Heves Megyei Népújság, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-11 / 161. szám

EGRI NYÁR Két kiállítás a Gárdonyi Géza Színházban Az Egri nyár júliusi programjában két kiállítás nyűt egy időben a Gárdonyi Géza Színházban: vasárnap délelőtt a mai magyar iparművészek egy értékea gyűjteményét és az egri származású fiatal festőművész, ifj. Kátai Mihály mun­káit láthattuk egymás szomszédságában. Ifi. Kátai Mihály Kiállításának anyaga Buda­pesten már tavaly sikert ara­tott. A félszáznál több alkotás így, együtt, egységes hatást vált ki a szemlélőből. Valahogy az a benyomásunk, mintha egy erős, túlfűtött egyéniség széles gesztusokkal, hittel, meggyőző­déssel, élményeinek hatása alatt mondaná el az időben és térben eddig megtett utazá­sainak történetét. Nem véletlenül említünk átázást térben és időben. Év­ezredek előttről lépten-nyomon élénk áll itt a faun, ez a kis szarvakkal és nagy elevenség­gel mosolygó ember-állat, amely, vagy aki, a görög regék bájos világát idézi és azt az életörömöt, amely oly magától értetődően uralkodik ezeken a képeken. Két nagyobb méretű alkotásán — a Triptichon I. és II-ről van szó — félreérthetet­lenül vall a művész, hogy ez a mediterrán ég alól származó faun-élmény fiatalságának je­lentős tartalmi része. A faunok virágokból születnek — vallja az egyik tábla — és a művész gyors vonalakkal, színfoltok­kal örökíti meg ezt a képzelet­ben is nehezen utolérhető át­változást A faun-élmény szom­szédságában sok-sok változa­tában áll a nő. Álmodó fej, Nő pirosban, Nő rézfólián, Krisz­tina feje ezüstben, Nő fehér szemekkel, Ezüst fej csilagok- kal, Zsuzsánna és a két öreg csak utat jeleznek a Fantázia címet viselő finom vonalú ál­ló női akthoz. Ennek a fejét szemérmesen oldalra hajtó nő­nek a karján hangulati foko­zásként és a szerelmes gondo­latok jelenlétére utalva ott ül a kis faun. S ebbe a női arc­képsorozatba beleillik sajátos módon az a madonnafej is — az Ave post secula című kép­ről van szó —, amely az első keresztény századok mozikok­ból kirakott asszonyideálját, a nőnek elképzelt jámbor égi mását, idealizált vonásait mu­tatja nekünk. A Párkák, az Etruszk-fej, a Hermes táblája, a Skorpió táb­lája, a Bábeli torony — talán a kiállított anyag legértéke­sebb darabja —, a Salome, a Csillagjegyek győzik meg iga­zán a szemlélődöt arról, hogy a fiatal művészt milyen hatások érhették tanulmányai, eddigi élete során. Saját jellemzését, önarcké­pein is utazásokhoz és a fau­nokhoz köti, mert a mozgás és a csintalan útitárs jókedve veszi körül a művészt S hogy ez a fogalmazási tor­na, ez a nyelv nem véletlen, hanem — ha úgy tetszik — fi­lozófiai gyökerű, arról a táblák Mai magyar A mai magyar iparművésze*, kerámikusok, ötvösök, üveggel dolgozók és a textil festésé­nek, mintázásának művészei gazdag anyagot állítottak ki Egerben. A legteljesebb név­sort talán a kerámikusok hoz­zák, akik között Bod Éva — már láttuk gyűjteményét Eger­ben — Gádor István, Gorka Géza, Gorka Lívia, Németh János és mindenekelőtt Kovács Margit a legkiemelkedőbb egyéniségek. A vázáknak, tá­laknak és készleteknek ebben a sokszínű, sok stílusú sorako- zásában külön értéket kapnak a figurális kompozíciók, mert a figurában az alkotó szelle­mességét és szellemét is felfe­dezhetjük. Itt és ebben Kovács Margit kerámiái vezetnek. Ju- dása, Vénkisasszonya, a Három királyok és a Térdeplő angyal címet viselő kerámiája e műfaj maradandó szépségei közé tar­toznak. Az ötvösmunkák között Bar­iba Éva ízléses és finom min­feliratai nyilatkoznak. Aho­gyan az elmúlt korokban, a templomok falán megjelenő képeken a kor és a hit igazsá­gát hirdették idézetek és rövid szólások, úgy írja képeire ifj. Kátai Mihály a benne el nem múló hatást kiváltó és belőle ábrázolást kikényszerítő szö­veget: a művész gondolkodásra késztet, hogy formáiban ne csak ábrázolást lássunk, hanem a meggyőződést, a hitet is érezzük ki alkotásából. Nem véletlenül fest ikonokat sem a művész, s ezzel a megjegyzés­sel már utaltunk is stílusára. Csak a lényeges vonásokat veti fel, azokat is sajátos szemszög­ből nézve, a kifejezni szándé­kolt élmény és gondolat miatt — stilizáltam Egy értékes festőegyéniséget ismert meg az egri közönség. Témái és hangvétele — tech­nikai megoldásai mellett — a fejlődés, a kiérlelődés széles távlatait nyitják ifj. Kátai Mi­hály előtt. iparművészek tájú láncaira figyeltünk fel. Érdekesnek találtuk Bokor Nelly Női fejét, Engelsz József függőit és falikép-tervét, ízlé­sesnek Máté János Háromágú gyertyatartóját, Perez János Nagyszoknyás lányát, Soltész György fémfiguráit és Terén Margit fémszelencéit. Szabó Erzsébet és Pauücovits Pál üvegmunkái mellett élénk érdeklődést keltenek a textil művészei Barabás Klára le­veles muszlinja, Búzás Árpád vörös-fekete faliképé, Fett Jo­lán fekete-fehér gobelinje, a Nő virággal című kompozíció épp­úgy vonzza a szemlélőket, mint Gulyás Zsuzsa kézzel festett faliképé vagy barna-fekete fes­tett függönye. A dekoratív anyagok közül Solti Gizella gobelinjeire (Táj, Deszkaváros, Vitorlás) és Takács KataMn értékes munkáira. A két kiállítás — máris si­ker — az Egri nyár jelentős eseménye. (farkas) OOBOZy IV1R 20. Dornics estéből négykézláb- ra áll, csendben, nyöszörögni se tud, állkapcsa lóg, szája sarkából véres nyál folyik. Tarba szétlök minket, a rin- gyó anyjukat, adok én nekik. Deső rákiált, itt maradsz. Tar­ba szeme vörös, de főhadnagy úr, ezt csak úgy bámulni, a kutya úristenit... Itt maradsz! Fésűs Járó dühöng, ha neki fegyvere volna, tudná, mit te­gyen. Deső megvetően feleli, hogyne, egy szál puskával ki­irtanád a csendőröket, aztán az egész őrsöt, a nyilasokat, a németeket, a vezérkart, hát miért nem szaladsz, tessék a pisztolyom, ha olyan veszett nagy hősködés dúl benned. Ezek is csak a dolgukat teszik, dormögi Borki, ez a dolguk, ezt parancsolták nekik, Fésűs Járó karót ránt ki a helyéből, kettétöri a térdén, földhöz vágja tehetetlen mérgében. Sitkény jön a cselédházak felől, degeszre tömött vászon- tarisznvát lóbál. Amint meg­pillantja a még mindig négy­kézláb álló Dornicsot, a kitárt kapu szárnyába kapaszkodik, berogv a térde. Badalik azon­ban elébe siet, karon kapja, fel tuszkoüa a szekérre, te mégy, ez az állat elbánt ma­11 Wnfúsm 1967. július IX., kedd gával. Meleg kabát sincs raj­tam, és a zsebemben egy kraj_ cár... Mozgás, ne kezdd te is, de azt megmondom, a lovakra vigyázz, mert lenyúzom a po­fádról a bőrt. Sitkény hallgat, szélütötten ül a bakon, fogja a vászontarisznyát. Gondolom, elkeseredetten átkozza szolgá­latkész fejét, maradt volna otthon, ha már elpucolt. Indu­lás, mondja a báró, a hintó­hoz megy, nem nézve senkire. Vasderesét Sitkény szekere mögé kötik, a saroglyához. Az öreg inas szalad ki a kastély­ból, kezében szíjjal átkötött, fekete bőrönd, vékony fekete felöltője lobog rajta, mint a palást. Méltóságos uram, méltóságos uram. Gáldy ki­dugja fejét a hintó ablakán. Nem, mondja kurtán, a te ko­rodban maradjon az ember, ahol van. De méltóságos uram, hogy