Heves Megyei Népújság, 1967. május (18. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-10 / 108. szám

A XXI. kongre&sxus után Találkozás a szerelőtéren EZERKILENCSZÄZHAT- VANÖT karácsonya előtt ta­lálkoztunk először a visontai Derick-daruk szerelőivel, ha­talmas acéltomyok alatt bú­csúztunk egymástól, kívánván boldog ünnepeket s utána eredményekben bővelkedő, si­keres, jó munkát Azóta nagyot változott a pzerel őtér környéke, valósá­gos nagyüzem telepedett a da­ruk alá, akkora gépóriások születtek a vasúton hozott né­met alkatrészekből, hogy cso­dájára járnak messzi földről. A rámpán elindultak már későbbi munkahelyükre az 1345 tonnás súlyú kotróhoz tar­tozó szalagfejek, úgyszólván az „utolsó simitások”-at vég­zik az első nagy hányórende- zön, s szépen haladnak előre a második ilyen berendezés munkáival Is. A 4400-as hányórendező mel­lett ismerős arcokat találunk, Farkas Gábor szerelésvezető és Gyöngyösi Lajos barátságos üdvözléssel nyugtázza a vi­szontlátást: — Eddig jutottunk — mar gyarázzák, s széles mozdula­tokkal mutogatják munkájukat — A daruk után a gépek sze­relését is megtanultuk. KISVÁRTATVA AZTÁN az is kiderül, hogy az új felada­tokat nem is akárhogyan sa­játították el ezek az emberek! Eddig ugyanis valamennyi megbízatásuknak határidő előtt tettek eleget — jóllehet, úgyszólván soha nem volt könnyű a dolguk. Elegendő itt csupán a százhat tonnás Dé­ri ck-daru emelésére gondolni’ B szokatlan munka befejezését nál is többre szaporodtak. A múlt év januárjától szo­cialista brigádokká szervezték a nagy csapatot: jutott belő­lük a szegecselő munkákhoz, a daruszereléshez és a későb­bi kezeléshez, meg a kompresz- szortelep kialakításához is. A törzsből azonban jócskán együtt vannak még ma is, s közülük többen szépen előre­jutottak az elmúlt másfél esz­tendő alatt. Farkas Gábor is, Gyöngyösi Lajos is, meg Bukta Lajos, Fejes Tibor, Tol­nai István, Medve Árpád, Tóth Ferenc és Csapó Ferenc Kiváló dolgozó kitüntetést ka­pott, mesterévé vált szakmá­jának. RÖVIDEN VALAHOGY így telt az idő a szerelőtéren, eny- nyirol vallottak az emberek és naplóik, hogy az idei tavasszal utunk ismét feléjük vezetett s egy régi beszélgetést folytat­tunk a szénmezőre készülődő gépkolosszusok szomszédságá­ban. Visonta határában ... (gyón!) | Magasodnak a szőlődombok Heves megye történelmi bor­vidékein jó ütemben halad a tavaszi szőlőtelepítés. A ked­vező időt kihasználva a leg­több termelőszövetkezetben a héten már végeznek ezzel a fontos munkával. Az idén mintegy 700 holddal növelik a nagyüzemi szőlőtáblák terü­letét. A nagyarányú telepítés egy hosszabb távú rekonstruk­ciós program keretében folyik, miszerint a hagyományos mű­velésű, kiöregedett szőlősker­teket korszerű, nagyüzemi mű­velésre alkalmas szőlőtáblák­kal váltják fel. A termelőszö­vetkezeti gazdaságokban az új telepítéseket a jól bevált ma­gas kordonos művelésre ren­dezik be. Ez kedvezőbb terme­lési és munkafeltételeket te­remt. Az új telepítésnél az egyes területek jellegzetes adottságait is figyelembe ve­szik. Az egri dombokon na­gyobb arányban telepítik a Kékfrankos, Oportó, Medoc és Kabemett, vörös bort adó faj­tákat, míg a Mátra alján a borszőlővel hasonló arányban fejlesztik a legjobb csemege­szőlő-fajták ültetvényeit. (K) Éjszakai műszak — balkézről Aid sötétedés után fentjár Eger új villanegyedében, a Rózsadombon, örömmel szemlélheti, hogy milyen otthonosan, barátságosan rendezkedtek be az új lakók és milyen erőteljes tempó­ban épülnek a még újabb lé­tesítmények, közte a főisko­lások kollégiuma is. Ezt abból szűrheti le az arra járó, hogy amint lement a nap, nem szűnik meg a mozgás az építkezésen. Sőt bizonyos fokig akkor élénkül és ez nem annak tudható be, hogy a hirtelen jött meleg miatt nappal helyett inkább éjszaka dolgoznak az építők. Hanem... valamiféle balkéz­ről való éjszakai műszak kezdődik a sötétség beálltá­val. A bal kéz jelentőségét nem kell különösen hangsú­lyozni, tudvalevő, az a cse- nést jelenti. Ugyanis a néze­lődő itt érdekes jelenségre fi­gyelhet feL Az anyagot nem az építkezés felé viszik, ha­nem tőle. A gyér világítás mellett sejtelmes alakok je­lennek meg az építkezés kö­zelében vödörrel a kézben és egyenesen a mcszesgödör fe­lé indulnak. Ott némi flgy- gyel-bajjal „feltankolják” _ a szállitanivalót, aztán eltűn­nek a következő utcában vagy udvarban, ahol éjszaka is tart a műszak, melléképü­leteket húznak fel, udvart be­tonoznak, kerítést javítanak, s nagyon erősen valószínű, hogy nem a saját anyaguk­ból. Vagy legalábbis nem mindenki. Mert nemcsak vö­dörrel folyik itt az éjszakai balkezes műszak, de még tar licskával is, amelynek kere­kei olyan árulkodóan nyiko­rognak, hogy csak az nem ve­szi észre, honnét-hová fordul­nak ezek az egykerekű jár­művek, aki nem akarja. Pedig érdemes lenne m vödrök, talicskák útját követ­ni. K. E. ötven éve, májusban 1917. május 11-én reggel hiába szólt a tatabányai bá­nyasziréna, a VIII; és IX. akna munkásai nem vették fel a munkát. A bányaművek katonai parancsnoka utasí­tást adott a munka felvételé­re és rögtönítélő eljárással fenyegette a munkásokat En­nek ellenére a sztájk hama­rosan kiterjedt az egész bá­nyavidékre; Tatabányára, Dorogra, Tokodra és a csol- noki bányákra. Elkeseredésre bőven volt ok. A háború harmadik évé­ben a nyomor, a szenvedés fokozódott A bányákban 12 órára emelték a munkaidőt Az élelemellátás akadozott még a kiszabott, amúgy is kicsiny élelemadagot sem tud­ták kiadni —> a szabadpiaci ár pedig megfizethetetlen volt A katonai parancsno­kok önkényeinek kiszolgál­tatott munkásság élet- és munkaviszonyai tűrhetetlen­né váltak. Ekkor érkezett meg az első orosz forrada­lom híre. A sajtó, beleértve még a jobboldali kormányhű lapokat is, nagy hangon ad­ta tovább a hírt Arra szá­mítottak, hogy a tömegek az orosz eseményektől az an­tant-hatalmak gyengülésére következtetnek, és ez ismét felszítja a háborús lelkese­dést De nem ez történt A tömegek a forradalomtól a zsarnokság megdöntésének lehetőségét a jobb, szaba­dabb életet és főleg a békét, a béke kivívását várták. Megindult a szervezkedés. Olyan dolgozók, akik azelőtt távol álltak a szakszerveze­ti mozgalomtól, vagy akik­nek szervezeteit a háború alatt feloszlatták, sorra ala­kították meg szervezeteiket így a MÁV és a vasúti gép­gyár dolgozói, a gyári tisztvi­selők és mérnökök, a közal­kalmazottak, a dohánygyári munkások, a villamos-vas- utak dolgozói — és nem utol­sósorban a bányászok. A há­ború kitörése után először ünnepelték hatalmas töme­gek a május 1-ét. Nemcsak Budapesten, hanem a pécsi, salgótarjáni és tatabányai bá­nyavidékeken, az ipari cent­rumokban, sőt a régi forra­dalmi földmunkás vidékeken is leállt a munka. Hatalmas tüntetések zajlottak le Győr­ben, Mosonmagyaróváron, Kiskunhalason és az ország sok más városában, ahol a tömegek az orosz proletáriá- tust éltették. Május 2-án pe­dig egyórás általános figyel­meztető sztrájk zajlott le az általános titkos válaszójogért és a békéért. Az első nagy sztrájk a ta­tabányai bányavidéken rob­bant ki. Ezért a kormányzat elrettentő példát akart statuál­ni. Már május 12-én