Heves Megyei Népújság, 1967. május (18. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-14 / 112. szám

©fisz JEV'i

0úc$ú

az

iskolától

Bevallom, sírtam akkor: magányos volt az utca, a kerteket a nyár virággal koszorúzta. Baktattam, még először táskával vállamon, kezemben pár színes volt, szívemben fájdalom. Baktattam csöpp diákként, Hatéves voltam éppen, s szomorú, vig fiúk: pajtások erdejében.

IV kerteket a nyár virággal koszorúzza: öreg pajtások állunk, szeglú ült gomblyukunkba. (Jtőszor jöttünk hozzád, f ontoskodom lassan sétálunk termeidben, *■» kicsit (áj. mit tagadjam.*«

Emléked, mint a fáklya, szívemben újra lángol, még szívok én is egyet folyosód illatából, csengőid csengetését

<^®69sc isawan n^sziracrjöjfíj

figyelem önfeledten, s tanáraimnak arcát: érzem, begy álmelegszem,

Nyolc éve múlt, s tudom, nem élek már mesékben.

O drága iskolám, szűk padjaid klnőttenv elröpült az idő!

S te, kitől féltem egykor, barátom lettél, társam, közösség, szép gyerekkor,

vigasztalóm a bajban s szigorú is, ba kellett, » mindig olyan, hogy társad jobb emberré neveljed. Most köszönöm neked. Hosszú az út előttem, —*

• nem félek, várhat bármi, formáltál, bogy legyőzzem,

te vezettél az útra hogy helyem megtaláljam, hogy szégyen nélkül éljek e szépülő világban.

f^ATA ar 'S'ä'aj Döfi?*

Tóbiásnak hívtuk; az igazi nevét talán senki sem tudta, Lomha mozgású, nagy darab férfi volt, szokatlanul hosszú, vaskos karjai csaknem a térdét verdesték, durva, kifejezéstelen arca végtelen bárgyú- ságot mutatott; azt hihette volna az ember hogy kettőig sem tud számolni. Talán ezért is nem akarta egyik csoport sem befogadni. Gucsi Lajos, amikor meglátta, kijelentette: neki nem kell ember. Később hozzátette: „Majd egy ilyen öreggel fogunk kínlódni! Én nem dolgozom senki helyett!” A telepvezető megvakarta a fejét, aztán felém fordult, egyszerre nagyon határozott lett:

— Na, Tóásó, magyarázzon meg neki mindent — és feleletet sem várva magunkra hagyott.

Nem könnyű munka ez, fatelepen vagyunk, nem pedig drogériában. Ráadásul még a társaim is rámtámadtak.

— Mi az, nem mertél szólni? Neked mindegy, hogy mennyit keresünk?

Tóbiás egész délután gyámoltalanul ténfergett körülöttünk, nem tudtuk, milyen munkát adjunk neki. Nem is igen törődtünk vele. Gucsi Lajos vigyorgott.

Másnap, vagy harmadnap, már nem emlékszem pontosan, csoportunk egyik tagja, Tubáki Pista, nem jött be dolgozni valószínűleg megbetegedett. Nagy pácban voltunk, Gucsiék ma biztosan lehagynak bennünket, pedig az utóbbi időben mindig mi voltunk a jobbak. Legalább egy erőteljes fiatalembert kaptunk volna, gondoltam, nem lenne semmi baj. Hiába, nincs más választás, be kell fognunk az öreget.

— Ezeket a rönköket kell ideho'rdani a fűrészgéphez — magyaráztam neki. — Maga fogja az egyik • ét, Karcsi a másikat, becsűd tják ide a vályúba, a többi már az én dolgom. De iparkodni kell ám, ne járjon üresen a gép...

Tóbiás csak nézett, én pedig integettem, hogy „na gyerünk”, és megnyomtam az indítógombot. Délig — meglepetésemre

— nem is kellett leállnunk.

A fűrészműhelyben búgtak, sikitottak a gépek, szitált a sárga por, vastag rétegben rakódott a kalapokra, a váltakra, a nyers fa és a gyanta fanyar illata megnehezítette a levegőt. Az elfűrészelt rönkök gyakori tompa huppanása jelezte, hogy jól halad a munka. Ügy látszott, fölösleges volt aggodalmaskodnom, az öreg Tóbiás egyáltalán nem hátráltatott bennünket, sőt nekem kellett rákapcsolnom, hogy győzzem őket. Aztán egyszer csak látom, hogy Karcsi ott marad mellettem.

— No, mi az, elfáradtál? —

kérdeztem.

— Dehogy. Azt mondta az öreg, maradjak itt, segítsek neked, behordja ő egyedül is.

— Egyedül?