is lenne az, nélkülem... öltözni se tetszett egyedül, még soha, méltóságos asszo­nyom, ne tessék engedni... A báró int, a kocsis a lovak közé csattint. Badalik gör- nyedten áll a feljáró előtt, ka­lapja a kezében. Ki üt a nap, a víztorony bádogteteje fehé­ren ragyog. A szekerek csi­korogva gázolják a sárga ka­vicsot, itt nem volt szabad szekérnek bejárni, minden reggel gereblyézték az utat, e vasderes nyerít, ránpatia a sa- roglyát. A két csendőr lépés­ben követi á menetet. József csak áll, fogja fekete bőrönd­jét, aztán leteszi a kavicsos út­ra, ráül. Mint akinek nincs többé útja se előre, se hátra. Sajnálom. Talán jobban is mint Dornyikot. A törött áll­kapocs begyógyul, az eltaszí- tottság soha. Szemmel követi a lassan távolodó kocsikara­vánt, ül a hűvösen szikrázó napon, a kései ősszel dacoló zöld bokrok között, mint egy csüggedt, öreg, fekete madár. A cselédek feltámogatják Dornicsot, viszik a kúthoz Szaladjatok orvosért, kiabálja valaki. Domicsné, mihelyt kö­zelről meglátja az ura arcát, elvágódik, nyögve, sovány tes­te szárazon csattan a földön. Jó lenne valakit elcsípni a cselédek közül, izennék Klári­nak. De mit is? Hogy itt va­gyok a közelében, meg nem izenhetem. Élek? Semmi ba­jom? Ostobaság, nem is ezt kí­vánom, semmi izenet nem he­lyettesítheti Klári ruganyos testének közelségét. Düh lob­ban benem, az istenit, egyszer sem feküdt le velem, ha itt kellene megdöglenem ezen az átkozott szőlőhegyen, kielégí­tetlenül vihetném magammal a pokolba ezt az egész, régóta gyötrő, szomjú megkívánást, egy lépéssel a beteljesülés előtt. Kiskarácsony, nagykará­csony. Miért jut eszembe már má­sodszor ez a dal? Klára ne­héz, fehér moiré esküvői ru­hát tervezett magának, föléje fehér bundát, napokig elbibe- lődött vele, felül magasan gombolódó, zárt nyakban vég­kritikusi gondok Egyszer már az önmaga ál­tal „felkent” kritikus töpren­gő problémái is szóba kerül­hetnek e rovat keretein be­lül. Kiváló alkalom ez a mos­tani hét vége, amikor... De ne vágjunk a dolgok elébe! A tévé kritikusa is éppen ott ül a képernyő előtt, mint a sok millió néző, szórakozik, vagy bosszankodik, ásít vagy éppen uram bocsa’, el is al­szik a műsor alatt, hogy az­tán gyorsan felriadjon, mert neki nem elég, hogy valami rossz, neki arra is szüksége van, hogy végignézve e rosz- szat, megkísérelje elmondani: miért? Mint ahogy azt is fej­tegetnie illik, miért volt pom­pás, kellemes egy másik prog­ram. Lehet, hogy nagyon jól szórakozott, ám mégis, amikor az írógép elé ül, összeráncol­ja homlokát, mert a spontán véleményét csak szűkebb kör­ben elmondó nézőből kritikus­sá vedlett át, akinek leírt gondolatai — ha azok termé­szetesen gondolatok — ko­rántsem néhány baráthoz, is­merőshöz szólnak. A színházban, fca a kritikus hangosan nevet, utána ijed­ten körülnéz: ki látta? Mert mi sem kellemetlenebb, mint harsány hahota után, szúrós megjegyzésekkel illetni — még jogosan is — a látott da­rabot. Ám otthon, a képer­nyő előtt, a szűk családi kör­ben, nevethet, s utána megír­hatja: naív és olcsó műsor volt, — amint nevetett. Csak­hogy ezt a műsort nem két- háromszázan, esetleg két, hár- romezren látták, hanem tíz- és százezren. S ezek legtöbbje másnapra már elfelejti a hí- gabb műsort, csak az marad meg emléknek: jót szórakoz­tam szombat, vagy vasárnap este... És ekkor jön a bölcs tévé­kritikus és megmagyarázza, hogy méltatlan volt ezen és ezen a műsoron szórakozni, mert például humora avítt és telve geggel, ötlete fáradt és megkopott, a játék nem több benne, mint a manézsban a gyenge bohócé és így to­vább ... Hát mit mondjon most e j sorok írója a szombat-vasár­napi televíziós műsorról? Kel­lemes volt? Az: feltétlenül! Unatkozni éppenséggel nem unatkozhatott senki, különö­sen az nem, aki szereti a sza­tírát, a nevetést és szereti a táncdal modern, vagy klasz- szikusabb formáit. De! A Thalia-kabaré — amely sajnos csak részleteket adott képfelvételről a Thália Szín­ház kabaréműsorából —, bár­mily szórakoztató volt, s né­hány műsorszáma bármily re­mek telitalálatnak bizonyult, — mégsem volt televíziós pro­dukció. Hogy legalább részle­teket adott a Magyar Televí­zió a lassan harmadéves (!) műsorból, ez elismerésre mél­tó szerkesztői elgondolás, de nem televíziós alkotás. „Mit érdekel ez engem, fő, hogy jól szórakoztam” — mondhatják erre nem is kevesen és még ráadásul igazuk is van. S így maradhat magára a televízió kritikusa a maga kétségtelen igazával: kezemben a mércey s nincs mit megmérjek;.. Vagy: „Egy könnycsepp az arcon”. A kopott kópián is lenyűgöző nápolyi panoráma, néhány igazán fülbemászó dallam, az eröltetetten ostoba és szokványos történethez egy-két említésre méltó szí­nészi alakítás, természetesen nem Bobby Solóé ... Mit mondhatok én erről? Hiszen e műfaj kedvelői jól szórakoz­tak, nyugodt türelemmel ki­várván a számok közötti szü­netet. amelyet a film „megha­tó” története töltött ki, — és nem akadékoskodnak olyas­min, miszerint: aki énekelni tud, az még nem biztos, hogy tud játszani is... Hát igen, a kritikus néha szembe kerül a közvélemény­nyel. Vagy talán mégsem?! Gyurkó Géza Irodalmi színpadok találkozója Hevesen Az első kellemes meglepetés akkor érte az irodalmi színpa­dok ügyeinek szelíd harcosát, amikor meghívót kapott He­vesről: a Hevesi Háziipari Szö­vetkezet fiataljai verseket mondottak a Nő szimfóniája címmel. A második meglepetést a hevesi művelődési ház színház- terme okozta: a legmodernebb akusztikai ötletekkel felépített teremben félezer ember elfér és olyan színpadon léphetnek fel e ház vendégei, amilyen ritkán akad a megyében. Arra gondolni sem mertünk, hogy Hevesen, ebben a falusi önmagát levetkező és egyre inkább várossá előlépni kívá­nó járási székhelyen több száz ember lesz kíváncsi arra, ho­gyan és milyen verseket mon­danak el nekik a szövetkezet fiataljai. És a fiatalok a szimfónia négy tételére utalva, — négy hangulatra és négy tételre osztva a műsort — adta elő a verseket. Beranger, Kosztolá­nyi, Ady írásai jellemezték az elnyomott nők sorsát, a szere­lem dalait Shakespeare, Ca­tullus Weöres Sándor, Tolsztoj és Eurnst írásaiból válogatok, a harmadik tétel vezérszóla­mát Nagy László verse, a Re­ge a tűzről és jácintról jelen­tette. A negyedik szimfonikus tételben Balázs Béla, Somlyó György, Bede Anna, Váci Mi­hály és Győré Imre lírai val­lomásai hangzottak él. Az is a meglepetés erejével hatott, hogy az egyes tételék végén spontán felcsattant a vastaps, amely nemcsak a szimfóniák egyes tételeinek szólt, hanem azoknak is, akik a verseket előadták. A fiatalok lelkes csoportjá­nak az élén dr. Ripka Kálmán áll, aki a legegyszerűbb tech­nikai kérdéstől a szövegmon­dás szakmai irányításáig, a szövegkönyv megszerkesztésé­nek gondját is vállalva fárado­zik ezért az irodalmi színpad­ért. A szövetkezet nagyot tett a Hevesen végbemenő városia­sodásért, hogy ezt az irodaim» színpadot életre hívta, és a fe­jekben is szorgalmazza a vá­rosiasodást. A fiatal versmondók közül Lászka Arankát és Király Ilo­nát emeljük ki, míg az egész műsor megvalósításáért Ve­ződjék-e a ruhája, vagy finom, épp csak sejtető, decens kivá­gásban, ült a pamlagon, maga alá húzva karcsú lábait, szép vonalú, kemény combja fehé­ren villogott a szemembe, az asztal telistele saját kezűleg rajzolt ruhamintáival, fehér esküvőt szeretnénk, vakítóan fehéret, az egész világ fehér legyen', szánkón suhanunk vé­gig a téren, a Templom utcán, csengő is legyen a lovak nya­kában, Ernő drága, ha igazán szeret, gondoskodjék fehér lo­vakról, ha másnak nincs, a bá_ rónak van, magának biztosan megteszi. Egyszer se mondta hogyan is élünk majd mi Ket­ten, mit csinálunk, miről be­szélünk, hová megyünk egy­ütt. Semmi ilyen nem forgott a fejében, vagy ha igen, nem mondta ki, a tárgyakkal fog­lalkozott, bútorral, ruhákkal, függönyökkel, étkészletekkel, nem egyszer gondoltam rá, mi ketten nem is vagyunk olyan fontosak az egészben, mint a kellékek, melyekkel körül­vesszük magunkat. Félreértett, eltorzult háziasszonykodás... Vagy szándékolt, igyekvő csititása valami másnak? örül­tem szerettem volna a combja közé nyúlni, de ráütött nevet­ve a kezemre, coki, fiatalúr, ez még nem a magáé, a ket­tőnk számára berendezett, kertre nyíló szobában is, ha csak ránéztem a széles, masz- szív rekamiéra, mindjárt von­szolt kifelé, de a szeme nagy­ra nőtt, barna mélv,, felna- rázsoltt. Hülyeség. Épp most jut eszembe ezen eondolkozni Felcsigázó rafinéria volt-e az eaész? Vaav igazán hozzátar­tozott az általa olv könyörte­lenül hangoztatott urilánvság- hoz? Köldöktől lefelé... József még mindig a bőröndjén gub­baszt, a mándori révnél fele­selnek az együk, a város felett szőke pára leng, mint az em­beri lehelet Gallai fülel, köp egyet. — Meglátjátok, ezek a ga- nék bekerítenek minket. Elöl­ről várják az áldást, hátulról jön. Seggünkbe pufogatnak, nem is lesz olyan príma hely ez a présház Géza szomorú. — Paulo maiorem canamus. Nékem egyre plasztikusabb, hogyan pusztul el, ami volt... Mégis rettenetes, hatszáznegy­ven év után csak úgy elsze- kerezni innen, mint az utcára kirakott lakásbérlőnek. És ez legalább igazi úr volt. Nékünk most már csak szurrogátum marad, vasalt nadrágba bújt tahók. Deső vállat von. — Ez mindig így volt. Ha a nagy királyt elvitte az ördög, előmerészkednek a kiskirá­lyok. — Micsoda marhaság — mondja élesen Fésűs Járó —, kicsi meg nagy, ennek vége, egyenlőség lesz az emberek között, senki se fog rájuk or- díbálni, az értelem kormá­nyozza őket... igen, a kölcsö­nösen és együttesen felismert szükség! Gallai vigyorog. — Na, csak hirdesd ki ezek között a süket kukacok között, menjenek az eszük után. Be fogsz csinálni a röhögéstől, nemcsak a szekér két végébe fogják a lovakat, L rángot akasztanak az oldalába is, ahány, annyifelé húzna, te lü­ké. Értelem! Huszonegyet ját­szani is tiszteségesebb, vagy beüt a lap, vagy nem: de olyasmire hivatkozni, ami száz közül egynek ha van... (Folytatjuk) reb Veronikát, Sári Juliannát, Fülöp Klárát, Madarász Évát, Kovács Máriát és Szabó Mi­hályt dicsérjük. Dr. Kádár Imréné Raszkócz- ky Ágnes Beethoven-, Debus­sy- és Bartók-művék részletei­vel kötötte össze a műsor egyes tételeit A hevesiek ebben a műsor­ban kapták a szolnoki szövet­kezeti színpadtól a Töredékek a szerelemről és a budapesti szövetkezetiek kabaréműso­rát. Érdemes erre a hevesi vnűve­le dési házra és a hevesi irodal­mi színpadra felfigyelnünk. (F. A.) LÉGYOTT — FÉLÚTON ...ha izgalmas a mérkőzés.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom