Heves Megyei Népújság, 1967. április (18. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-09 / 83. szám

FARKAS ANDRAS:

ÁPRILIS

A fodrosszélű égen hirtelen nőtt Szelekben táncoslábú, szertelen nők Lobogtatnak felénk sok tarka kendőt —

Ez az egész oly gyorsan, hirtelen jött.

Figyelem hosszan, mintha célja volna:

Minden felhőnek, percnek egy a dolga,

Repülni — úszni messzire dalolva,

S leírja az, akinek ez a dolga.

TÉNAGY SÁNDOR:

ÖNARCKÉP

Eleven, vad voltam, pajkos

és szabálytalan, egyszerű szavakkal

szóltam szeretőmhöz, része lettem

a külvárosi tájnak, ismertek a közértes lányok is,

sugdostak rólam, hogy: ni, az a bajuszos

fiatalember verseket ír:

elhagytak sorban kamaszos tulajdonságaim,

a fekete lány, a szőke lány, meg a színtelen lány is,

szálegyenesen járok az emberek között, komolyan,

vagy ha megfeledkezem magamról: meggörbülök.

szinte megbotlok önmagambán.

Hol van a vad, eleven, szabálytalan természetesség?

Már előre rettegek az öregedő költők

savanyú hóbortjaitól, kik megszállottan keresgélik

esetlen cselekedeteikben ifjúságuk sokat jelentő tükörképét

SZOKOLAY KAROLY:

Az Időről

A napokat már észre sem veszed,

Úgy suhannak el, mint az űrrakéták.

És olyan sűrűn. S újra este van.

Nincsen napod. Csak reggel s este van.

S a dátumokra nem szeretsz figyelni. Csodálkozol, ha egy-egy rég kivágott Cjsághír kerül újra a kezedbe.

— Három éve, hoggy meghalt? — kérdezed. Hiszen tegnap volt, hogy karon fogott,

8 lelkendezett saját elképzelésein.

Most kezded megismerni az időt Elfutsz előle és őbenne futsz,

Nem akarod, hogy az eszedbe jusson,

S ő hagyja ezt. Csak egy-egy pillanatra Döbbent meg néha. Tükröt tart eléd. Emlékezeted édes tükörét.

Ott van mögötte. És titkon figyel.

Befele fordulsz, s nem tudsz elaludni.

FORGÁCS KAROLY:

Jelek a hóban

Itt jársz törpén az óriási tölgyek, hóból font ágak ezüst rácsa alatt, fényzuhatag veri a hűvös völgyet és a tetőn fenn a szikrázó havat.

Ezüstfenyők szigorún rajzolt törzsét szimmetrikusan szerkesztett zöld lombok övezik. A nap sűrű árnyat önt szét s az árnyékban fürge mókus diót bont.

Lépkedsz a hóban lépések nyomában, az út meilett egy szunnyadó világ van és múlt életek még sóhajtó nyoma;

itt vad futott: porzott a hó mögötte, ott fönn felderítette párját jötte, de senki se tudja, hol az otthona.

ANTALtY ISTVÁN:

A színek már összekeverve...

Már lombtalanodtak a fák.

A kőcsipkék — ha a reggel köddel övezte, talán megdideregtek, de néztek alá türelemmel, s hagytak utunkra,

A dermedt

kéz leütötte az égről üstökösök csóváját, hogy melegedjen, és szétszórta a felhők békétlenségét a szívekben.

Ö, a színek már összekeverve hulltak a vízbe. —

A díszleteket

úgy festették fel, messzi világ úravalójául, úgy, hogy elérni csak a könnyek árán lehetett..

^/VWWWVWV^WSAA/VWSA/VWWNAAAAA^VWVNA/WWWWWWVWWWVA

Kiss Etelka: Ház tornáccal.

háttá, hogy ha az ember elalszik a viharban, soha fel nem kel többé.

— Ne keseregj, öreg, még nincs itt az ideje — mondta Alim. — Megtaláljuk a kisko- mát.

— Mentsd meg őt, fiacskám, ne hagyd! Medetnek hívjak ...