De már ott is állt az öreg a fűrészműhely ajtajában, vállán egy vaskos, háromméteres fenyőtörzs, ledobta a gép elé, és lassú, cammogó léptekkel indult vissza a rönktérre. A hitványabbjából kettőt is behozott egyszerre. Mi csak néztünk. A betyár mindenit! Ki gondolta volna! Már annyit odahordott, hogy le kellett állítanom, üljön le egy kicsit pihenni.

— Pihenni?.« Hát jól van

— dörmögte és hátra ballagott.

— Majd szólunk, ha szükség lesz magára — kiáltottam utána. — Na, mit szóltok hozzá? Ugye, nem is jártunk vele rosszul?

— Bivalyerős ember, meg kell hagyni — mondta elismerően a cingár, vékony csontú Palovics Jóska.

— Komolyan mondom, elgyőzne ez két fűrészt is, egymaga — szólalt meg Karcsi, mintha tegnap nem ő ellenezte volna a legjobban, hogy Tóbiást befogadjuk.

Délre Gucsiékat öt köbméterrel előztük meg. Elégedettek voltunk mindannyian, csak Gucsit ette a méreg. Mondta is ebédszünetben:

— Na, mi van, Tóbiáskám, rákapcsoltatok? Látom, bírja az öreg. Olyan mint egy medve«.

Bánom is én, mit beszélsz, gondoltam magamban. Tudtam róla, hogy milyen ember, nem törődtem vele. Kötekedő, rosszindulatú; az ilyet legjobb nya- konsózni, hogy elhallgasson, vagy pedig kikerülni, mintha nem is élne.

Csöndben, szótlanul falatoz- gattunk, melegen sütött a nap, a táskákból finom hazai kolbászok, töpörtyűk, disznósajtok kerültek elő, valaki bekapcsolta a táskarádióját, a telep kutyájának bőrkedarabkákat, kenyérhéjakat dobáltunk. A fűrésztelep nyers, gyalulatlan deszkakerítése vakított és gyantát izzadt a napsütésben. Alattunk, a völgyben, gombafejű házak tetői piroslottak, arrébb, a tisztáson, egy barnás folt suhant át, mintha menekülő őzike lett volna.

Tóbiás félrehúzódva eszegetett, odamentem hozzá.

— Hogy tetszik érre, mifelénk?

Az öreg morgott valamit.

— Nem könnyű a munka, az igaz, de éppenséggel nem is ördöngösség. Nem lesz itt semmi hiba, látom, megy ez magának — mondtam és mosolyogni próbáltam, hátha megenyhül az öreg. Szerettem volna szóra bírni. — Különben is, a hegyi levegő nagyon egészséges...

Karcsi és Palovics Jóska is odajött, Karcsi cigarettával kínálta, de Tóbiás megköszönte, intett, hogy nem dohányzik. Láttam, jólesik neki az emberi szó, mintha valami szégyenlős hálaérzés rebbent volna át a tekintetén.

— Hol lakik, a szálláson?

— Nem, a faluban. Busszal járok — mondta Tóbiás.

Gucsi Lajos is végzett az ebéddel, zsebre dugott kézzel közelebb somfordáit.

— Jó erőben van, papa. Láttam, kettesével hordta a fatörzseket. Mi volt maga azelőtt? He?

rakott vasplatót, derékig süly- lyedt a mocsárba.

Fel sem tekintve a tűzbe bámult. Széles arca bozontos szemöldökével, mint mindig, most is egykedvű volt. Legcsekélyebb nyoma sem látszott rajta a megbánásnak és a za- vartságnak, hogy miatta, ebben a rohadt időben az egész brigád a mocsárban bajlódik. Van egyáltalán lelkiismerete?!

Figyelmesen néztem körül. És abban, ahogy a fiúk viselkedtek, az ő megérkezésekor, ahogyan összébb húzódtak, szabaddá téve az utat a tűzhöz, valami új volt, valami olyan, ami nem vágott össze terveimmel, olyan, amit eddig még nem tapasztaltam.

Szürkén ébredt a reggel és a mocsár felett könnyű köd nyúlt el, amely mint a pókháló, rátapadt az arcunkra, kezünkre. Hideg volt, érintésétől mindek! megremegett. A négy traktor a ködben — egy félig a mocsárban — távoli kísértetnek látszott, a hozzájuk vezető út a mocsári növények kábító szagában rossz álomként hatott.

De amikor a fiúk bemásztak a gépekbe és a motorzaj megtörte a reggel csendjét, minden megváltozott. Kiabáltunk, átkozódtunk, ide-oda futkostunk a gépek között. Szerencsére a vontatókötelek kitartottak: Klaus traktora két métert haladt előre, de ezzel még mélyebbre süllyedt. A zöldes, nyálkás mocsárvíz már a vezetőfülkébe hatolt. így tovább folytatni már nem volt értelme.

' aarel megkísérelte egy rúddal kitapogatni a mocsár mélységét.

— Két méter mély, nem több ►állapította meg.

K£

Tíz méterre a traktortól már a száraz talaj emelkedett, de a gép, mielőtt oda kivontatnánk, reménytelenül elsüly- lyed.

Nehéz, nyugtalanító percek.

Talán hátrafelé vontassunk?

Arra akadályoz a rakomány. Ráadásul a talajt összevágták hemyótalpak, a desizka- pallókat pedig már elvitték az új telepre. Körbeálltuk a süllyedő gépet. Klaus ott ült a vízben a vezetőfülkében. Ezen az éjszakán most először nézett egyenesen a szemembe. Olyan ember pillantása volt ez, aki minden reményt elvesztett és mindenbe beletörődött. Torz mosollyal legyintett a kezével. Lesz, ahogy lesz!

Na nem! A sok évi munka az erdőkben és a mocsarakban kifejleszti az ember bizalmát saját erejében. Amíg a szem lát, mozogni tud a kéz és a láb, ne hagyd magad, pajtás, gondolkozz, keresd a kiutat!

— A gerendákat!

A fiúk félszóból is megértették. Megleltük az egyetlen megoldást. Gyorsan a lánctalpak alá csúsztattunk néhány szál gerendát.

— Indíts!

Erőlködve bőgtek fel a motorok. Az erős zúgáson keresztül remegve hallgattam a túlpörgetett motorok éles, fémes csörömpölését. A gépek miatti izgalom fizikai fájdalmat okozott.

Egy pillanatra egészen a besüppedt traktor mögé kerültünk. Emlékszem Klaus szélesre nyitott szájára: valamit kiáltott nekünk. Biztosan félt, hogy a lánctalpak alá eshetünk. De mi csak lökdöstük, toltuk a gépet megfeszített erővel. A kezünk aiait- lassan

csúszott előre a hideg fém, s közben éreztük egymásnak feszülő vállaink szorítását, lábunk alatt pedig a süllyedő mocsarat.

É® kezünk alatt a traktor hirtelen kiszabadult a mocsár rabságából, és lassan felemelkedett a homokos partra. Patakban folyt róla a sár.

Ismét körülálltuk a felszított tábortüzet, szárítottuk a ruhánkat. Néztem a fáradságtól megnyúlt arcokat és nem tudtam mivel kezdjem — hogyan oldódik meg ez az átkozott csomó!?

Egyenesen a mocsáron át asszony közeledett. Hirtelen szinte kézzelfogható lett a csend.

— Klaus felesége — bugy- gyant ki valakiből a szó.

Az asszony odaérkezett a tá- bortűzhöz, csendesen köszönt, csak a szeme mosolygott. Fázhatott a vékony kabátban, mert ő is — mint ahogyan mi — odanyújtotta kezét a tűzhöz. Kicsi, szép kezén a nehéz munka nyoma látszott. Ö maga is kicsi volt, egyszerű, szép.

— Nehéz a maguk munkája

— mondta. — Egész éjjel hallottam, hogy zúgtak a mocsárnál a gépek.

— Nincs ebben semmi nehézség. A gépeink meg jók. Kifogástalanul dolgoznak.

— És Klaus... jó munkás?

— kérdezte csendesen, félve várva a választ.

— Derekasan hajt — biztosítottuk egyhangúlag. Ennél többet nem tudtunk mondani.

— Köszönöm! — mondta Klaus felesége. Elpirult az örömtől és elfordította tekintetét, hogy csillogását eltitkolja.

— De... öt még nem is láttam, és az autóbusz nemsokára indul.

Milyen nagy szamarak vagyunk!

— Klaus! Klaaa-uus! — kiabáltuk kórusban.

Klaus hátratekintett és _ megindult felénk. A fűvön jött, észre sem véve a kitaposott ösvényt. Odaérve hozzánk megállt, lehorgasztotta a fejét, nem nézett a feleségére. Látszott, azt gondolja, hogy mi már mindent elmondtunk róla.

Ej, Klaus, rosszul ismersz te minket. De jó, hogy még van lelkiismereted.

— Elszakadt a kabátod ujja

— mondta az asszony felindul- tan, megtörve a csendet. — Vesd le, majd megvarrom.

Odalépett Klaushoz. Kigombolta az egyetlen megmaradt gombot, lehúzta válláról a kabátot és gyengéden megsímo- gatta a kezét.

— Gyerünk, fiúk, itt az ideje beindítani a gépeket! — mondta hirtelen Kaarel.

— Igen, igen, természetesen

— fogtam fel végre én is. — Klaus, én majd elviszem a gépedet a telepre. Kísérd csak el a feleségedet az autóbuszhoz és gyere egyenesen oda.

Klaus felemelte a fejét. Megrántotta a vállát, mintha valami nagy terhet dobott volna le. És nevetni kezdett — halkan, szaggatottan. Négy hónap alatt egyszer sem láttam nevetni!

Beindítottuk a gépeket. Mielőtt beültünk volna, Tinn odaszaladt hozzám:

— Mit szólsz, nagyfőnök?!

í? s választ sem várva ■““* visszafutott.

Fordított a; Várkonyi Katalin

— Fogadjunk, hogy hármat nem tudna fölemelni!

Az öreg nem szólt semmit, nem is nézett Gucsira.

— Ne piszkáld, mit akarsz vele?! — szóltam dühösen. Szerettem volna képen törülni.

— Megeszem a kalapomat, ha hármat fel tud emelni — erősködött tovább Gucsi. — De még a tiédet is...

— Csak nem lesz olyan bolond, hogy emelgesse a te

nedvedért — mondta szelíden

Karcsi.

Ma már látom, határozottabban kellett volna Tóbiás mellé állnunk. Valóban Gucsi pofájába kellett volna másznom. Nemcsak a csoport érdeke. de a becsüet is ezt kívánta volna.

Tóbiás, mintha unta volttá a vitatkozást, lassan feltápász- kodott, Gucsira nézett, düny- nyögött valamit, talán azt, hogy „megpróbálhatom”, és jellegzetes, hintázó járásával a rakodó felé indult, ahol a teherautóval nemrég érkezett, egymásra dobált fatörzsek hevertek.

Mi csak néztük, mit akarhat?

Kényelmesen lehajólt, megtapogatott két egymás mellett fekvő fatörzset, mintha méregetné, aztán a vékonyabb végeiknél fölemelte őkét, jobb vállát alájuk igazította, majd bal kézzel egy harmadik fát próbált átnyalábolni. Izgatottan néztük. Gucsi arcán a kétkedés és a káröröm széles vi- gyora látszott. Már éppen segíteni akartam az öregnek, amikor az nagy nehezen bal vállára himbálta a harmadikat is, aztán kissé imbolygó, dülöngélő léptekkel megindult felénk. A cingár Palovics Jóska elismeréssel pattintott az ujjával. „A szentségit!” — hallottam Gucsi hangját.

Az öreg arca eltorzult az erőlködéstől, nyakán kidagadtak az erek, térdei remegtek, a nagy teher bizonytalanul ingott vállain, féltem, hogy összeroskad. Éppen kiáltani akartam, hogy dobja le, amikor a fatörzsek, kiszabadulva a kezek szorításából, összeku- szálódtak a levegőben és a földre zuhantak. Az öreg, aki valami göröngyben megbotolhatott, maga is elesett és fájdalmában nagyot kiáltott. Rémülten szaladtunk oda; a törzsek közül, melyekből az egyik a bal lábán feküdt, próbáltuk fölemelni. De Tóbiás nem tudott talpra állni, sziszegett, jajgatott, sérült lábát nyomogatta.

— Te nyomorult! — ugrottam Gucsihoz és megráztam mellén a göncöt.

Szétválasztottak bennünket.

Amíg a mentők érkezését vártuk, a telepirodában felvették a jegyzőkönyvet. A telepvezető kérdésére, hogyan történt a dolog, nem tudtunk mit felelni. Gucsi arca sápadt volt.

ijedten nézett rám. Már éppen beszélni akartam, amikor az öreg Tóbiás, aki irodai heverőn kinyújtott lábbal feküdt, megelőzött: „Baleset volt, kérem szépen, én vagyok a hibás.” Csönd volt az irodában, az emberek lehajtották a fejüket. Meg akartam magyarázni a történteket. hebegtem valamit — ma már tudom, hogy nem a lényeget —, de az öreg megint félbeszakított: „Tessék csak beírni, én vagyok a hibás. Kár volt hármat fölemelni...” Gucsi megnyugodott, de úgy láttam, megkönnyebbv’t a telepvezető is. Én magam annál nehezebb érzéssel néztem körül a hallgatagon pislogó embereken.

Tóbiás csontrepedése hamarosan begyógyult, de nem jött. vissza a telepre, hiába vártuk. Kilépett.

KOVÁCS SÁNDOR;

Zöldül

Zöldül a búza, dús erőre kap bokros szára, A földi sók sűrű nedvét szivattyúzza mélyből a nap, hogy ami szép itt, legyen gyönyörű,

fák törzsében a dagadó erek az ágakra virágot hordanak, sugárzó szirmok, frissek, színesek, áradnak szét a tárt égbolt alatt,

boldog madarak járnak a szélben ujjongva ünnepük fönt a fészket, mely nászuk forró napjaira vár,

s ezt látva, örülni kezd, észrevétlen, az ember szíve, s mindig merészebb reménnyel él, hogy teljesül a nyár!