egyszerre a túlsó sarokra — magyarok. Odanéztem. Megint eltalálta. Megismertem az egyik gö- möri magyar „szenátor”-t. — Ördögöd van, Zsiga bátyám? Hogy találtad ki? Kurtát, kedveset nevetett. — A csehek a krigliket ösz- szetólva koccintottak a sörrel, és az a bajszos a kezével letörölte a babot. A németek ivás előtt a mellük elé emelték a korsójukat, csak aztán