— Megmentjük, visszahozzuk Medetet — bizonygatta Alim, de a hangjában kétkedés, nyugtalanság volt, mintha nem lenne egészen meggyőződve erről maga sem.

— Ha rajtunk áll a dolog, megmentjük őt. Mindent megteszek érte, akárcsak a saját fiamért. Nem nyugszom, amíg nem látom őt élve, egészségesen. Te meg csak magaddal törődj, öreg, szedd össze magad. Ne félj, nem ülünk ölbe tett kézzel.

A

z öreg juhász némán átölelte Alimot, de szinte azonnal el is tolta magától.

Két órával napnyugta előtt Alim és Zsaraszov már a központban voltak. Zsaraszov terepjáróba ült, Alim pedig a repülőgéphez sietett:

—■ Petro, azt hiszem, minden világos. Az emberek bennünk reménykednek, mi pedig benned. Lehet-e arról szó, hogy körülrepüljük a sztyeppét as vissza is érünk napnyugta előtt?

— Ne félj, míg engem látsz! — válaszolta a pilóta és elindultak.

Zsaraszov a terepjárón kezdte meg a kutatást, ö még napnyugta után sem tért vissza. Egész éjszakán át keringtek az úttalan sztyeppén, dombokon kúsztak át, szakadékokba bukdácsoltak, a befagyott patakok

medrét követték. Fényszóróval kutatták a havas pusztaságot, vészjelzéseket adtak le. Időnként megálltak és a levegőbe lőttek. Egyetlen élő teremtmény sem mutatkozott. Reggelre fáradtan, leverjen érkeztek meg a központba.

A repülőgépről sem láttak a sztyeppén sem embert, sem nyájat. Mindenütt csali fehérség, sivár, érintetlen hótakaró. Alighogy megvirradt, a repülőgép máris újra a levegőbe emelkedett. Végigkutatta a hegyláncokat, a homoksivatagot, mindazokat a helyeket, ahová viharűzött pásztorok tévedhettek. Órák hosszat röpködött a gép a sztyeppe fölött, hiába.

Eközben Zsaraszov emberei lovon járták be a dombokat és szakadékokat. Semmi eredmény. Mintha a föld nyelte volna el Medetet és a nyájat. Délben Alim és Zsaraszov összetalálkoztak. Megbeszélték, hogy este A jgenyben összejönnek még egy utolsó találkozásra. Mind a kettő ezt forgatta a fejében: És mit mondunk majd az öreg Azsibajnak?

1/ ödös, szürke nap volt.

Kelet felől újra feltámadt a „Fekete Szél”, hóvihar fenyegetett. Zsaraszov elhatározta, hogy átkel a hegylánc túloldalára, ahol még nem keresték Medetet. Alig hihető persze, hogy ott legyen, de most már mindent meg kell próbálni.

Az út nehéz volt. A terepjáró üggyel-bajjal csúszkált a sztyeppe hóbuckáin. Közeledtek a hegyek felé. Itt-ott már magányos, csupasz sziklák me- redeztek. Zsagipar sofőr, aki hozzászokott a hegyi utakhoz,

óvatosan, de bátran vezette a gépet. Végighaladt a hegygerincen, lesiklott az ereszkedőkön, óvatosan fékezett a meredek lejtőkön. És közben hosz- szan, idegesítően szirénázott. A kocsi már messze bent járt a hegyekben, de csak a „Fekete Szél” válaszolt a szdrónahangra elnyújtott farkasüvöltéssel.

Már éppen vissza akartak fordulni. A gép leereszkedett egy eldugott, mély szakadékba, amikor Jeszantejev, aki a hátsó ülésein ült, hirtelen felrántotta az ajtót, letépte- fejéről füles sapkáját, és feszülten hallgatózni kezdett. Gyenge, elmosódó hangot hozott felé a szél. Különös hang volt, nem lehetett megállapítani, hogy a távoli hegygerincről hallatsz) k-ef vagy innen, a közeli szirtek alól.

— Állj, állj! Álljatok meg! — kiáltott fel Jeszentajev, és meg sem várva, míg a gép megáll, kiugrott a havas ösvényre. Fejét ide-oda forgatva fülelt. A hang hol felerősödött kissé, hol teljesen elhalt. Egykettőre kiugráltak a kocsi’ ól Zsagipar és Zsaraszov is. Perceid g hallgatóztak lélegzetüket visszafojtva. Végül Zsaraszov türelmetlenül megszólalt:

— Nincs itt a világon senki, érted?

— Értem, pajtás — válaszolta Jeszentajev —, de ez a hang... Mintha valaki kiabálna.

Zsagipar kétkedve csóválta a fejét:

— Ez nem lehet emberi hang!

— Hót micsoda, farkas?

— Az se.

— Hát akkor ki az isten? Tájn hegyi szellem!

7 saraszov szemébe húzta a sapkáját:

— Na, akárki is van ott, legyen maga a sátán, odamegyünk!

És mindhárman futva indultak felfelé a szakadék mentén, bukdácsolva a porhanyós hóban. Vagy tíz percet futhattak, mikor lihegve, káromkodva, izzadságtól csöpögve kijutottak a sziklás szakadék szélére. Körülnéztek, hallgatóztak. Semmi nesz. A kilátást kopár domb zárta el előlük, tetejét kiégett tavalyi fű borította. A pusztai szél teljesen lesöpörte róla a havat, úgy tombolt, hogy majd leverte a lábáról az embert, Jeszentajev tétovázás nélkül nekiindult. Zsaraszov és a sofőr meggörnyedve követték. Mikor felérték a dombtetőre, hirtelen tisztán csendült fülükbe a hang: ember hangja volt. A magaslat túloldalán a szűk völgyben, amelyet nem ért a szél, vagy félezer juh legelészett. Ott volt az ember is, Zsaraszov látta báránybőrbun- dás hátát. És ez az ember valójában nem kiabált, nem sírt, nem nyöszörgött — énekelt! Zsaraszov, a sofőr és Jeszentajev integetve, kiabálva rohantak le a dombról a juháíK- hoz, akiről már nem remélték, hogy életben találják. A juhok szerteszét szaladtak előlük. Az ember megfordult és lassan feléjük indult. Ügy látszott, nem is nagyon örül a jövevényeknek és nem érti, miért zajon- ganak ezek itt és miért rémít- getik a juhokat.

— Hét, te vagy az. Medet? — kiáltotta még futtában Zsaraszov.

— Én vagyok — válaszolta csendesen a legény.

Zsaraszov esetlenül ölelte

SIMON ISTVÁN:

Tavaszi ssőlővidéhen

Megálmodnám újra, milyen ha narancsszín holdvilág van olvadozón a tengeren éjfélkor Taorminában, s ég az Etna krátere fenn.

És roskadó fenyőiben a Sarkkört a havas tajgán, de szándékom meddő, hiszen a Börcehát löszös partján nem hasonlít rá semmi sem.

S hol is van a trópus nesze, mikor éjszaka a dzsungel

sűrűjéből az ég fele borzongatóan huhult fel a dobhanggal kevert zene?!

ó. mert sehol a nagyvilág más táján a kikeleté színében nem hasonlít rád, vidékem, ha észak felé repülnek már a vadlibák,

s hegyeink zsupfedeleit bepólyálja még a szürke, de forrósul a szívem, mint kőkorsó, amit a tűzre öcsém tart, ha bort melegít.

Mocorognak már a meggyfás kaszálók és karós szőlők, s ameddig párásán ellátsz, éledezik a szülőföld, ez a partos, kicsi Hellász;

ahol mégse csak vándorolnak néznek és ahol a szélnek izét érzem, mint a bornak, s azt is tudom, miért kékebb erretájon a Sándor-nap;

s hogy hang sincs ahhoz hasonló, mikor hallik már a csé-csitt, csivitol a metszőolló apám nyírja az otelló rőt. tavalyi venyigéit...

A szerzőt a hónap elején a József Attila-díj első fok távol tüntették ki.

SERFŐZŐ SIMON:

VERS

Se hold felettünk, se mennybolt;

csak mennyezet, villanyégő, mocorognak az ablakközben a szekrény megett apró, egér-tekintetű porszemek,

mert útján az üstököst is visszafordító mágnes vont egybe m cet. hasonlítunk már egymásra, mint apára a gyermek,

értjük, amit tenni akarunk, hát dolgozzunk, az örömből ne fogyjunk ki, holnapra is maradjon, ezer méter magasba érjen fel panaszunk tornya, arcunkat a tétlenség szét ne szagassa, erősek most legyünk, te árva, most nem gondolunk még a halálra, most az életben mi hiszünk, teremtünk, s tudod, aztán majd mi is elmegyünk.

át:

— Jaj, te gyerek, hogy kerültél ide? Élsz? Egészséges vagy?

Szorongatták, vállát veregették, egymás kezéből kapkodták.

— Nagyszerű ember vagy, fiam!

Örömükben majd szétszedték, majd fel döntötték, hiszen mégiscsak gyönge volt. Szélcserzett, barna arcán ráncok húzódtak, mint az öregekén. Csak mosolya, vakító fogsora mutatta, hogy fiatal ember.

— Mondjátok — kérdezte sorban végignézve mindhármójukon — ismeritek-e Azsi- baj agát, a juhászt? Hol van, mi van vele?

— Rendben van az öreg! — kiáltotta nevetve Zsaraszov. — Érted tettük tűvé a pusztát. De hogy őszinte legyek, már lemondtunk rólad. Most sem mi találtunk meg, hanem az éneked hozott ide a fülünknél fogva.

— Már tudtam, hogy kerestek. Tegnap láttam egy repülőgépet. De annak nem tudtam kiáltani.

Uirtelen leült a hóra, ösz- 11 szegörnyedt, mintha valami rugó megpattant volna benne.

Később elmondta, minden úgy volt, ahogy Alimék feltételezték. A szélvihar nyugat felé űzte a nyájat. Medet ment a juhok után. Velük kellett menne, h-'szen csak így tudta összetartani őket. A juhok a pásztor körül tömörültek és ísv éren maradt a nvái a lesnagvobb viharban is. Itt találtak menedéket r meredek sziklák mögött Táplálék is akadt: árvalányhaj, cserje, helyenként nád és üröm is, A

szurdok bejáratánál, ahol ír a kocsi áll, megpihentek az latok. Lelegeltek amit talált aztán a gyapjas gomolyag á dúlt ide, a domb mögötti völ be. Itt is tetszett nekik.

Hogy nem fagyott meg pásztor? Fél-e aludni a he harban? Hát, elinte bizony n jött álom a szemére. De az aludt is és mégsem fagy meg. A juhok mentették m Medet velük aludt a nyájb ahogy a tapasztalt öregek szik. A pásztor őrizte a ju) kát és azok megőrizték őt bajtól. Minden simán ment nem is volt olyan rettene! Várta, hogy majdcsak élest desül a hóvihar, és a tár megteszik, amit kell. És ez énekelt. A dal felvidít. C látszik, még a juhok is sze: tik. Ostobák azok, gyeng ijedősek, de azt mondják, énekel a pásztor, a farkasest da elkerüli a nyájat. Kell t lami, ami nehéz helyzetű tartja az emberben a leik Vannak, akik együk cigarett ról a másikra gyújtanak ilye kor. Medet nem dohányzott, a dal nélkül éppúgy nem bú volna, mint cigaretta nélkül szenvedélyes dohányos.

— Most azonnal magunkk viszünk! — jelentette ki hat rozottan Zsaraszov. Medet h; ványan elmosolyodott:

— A nyájjal együtt? — ke dezte. — Kicsit szűkén 1 szíink, nem?

A három férfi tekinte

n összevillant. Zsagip odalépett a fiúhoz és szó né kill nyújtotta át az élelmisz rés csomagot Eev nercre ús érezték, mintha meleg, tavas- szél fújna már a fagyos sztye; pe fölött.

Fordította: B. Mester Avasa