Heves Megyei Népújság, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-30 / 178. szám

HBAXONYI KAROLT:

DÉDUS

— Igen, összejön.

— össze hát. Aláírták az új szerződést, elvállalta a viaduktmerevítőket, onnan is jön pénz. Mit gondolsz, mennyi? Megkapjuk a tíz darabot?

— Tizet? Annyit azért nem, azazhogy, de lehet, hogyne, persze.

— Miért kié kapnánk? Hiszen a Jani megdolgozik érte.

Szeretne a meccsre figyelni, lassan vége a félidőnek, de a nővére a képernyő elé áll: Olyan sok az a tízezer?

Csak a sípszót hallja, meg azt, hogy egy szurkoló belerecseg a mikrofonba: Lóri fári, nem kell várni, és egy sietős hang bejelenti, hogy most hírek következnek.

Vera, a ronda, barna kömyv- szekn'liy mellé áll

— Ez is most újult.

— Üj könyvek is vannak?

— Olcsón vettem. A Janihoz jár a bizományos, mindig visz neki egy csomagot az irodába. Részletre adja, válogatni se keli. Tudod, mibe került ez a felső fél sor is? Potom...

Vera megint előveszi a betétkönyveket.

— Mióta kiváltottam ezeket, isteni a közérzetem. Fogd csak meg ezt a nyolcezrest! Ahhoz képesít, hogy mennyi van bei tie, nem is nehéz. Éppen olyan könnyű, mint a Kia- veráé vagy a Janié.

Hiába cikázik a labda, tempósak a pepiták, meg kell fogni a könyveket.

— Könnyű.

— Ma bevásároltam, itt volt a gázos, kifizettem négyszázat. Húszat kell adnom a házr mestemek. Meg is nézem mindjárt, m; Jinyi pénzem van. Lesz-e elég apró?

A pénztárcában csak százasok vannak. Bemegy a másik szobába, leakaszt egy sötét férfiöltönyt, — Janié. Egy szempillantás alatt megfordítja, de úgy, hogy a ruha nem

gyúródik össze, s a foga* te

esik ki belőle.

— Fejreáiiítás. Így keil ezt csinálni. El kell szedni a pénzt a férfiaktól. Minek nekik. Nézd csak, mintha Janival együtt fejreóllítrtnám, kihullik a zsebéből a lényeg.

Nem sok hullott ki, három forint húsz.

— Azért én nem állok fejre, nem vagyok férfizakó! Hagytam itthon két pirosat, hiszen csak szerdán jön a fizetés. Tegnap megvettem a gyereknek az iskolaköpenyt, meg a töltőtollat, ne sírjon. Azt hiszed, lehet olcsót adni neki? Nyűgösködik; „Az én tollainclh ne spóroljon senki!”

Most se nézheti a közvetítést, ég a villany, kell a lámpa, mert Vera keres valamit, a Monte Christóban. — Itt kell valaminek lennie.

Nincs.

— A sárgarépa drágább lett, de azért kijövünk valahogy. Szerencsére, nem sokat pusztítunk belőle. Az embernek a hét végért alig marad. Csak ha egy kicsit összegyűlik, a takarékban, akkor dolgozhat a fantázia. Nyolc darab ezresnél már lehet.

Csengetnek. Kisvera jött haza az iskolából.

— Anyu! 6 forintot kell vinni a suliba.

— Látod, megint a pénz — mondja élvezettel az anyja. — Mindig csak a pénz. Már harmadszor kémek ebben a hónapban, és a gyerek mindennap visz még két forintot, berakja a takarékba. Hadd szakja meg.

A képernyőn már perceik óta csak a monoszkóp vibrál, vége a mérkőzésnek azt se tudja, mi lett az eredmény. Az asz- szomy odamegy a géphez, lekapcsolja.

— Na. most már ide figyelhetsz! Mit szólsz a telekhez? Nem sok érte a huszas?

Kisvera vacsorázik, de bekiabál a konyhából.

— Tegnap mondta az apu, hogy talán alkutini is lehet. Anyu, jó lenne, ha megkapnánk ti zen n yol eezerért ?

A gyerek sem beszél másról.

— Ennek is kell a pénz. Nem váltanál egy tízest?

Éppen annyi aprót tud őszszekapargálni, kiszedi a papírpénzek közül.