katonai rögtönítélő bíróság szállt ki. A sztrájk szervezőit letartóz­tatták és közülük ötöt halálra ítéltek. További 517 bányászt fogtak perbe, köztük 5 bá­nyászasszonyt is, akik egy sztrájktörőt megdobáltak. A sztrájkot május 16-ára már nagyrészt leszerelték. De az elrettentő szigor sem tudta már leszerelni az el­keseredés szülte tömegmoz­galmakat. így röviddel a bá­nyász-sztrájk után május 29-én tört ki egy hatalmas mérvű vasutassztrájk, amely­ben a vasutasok tízezrei vet­tek részt, és 9 napon át gá­tolták a katonai szállítmá­nyok és katonavonatok to­vábbítását. így indította el a forra­dalmi erjedést hazánkban is az orosz forradalom példája, amelynek fél évszázados fordulójára emlékezünk az Idén. Szemere Vera • • Ötvenezer levél a Szovjetunióba A Heves megyei úttörők a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója tiszteletére arra vállalkoztak, hogy az idén 50 000 levelet ír­nak szovjet pajtásaiknak. Az úttörőcsapatok többsége már évek óta levelezési kapcsolatot tart fenn a Szovjetunió vala­melyik iskolájával, ez a kap­csolat a testvéri ország vala­mennyi köztársaságára, úgy­szólván a Szovjetunió minden vidékére kiterjed. Az élénk le­vélváltás fejleszti a pajtások orosz nyelvismeretét, azonkí­vül kölcsönösen módot ad a két ország életének fokozot­tabb megismerésére. Több he­lyen, mint például Egerben Gyöngyösön, Domoszlón, leve­lezőklubot hoztak létre az út­törők, ahová naponta érkez­nek a szovjet pajtások vála- *zai. Gyakorta újabb ismerő­sük is jelentkeznek írásaikkal (K) Véfszt €9*J±i Az első ilyen meghök­kentő eset a piacon tőr- ént, ahol az azelőtt so- em látott zöldségeskofa gy szólított meg: ■— Kérem, művész úr, jó húslevesbe ne gyenge karottát tessék térni, hanem öreg sár­garépát, az aztán bele­adja az izét. Körülnéztem, semmi kétség, a címzés nekem szól. Éltem a gyanúval, s a odrásznál kurtára nyí- rattam a hajam. De alig telt el né­hány hét, az utcán a nyakamba ugrott egy vaníliaillatú nő. — Édes művészkém, hogy s mint! — kiáltott rám vidáman és a rej­tély kezdett megvilágo­sodni, mert így folytatta — még mindig Füreden? Még mindig ott muzsi­kál? A kérdés kis horgán fönnakadt a lényeg. Nyilván valami nagyon szeretetre méltó és ná- lamnál érdemesebb mű­vésszel, egy muzsikussal, népzenésszel, sőt, ha sza­bad mondanom, egy ci­gányprímással téveszte­nek össze. De annyi erőm mégsem volt, hogy visszautasítsam a meg nem érdemelt rangot. A hiúság elernyeszti az ember szívósságát. — Még mindig Füre­den. — Akkor az Anna-bd­lon megint találkozunk — biztatott az asszony és a kezemen hagyott némi vaníliaillatot. Mindezt el sem mon­danám, ha nem az aláb­bi kedvéért. Mert ezután is találkoztam művész- önmagammal, de most már mint gyakorlott szélhámos, jót is csele­kedtem a nevében. A hegyek között csa­varogtam, a nyáridény küszöbén, mikor a lom­bok még zsengén zöldek, a fiatal platánok kemé­nyen tartják leveleiket az ég felé, mikor a nyár­fák tükrös csillogással rezegnek az üvegnél át­látszóbb, tiszta világ­ban. Mondom, csavarog­tam és így közben be­tértem egy hegyi ven­déglőbe. A kertben va­kítóan fehér, zúzott ka­vics, az asztalokon ille­delmesen tiszta térítők, és a virágok körül fiatal darazsak kicsiny motor­jainak zúgása. Ünnepi hétköznap délelőtt. Leültem és várakoz­tam. A pincér nem jött. Ez amolyan gebines kis­kocsma. tálán nem is volt itt pincér. Rajtam kívül még egy másik asztalnál ültek. Érez­tem, valaki figyel. Ket­ten voltak ott, egy feszü­lő bőrű, telt asszony, mintha most kelt volna ki valami duzzadt hab­fürdőből, és igen, egy művész, vagyis egy friss tarkasággal öltözködő muzsikusszerü fiatal­ember. Az asszony vá­ratlanul odajött hozzám, kezet nyújtott, kedvesen a szomszéd székre tele­pedett és megkérdezte; — Jól utazott? — Jól — mondtam. A muzsikus segélykérőén rám pillantott. — Sört? — kérdezte a nő. — Éppen most csa­polunk. Ez egy ilyen üz­let — csattintott a két ujjúval és máris elment, csak egy kis szappanilla­tot hagyott maga után. Ekkor a másik asztal­nál fölállt a kolléga. Sután, kissé féloldalas nyakkal, mint akit meg­kínzott a huzat, közelí­tett hozzám. Hangjában moll-ra fogott panaszos­sággal megszólalt. — Pajtás, drága paj­tás, te nem is tudod, mit csináltál nekem... — egészen közel leült hoz­zám —, te is művészem­ber vagy, én is az va­gyok, hát megértheted. Ez a gebines úrinő már majdnem leszerződtetett a bandával, amikor jöt­tél te. Nahiszen, ez kel­lett ennek a maszek nő­személynek. Ahogy te beteszed ide a lábad, pajtás.-, már ne hara­gudj, hogy így beszélek, de te is művészember vagy, én is az vagyok— szóval, ahogy meglát té­ged, azt mondja: sok a gázsi, amit követelek, pedig isten engem úgy segéljen, nemrég nősül­tem, most lesz gyerek szóval már ott tartot­tunk, hogy megnézte az közismert és igazánból 6 azt szeretné. Ezt pedig azért hozta elő, mert té­ged, Rudikám, éppen most kellett, hogy ide­szállítson az a magassá- gos úristen! Most hát, pajtás, fuccí az egész­nek, pedig annyira szá­mítottam itt maradni. Nem vagyok én rossz igazolványt, vagyis leká- derezett, aztán elromlott minden. Kidumálta, hogy miről is van szó. Hogy 6 Őszi Rudit várja, mert az egy országos hírű prímás, rádióból prímás, nézd csak a ke­zemet, és a bandám is elmegy. De hát, ilyen a szegény ember szeren­cséje. Pedig már a cí­mem is fölírta, miegy­más. & itt a gyerek, ami lesz, meg az új ruha, kérlek, amit csináltat­tam, mert ide új ruha kell... Fényes volt a homlo­ka, a szeme is gyanúsan fényes. Nagy, sötét, több ezer éves szeme van. — Mert ha megtennél nekem valamit, pajti­kám, te is művészember vagy, én is az lennék, egyszer fel, egyszer le, ki tudja kinek, mikor és hogy... és te nagy prí­más vagy, a rádióból közismert. Nézett, nézett, immár a leendő újszülött félel­mével a tekintetében. Felemeltem a fejem, igazságosan, tisztán vi­szonoztam a tekintetét. Az asszony még min­dig a söntésben tett-vett és valamit magyarázott. Nyilván rólam beszélt, a rádióból közismert őszi Rudiról. — Hát ne mondd ró­lam, pajtás, hogy én nem vagyok jó szaktár­sad — felálltam, nyúj­tottam a kezem —, üze­nem az asszonynak, én már máshová szerződ­tem. A gázsihoz pedig ragaszkodj. Ha gyerek lesz, kell a pénz. És gyorsan kimentem. Egy magas útról, ahonnan lelátni a ven­déglőkertbe, visszanéz­tem, Az asszony meg a prímás megint egy asz­talnál ült. A prímás o* én sörömet itta. Láttam, ahogy kezet fognak. Bi­zonyára megegyeztek. Az új mércék mások. Nemzeti és nemzetközi mértékben is korszerűsödik az igény: hazánkon belül például létfontosságú kérdés a szak- szervezetek megfelelő színvo­nalú tevékenysége az ugyan­csak növekvő önállóságú gaz­dasági vezetéssel és a pártszer­vekkel, tanácsi apparátussal, állami irányítással. A szak- szervezeti munka normái: a mechanizmus lényegének meg­értése, a szocialista társadal­mat erősítő intézkedések reális alátámasztása és a munkásto- megek érdekeinek az országos érdekek védelmével „szinkron­ba hozott” szolgálata. Hiszen ma már világos, hogy a reform nem járhat a munkások, ér­dekeinek csorbításával, vi­szont a jobb munka megfelelő méltánylásét, az eddiginél dif­ferenciáltabb ösztönzését kell szolgálnia. Nemzetközi méret­ben a többet és jobban politi­záló, a világ és világrészünk sorsdöntő kérdéseiben egyaránt aktívan állást foglaló szerve­zett munkásság magatartása a „norma”. Jól jelzi ezt a XXI. kongresszus két dokumentuma, amelyet a vietnami kérdésről és az európai biztonságról fo­gadtak él. A küldöttek hazatértek. De új feladataik előes­téjén tértek haza. A munka csak most kezdődik igazán (B. Fj a szorosan vett szakszervezeti mozgalmi feladatokat széles politikai hátterükkel együtt né­ző és látó tanácskozás volt ez. Nem csupán szervezeti és sze­mélyi feladatokat oldott meg (például a vezető szervek újjá- választását, amely minden ilyen tanácskozáson szereplő „napirendi pont”), hanem ala­posan és behatóan megtárgyal­ta az új gazdasági mechaniz­mus szervezeti feladatait. Erre vonatkozó figyelemre méltó gondolatokat fejtett ki beszá­molójában Gáspár Sándor fő­titkár — és sok szakmai veze­tő. Különös súlyt adott a kongresszusnak a párt első tit­kára, Kádár János felszólalá­sa, aki beszédében nyomaté­kosan aláhúzta a szakszerve­zetek növekvő lehetőségeit, szerepét. Hangsúlyozta a szak- szervezetekkel szemben jelent­kező egyre növekvő igényt: „Ma már nem elegendő 8 vagy 10 jelszót betanulni és ez mi­nél sűrűbben emlegetni ahhoz, hogy jó szakszervezeti funk­cionárius legyen az ember” — mondta a többi között, és ez a megállapítás kissé történe­lemmé, régmúlttá tette azt a korszakot, amelyben sokan, valóban hajlandók voltak ilyen mércével mérni a szakszerve­zeti munkát A küldöttek, akik négy na­** pon át érezhették ma­gukon a közvélemény figyel­mét, annak a hatalmas „kate­góriának” delegátusai voltak, amelyet így szoktunk nevezni: bérből és fizetésből élők. Kü­lönös dolog, de nagyon reáli­san nézve ez az ország nagyob­bik fele, mert csaknem egymil­liót megközelítő nyugdíjas-lét­számunk jó része is korábban bérből ós fizetésből élt — je­lenleg pedig abból a nyugdíj- járulékból, amelyet maga és társai adták össze bérből és fi­zetésből. Hát még ha figye­lembe vesszük, hogy a három­millió munkáshoz, tisztviselő­höz, alkalmazotthoz, akik a szakszervezeti tagságot jelen­tik, mennyi családtag tartozik. Magyarán: a most lezárult szakszervezeti kongresszus, szám szerint a huszonegyedik a magyar szakszervezetek törté­netében, a munkásosztály és az alkalmazotti rétegek legidősze­rűbb feladatairól, gondjairól, érdekeinek védelméről tár­gyalt. Államot vezető, hatalmon levő osztály esetében ez ter­mészetes. A kongresszus anyaga köte­tekre rúg. Azok, akik figye­lemmel kísérték a tanácsko­zást — láthatták, hogy min­den munkaterületre kiterjedő, lány álmatlan éjszaka, meny­nyi szorgos műszak előzte meg?! No és amikor váratla­nul a Déli aknához rendelték a csapatot? Amikor a torony­nál, félszáz méterrel dolgoztak a föld színe alatt s szünet nél­kül folyt, hátráltatta őket a víz, no meg a kényelmetlen búvárruha? Hát igen. Akkor is „rávertek” egy kicsit, akkor is csak nyertek négy teljes na­pot Egyszóval: iparkodtak..: Mindenféle dicsekvés nél­kül idézik emlékeiket, élmé­nyeiket Egyszerű szavakkal mondják, hogy nem válogattak a munkában, mindig oda mentek, ahol éppen a legna­gyobb szükség volt rájuk. Tudták, hogy a feladatok végső soron összefüggenek, megoldása valamennyiük kö­zös érdeke. A régi gárda természetesen kicserélődött időközben. A hu­szonkét tagú együttesből ha­tan katonának mentek, töb­ben másutt kaptak beosztást. Azán új emberek is vegyültek közéjük, így mostanáig hatvan­«■ ^ ^ - — -

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom