Heves Megyei Népújság, 1967. május (18. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-28 / 124. szám
KAUM JÁNOS WISMAR A KRIVÁN TÉTEDÉN Tanakodtak, nézegelődtünk a holdsütötte „Weltspiegel” előtt. A középkor szinte egészen ittmaradt. Kiabáltak ránk a gótikus csúcsívek, falak, a vaskosaras ablakok, a csipkés ereszű tetők, — mindenütt csak boltok, boltok és kereskedők — I aztán láttuk, — azt is holdfényben — l'Aú állni az időt) Ijesztő volt, mert ember nélküli volt a csúcs. Nem vigasztalt az, hogy messzire látok. Sajnáltam a zúzmóféléket, a mohákat, a fend világot. _ Egy pillanatra felötlött bennem: mintha ez a látvány egy ember ntáni tájat Idézne! Nem volt boldog az óriás ibolya, az égi kék se. BENJAMIN LÁSZLÓ: A MEGÁLLT ÓRA A romvárosban, egy állva maradt falon a romhalmaz fölött, a pincébe-fúltak teste fölött, néhány kép s egy bekeretezett okirat társaságában, bárom emelet magasságban, megközelíthetetlenül lógott az ódivatú falióra. A háborúnak régen vége volt Az élők városa elhúzódott a halottakétól. Szorgalmasan jártak az órák, munkára, találkára, szórakozásra, napi dolgaikra figyelmeztették gazdáikat, együtt haladtak az idővel. A romvárosban, három emelet magasságban, m megállt óra hozzáférhetetlenül, némán és mozdulatlanul függött a méretlen idő keresztjén, napok, éjek, évszakok, évek körforgásában, örök önismétlésben: egyazon órát-percet mutatva örökkön. i De a nap bármely pillanatában, akármelyik szakaszában az évnek a ténfergő bennszülöttek s a bárnész idegenek leolvashatták róla a rémület, a rombolás, a halál idejét A szerzőnek „Tengerek fogságában" című, a könyvhétre megjelent verseskötetéből. GYERMEKNAP (Kiss Attila rajza) Ahol zöld folyondár lepte be az öreg házfalat, időnként éles kalapácsütés csattant Az ól düledező kerítése mögül egy ősz szakállú kecske dugta ki fejét, s egykedvűen pislogott az ingujjra vetkőzött emberre. Széles vaslemezek hévertek a virágba borult körtefa alatt, a műhelyajtónál pedig két autógumi támaszkodott a folyondáros falhoz. Nyurga siheder közeledett a kerten át, kezében söröspalack. — Hideg? 4 Azt elhiszem, Latinek szaktárs — vigyorgott a kamasz, ádámcsutkája ugrándozott, amikor leste, milyen mohón kortyolgat a segéd. A sör habja kiült borostás állára, hallani lehetett, amint az ital csurog a nyeldeklőjén. Igazán hagyhatna neki is. — Vidd a csap alá — mondta Latinek s nem akarta észrevenni a kamasz vágyakozó pillantásait. A legényke benn a műhelyajtó mögött sietősen húzott az üvegből, majd odaállította a festékes, rozsdás vízvezetékbe. Latinek gyomrát átjárta a kesernyés sör, cigarettát szedett elő, rágyújtott A bakon öreg hullámlemez feküdt' fakalapáccsal rávert s közben dudorászott A siheder benn matatott a satupadnál, néhány elgörbült kampósszeget egyenesített — Te, Laci, a góré mit mondott? — Dél körül Itthon lesz, Latinek szaktárs. Tárgyalni ment Latinek elé^ gedetten bólintott. Ma reggel az állomáson találkozott az idősebbik Szabóval. Amikor a peronon egymás mellé kerültek, megkérdezte: „No* hogy vagy a maszeknél?” Válaszul megveregette az öreg vállát. „Aranyéletem van, tata!” Szabó szaki már ugrott is le a megállónál, de lentről vissza, szólt: „Csak meg ne bánd!” ... Leoldotta az ingét a nap egyre melegebben sütött. A töltésen tehervonat haladt a nyitott vagonokban piros és sárga vetőgépek sorakoztak. Valahol megszólalt a gyári duda, s Latinek tadta, hogy tíz óra van. Az üzemben most früstökölnek. bekapják a zsíros kenyeret, azután iszkiri tovább, ö meg, ha kedve támad, bármikor kibonthatja az elemózsiás csomagot leülhet a ház tövébe, komótosan falatozhat. — Laci, gyere csak! A siheder lomhán kibújt a műhelyből, mutatóujjával kis vaskarikát pörgetett — Mond csak, hány éves az anyád? La el abbahagyta a pörgetést, mélán nézett a zömök emberre. — Miért kérdi? — Csak úgy... A lottóhoz kell az ötödik szám. A siheder vállát vonogatta. — Azt hiszem negyvenöt de az is lehet hogy ötven. A lakatossegéd legyintett — Eridj a pokolba, még ezt sem tudod? Valaki belökte az utcai kaput azután léptek zaja hallatszott. Korán végzett a góré — gondolta Latinek s messze pcccentette a cigarettacsutkát. Amikor a jövevény odaért a hátsó udvarhoz, megismerte. Hiszen ez Cibula, a kis szereidéből. Barna kalap volt rajta és esőkabát mintha ebben a forróságban is fázna. Rövid pillantást mért a baknál álldogáló emberre, kalapja komikusán felcsúszott a homlokára. — Te Itt melózol? — Áhá — szólt Latinek és lóbálta a fakalapácsot — Kázmér úr? — Délre itthon lesz. — Azt elhiszem) Cibula zsebkendőjével törülte verejtékező homlokát. — Okosan csináltad. Mondtam én neked ... Latinek nem válaszolt rögtön. A fakalapácsot egyensúlyozta a tenyerében, majd ledobta a hullámlemezre. A zajra Cibula megrezzent — Mit mondtál, te? — mutatóujjával a homlokát kopogtatta. — Nem vagyok süsü, mindenre jól emlékszem. Bólogattál Bodonyinak ezzel a kugli fejeddel. Zsigának még azt is dumcsiztad, hogy nem kár értem... — Amit mondtam, mondtam. Egyszer így látja az ember, másszor úgy... Tereferéltek mindenféléről a műhely mélyén, azután Latinek megkérdezte. — Mi dolgod van Kázmér- ral? — Üzleti ügy. — Kilyukadt talán a fürdőkályhád? Cibula ravasz, lapos pillantással válaszolta: — A zsebem, komacsele ... azt kell kitömni. Bőröndjéhez nyúlt. — Egy kis anyagot hoztam. Felpattintotta a zárat, a bőrönd szétnyílt. Csupa-csupa fénylő lemezkék voltak abban. A kis szereidében gyártanak ilyeneket. — Hát ez mi? — kérdezte Latinek, noha jól látta a soksok gyári árut. — Mondtam már. Anyag. Kázmér úrnak. Beszéd közben vtgyorgó arca elkomolyodott, észrevette, hogy Latinek meredten bámul rá. , — Kázmér nem szőtt? — Miről? — Hát... az üzletről — szólt Cibula, majd kedélyeskedve tette hozzá: — Ne tettesd magad, komacsek! Latinek nézte a temérdek lemezecskét. Tehát Cibula volt a szarka. A bánatos képű öreganyját neki! Három éve nem tudják elcsípni. Mert ki is gyanakodna Cibula szaktársra, amikor csöpög belőle a méz-máz, s amikor a gyűlésen tiszteletteljesen krákogni kezd, mindenki tudja, hogy Cibula szólásra készül. Am Latineket háromszor is kihallgatta a rendészet, a gatyáját is kirázták a portán. Panaszkodott is az igazgatónak, de az is sandán felelte: „Magának vagány híre van, Latinek". Hol a lemezecskéket, hol Ci- bulát nézte, azután gurgulázó, görcsös nevetés szakadt ki belőle. — JÓI befűztél mindenkit, apuskám! Cibula ezt dicséretnek vette, kezét kissé széttárta, mint aki azt mondja; „az ember igyekszik”. De amikor a nevetés még görcsösebb lett, megremegett a bőrönd a kezében. Hiába lépett fél lépéssel hátieok tudományod. Tahun Márton odabotorkált az egyik hordóhoz, megszívta a lopót. a feje fölé tartotta, és mint egy zuhanyból, a hajára engedte az italt. — Ne hallgass rá, Berci, ha iszik, ilyen kötekedős. Holnap meg kinyalja... — szólt vigasza Alács. Tahun Márton bortól csöpögő fejjel odabotorkált Bercihez. Tagadóan megingatta a fejét. Néhány csepp bor Berci arcába fröccsent. Kiss Berci szája először remegett meg. Az ideges, csontos fejen egy ajakrándulás nagyon félelmetes tud lenni. — Takarodj innen, Márton, mert rád taposok. — Ö is a pohár után nyúlt. — Ha iszol, azt sem