Heves Megyei Népújság, 1967. augusztus (18. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-27 / 202. szám

1/ emény fóbiába kötött ** műalkotások, egész­vászonba vagy félbőrbe fog­lalva sorakoznak itt a fal mellett; tárlat ma már mind- dem otthoni, könyvtári köny­vespolc: könyvillusztrációk ki­állítása. Vagyis igen színvona­las, igen tartalmas képzőmű­vészeti alkotások gyűjteménye. József Attila-versekhez készí­tett rézkarcok és Karinthy-kö- tetekhez komponált karikatú­rák, verseskönyvekbe fűzött színes kis festmények és re­génylapokat váltó rajzkompo- ziciók — a mai vásárló már régóta hozzászokott ezekhez az élményekhez, s eleve ilyes­félét vár, ha kezébe vesz egy új könyvet Legtöbbször nem is csaló­dik: könyvkiadásunk és nap­jaink grafikusiművészete gon­doskodik újabb élményekről. A két gondos „tárlatrendező'’ évek óta olyan eredménnyel dolgozik, hogy a mai könyvil­lusztráció nemcsak a korábbi évtizedek termését múlja fö­lül, a külföld tiszteletét, elis­merését is kivívta: könyveink; könyvillusztrációink több di­jat nyertek külföldön. Mi az illusztráció feladata? Díszítés? Azért készül, hogy e nyomtatott oldalakat változa­tosabbá tegye a képzőművé­szet színeivel, vonalaival? Ennyi cél kevés lenne önma­gában mai művészeinknek. Vagy az irodalmat segíti a rajz, hogy az olvasó könnyeb­ben elképzelhesse, megérthes­se, amit az író írt? Szomorú lenne, ha csak erre vállallmz- nék: szegénységi bizonyítvány a segítségre szoruló irodalom­nak, kényelmetlen „segédmun­ka" a mankóként használt képzőművészetnek. Az első európai könyvekben* a kódexekben és az ősnyom­tatványokban ilyesféle felada­tokat is betöltött a betűk kö­zé komponált rajz, festmény. Virágmintájával körbefonta a kézzel írott kódexhasábokat, iniciálé-színeivel élénkítette a betűsorok monotóniáját is. Vagy — különösen a középkor végi Biblia Pauperumokban, a szegények bibliáiban — me­sélt az illusztráció: szöveg he­lyett, képről képre mondta el igen pontosan — hasonlóan a mai újságok képregényeihez — a történetet, hogy az olvas­ni nem tudó nép is megértse, megtanulja a szentírás példá­zatait. A modern illusztráció — nálunk is, külföldön is — más feladatra vállalkozik, s a fen­tiekre kevesebb gondot fordít. Hiszen — így gondolkodik a modern illusztrátor — ha az író szövegét önmagában nem lehet megérteni, ha az irodal­mi mű rajz nélkül, önállóan nem érvényesül, hiába a leg­jobb rajz. S a ma olvasója a virágdíszt sem igényli különö­sebben a könyvben: sietve művelődik, gyorsan olvasható könyvet kíván. Mi maradt hát az illusztrátornak? Az írott művészet átdolgo­zása, értelmezése, ha úgy tet­szik, hangszerelése. Olyan mű készítése, amely megmarad az ceuSvSldé Jártuk a falukat, kisebb vá­rosokat. Csakhogy, uram, a Franci már nem volt a régi. Valahogy elment a kedve mindentől. A nőket is meg­utálta, pedig jókiállású fickó volt. Egy-két hétig még csak bírta őket valahogy, de aztán mindet elzavarta. Pedig akad­tak közöttük rendesebbek is. Aztán valamelyik kis ócska faluban meglátott egy céllö­völdét. Egy csóró öregé volt, kopott bádogíbódé, néhány vi­harvert puska. Néhány napig kerülgette a Franci, szólt az öregnek egy-két szót, ment tovább. Aztán egyszer meg­látták, hogy kipróbálta az egyik puskát. Nehezen ment nein a célzás, mert említet­tem, hogy a bal karja félig bé­na volt, nem tudta kiegyene­síteni. Nehezen ment neki a célzás, de próbálgatta sokáig. Egyik este megalkudott az öreggel. Nem tudom mennyi­ben egyeztek meg, de busá­san fizetett a kócerájért. Ez lett neki a mámája, ez a céllö­völde. Mindenhová hurcoltuk magukkal, pedig alig hozott valamit. De a Francinak na­gyon tetszett. Különösen volt egy figura, egy oroszlánfej, amelyet ha eltaláltak, nagy zörgéssel leszaladt és üvöltött egy hatalmasat. Ezt nagyon nehéz volt eltalálni. Nagyon kicsi volt a célgömbje, alig lehetett látni. Véletlenül ta­lálta él egyszer-kétszer vala­ki. Nem is hiszi, uram, a Fran­ci ezzel szórakozott. Órákig gyakorolta magát a célzás­ban. Sokszor lámpával csinál­ta, pedig drága volt a petró­leum. Bezzeg másra üvöltött, ha pazarolta. Az elején se­hogy sem ment neki. Nem tud­ta eltalálni. Mindig mondta, hogy ehhez külön érzék kell, külön tudomány. Meg ész és türelem. Megmondom, uram, a háta mögött röhögtünk raj­ta. Hogyne, amikor a híres Két Brown egyike, sokak sze­rint a jobbik, egy ilyen hü­lyeséggel szórakozik. De ő volt a főnök, azt csinált, amit akart. Lassan aztán szétszéledt a trupp. A jobbak elmentek, újak nem nagyon jöttek, ke­vesebb lett a néző, tyúkok he­lyett paprikás krumplit et­tünk hetekig. A gyengébbek még kitartottak egy ideig, d< lassanként ők is más helyet kerestek. A végén alig hár­man maradtunk. S nehogy azt gondolja, uram, hogy ez el­gondolkoztatta volna Francit, A fenét. Eszébe se jutott, hogy csináljon valamit. Hagyta, hogy minden menjen a maga útján. A vésőn mi is kiváltunk, eeve­OSVÁTH GABOR: rpúí>ZÍS Almomban a milói Vénusszal voltam. Csonka bárjával átölelt, míg én Beletúrtam kőhajába és csípőjén Hagytam ujjlenyomatomat, így lettem bűnöző: Gondjaimat Nyilvántartásba vétető. (Csont István ülusztrációja) dül maradt. Áz állatokon más? régen túladott, én meg meg­vettem a ponyvát és a poron­dot. De a céllövöldéhez ma­kacsul ragaszkodott. Szinte úgy látszott, mintha örült is volna az egésznek. Tetszett neki, hogy egyedül maradt a bódéval. Sokáig nem találkoztam ve­le azután, csak hallottam, hogy járja a falukat, felállítja valahol a rozoga tákolmányt, nézi, hogy a parasztkölykök, meg a suhancok célba lőnek. És oktatta őket, uram. Ok­tatta. Elmagyarázta, hogy kell fogni a puskát, hogyan kell célozni, teljesen bedilizett. Meséltek azt is, hogy valaki többször is eltalálta az orosz­lánt. Azt, amelyik elbődült, ha valaki eltrafálta. A Franci annyira örült neki, hogy a fic­kó ingyen járhatott hozzá. Délelőttönként meg ő lövöl­dözött. Fogta a puskát és sor­ban megcélozta a figurákat. Amikor végzett valamennyi­vel, akkor az oroszlánt cé­lozta meg. Hosszan, alaposan. Azt mondják, a végén belejött. Minden lövése célba talált. Nem tudom, uram, maga hogyan ítéli meg, de szerintem ez az ember teljesen meg­őrült. Az évek elmúltak fö­lötte, pénze, ami volt, elköl­tötte, sohasem nősült meg. Pedig nekem elhiheti, uram, hogy a család a legfontosabb. Hárpiák az asszonyok, de hát kell, aki mosson, főzzön az emberre, ö meg magányosan éldegélt. Utazni már nem tud, hát tábort vert itt a város szé­lén. Egy nyomorult lyukban lakik, rongyokban. Hajnalban már kiballag a bódéjához, ki­nyitja, várja a vendégeket. De hát ki lő ma már célba, uram? Ha néha nem vinnének ne­ki valamit, hát fel is fordul­na, Valaki azért mindig meg­szánja. De hát élet ez? Vár, vár, ki tudja, mire. S nem is gondolná, elégedett, öröm ne­ki, hogy célba lőhet. Néha elő­veszi valamelyik mordályát, s céloz. Az oroszlánt, ame­lyik valamikor üvöltött. Ma már csak nyekeregni tud. S ha eltalálja (mindig eltalálja), örül, mint a gyerek. Néha beszélgetünk róla a régiekkel. Szánják az öreget, a híres Két Brown egyikét, ta­lán a jobbikat. Én megmon­dom őszintén, nem nagyon saj­nálom. Néha viszek neki egy kis ennivalót, de ez minden. Családom van nekem is, elég róluk gondoskodni. A testvére? Azt mondják, meghalt már. Valahol Róma mellett, egy kis faluban. Én nem tudom hol, nem nagyon ismerem a földrajzot. Mi a véleményem az öreg­ről? Nehéz ezt szavakba fog­lalni uram. Csak annyit mond­hatok, így jár az üzletember, ha elkapja a szenvedély... Kapóst Leveote. míg önök fedezetünk alatt mesterien visszavonultak és jól tartották katonáikat Magyar katona: Nem érkeztek meg karácsonyi csomagjaink (a német katonára mutat) nem adtak ezek vagont Német katona: Heil Hitla karácsony előtt már a zabszállítás folyt (szünetet tart) lovaink nem ették / a marmeládot nem ropog (a német katona elveszi a magyar botját és a magyar katonára támaszkodik a zenekar rázendít az O Tannenbaumra — majd zenekísérettel kivonulnak a színről) Magyar tiszt: (a német tiszthez) Magunk közt szólva , ön érti ezt frontjaikra ömlött a karácsonyi zab pedig lótáppal tömve voltak depóik Már egy karácsonyi zabszem sem fért el Német tiszt: Ha szigorúan a háborús matek alapján nézem a helyzetet egy közepes ló többet ért ebben a háborúban mint egy közepesen képzett . katonájuk Szóval ezen az állati . színvonalon harci méneink enyhe hasonlattal keményebben helytálltak mint tartaléké« tisztjeik Magyar tiszt: Vagy mint önök ott a szomszédban Német tiszt: Személy szerint rám gondol Magyar tiszt: Ugyan már kérem Sztálingrádra Rendező: Menjetek a fenébe ha ezt belekeveritek holnap estig se lesz vége az előadásnak Magyar tiszt: (pof álcát vág éj hangtalanul csak nehezen áll át hogy a megbeszéltek szerint folytassa az előadást) Áttekintve ezt a frontszakaszt (a szovjet tiszthez) ön megérti csoda nem törénhetett Megszállásunk fátyolszerű volt s ha számításom sematikusan optimisztikus egy emberre harmincöt méter arcvonal jutott Aknavetőink a hidegben megbénultak elfogytak repülőink Páncéltörőink hatástalanok Szovjet őszt: Magyar tiszt: Német tiszt: Szovjet tiszt: Magyar tiszt: nehézfegyvereinket szétlőtték Előzetes számításaink ellenéire a szekerek mindezt nem pótolták embereink már otthon gyengén táplálkoztak Sem hazájukban sem a fronton nem gyűlölték az ellenséget nincstelen kisemberek nem érezték a háborút Odafagytak a földhöz miközben már lógtunk a levegőben Van önnek meteorológiai jegyzete azokról a napokról Nincs Halt nekem van (előhúzza jegyzetét) legyünk precízek (mintha összeadna valamit a papíron) a támadás hetében a napi középhőmérséklet mínusz harminckét fok Köszönöm így volt Magam akartam ellenjegyezni Ép ésszel mondom az ilyen botrányos időben ez a hadsereg alkalmatjan a frontra de alkalmas a pacifikálásra Német tiszt: Hadsereg amely csak békében használható Magyar tiszt: Ügy van például emlékszik ön milyen béke termett pacifikálásunk nyomán ott lenn délen Újvidéken Német tiszt: Ez az látja ez nagyon katonás ez a pacifikáit béke Magyar tiszt: Tud valami jobbat Abban a farkasordító fagyban semmiféle vonalat nem lehetett tartani huszonnégy órán túl nem bírtuk a konkurenciát a sztalinorgonákkal A támadást követő második nap reggelén embereink sírtak a hidegtől önök pedig levonultak térképünkről (a német katona átvonul a színen) Német tiszt: Ez természetes a visszavonuló hadseregnél nem azt a részt kell fedezni amely már úgyis elveszett Német katona: (mielőtt a térkép felőli odalon lelép a színről visszaszól) A zenekar eljátszhatna • gyászindulót eredeti vers, regény* novella hangulatánál, gondolatainál, de kiegészíti, gazdagítja azt a maga eszközeivel. „Az éjjel hazafelé mentem, s éreztem, bársony nesz inog” — írja a költő. De a grafikus nem raj­zolja meg a hazamenést, hiú remény, hogy ezt jobban fel­idézhetné József Attilánál. In­kább olyan hangulatú rézkar­cot komponál, amelyben fe­szül a Hazám szonettjeinek hatalmas patrióta-érzése, ví­vódása. A modern illusztráció is sok. féleképpen gazdagítja. A réz­karc finom eleganciájával és az ecsetrajz lágy vonásaival, a színes illusztráció vidámságá­val és a fametszet komor, fe­hér-fekete ellentéteivel; ezer­nyi eszköze van a könyveSpoi- ci tárlat alkotójának. S van egy nagv előnye: mű­ve olcsó és mindig a közön­ség, az olvasó közelében — éppen csak le kell emelni a polcról. Ma, amikor minden korábbinál több a jó könyvil­lusztráció Magyarországon, amikor mind több házban ta­lálni ilyen „könyvespolci tár­latot”, különösen sok ember­hez jut el a jó művészet. A legjobb művészet, hiszen a kritikusok egybehangzóan ál­lítják, hogy a három képző­művészeti ág közül, a festé­szetet és a szobrászatot mesz- sze megelőzi napjaink magyar grafikusművészete, amely va­lóban „világszínvonalon” al­kot. Tehát világszínvonalú grafikákat ad könyveinkhez. És aki megszokja a jó raj­zot a nívós könyvben, legkö­zelebb talán nem vesz csap­nivaló festményt, ízléstelen porcelán szobrot R. G* Tarlat a könyuespoBcon oroszlánszelídítő és Vang Lui, a kigyóember. Szóval, nagy társulat volt, uram. Minden remekül ment, s nem túlzók, ha azt állítom, hogy7 dőlt a pénz. Nagyváro­sokba jártunk, s néha-néha külföldre is. S nem is gon­dolná, uram, hogy mi követ­kezett. Az egyik Brown, az idősebb, nem a Franci, a cél­lövölde®, ráakadt valami ócs­ka kis nőre, s megszökött ve­le. Olyan volt az egész, mint valami röhögtetős regény, de hát az élet nem riad vissza a regénytől. Szóval, az idősebb Brown lelépett a nővel, s egy pilla­natra pácban maradtunk. S gondolhatja, uram, hogy a baj nem jár egyedül. .Szereztek valami légtornászt, olyan, akit év közben is le lehetett akasz­tani a szögről. Persze, nem ment a dolog. Hiába gyako­roltatta a Franci, nem tudott igazán belejönni. Az egyik próbán aztán be is ütött a balhé. Rosszul számították ki az ívet, a kezük kicsúszott egymásból, g a Franci lezu­hant. Először a hálóba, aztán a földre. Fél karjára nyomo­rék lett. S aztán néhány hét alatt szétesett a cirkusz. Elmentek a nagy nevek, alig néhányan ma­radtunk a jobbakból. A Fran­ci egy kisebb társulatot szer­vezett, de ő persze már nem tudott fellépni, csak igazgatta a cirkuszt. Még azért így is el­boldogultunk valahogy. Hogy ki az az öreg, ott kint a városszélén; a céllövöldós bódéban? Nehéz erre egy mon­dattal válaszolni, uram. Mert nehéz ám kiismerni az élet útjait. Én magam sem hittem volna, hogy Bongóból, a hí­res zsonglőrből éjjeliőr lesz valamikor, s itt kell senyved- nem ezen az átkozott fatele­pen. Ilyen a művészsors, ked­ves uram, kiszámíthatatlan. A fényből az éjszakába csöppen­tem, a reflektorok helyett most zseblámpával járom a telepet, hogy él ne lopják a rönköket, a deszkákat. De nem is mondom tovább, uram, tudom, hogy nem kíváncsi az életemre, hát akkor az öreg­ről beszélek inkább. Maga még gyerek volt ak­kor, s nem valószínű, hogy hallott volna a Brown cir­kuszról. Cirkuszi berkekben annál többet került a szóba a nevük. Mert ketten voltak, a két Brown. Igazában Ba­lázsnak hívták őket, de abban az időben is jobban kedvelték az ilyen idegenes neveket. Ezért választották ők is. Ar­tisták voltak, légtomászok. A cirkusz is az övéké volt, ők vezették. Nagy társulat volt, tele jobbnál jobb nevekkel. Elég talán, ha Bongóra hivat­kozók, a híres zsonglőrre, aki én voltam valamikor, uram. Aztán a Carno testvérek, a há­rom zenebohóc, Sidney* az

Next

/
Oldalképek
Tartalom