— Tessék.

A gyerek egy pillanatig sem mozdul el onnan, tetszik neki a pénzváltás. Csodálkozik.

— Anyu, a bácsi férfi?

Egy pillanatig mindkettiln

furcsán néznek a gyerekre, de az asszony mindjárt kapcsol:

— Azért kérdezi, mert pénz van nálad. Nálunk csak a lányoknak van pénzük. Láttad a Jani betétkönyvét?

Kisvera nem érti, firtatja tovább: Ha férfi, akkor miért v;ia nála pénz? Tizes is, meg százast is?

Krajezár Imre

ANTALFY ISTVÁN:

Megváltani a világot ...

Az állomásra gyakran ki-kijártam, ~'r a rezgő lombú nyárfasor alatt, hóhullásos télen és fénylő nyárban, amikor búcsúzóban volt a nap, velem jött Győző is. Mi, jó barátok, beszélgettünk e sétás esteken, az életről, a versekről, a számok végtelenjéről... és mi szép, mi nem...

A szegénységet, 6, mennyire szántuk, és az igazság oltárunkon állt, kutattuk a világ útját, hová fut, de félreálltunk, ha ránk kiabált... Nyáresti séták, régi-régi álmok gyermeki vágya nem kell már nekem, de mindig meg kell váltani a világot, hogy mindig jobb és egyre jobb legyen!

Kicsit szégyeüd, hagy akkor thoz virágját a nővérének, amikor meccset akar nézni. Vera most is szó nélkül elvette a csokrot, és már engedte is le a függönyt, s bekapcsolta a televíziót.

— Már elkezdődött — mondja, és ő is leül. Köténye zsebéből elővesz három takarékbetétkönyvet, és mutatja. — Látod, a Jani is örült neki. Hozta a pénzt, vittem a bankba.

Nem figyel iá, éppen most rúgtak kapufát a pepiták, jó a közvetítés. De az asszonyt nem zavarja a kovásszerű sötétség, k liyitja a könyvecskéket

— Az én nevemen van

nyolcezer, a gyerekén háromszáz, a Jani könyvében meg ötvenegy harminc. Nem margóit ám egy dekát se, úgyis közös, nem igaz?

De igaz, és mos éppen gólt rúgtak a vendégek, valakit dobálnak a levegőben, de jó lenne tudni, ki az?

— Már bekasszírozzuk a p'tizt a tervezőirodától meg a tanácsitól, ahogy jött, el is ment Már ami elment, mert a java azért itt van.

Felgyújtja a villanyt, és meg kell nézni a betétkönyveiket Először a nyolcezxeset, aztán a Kisváráét, de el kell olvasni azt is, hogy ötvenegy- harminc. Fél szemmel látja az eredményjelző táblát hat:ket- tő, még nem változott semmi.

— Veszünk majd egy telket Kis telkecskét, lehet kapni már húszezerért Van jiyolc- esrünk, kapunk még tízet, a többi meg összejön.

társadalomnak néhány deci? vért ?

Csend borul a szobára. A? sárgakavicsos kis útról mind? halkabbá váló, majd a csend-? be vesző léptek még megsimo-? gatják a beteg szivét. Egy? hosszabb, de finom kavlcsro-? pogás, s egy apró, tipegő, kis? ütemes. De szép is tud lenni? az élet és de jó terveket szőni,? a jövőt kiszínezni, alakítgatni,? hogy is lesz ezután, ha fel-? gyógyul. <

A szobába virágillatot szór a? tavaszi szellő. A szőlőskert; kunyhójának kéményén a gó-; lya most hátára fekteti hosz-J szú piros «őrét és hangos ke-j lepelésbe fog, mire az égből! lassan leereszkedik a párja. !

Fékcsikördulás, dudálás ha-! sít ja ketté a gondola tpt. Meg-! elevenedik a kórház folyosója:! ajtócsapkodás, szaladgálás,! kiáltozás hallatszik:

— Gyorsan Császár főorvos; úrért! Vérátömlesztésre felkészülni!

Milyen hatalmas is az emberi tudomány és milyen szép ez a szervezettség. Hány életet mentenek meg csak ebben az egyetlen kórházban? Lehunyja a szemét és arra gondol, hogy sokan nem tudják, ő sem tudta eddig, hogy az az ember lehet igazán boldog, aki egészséges és embertársainak vért adhat. De ha megerősödik és az orvosok is engedélyezik, megszerzi magának ő is ezt a még ismeretlen boldogságot: i minden évben felkeresi a véradó állomást. Mert ki tudja, i hátha éppen annak adja visz- í sza, azon segít majd, akinek a ' vérével most őt hozták vissza ; a halál színpadáról ebbe a kegyetlen, rút, mégis sokat ígérő, i szép életbe^ ____..

a beözönlő napfény. Az élet Érzi már, hogy ő is élni fog, fiatal még, sok a tennivaló. A fehér köpenyes orvosokban bízik, akik fölötte hajladoznak bekötött szájjal, elűzik a mocskos halált ég hozzák helyébe az életet, a vért

Nagyon sokat alhatott Amikor fölébred, egészen frissnek érzi magát, bár vállába, karjába bele-belesajog néha a kínzó fájdalom. Egész felső testét súlyos gipszkötés fogja át, mozdulni nem bír.

Kopogtatást hall az ajtónál. Nem bír szólni, csak nézi az ajtót, amely nyílik, s megjelenik benne aggódó arcú felesége. Apró, gyors tipegést is hall, aztán érzi, hogy letógó kezét megcsókolják:

— Édesapám, ne halj meg! Soha többé nem leszek rossz!

Hát lehet-e még mosolyogni? Hiába feszíti mellét, torkát a kimondhatatlan öröm, szemébe könny szökik. Felesége is ráborul.

De az ágy végétől öblös férfihang szól közbe:

— Kérem a kedves látogatókat ... a betegnek nyugalofn- ra van szüksége.

Meg lehet ezt érteni. Elbúcsúznak hát a szeretett kedvestől. S ahogy becsukódik a látogatók mögött a külső ajtó, jól hallja az ablakon az orvos hangját:

— Kérem, asszonyom, mi csak a kötelességünket teljesítettük. Ha nincs kéznél vér, a legnagyobb baj is bekövetkezett volna. Meghálálni nem nekem kell, hanem az egész társadalomnak. Ügy, hogy évenként, amikor megerősödik természetesen, elmegy a véradó állomásra és visszaad a

kíntól és az erőltetéstől per- , cenként változik. Teste verejtékben fürdik. Egyetlen gondolata: élni a családért, a kis : szöszke gyerekért, és legyőzni a halált.

— Menj Innen, te átkozott.

Az ápolónő tudja ott mellette, hogy ez nem neki szólt. Mégis megijed.

A halál látja, hogy áldozatának még van ereje, hát hagyja. Gondolja: el tudlak én vinni harc nélkül is. Éjfélre úgysem marad egy csöpp véred se, hát addig várok. Visz- szalobog a tompa fényű színpadra, az ablakba, ott várja, mikor döfheti lángpallosát a beteg szívbe.

De a halál torz képére hirtelen ráfagy a gúnyos kacaj. Mintha torkára fojtanák a szót, vijjogó, kuvikoló hangot eresztve rohan az ablakbaft körbe-körbe, majd megbújik a sarokban, ott reszket, mert nyílik a szoba ajtaja és fehér köpenyes emberek betolják az edényekkel, nikkelezett műszerekkel megrakott asztalkát, amit megpillantva, gyáva félelemmel lapul a halál. Reszketve figyeli a tartályban a legnagyobb ellenségét, ami tőle minden áldozatot elragad, amivel nem bír megbirkózni: a frissen buzogó vért. Ez a vérrel teli edény az oka mindig, hogy a színpadon a nagy tragédiát nem bírja végigjátszani.

A beteg látja a halál kétségbeesett vívódását, s amint melegség árasztja el testét, átjárja a friss, életet adó vér minden porcikáját, úgy tisztul a feje. S végül végképp eltűnik az ablakból, a színpadról az a . mocskos halál, az ablakban > pedig mi más világítana, mint

méletlenül kiabál. A kedves arcú fiatal ápolónő most már elkomorul. Ismeri jól a halált, tudja, hogy nincs mire várni. Megnyomja a falicsengőt, mire megjelenik az ajtóban egy másik ápolónő. Olyan kedves arcú és fiatal, mint ő maga.

— Azonnal menj Császár főorvos úrért. A balesetes beteg állapota súlyos. Igyekezzenek a vérátömlesztéssel. Sürgős.

Itt ilyenkor nincs alá- és

fölérendeltség. Az ápolónő szinte parancsként viszi a főorvoshoz a legújabb üzenetet: Igyekezzenek. Sürgős! Az ajtóból még visszaszól:

— Az előbb benéztem a laboratóriumba. Néhány perc múlva megállapítják a vércsoportot. De azért rohanok.

A beteg újra megmozdul. Félig kinyitja a szemét, de az szinte magától visszacsukódik. Mégis, erőltetni kell, mert olyan most az ablak, mint egy hatalmas, csodálatos színpad. Nincs az a rivaldafény, ami úgy megvilágítaná. S hirtelen, mintha a színpadon a halált látná megjelenni. A hamleti koponyával a fején. A félelmetes halál. A komor színt aláfesti néhány rívaldalámpa kikapcsolása, amint az ablakon beözönlő napfényt lecsökkenti egy-egy bárányfelhő átvonulása. A halál közeledik. Igen-igen, lassan, lépdelve jön — lelép a színpadról, úszik felé a levegőben, kezében lángpallos, zörög a csontja és kéjesen vigyorog.

— Nem! Nem fogok veled menni. Birkózunk, amíg csak bírunk! — kiált a beteg a koponyának.

És megkezdődik a harc, a kimerítő küzdelem. Arca a

— Nem, eredetiben nem — mondta Dédus. — ön talán

látta?

— Egy-két szobrát Rámában, a Modern Múzeumban™

— ó, Róma — sóhajtott Dédus. — Róma, Firenze! A Ghiberti kapu! Hogy megrongálta az ár!

— Talán az árvíz után járt ott?

' éza nagy zajt csapott a poharakkal, és gyorsan közbevágott: —

I Egy kis sfite- 1 ményt, Dédus!...

—- Most az úrral beszélgetek — figyelmeztette unokáját az öregasszony. — Nem, nem Jártam Firenzében, de jól ismerem. És még sok más várost Meg a csendes-óceáni szigetvilágot, Afrikát, a kanadai Nemzeti Parkot... De ön bizonyára sokat utazik.

— A külkereskedelemben dolgozom — mondta a vendég —. sokfelé járok.

— Nyelveket is beszél? Igen? O, do you speak English? Yes? Also, sprechen Sie deutsch? Ich auch. Prosit!

— De Dédus! — kiáltott fel Géza, miközben ijedten ő is koccintásra emelte poharát —, én nem 1$ tudtam™

— Ó, fiam — mosolygott Dédus —. te azt sem tudod, fogadjunk, hogy Spencer Tracy- nek mi volt az utolsó filmje?

B

evettek, találgattak a vendégek. Géza elhülve dadogott — Persze, Dédus tudja, mi? — kérdezte bosszúsan.

— Én? Hát persze! Azaz, hogy... hm. Lehet, hogy én is elfelejtettem™

— Igazán nem tesz semmit — vigasztalta a vendég.

— Hopp! — kiáltott fel Dédus. — Nem én felejtettem el! De nem ám! Tudnám, csak éppen adáshiba volt. Igen, igen! Sajnos, néha adáshiba van a tévében, így aztán nem tudhatok mindent. Sajnálom. Beszéljünk másról. Mondjuk a spole- tól dalfesztiválról. Mit szólnak hozzá, elég unalmas számok voltak, nem? Kevés volt a beat Igen, innen indultunk ki. A beat-zene. Kár, hogy gyenge a hangom, meg aztán gitározni sem tudok, az igaz. De hát azt ne is várjam, ugye, hogy gitározni is megtanuljak a tévé útmutatásai szerint. Azt hiszem, hiábavaló kívánság lenne, nem igaz?

dott, hogy váratlanul elromlott a készülék, Gézáék meg éppen vendégeket vártak, egy nagyon intelligens házaspárt Dédus sajnálta az aznapi tévéprogramot, de, mint mondta, örül, hogy legalább részt vehet a vendégségben. A fiatalok nem sérthették meg, csak maguk között aggodalmaskodtak, hogy az öregasszony jelenléte kellemetlen lesz, esetleg el. rontja estéjüket Hiszen nincs afféle társalgáshoz szokva, amilyet a vendégek Igényelnek. Untatja majd őket s ráadásul ő is unatkozni fog.

V

acsora közben még nem volt vele gond, de a fekete után csend üRe meg az asztalt Figyelmeztették Gézáék, hogy aludni térhetne, késő van. De Ő tiltakozott A vendégek, tisztelvén a kort, tekintettel voltak az öregasszonyra, keresték- kutatták, hogy vajon miről beszéljenek. Végre a vendég hölgy a régmúlt Időkről kezdett áradozni, hogy milyen szép Is lehetett a florentin kalapok, a kerlngők világában fiatalnak lenni. Dédus bólogatott, majd váratlanul megkérdezte: — És a pol-beat? Ahhoz mit szól, kedves? És egyáltalán, a beat-zenéhez? — A társaság zavartan hallgatott, de Dédus észre sem vette, kedélyesen folytatta: — Én azt hiszem, minden kornak megvolt a maga zenéje, már ami a tömegzenét illeti. Ez a beat-zene kifejezi a mai kort Tessék körülnézni a világban. Mindenütt feszültség. A távol-keleti bonyodalmak, ugyebár. Meg a közel-keleti helyzet Nem tudom, ismerik-e Pompidou nyilatkozatát, nagyon Jelentős«. De nem Is ezt akartam mondani. Az egész világ forrong, gondoljunk csak a legutóbbi Nigéria—Blafra incidensre. Értik, ugye, mire gondolok? De ami kevésbé látványos: a köz- gazdasági helyzetek. Ha megnézzük a nyugat-európai országok közgazdasági mutatóit... 0, maguk, kedveseim, nem foglalkoznak külpolitikával? Talán a sport? Na jó, ott van a labdarúgás. Ebben is a támadó modor a divatos. Lerohanni a labdával a kapuig, támadni, támadni... De a művészet sem nyugszik. Beszéljünk Henry Moore szobrászatáról, a megformált alaktalanságról...

, —- ön látta eredetiben, asz- szonyom? — kérdezte érdeklődve Géza barátja.

B program rendszerint délután öt órakor kezdődött és este fél tizenegykor ért véget Ez időben Dédus ott ült a hálószobában a készülék előtt, pámás karosszékében, s nézte az adást A dédunokáitól sem engedte zavartatni magát ha benyitottak, pisszegett: — csukjátok be az ajtót bevilágít a lámpa! — szólt ingerülten. A tévét — mondhatni — az ő kedvéért vették, a fiatalok legfeljebb egyegy sportmérkőzést vagy krimifilmet néztek meg, csak Dédus várta türelmetlenül a kezdést A műsor rendje és minősége egyáltalán nem érdekelte, rábízta magát a szerkesztők kénye-kedvére. Még s délelőtti adásokat is végignézte.

A fiatalok őrültek, hogy Déri üst leköti a tévé. — Hisz már nem könnyen jár ki a házból —. mesélték barátaiknak —, nagy gond lenne lecipelni a harmadik emeletről, sétáltatni, esetleg moziba, cirkuszba vinni™ — Mosolyogva, elnézően mondták, hogy mindent megnéz, nem tesz kivételt sportmérkőzés, politikai kommentár, film, kabaréműsor, vagy mezőgazdasági félóra között — Azt hiszem — vélte gépészmérnök unokája, ki nem átallott tréfálkozni az öregasszony rovására — egy kukkot sem ért az egészből, de örül a látványosságnak, hogy az a vacak faláda milyen csudákra képes! — Szegény Dédus — magyarázta a fiatalasszony is —, any- nyira ámul-bámul mindent! Felhoztuk, hogy vigyázzon a gyerekekre, de hát inkább a tévét nézi. Nem baj, hiszen egész életében csak dolgozott, nem ért rá szórakozni. Persze, mint Gézám mondja, fel sem fogja, mit lát, de legalább nincs gondunk vele.

A tévének köszönhették azt is, hogy ’ gyakori vendégfogadásukat Dédus soha nem zár varta, ült a készülék előtt, míg ők a barátaikkal szórakoztak a nappaliban. Csak fél tizenegy felé jött át, botjára támaszkodva, köszöntötte a vendégeket. —- Jaj — mondta —, olyan szívesen időznék magukkal, kedveseim, de elálmosod- tam, a szemem fárasztja az a kék fény. Búcsúznom kell, lefekszem.

Egyszer azonban úgy adó-