tudod, mit pofázol. — Hogy itt vagy, ezzel a rongy papírral, azt is nekem köszönheted, te állat. No, szóval takarodj... — Nana — mondta Márton, és visszahőkölt. Esetlen volt, mint egy gyerek. Fekete kabátja hajtókáján hüvelykujjával kezdte törölgetni a bort. — Nono — kiáltotta, mint aki valahonnan, talán a szeszből egy utolsó erőt merített. — Nono, azt mondom én, Berci, nono. Amikor majd halálra vertek, az azért nem volt szép — koccintásra emelte a poharat. — Amikor annyira megverlek, az nem volt szép. A sajátjaim ütötték. Azok a mocskok, akikkel hajdan együtt túrtam a földet. Vártak hárman a lőccsel, aztán ami belefért „Te rongy, népsanyargató” — így ordítoztak, és éreztem, átvéresedik az Ingem. De te megérkeztél. Jókor érkeztél, Berci. Elkergetted egy szavaddal azokat a mocskokat. — Fogd már be a pofád, Márton — kiáltott Berci, és nagyot csapott az asztalra. Alács ijedten lesett be a vas- ajtón. — Megmentettél, Berci, mert még talán meg is ölnek, ha nem jössz. De jöttél. Jókor jöttél. Nagyon hálás voltam, Berci. Emlékszem, még a jó földről is lemondtam a kedvedért. Csak később azok a mocskok elmesélték, hogy te verettél meg. Hidd el, ekkor már nem haragudtam. Inkább csodáltalak. Ezt is milyen jól csináltad. Rengeteg ész kell ehhez. Nagy ember vagy te, Berci, Kiss Berci feszült izmokkal támaszkodott az asztalra. — Barom, én csináltam belőled embert. Mindent én csináltam. Ilyen ostoba, ganéj mit kell mondanod. Megverte— Berci, te mindent olyan jól tudtál csinálni. Olyan nagy a te tudományod. Itt élakadt, Kiss Berci köpött egyet. Tahun Márton felemelte a fejét, eszelős görcsben tört kL — De eltanultam a nagy tudományod, erős Berci. Megértettem, mit kell csinálni, meg hogyan. Tudok én is gondolkodni, Berci, tudod-e, hogyan robbant ki a botrányod? Hát én írtam meg, én voltam. Miattam löktek ki a vb-től. Miattam. Kiss Berci gyomorszájon ütötte Tahunt. Tahun Márton lassan csuklóit össze. Tahun Márton, az elnök, a sárga, döngölt agyagföldön feküdt. Kiss Berci botorkálva indult felfelé a lépcsőn. Visz- szanézett. Tahun hasán ott világított a muskátlipiros keskeny doboz. Fóti Péter Bámulták egymást, Cibula a cigarettáscsomagot nyújtotta a másik felé. — Keresel? — A magam pénzét. A vendég krákogott. — Többet, mint nálunk? rább, Latinek tenyere erőteljesen csattant az arcán. A lemezecskék a betonpadlóra hullottak, Cibula lassan hátrált kifelé, egyik kezében a nyitott bőrönd, a másikban a kalap. kellett nekem a községben, akivel nem kell versengenem, aki az ellentétem lesz ember és világ előtt, aki mindent megtesz, de semmit sem tud, hogy miért tesz. Értsd meg, te állat, hogy semmi voltál ítéllek és kitüntetlek, ha így látom jónak. Tahun Márton állt. nem értette a szózuhatagot. A fejében csak saját mondata visszhangzott: Nagy ember vagy te, Berci. ,. Petrosz Anteosz görög költő vendből Ó, én Égei-tengerem Ó, én Égei-tengerem! Én elégetném mind e lapokat, elégetném mind e papírokat, s a leveleit idegen babérnak, elégetnék mindent, igen, nem hagynék meg semmit se, nem, a gőzhajó-kazánba vetném e papírt mind, én kedvesem, csak, hogy hozzád engem e gőzös minél gyorsabban elvigyen... Az ellenállás nemzedéke Hogyne fájna — mi tudjuk: senkinek sincs joga túlélni saját legendáját. De léptei a jövő nemzedéknek, dolga e nemzedéknek, a következőnek, — a mi nyomainkon —■ tanúságot tesznek felőle, hogy valóság a mi legendánk. És ezért mondjuk is: Senkinek sincs joga legendájánál kevesebbet élni! Fordította: Antalfy István külem és semmi leszel. Szólok a brigádvezetőnek, mit mondjon neked, hogy te is tudd,
